Európa és a gyújtogatók

Európa és a gyújtogatók

Európa a béke szigete. Eu­rópa a nyugalom, a bizton­ság, a prosperitás, a szoci­ális jólét intézményes ha­zája, ahol kiszámítható a nyugdíj, pontosak a bu­szok, és a dolgozók érde­kében este fél hétkor be­zárnak a boltok. Európa a szabadság és a demokrácia hazája, ahol a sokszínűség érték, a kisebbség védendő, ahol tűrhetetlen a rassziz­mus, ahol még a szólás is kevésbé sza­bad, mint nálunk, csak hogy ne térhes­sen vissza a múltbéli ősgonosz. „Nie wieder Faschismus, nie wieder Krieg” – mondták Buchenwald túlélőivel együtt az európai demokráciák, hogy évtizedek munkájával egy olyan kon­tinensnyi uniót teremtsenek, amely nem ismer nemzeti viszályt és nacio­nalizmust, felsőbbrendűséget és el­nyomást, genocídiumot és háborút.

A deportálások hatvanadik évfordu­lója után két héttel ennek az Európá­nak a kapuit léptük át. A lépés jelentőségét a politikusi közhelyek fejezik ki a legpontosabban: nemzeti felemelkedés, történelmi lépték, belát­hatatlan perspektívák, valóban. És mégis.

„Az életképes társadalomnak ébren kell tartania és állandóan meg kell újítania az önmagáról, a saját feltéte­leiről való tudását, tudatát. S ha dön­tése úgy szól, hogy a holocaust súlyos, fekete gyászünnepe elmaradhatatlan része e tudatnak, akkor ez a döntés nem holmi részvéten vagy megbáná­son, hanem eleven értékítéleten ala­pul. (…) A holocaustot túlélt erkölcsiség tragikus világtudása, ha megőrződik, talán megtermékenyítheti még a válsággal küszködő európai tu­datot” – írta Kertész Imre A holocaust mint kultúra című esszéjében. Mivel államaik révén a kelet- és közép-európai zsidó közösségek – reménykedő és kö­zönyös, vallásos és vi­lági, idős és fiatal zsi­dó generációk – is csatlakoztak Európá­hoz (ahol mindig is voltak, ki se mozdul­tak onnan, mint Kohn bácsi Munkácsról), fel kell tenni a kérdést: mit remélhetnek a zsi­dók Európától? Mit ta­nult Európa életképes társadalma a holokauszt fekete gyászünnepéből? Megtermékenyítette-e a holokauszt világtudása az európai tudatot?

*

Európa Auschwitzban halt meg, de ott is született újjá. A nyugati demok­ráciák politikája, intézményrendszere, oktatása és médiája alaposan feldol­gozta a példátlan indusztriális népirtást, ám a feldolgozás során a holokauszttal együtt a zsidóság is a jelen időből múlt időbe került. Az európai kultúrkör emancipált alanyából rezervátumi emléktárgy lett, s még csak nem is megfogyatkozott száma, ha­nem áldozat-státusa okán. Európa számtalanszor megsiratta és megkö­vette a hatmillió halottat – miközben olyan új, politikailag korrekt, hazug demokratikus világot teremtett, amelyben európai zsidó közösségek ismét félelemben élhetnek, ezúttal isz­lámista suhancoktól és „spirituális ve­zetőiktől”, akik francia, német és bel­ga neonácikkal együtt fenyegetik is­koláikat, zsinagógáikat.

És félniük kell, sajnos, az egyolda­lú, baloldali antirasszisták korlátoltsá­gától is. Európa ugyanis – főként a korlátolt baloldal hatására – megtanul­ta becsapni önmagát: az antiszemitiz­mus tilos, de ami balról jön, az ugye nem lehet antiszemitizmus; az „anticionizmus” eleve nem antiszemitizmus, ezt csak a cionisták állítják; az iszlamofóbia is bűn; különben is, miért ne lehetne Izraelt bírálni, ha egyszer az izraeliek tehetnek a megszállásról, a telepesekről? A terrorról. Miért is kel­lett az izraelieknek átmenniük áldo­zatból tettesbe?

1967 után az izraeliek még a mi zsi­dóink folytatásai voltak más eszkö­zökkel. Ez mára annyiban változott, hogy az európai zsidóság sokak sze­mében az izraeli agresszornép itt állo­másozó diplomáciai testületé (vagy kereskedelmi kamarája). Az EU ritkán szólal meg palesztin tömeggyilkos merényletek után, ám határozottan és elszántan kikérik maguknak Jaszin sejk (és Rantiszi) izraeli kilövését, mi­közben ők maguk épp egy összeuró­pai, operatív antiterrorista együttmű­ködés mikéntjén gondolkodnak. Ko­moly elemzések produktuma volt a „szegény, mozgássérült szellemi ve­zető” toposza, aki nyilván nem halált, hanem akadálymentesítést érdemelt volna Gázában, hogy az utolsó szoci­ális Hamasz-óvodába is bejusson, szellemi támpontokat nyújtani. Euró­pa hangzatos szólamokkal ítéli el a „jogtalan önbíráskodást”, miközben semmit nem ért Izraelből, Irakból, az egyre közeledő iszlámista veszélyből, nem látja, hogy ugyanarról a háború­ról van szó. Csak néha, egy-egy rob­banásnál tapogatózik óvatosan a ka­bátzsebe felé, megvan-e még a gyufa.

Az Európai Unió csak 2003 szep­temberében vette fel a Hamasz politi­kai szárnyát is a terrorszervezetek fe­ketelistájára, miután hónapokkal előtte, Bush elnök felhívására még mereven elzárkózott ettől. 2001 de­cemberében, a New York-i sokk hatá­sa alatt az EU ugyan felszólította Arafatot, hogy azonnal szerelje le a Hamaszt és az Iszlám Dzsihádot, ám e lé­pés nem volt előfeltétele a Palesztin Hatóság évi 120 millió (11 év alatt összesen 4 milliárd) eurós támogatá­sának. Amely támogatás, lásd a vonat­kozó tényfeltáró irodalmat, szép há­nyada vándorol azokhoz, akiket Ha­masz, al-Kasszam Brigádok vagy al-Aksza Mártírjai néven látunk viszont az esti híradókban. Az EU ugyan lap­zártakor szünetelteti a pénzek folyósí­tását, de még azt sem a megfelelő okokból. Nem azért, mert a Palesztin Hatóság égisze alatt az európai pénze­ket zsidók tudatos, módszeres meggyilkolására használják, hanem mert a Hatóság működése „nem elég átlátható.”

Ugyanez az álszent, kíméletes ön- és közbecsapás működik, amikor az EU-hivatalosságok félnek nyilvános­ságra hozni olyan felméréseket, ame­lyek szerint elsősorban észak-afrikai, muzulmán fiatalok az elkövetői az eu­rópai antiszemita merényleteknek, gyújtogatásoknak. Az iszlámista kihí­vással való szembenézést álhumanis­ta, multikulti szólamok pótolják – ad­dig se kell következtetéseket levonni. Vagy a tűzoltókat hívni.

*

Max Frisch Biedermann és a gyújto­gatok című színművében a barátságos, konfliktuskerülő, kicsit bűntudatos kispolgár nem akarja meglátni, hogy bizony azt a két elszánt gyújtogatót engedte be a házába vendégszerető módon, akiknek a tetteiről az összes újság beszámolt. Biedermann úr tudja, hogy veszélyes bűnözők laknak a pad­lásán, akik az ő házát is felgyújthatják, mégsem akarja megbántani vendégeit azzal, hogy a vacsora utáni szivarhoz nem adja nekik oda gyufáját. Amely gyufa persze lángra lobban az ő padlá­sán is.

Európa, a jóhiszemű és bűntudatos Európa értéknek tartja a különbözősé­get, a népek és vallások együttélését. Helyesen teszi. Európa azonban azt is régóta tudja, hogy muzulmánjainak egy kis része kíméletlen iszlámista őrületben utazik. A mai gyújtogatok is nyíltan beszélnek: az amerikaiak és a zsidók mellett több európai nemzetet is terrorral fenyegetnek, céljuk a sza­badság, a demokrácia, jogaink és civi­lizációnk elpusztítása. Ha Európa fenn akarja tartani a sokszínűség kultúráját, akkor fel kell adnia elementáris politi­kai vakságát.

És hát a zsidóktól is van mit tanul­nia. A halottaktól éppúgy, mint az élőktől.

Seres László