Esti beszélgetés Kádár Béla unokájával

Írta: Magén István - Rovat: Archívum, Interjú, Képzőművészet

MÁRCIUSBAN NYÍLIK MEG Kádár Béla ismeretlen rajzainak kiállítása a Chagall Galériában.

Kádár Béla életét és munkásságát még ma is sűrű köd borítja. Az elfeledettségből, mely egy lelkiismeretlen kultúrpolitika következményeként még ma is körülveszi, csak nehezen bontakozik ki markáns alakja. Igaz, hogy a Nemzeti Galéria állandó kiállításain az elmúlt évtizedekben is mindig ott szerepelt egy-két műve, bizonyítva, hogy személye és munkássága elszakíthatatlan a magyar művészettől.

A festőnek négy gyermeke volt: két fiú és két lány. Fiai, akik közül az egyik Ferencsik Jánossal egy osztályban végzett a Zeneakadémia karmester szakán, főhadnagyként vonult be, és munkaszolgálatosként tűntek el valahol Ukrajnában a második világháború idején.

A művészt csupán Zsuzsa lánya ajándékozta meg unokával. Tamás ma 44 éves, mosolygós, keménykötésű férfi. Vele beszélgetünk egy barátságos pesti lakásban. Az asztalon, a falakon Kádár Béla festményei, rajzai, elsárgult fotók, levéltöredékek …

– Nagyapám 1877-ben született a Tömő utcában. Eredeti nevén Klugnak hívták. Szülei szegény sorsú iparosemberek voltak, gyereküket faesztergályosnak adták. De képességei hamarosan elszólították az esztergapad mellől – kezdi Tamás a régmúltban. Ezután immár egymás szavába vágva ugrálunk időben és térben. Törékeny, megszáradt levelek, dokumentumok, rajzok járnak kézről kézre.

– Nagyapám ott bábáskodott a Százados úti művésztelep megalapításánál a század legelején. 1904-ben megnősült, de nászútra csak 1910ben futotta, amikor megkapta a Kohner-díjat. Az útvonal Belgium, Hollandia, Franciaország volt. Ekkor látta meg Párizst.

Megismerkedett Picassóval meg Marc Chagallal, és életre szóló barátságot kötöttek. De párizsi köréhez tartozott még Kandinszkij és Oskar Kokoschka is. Hamarosan együtt állítottak ki Her Waldennél Münchenben, 1913-ban. Kádár Béla révén a magyar szellemiség és kultúra otthagyta bélyegét a modernek arculatán. A nagy egyéniségek egymást megtermékenyítő kölcsönhatásai révén elhozhatta üzenetüket Pestre, a magyar hazába. Korai szürrealisztikus csendéleteit, tájait teljes értetlenség övezi, ö az első, aki ilyen jellegű műveket állít ki Magyarországon. Kassák az ő műtermében tett látogatása után kezd el festeni… Asszonyok, lovak, halak, virágok. Öröm, szépség, könnyedség. Ilyen felhőtlennek látja a magyar horizontot is.

Az első világháborúban tábori festő. Forradalom, kommün, fehérterror úgy suhannak el felette, mint a tavaszi szellő. Hisz a művészet felsőbbrendűségében. A politikai széljárások nem ingatják meg, nem fordul szélirányba. Fest.

1920-tól Sturmnál állít ki Berlinben. Ezzel felhívja magára az egyre brutálisabban fellépő nemzetiszocialisták figyelmét is, akik képét egyik kiadványuk címlapjára teszik mint az „alsóbbrendű faj degenerált művészetének” képviselőjéét.

Ez a híressé vált kép itt függ a szoba falán. Álmodozó szemű figura lebeg a világ felett, mint egy szomorú szemű angyal. Chagall angyalai magasabban szállnak. Kádáréi földhöz ragadtabbak. Egy kicsit magyarok.

De térjünk vissza a húszas évek viszonylagos békéjébe. 1928-ban az amerikai kormány költségén utazik Brooklynba. Nevét felkapja a világhír. Csak egy év múlva tér haza. Fiatalok zarándokolnak a műtermébe. Freskót fest a Magyar Színháznak, amit a hatvanas években felelőtlenül megsemmisítenek.

Kedveli az akvarelltechnikát és a gouache-t. A buja franciás aktok nagymestere. A kényesen ficánkoló paripák, az otthon melegét árasztó macskák, kutyák jól ismert motívumai. Egy iskolát képvisel, amelyen belül egyéni hangon szólal meg. A harmincas évek közepétől egyre inkább megremegteti kezét a súlyos előérzet.

– Anyámtól tudom, hogy Chagall-lal és Picassóval levelezett – meséli Tamás. – Chagall-lal még a háború után is váltott leveleket. 1944. március 19-én, amikor a németek bevonultak, mindent elégetett. Egész nap tömte a kályhába a leveleket, dokumentumokat, katalógusokat, újságcikkeket, mindent.

De hát mit számított egy Picasso-levél akkor, amikor milliók váltak füstté a krematóriumokban?!

Elmenekülhetett volna. 1940-ben az amerikaiak befogadták volna. A foltos, öreg útlevél lapjain ott díszeleg ma is az amerikai vízum, amit nem használt fel. Fiait, akik munkaszolgálatosok voltak, nem vihette volna magával. Ezért itt maradt.

A szépség és az öröm festője felett sötét felhők gyülekeztek. Nem volt szüksége látomásokra, mint Goyának. A gettó maga volt a megtestesült pokol. Népe szörnyűséges pusztulását rajzsorozatba foglalta. A 42 darabból álló sorozat ma egy svájci gyűjtő birtokában van.

Felesége éhen halt.

Megpróbáltatásai közepette még maradt ereje ahhoz, hogy regényt írjon majdani unokájának Mese az ABC-ről címmel. Az angol nyelven, gyöngybetűkkel papírra rótt és illusztrált kézirat, ha facsimile kiadásban megjelenne, talán méltó társa volna Radnóti Bori noteszának

*

A felszabadulás után még részt vesz egy Ernst-múzeumbeli közös kiállításon. 1947-ben önálló kiállítása van a Fókusz Galériában. Aztán megfagy körülötte a levegő. A diktatúra rátenyerel a képeire.

Kegydíjból élt. Szeme elhomályosult, félvakon, vonalat vonal mellé tapogatva festett. Miközben a nyugat-európai árveréseken képeinek árai egyre feljebb kúsztak, idehaza senkinek sem kellettek. Unokája kísérgette a Fészek Klubba, ahol még tisztelték. 1956-ban egy hideg januári napon hunyta le a szemét a magyar festészet doyenje. Képei megtalálhatók a Louvre-ban, a Guggenheim Múzeumban, a müncheni Állami Múzeumban és másutt.

Sírhelyét kívánsága szerint nem jelöli semmi. Ma már csak régi lajstromokból lehetne megtudni azt, hogy hol is nyugszanak Kádár Béla csontjai a Kozma utcai zsidó temetőben.

Magén István

 

Címkék:1991-02

[popup][/popup]