Szombat előfizetés 2017

„És lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép”

Írta: Schweitzer Gábor - Rovat: Archívum, Esszé, Izrael, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

(Shlomo Avineri: A modern cionizmus kialakulása. A zsidó állam szellemi gyö­kerei. Ford.: Babarczy Eszter. Bp., Szá­zadvég Kiadó, 1994, 265 old., 480 Ft)

Shlomo Avineri kötete nagy szolgálatot tesz a dezinformáltságból felocsúdó, a téma iránt érdeklődő olvasóközönség számára. Egy beveze­tő és egy záró tanulmány keretezi a könyv tizen­hét esszéjét. Tizenhét tanulmány, s ugyanannyi szellemi életút. Miként az előszóban olvashat­juk, Avineri nem tűzte ki célul, hogy a „cioniz­mus panteonját” megalkossa. Emiatt maradt ki a kötetből – veszteségünkre – Martin Buber, Jacob Klatzkin, Meir Bar-lllan, Chaim Weizmann s mások szellemi pályafutásának a bemutatása. Szembetűnő az is, hogy a XX. századba átnyúló életúttal rendelkező teoretikusok közül egye­dül Dávid Ben-Gurion láthatta meg az eszme egyfajta megvalósulását. A többiek mind 1948 előtt haltak meg. További érdekesség, ami egy­ben szorosan hozzátartozik a cionista teoretika megértéséhez is, az, hogy közülük sokan nem is éltek a Szentföldön, vagy – miként Ahad Ha’ am – csak életük egy részét töltötték ott.

A kötet bevezető tanulmánya -,,A cionizmus mint forradalom”- a cionizmus múlt századi jelentkezésének körülményeit, okait tárgyalja. Több szerző is rámutatott már arra, hogy para­dox jelenségekkel állunk szemben. Ezek sorába tartozik az is, mutat rá Avineri, hogy a cioniz­mus – a zsidó nép lázadása saját történelme el­len – éppen a XIX. században, a zsidó egyéni és közösségi sikerek időszakában alakult ki. A libe­rális emancipáció és asszimiláció, az ezek nyo­mán megerősödő, de ettől függetlenül is létező és új alakzatokat öltő antiszemitizmus, a kiala­kuló nacionalizmus mind-mind hozzájárultak a cionista eszme újkori megjelenéséhez és kikris­tályosodásához. Ehhez szorosan hozzátartozik az a körülmény, hogy az elmúlt század sokat változtatott – összefüggésben az előbbiekkel is – a zsidóság „önképén” is. „A felvilágosodás és a szekularizáció következtében – olvassuk – a zsidók önszemlélete és a nem zsidó közösségek szemében betöltött szerepe változott meg.” Az európai liberalizmus klasszikus korszaka „újfaj­ta dilemmákat és problémákat” vetett fel, ame­lyek feszítették a hagyományos zsidó kereteket. „A zsidó identitás problémáit a liberalizmus és a tolerancia nem tudta megoldani, sőt tovább súlyosbította azokat.” E feszültségeket csak to­vább súlyosbította a rasszista elemektől is oly­kor terhes nacionalizmusok jelentkezése. „A liberalizmus és a nacionalizmus… újfajta zsidó öntudat kialakításához vezetett, amelyet im­már nem a vallási hitek, hanem egy új, modern, szekuláris nacionalizmus határozott meg.” Avi­neri nem tesz, nem is tehet egyenlőségjelet az európai nacionalizmusok és a zsidó nacionalizmus közé. Arthur Hertzberg is írja The Zionist Idea című kötetében, hogy szemben a többi nemzeti mozgalommal, a zsidó nem tudta a nemzeti szuverenitásért folytatott küzdelmét egy már létező nemzeti nyelvre vagy államra alapozni. Ami az antiszemitizmus hozzájárulá­sát illeti, arról Avineri megjegyzi, hogy tévesek azok z nézetek, miszerint ez lett volna egyik fő oka a cionizmus jelentkezésének. „Akik Palesz­tinába mentek, azok nem egyszerűen a pogro­mok elől menekültek, nem is a gazdasági biz­tonság vagy a siker vágya hajtotta őket… Önmeghatározásra, identitásra, felszabadulásra vágytak...Így válik érthetővé, hogyan kapcso­lódnak egymáshoz a múlt század fent említett politikai, társadalmi, szellemi jellegzetességei. Egy pszichikai mozzanattal még élesebbé tehet­jük a kialakuló képet. A berlini születésű s a szá­zadelőn nevelkedő Gershom Scholem egy inter­júban egyenesen arról beszél, hogy a cionizmus a fiatalok „posztasszimilációs reneszánsz láza­dása” volt a szülők életvitele ellen.

A zsidó nemzeti eszme sokféleségére talán magyarázatul szolgálhat az a körülmény is, ami­re Walter Lacquer hivatkozik A History of Zionism című könyvében, hogy a cionizmusnak nem állt rendelkezésére elegendő politikai és fegyveres erő, és hiányzott a megfelelő financiá­lis háttér is. Ezt kompenzálandó, tehetjük hozzá, eszmék és ideák sokasága jelent meg a zsidóság szellemi horizontján.

Mi az, ami közös az egymástól igencsak kü­lönböző felfogásokban? Úgy tűnik, egyes-egyedül a végcél, vagyis az, hogy Palesztinában zsi­dó nemzeti otthon létesüljön. A többi, szintén alapvető kérdésre – mikor, hogyan, kikkel, kik­kel nem stb. – adott válaszuk során mutatkoznak meg a koncepcionális különbözőségek. Ez a je­lenség valahol természetes is, hiszen a teoretiku­sok eltérő kulturális, politikai, szellemi és nem utolsósorban zsidó értékek hordozói voltak.

A cionista felfogások kialakulása és lényege nem érthető meg továbbá a különböző filozó­fiai és politikai áramlatok szellemi hozadéka nélkül. A cionizmus teoretikusaira ugyanis termékenyítőleg hatottak, hogy csak szélsősége­ket említsünk, a hegeli, a marxi, de bizonyos olasz totalitárius tanítások is.

Az előfutárok közül, Nachman Krochmal és Heinrich Graetz zsidó történelemszemléletét hasznosíthatta leginkább a cionizmus. Mindket­tőjük Hegel történetfilozófiájából indult ki s al­kalmazta azt a zsidóságra. A szintén németor­szági Moses Hess a születő zsidó nemzeti eszme és a létező szocialista gondolat első szintetizálója. Vízióját az 1862-ben megjelent Róma és Je­ruzsálem című munkájában bontotta ki. Hess egyike az elsőknek, akik a zsidó proletariátus ki­alakulását sürgették. A későbbi, a századfordu­lón serénykedő, elsősorban oroszországi teore­tikusok – Syrkin, Borochov – lényegében az ő nyomdokain haladva fejlesztik tovább a szocia­lista cionizmus eszméjét. Ők fogják majd kifej­teni, hogy milyen, a galutitól eltérő társadalmi berendezkedésű és osztályszerkezetű legyen a majdani zsidó állam. Részben az ő gondolataik nyomán halad Dávid Ben-Gurion, aki tevéke­nyen, államférfiként is alakíthatta a létező cio­nizmust 1948 után.

A szárnyait bontogató cionizmust a kezde­tektől fogva vádolták, nem is egészen alaptala­nul, a szekularizmussal. Az 1800-as évek köze­pén, egymástól függetlenül két hagyományhű rabbi, Jehuda Alkalay és Zwi Kalischer, igaz, ép­pen vallási megfontolásokból, de eljutott a do­ni eszme igenléséig. Az ő esetük példázza, „mennyire átalakította a modernizációs folya­mat a hagyományos judaizmus fogalmi rend­szerét”. Jó fél évszázaddal utóbb Abraham Isaac Kook fejti majd ki a vallásos világkép és az újko­ri zsidó nacionalizmus közötti viszonyt: „…ere­deti zsidó kreativitás – írja rav Kook – csak Erec Jiszráélban lehetséges.”

Az 1880-as évek oroszországi pogromai a ko­rábban szenvedélyesen felvilágosodáspárti zsi­dó gondolkodókat – Pinskert, Szmolenszkint, Lilienblumot- a zsidó nacionalizmus és a nem­zeti emancipáció helyeslése felé terelték. Ese­tükben mutatkozott meg talán elsőként, mennyire eltérő a zsidó nacionalizmus a polgá­ri liberalizmus szemléletétől. A politikai áttörést Theodor Herzl századvégi jelentkezése hozta meg, aki elsőként fordította a világ közvélemé­nyét a megoldatlan zsidókérdés felé. Jelentősé­ge nem annyira eklektikus nézeteiben rejlik, mint inkább a tömegkommunikáció eszközei­nek igénybevételében. A cionizmus partikuláris mozgalomból földrészeket átívelő mozgalom lett. A herzliánus cionizmussal élesen szemben állt – többek között – Ahad Ha’ am is, aki a po­litikai aspektusokkal szemben a cionizmus „szellemi, erkölcsi és kulturális” elemeit hang­súlyozta. Nem elég megelégedni a zsidók álla­mának létrehozásával, azt zsidó állammá kell tenni. Tanítása ma is aktuális. Sajátos színfoltja az államalakulás előtti cionizmusnak az oroszországi születésű Vladimír Jabotinsky. Egyike az elsőknek, akik a nemzeti felszabadítást nem ki­zárólag a tárgyalóasztalok mögött ülve képzel­ték el. Militáns, a fegyveres harctól sem vissza­riadó nézetei – az első világháborúban a britek mellett harcoló Zsidó Légió egyik kezdeménye­zője volt -, utóbb, a nácizmus veszélyének nö­vekedésével egy iramban népszerűsödtek, első­sorban a lengyelországi zsidóság körében. A jö­vendő zsidó állam berendezkedését illető el­képzelései „egy hierarchikus, állami irányítás alatt álló korporatív” rendszerhez hasonlato­sak. A zsidó állam területére vonatkozóan ki­sebbségi, ún. revizionista nézetet vallott, misze­rint a Jordán mindkét partján elterülő, zsidó többségű állam létrehozása a kívánatos.

Avineri pergő és szellemdús esszéit „A cioniz­mus mint permanens forradalom” című epiló­gus zárja le. Jóllehet, a cionizmus története „si­kertörténet”, állapítja meg, a zsidó népesség nagy része még mindig a diaszpórában él. Ez ak­kor is igaz, amikor tudjuk, hogy Avineri kötete megjelenése óta mintegy félmillió ex-szovjetunióbeli zsidó telepedett le Izraelben. E fejezet­ben Avineri az Izraelre leselkedő, reális veszé­lyekre hívja fel a figyelmet. Az államalapítás tá­volról sem oldotta meg a zsidókérdést, mint ahogy a zsidó nép újjászületését sem. Az viszont igaz, hogy „a zsidó nép számára normatív és kö­zösségi fókuszt teremtett”. E funkcióját Izrael hosszú távon csak akkor képes megtartani – vé­lekedik Avineri -, ha „mást kínál, mint egy diasz­pórában leélt” életet. Arra a paradox helyzetre is felhívja olvasója figyelmét, hogy „nem a diaszpóra zsidósága hasonult az izraeli társada­lomhoz, hanem Izrael kezdett hasonlítani a di­aszpórára”. Az állítás második részének helyes­lése mellett hadd utaljunk arra, hogy a diaszpó­ra zsidó társadalma – tértől függetlenül, de szükségtelenül csak – csonka társadalom lehet. E társadalom pedig nem igazán tudna hasonul­ni egy „ideális” izraeli társadalomhoz. Már csak emiatt egyet kell értenünk a kötet záróakkord­jával: „A cionizmus csak akkor lehet sikeres, ha folyamatosan forradalmasítja az izraeli zsidók életét, s nem engedi, hogy visszacsússzanak a zsidóság hagyományos társadalmi és gazdasági magatartásformáiba.”

Shlomo Avineri kötete többet ad a címben ígérteknél. Nemcsak az eszme államalakulásig történő fejlődését mutatja be, hanem bepillan­tást enged a közelmúlt izraeli társadalmának spirituális problémáiba is. Az olvasó kis számve­tést is végezhet: mi az, ami a cionizmus teóriá­jából megvalósult, s mi az, ami az ideák világá­hoz tartozik. Végezetül: a kötet ahhoz is segít­séget nyújthat, hogy az Izrael és a diaszpóra kö­zött feszülő világnézeti különbségeket tisztes­séggel áthidalhassuk.

 

Címkék:1995-09

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Gyermekzsúr

Júliusban elhunyt Antal Gábor, a kiváló újságíró, a Zsolt Béla-féle egykori Haladás, majd a Magyar Nemzet közismert munkatársa. Több publicisztikáját...

Visszatértek Makóra

Négy nap filmen Biztos, hogy Csongrád megye e városán kívül nincs még egy olyan település Magyarorszá­gon, amelynek zsidóságáról néhány éven...

Close