Értjük, értjük…

MIT SZÓLNÁNAK AHHOZ, ha a román sajtó nagy része magyar ké­zen volna – teszi fel látszatra a ro­mánoknak szóló szónoki kérdést Se­bestyén Béla a Magyar Fórumban -, ha a tv ernyőjén naponként ma­gukat románnak tettető magyarok néznének rájuk, ha a színház, a film és a tudományos élet magyar men­talitást tükrözne, s közben állandó­an a másság tiszteletére oktatgatnák őket. Mit szólna a románság ahhoz, ha az ilyen nyilvánvalóan minden arányérzéket nélkülöző állapot által kiváltott legkisebb reflexiót is a ma­gyarság Reykjaviktól a dél-tengeri szigetekig hangzó üvöltéssel minősítene nemzeti türelmetlenségnek? Valamiféle magyarellenességnek! – Nos, előbb-utóbb az ülepünkbe rúgnának, és akkor teljes joggal. Sze­rencsére, a magyarság nem törek­szik ily képtelten státusra; amit kí­ván, követel, az ennél sokkal keve­sebb – pusztán önmaga akar ma­radni.”

A Magyar Demokrata Fórum heti­lapjának idei 9. számában „A más­ság tisztelete” cím alatt jelent meg az idézett szöveg. A cikk, amelynek része, bevezetőben a magyar nemze­tiségi tolerancia évszázados hagyo­mányait szemlélteti néhány citá­tummal és egy kitüntetett adattal, mely szerint 1850—1910 között az ország lakossága csak 58, míg a zsidó lakosok száma 394 százalékkal nőtt.

A szerző ezután a magyar tole­rancia tényeire utalva így kiált fel: „És mindezek után még ma is van, aki bennünket tanítgatna türelemre, aki a közösségi összetartozás-érzés legkisebb moccanására is, naciona­lizmust kiált. Tiszteljük a mássá­got! – ajánlgatják.”

A cikk írója most a románságra fordítja a szót, és megállapítja: Er­délyben a románok „magyar uralom alatt 700 éven át románok marad­hattak, s most elvárnák, hogy a ma­gyarság két-három évtized alatt ad­ja föl magát.”

Ilyen előzmények után olvasható az itt bevezetőben idézett bekezdés. De ez már aligha a románoknak szól, hiszen a bukaresti tévé képer­nyőjéről nem tekintenek a nézőre magukat magyarnak tettető románok. És nem a román többség az, mely a magyar kisebbséget „állan­dóan a másság tiszteletére oktatgatná”.

Itt bizony rólunk, magyar zsidók­ról beszél Sebestyén Béla. Mi va­gyunk a címzettjei az intelemnek, hogy „előbb-utóbb az ülepünkbe rúgnak”. Bennünket figyelmeztet cikke befejező részében is: „… a másságra való jog nem foglalhatja magába a mi egyéniségünk semmibevételét, ármányos eszközökkel va­ló letiprását”. És ezt korántsem azért mondom, mintha találva érez­ném magunkat, mintha indokoltnak látnám Sebestyén Béla méltatlankodását. Csakis abból következtetek, hogy az adott összefüggésben más címzettje logikailag nem lehet a szerző intelmeinek. Végtére a cigá­nyokra nem utalhat, ők igazán nem birtokolnak „aránytalanul nagy he­lyet” a magyar kulturális életben. És nem utal hazai németekre, délszlávokra, szlovákokra sem – az ő kulturális térfoglalásuk nem szokta felmérés vagy vita tárgyát képezni.

A magyar zsidóság kulturális be­folyása viszont köztudottan és hosszú évtizedek óta ingerli a társadalom egy részét. Ez a rész valamikor, 1920 előtt vagy az utána való húsz évben magától értetődően megval­lotta antiszemita mivoltát. Boldog idők, amikor még egyszerűek voltak a dolgok! A mai bonyolult viszonyok között ilyet nem illik elismerni. Ma­napság minden antiszemita azzal kezdi, mennyire becsüli és szereti ő a zsidókat. Csak a második vagy harmadik mondatban rukkol elő méltányos észrevételeivel”, ame­lyek persze mind „tárgyi alapon nyugszanak”.

„Tárgyi alapon” le kell szögez­nem: A poszt-sztálinista diktatúrák lényege és természete egyáltalán nem igényelte zsidók közreműködé­sét. Részt vettek a kádárizmus gépe­zetében, művelődéspolitikája kiépí­tésében és irányításában zsidók is, és nyilván nagyobb számban, mint ez az összlakossághoz imént arányuk­ból következett volna. De a kulturá­lis élet minden területén, a hatalmi gépezettől függetlenül, a legkülön­bözőbb politikai színezetű vagy ép­pen a politikának hátat fordító irányzatokban is jelen voltak és vannak.

Magyarországon – mint a többi kommunista országban is – párt­diktatúra volt, és ezt túlnyomólag nem-zsidók valósították meg. Ez már csak a statisztikai törvénysze­rűségeikből is így adódott. A lényeg szempontjából mellékes, véletlen kö­rülmény, hogy itt vagy amott zsidók ültek-e. Ebben az országban sem Aczél György ottléte határozta meg, hogy egy bürokratikus elité legyen a hatalom – még a kulturális terü­leten sem zsidó kulturális maffia? Hogy csak egyetlen példát említsek, Bíró Zoltánt sem Aczél, sem más zsidó származású egyén nem ütötte el attól a lehetőségtől, hogy a kádá­rizmus végképp lehanyatló korsza­kában az irodalmi élet miniszteriális feje legyen. És nem Eörsi István ajánlotta fel a magyar kulturális miniszternek, hogy távozzék kül­földre, ha nem tetszik neki (mi is?, a zsidó diktatúra?), hanem Pozsgay Imre ajánlotta az emigrációt neki.

Hogy mikor melyik funkcionárius kiáltotta ki nacionalista megnyilat­kozássá a magyar nemzettudat és nemzeti méltóságérzés valamely jo­gos megnyilatkozását, arról nincs statisztikai feldolgozás a kezemben. Mi, demokrata magyar zsidók feltét­lenül elismerjük és kívánatosnak tartjuk a jogos magyar nemzeti büszkeség megszólalását, a magyar azonosságtudat erősödését. A meg­születő demokratikus rendszer teret nyit majd a magyar kultúra külön­böző színezetű képviselőinek a kibontakozásához – remélhetően min­den korábbinál nagyobb mértékben. Ebben a magyar kultúrában mi, ma­gyar zsidók sajátos színt és – hisszük – eddigi hozzájárulásunk foly­tán is nélkülözhetetlen elemet kép­viselünk. Senkinek a helyét nem foglaljuk el: a kultúra egyetlen te­rületén sincsenek számozott helyek.

Visszautasítunk tehát minden olyan hangot, mely rajtunk és ép­pen csak rajtunk próbálja számon kérni a bukott diktatúra bűneit és mulasztásait, és amely bennünket a “törzsökös”, az “igazi”, a “tiszta” magyar kultúrától és mentalitástól idegen elem gyanánt numerus clausus korlátai közé szeretne szorítani. Az “ülepen rúgásról” már nem is beszélve.

G. Gy.