Szombat előfizetés 2017

Érosz és a zsidók

Írta: David Biale - Rovat: Archívum, Hagyomány

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Az amerikai zsidók gyakran elmerengenek identitásuk számos, egymásnak ellentmondó elemein; a legtöbb vegyes érzelmet ezek közül a szexualitás kérdése váltja ki.* Akár Philip Roth regényeit olvassuk, akár Woody Allen filmjeit nézzük, a szexualitástól megszállott és neurotikus zsidó sztereotip figurája már-már kulturális közhellyé vált. A zsidó férfi mint nemi slemil jelenik meg, kit határtalan libidója egyre űz-hajt, ám mégsem képes elérni erotikus szenvedélye célját-tárgyát: a mitikus sikszét. Az erotikus beteljesülés a Másik, a keresztények sajátja; a zsidó a verbális impotencia rabja marad: csak beszélni tud a szexről, művelni már nem képes.

Amikor a népszerű amerikai zsidó kultúra Éroszt nem a gójok között keresi, sokszor rábukkan más időkben, más helyeken élő zsidók között, elsősorban az új izraeli nemzedékben. Elsőként Leon Uris Exodus c. műve, majd ezt követően számos más ponyvaregény vetítette ki a nemi potenciát a cionizmusra. E könyvek izraeli hőseit és hősnőit erotikusan túlfűtött, ’kemény zsidóknak’ ábrázolják, kik legyőzték magukban a galut impotenciáját. Az Exodus hőse, Ari Ben Kánaán szándékosan kapott nem-zsidó nevet: olyan nevet visel, amely a zsidókkal szemben az ősi kánaánitákat idézi fel. Ben Kánaán aszkétikus és fanatikus: ám az archetipikus szabre megtestesítőjéről menet közben kiderül, hogy egyéniségének van egy rejtett, romantikus oldala is, amint ez Kittyvel, az amerikai keresztény ápolónővel folytatott viszonyából kitűnik. Vagyis a cionizmus egyrészt megszabadította a zsidót szexuális neurózisától, másrészt kvázi-gójjá változtatta. Míg az amerikai zsidó regények és novellák hősei ritkán létesítenek egészségesnek mondható erotikus kapcsolatot az általuk üldözött sikszékkel, az izraelieket ilyesfajta gondok nem gyötrik. Csakis Izraelben teljesülhet be a nem-zsidó nő iránt érzett vonzalom azáltal, hogy férfi társaikhoz hasonlóan az izraeli nőket is afféle fegyverforgató, „nem-zsidó” zsidókká változtatják.

Az amerikai zsidó kultúra azonban nemcsak efféle regényekből és filmekből áll. Az amerikai zsidó hittudósok merőben másképpen látják a zsidók viszonyát a szexualitáshoz. Az ortodox Norman Lamm rabbi, a konzervatív irányzatot követő Robert Gordis rabbi és a reformmozgalomhoz tartozó Eugene Borowitz rabbi, félretéve más irányú nézeteltéréseiket, egyetértenek abban, hogy a zsidó hagyomány egészségesebben viszonyul az erotikához, mint a kereszténység. Neurózisnak nyoma sincs, sőt inkább jellemző a „szexuális gyönyör” jóváhagyása a házasság keretein belül. Ez az amerikai keresztény prédikátorok által időnként dicsőített „ártatlan eksztázis” sajátságosan zsidó változata. S noha e zsidó hittudósok állításuk szerint a történelmi zsidó hagyományt képviselik, valójában átformálták e hagyományt a sajátosságos amerikai éthosznak megfelelően annak érdekében, hogy bizonyítsák a judaizmus asszimilálódását az amerikai kultúrához, másszóval nem kevesebbet állítanak, mint hogy a zsidók dicsekedhetnek a szexualitás legautentikusabban „amerikai” változatával.

Ezek tehát annak a kultúrának a körvonalai, amelynek saját szexualitása konfliktusokat okoz. Elnyomja-e, vagy bátorítja a judaizmus az erotikát? E kérdés mögött egy másik is megbújik, amelynek messzemenő következményei lehetnek a zsidó jövőre: nevezetesen az, megtalálják-e a zsidók az erotikus kiteljesedés lehetőségét egymás közt, vagy csak kifelé, a mitikus nem-zsidó felé fordulva lelik azt meg.

Arra a kérdésre, hogy a judaizmus elfojtja-e,

vagy épp ellenkezőleg, bátorítja-e a szexualitást, a zsidó történelem tanulmányozása adja meg a választ, amint erre Érosz és a zsidók című könyvemben már rámutattam. Ám ilyen formában maga a kérdésfeltevés is félrevezető lehet. Az olyan kategóriák, mint ’elfojtás’ vagy ’kielégítés’ modern akár freudista felfogást tükröznek s nem feltétlenül célra vezetőek más kultúrák saját magukról alkotott képének jobb megértéséhez. Egy adott kort önmagában kell nézni, a saját maga által felállított prioritások tükrében. Így például a Biblia, minden bonyolultságában, elsősorban az utódnemzés teológiája körül forog: melyik viselkedésforma biztosítja az isteni beavatkozást Izrael történelmében és ily módon garantálja egy kisszámú, fenyegetett nép demográfiai fennmaradását. A Biblia által felvetett és tárgyalt kérdések, pl. az állandó vívódás a vegyes házasságokat illetően, olykor egész modemnek tűnnek. De téves, anakronisztikus megközelítés, ha a szexualitás bibliai megítélését ’elfojtónak’ nevezzük a levita törvények szexuális tilalmai alapján, vagy, ellenkezőleg, ’bátorítónak’ nevezzük egy olyan költemény alapján, mint az Énekek Éneke.

Véleményem szerint a zsidó hagyomány nem kategorizálható sem ’megengedőnek’, sem ’tiltónak’ az erotika vi­szonylatában. A zsidó történelem a vágy dilemmáinak az egymásnak ellentmondó csábítások elleni küzdelem története, semmint egyetlen, monolitikus dogma jegyében fogant história. S mint ilyen, egy mélységesen ambivalens kultúra története.

Ennek a kultúrának, melynek minden tagjától elvárták a házasságkötést, a legnagyobb ellentmondása a biblikus időktől az újkorig az utódnemzés kötelessége és a szexuális vágy között vibráló feszültség. A szexuális beteljesedés önmagáért való cél, vagy pedig alárendelhető más, az egyénen túlmutató célnak, legyen az akár a biblikus utódnemzés teológiája, a rabbinikus törvények isteni parancsa, a középkor misztikus teozófiája, vagy az újkori cionizmus nemzetállamot építő filozófiája? A zsidóság történelme során más választ adott e kérdésre, de a zsidó kultúra minden korban jellemző vonása a lehetséges megoldások között feszülő konfliktus. A kanonikus irodalmat egy szűk, szinte kizárólag férfiakból álló elit írta, s noha ennek az irodalomnak egy része tágabb körben is ismert volt, nagyobb része, mint a középkori filozófia és miszticizmus, csak e szűk elit számára volt hozzáférhető. A zsidó történelem folyamán a ’másként gondolkodók’, beleértve a nőket és a népi kultúra képviselőit, folyamatosan megkérdőjelezték e kánont. Kulturális elit nem támad légüres térben; ellenkezőleg, az úgynevezett „normatív” hagyomány beilleszkedik az adott társadalom keretébe, s részben definiálja azt, részben pedig szüntelenül lázad ellene. Nézetem szerint e feszültség nem a ’normatív’ rendszer és a deviánsok közötti konfliktust tükrözi, hanem azokat az egymással is ellentmondásban lévő kultúrákat, amelyek lehetőségei és konfliktusai gyakorta jóval tágasabbak voltak, mint az a mérvadó normákból kiolvasható.

Példaként hadd idézzek néhány esetet a biblikus korból. A levita törvények bizonyos nemi kapcsolatokat egyértelműen vérfertőzőnek minősítenek, ám a bibliai elbeszélésekből kiolvasható hagyomány e törvényeket gyakran semmibe veszi. Mózes I. könyvének 38. fejezetében Támár, Júda menye, elcsábítja apósát, hogy méhében gyermek foganjon; a tiltott frigyből származó ikrek egyike Dávid király őse. Dávid dédnagyanyja, a moábita Ruth, egy olyan nép leánya, amellyel legalábbis Mózes V. könyve szerint az izraelitáknak tilos bármiféle kapcsolatot létesíteni. S valóban, Dávid származása és leszármazottai is a szexuális törvények semmibe vevésének eredménye: Salamon, Izrael vitathatatlanul legnagyobb királya, Dávid és Betsábe házasságtörő viszonyának gyümölcse. Ezekből a történetekből egy olyan kultúra rajzolódik ki, amely saját törvényeivel hadakozik, már-már azt a látszatot keltve, mintha a királyság léte és fennmaradása a törvény felfüggesztésén állna vagy bukna.

A törvény és a bibliai elbeszélések közötti ellentét

más formában ugyan, de a zsidó történelem későbbi korszakaiban is felbukkan. A középkor folyamán Észak-Európában és Spanyolországban gyakran megfigyelhető a népi kultúra és a rabbinikus elit vitája a szexuális normák kérdéseiről. E vita nyomai fellelhetőek a folklórban és a bírósági iratokban. Az askenáz jiddis nyelvű irodalom egyértelműen tanúskodik egy dinamikus erotika meglétéről, amit a rabbinikus hatóságok hol jóváhagytak, hol tiltottak. A Spanyolországból származó bírósági iratok arra utalnak, hogy zsidók és keresztények bizony gyakran létesítettek túlzottan is bizalmasnak mondható viszonyt egymással, amit a 13. századi zsidó misztikusok az Örökkévalóra tett felettébb ártalmas hatása miatt helytelenítettek. A nemi eltévelyedések, kicsapongások vonzerejét azonban, még ha akaratlanul is, ugyanezek a misztikusok tanúsítják, hiszen megengedték, hogy az isteni emanációk, a szefírák, egymás között olyan szexuális kapcsolatokat alakítsanak ki, melyek az emberek számára tiltottak. A misztikusok már-már rögeszmés érdeklődése az isteni szférában zajló nemi kapcsolatok iránt minden bizonnyal annak a konfliktusnak az eredménye, amelyet az elit a szexuális magatartásformákban saját maga is érzékelt.

A pre-modern zsidó kultúrát megteremtő elit csaknem kizárólag férfiakból állt, ezért a zsidó szexualitás története óhatatlanul e férfiak saját, illetve mások legyenek azok nők, nem-zsidók vagy bárdolatlan, írástudatlan tuskók szexualitásáról alkotott felfogását tükrözi. Kevés kivételtől eltekintve a nők szexualitására vonatkozó ismereteink is e férfiszemlélet szűrőjén át maradt ránk; még a nők számára készült jiddis nyelvű imakönyveket is gyakran magukat nőknek kiadó férfiak írták.

Milyen következményekkel jár, ha a szexualitás történetét egy ennyire egyoldalú, férfi szemlélet alapján ítélhetjük csak meg? Amennyiben helytálló a feministák azon megállapítása, hogy a férfiak szexuális tapasztalatai alapvetően különböznek a nőitől, akkor egy olyan kulturális elit elképzelése az erotikáról, amely csak férfiakból áll, aligha lehet azonos egy olyan elitével, melyben nők is találhatóak. Lehetséges-e, hogy az aszketizmus problematikájával való viaskodás, amely erősen rányomta bélyegét a zsidó kultúrára a hellenizmus óta, egy sajátságos férfi szemlélet lenyomata? Vajon a nők is hasonló problémákkal küszködtek volna, amennyiben létrehozhatják saját erotikus kultúrájukat? A zsidó és keresztény hagyomány összevetése azt mutatja, hogy az utóbbi megőrizte mind a férfi, mind a női hangokat, mivel a női vallásos érzületnek is hivatalosan helyt adott. Mivel azonban a kereszténység oly nagy hangsúlyt helyezett a cölibátusra, a nők gyakran arra kényszerültek, hogy föladják szexualitásukat annak érdekében, hogy beilleszkedhessenek a vallási rendbe, sőt, mivel a keresztény aszkétizmus a cölibátus állapotát a ’férfivá válással’ azonosította, a nőknek még nemükről is le kellett mondaniuk. Az egyházon belüli női élményeket tehát gyakran férfi érdekek formálták, még ha a férfiak túlsúlya nem is tüntette el teljesen a sajátos női szemléletmódot a keresztény spiritualitás történetéből.

A zsidók esetében más a helyzet

mivel a női vélemények ritkábban maradtak fent. S mivel ebben a kultúrában a tudás teremtette meg a hatalomgyakorlás lehetőségét, a nők kizárása a szövegek történeti ismereteink fő forrásának létrehozásából egyúttal a hatalomból való kirekesztésükre is utal. Ám a helyzet nem annyira reménytelen mint első pillantásra tűnik. Annak ellenére, hogy a népi kultúrát és a bírósági iratokat hogy csak két példát említsünk főként férfiak alkották meg és hagyományozták nemzedékről nemzedékre, ezek megőrizték a női hangok félreismerhetetlen nyomait is. A kanonikus szövegekben a férfi írók gyakran nők szájába adtak olyan, gyakorta felforgató és radikális nézeteket, melyeket vonakodtak sajátjukként előadni. Megfigyelhető a patriarchális és az anti-patriarchális nézetek ütközése is, hasonlóan a törvény és az elbeszélések által megőrzött hagyomány közötti konfliktusokhoz a Bibliában. Csak az újkorban figyelhető meg az a törekvés, hogy a nők saját maguk fogalmazzák meg az erotikáról vallott nézeteiket; ez a törekvés pedig mai kultúránk egyik központi eleme.

Amennyiben a zsidó történelem valóban egy önmagával konfliktusban álló sokoldalú kultúra lenyomata, ez a történelem aligha íródhatott valamiféle vákumban. A zsidók mindig is egy tágabb kulturális szférában helyezkedtek el. A zsidó történetírás olykor önkéntelenül is a zsidóság egyedülállósságának teológiáját követi és abból indul ki, hogy a kultúra fejlődését egy autochtón szöveghagyomány határozta meg. A szexualitásról alkotott zsidó felfogás kétségtelenül a szöveghagyomány terméke, ám maga a hagyomány többnyi­re nyitott volt a külső hatásokra, hiszen a zsidók mindig is egy tágabb társadalom részeként léteztek. Egy régi arab közmondás szerint „az emberek sokkal inkább idomulnak saját korukhoz, mint apáikéhoz”. Függetlenül attól, hogy az őket körülvevő társadalom kánaánita, római, középkori vagy modern és nacionalista volt-e, a zsidók a szexualitásról alkotott nézeteiket saját koruk égető kérdéseinek fényében fogalmazták meg, még ha a szóhasználatot őseiktől is kölcsönözték.

A legtöbb probléma,

amellyel a zsidó kultúra a talmudikus kortól kezdve szüntelenül viaskodott, a szexuális aszkétizmus kérdése volt. A szexualitásról való lemondás mind a görög-római, mind a keresztény kultúra fontos elemének mondható. S annak ellenére, hogy a talmudikus kor rabbijai azt hirdették, hogy a férfiak egyik legfőbb kötelessége a házasságkötés és az utódnemzés, mégsem függetleníthették magukat attól a tágabb kulturális környezettől, melyben maga a nemi aktus is problematikussá vált. A rabbinikus irodalom jól tükrözi az utódnemzési kötelezettség és a nemiség iránti gyanakvás között feszülő konfliktust. Sőt, az a tény, hogy az utódnemzés kötelező paranccsá vált, arra utal, hogy egyesek a cölibátust talán lelkileg erkölcsösebbnek tekintették. Erre a konfliktusra utal az a rabbinikus mondás is, hogy az idők végezetével nem lesz „sem evés, sem ivás, sem nemzés”. A szexualitás parancsa az evilágban, illetve szemben egy olyan ideális világ konstruálása, amely aszexuális, a rabbinikus gondolkodásmódban meglévő feszültségeket tükrözi.

A rabbik a nemi ösztönöket jécer há-rá-nak, vagyis ’gonosz vágy’-nak nevezték. Enélkül a problematikus hajtóerő nélkül, amely sokban hasonlít a szenvedélyről alkotott sztoikus véleményhez, a férfiak „nem építenének házakat, nem házasodnának, s nem nemzenének utódokat”, ahogy az egyik rabbinikus szövegben olvasható. A nemi vágy nemcsak a bűn lehetőségének melegágya; bizonyos értelemben maga a bűn. Ezért a rabbik amellett kardoskodtak, hogy a nemi aktus megengedett formáit is korlátok közé kell szorítani az erényesség és a mértéktartás érdekében.

A szexuális kielégülés és az önmegtartóztatás közötti konfliktust kiválóan példázza egy mesterről és tanítványáról szóló anekdota:

Rav Kahana Rav ágya alá feküdt, aki feleségével vígadt és szexuális kérdésekről fecserészett vele; majd [Rav] később szeretkezett is vele. Rav Kahana így szólt Ravhoz: „Olybá tűnsz nekem, mint az éhező, ki még sohasem szeretkezett, mivel vágyakozásodban frivolul cselekszel.” Amaz [Rav] pedig így válaszolt Kahanának: „Hát itt vagy? Tűnj el! Nem helyénvaló, hogy az ágyam alá feküdjél!” [Kahana] válaszolt: „Ez a Tóra kérdése s nekem tanulnom kell.” [b. Berakhot 62a]

Ez a szöveg egy bizonyos szinten a túlbuzgó tanítvány humoros kritikája. Ugyanakkor tükrözi azt a polaritást és feszültséget, ami a szexualitásról alkotott rabbinikus felfogás két nézete között valóban létezett. Egyfelől Kahana felháborodik Rav viselkedésén, amely úgy tűnik ellenkezik a másutt lefektetett rabbinikus előírásokkal. De ha ténylegesen a ‘Tóra kérdéséről’ van szó, elképzelhető, hogy Kahana tanult egyet s mást arról, hogyan kell valóban viselkedni. Ez az ellentmondás aligha oldható fel és én hajlok arra, hogy az egymásnak ellentmondó lehetőségeket úgy értelmezzem, mint amelyek a rabbinikus kultúra ambivalenciáját tükrözik a szexuális szokások iránt, ill. a rabbik által elérhető-elfogadható beavatkozásának mértékét azok kezelésében.

A rabbinikus gondolkodás aszketikus vonulata

új, gyakorta szélsőséges formát öltött a középkori filozófia, majd miszticizmus hatására. A középkori zsidó filozófusok, mint pl. Szá’ádja Gáon és Májmúni elvetették az érintés érzékét és vele együtt az egész anyagi világot: ez az aszketizmusnak egy sokkal radikálisabb formája, mint amely a Talmudban fellelhető. Míg a kései ókor rabbijai számára a fő problémát nem annyira a test, mint inkább a féktelen szenvedély jelentette, ebben a korban maga a test vált problematikussá. Még azokat a zsidó misztikusokat is, akik úgy vélték, hogy a nemi érintkezés megfelelő, elfogadható formái Istennel harmóniában vannak, megfertőzte a materiális iránti gyanakvás s úgy vélték, hogy a nemi érintkezés megfelelő, elfogadható formájának is spiritualizálnia kell a testi szenvedélyt.

A 18. században kibontakozó haszid mozgalom ezt a felfogást a végletekig fokozta: számos haszid cáddik azt tanította, hogy a szexuális érintkezés legmagasabb formája, ha a nemi aktus fizikai érzések nélkül zajlik. Az egyik legradikálisabb haszid mester, a bráclávi Nahman azt állította, hogy az aktus közben fájdalmat érzett, amely szerinte magas fokú spiritualitásának biztos jele. Más haszid elbeszélésekből kitűnik, hogy a szent emberek cölibátust gyakoroltak házasságukban; ez a korai keresztény egyházban meglévő gyakorlat eddig ismeretlen volt a zsidó történelemben.

A manapság meglehetősen elterjedt apologetikus nézettel szemben, amely szerint a judaizmus teljes mértékben ’evilági’ vallás és ezért jóváhagyja az erotikát, a források inkább az aszketizmus iránti vonzalommal folytatott küzdelemről tanúskodnak a kései ókortól kezdve. Ez a küzdelem korántsem ért véget az újkor beköszöntével. A 19. és 20. században a szexuális önmegtartóztatás szekularizálódott formái figyelhetőek meg a kelet- és közép-európai zsidó felvilágosodásban, illetve a cionista mozgalom által létrehozott újfajta közösségekben. A cionizmus, amely ugyan a politikai forradalom mellett meghirdette a szexuális forradalmat is, egyúttal az egyéni gyönyörökről való lemondásra is buzdított a nemzeti célok elérése érdekében.

Ezért a zsidó szexualitás története nem szűkíthető le egyetlen,

akár szabadosságot hirdető, akár elfojtó jellegű

monolitikus tanra. A forrásokban megfigyelhető pluralizmus, az ellentmondások sokasága azt mutatja, hogy nem létezett egyetlen ’megoldás’ a vágy problematikájára, s ugyanakkor arra is rávilágít, hogy az amerikai zsidókban meglévő ambivalens érzések bizony nagyon is a múltban gyökereznek. A mai kor kihívása, hogy túl tudunk-e lépni az egészséges erotika és a patológia, illetve a felszabadultság és az elfojtás kettős ellentétén; hogy képesek leszünk-e a vágyak sokaságának-sokszínűségének felfedezésére, képesek leszünk-e szervesen beépíteni azt, ami eddig háttérbe szorult. Többé ne korlátozza képzeletünket a férfi és a női szexualitás polaritása. Az erotika szüntelenül az ismerthez való ragaszkodás és a másság, a tiltott viszonyok iránti vágy között vibrál. Véleményem szerint a valódi erotikus kiteljesedésre csakis akkor leszünk képesek, ha felismerjük és elfogadjuk a másik nem bennünk rejtezkedő elemeit, akár heteroszexuális, akár homoszexuális keretek közt. E folyamat történeti és kollektív dimenzióját az adja, ha a zsidó szexualitás férfi szemléletet tükröző megfogalmazását, amely egyértelműen uralta a hagyományt a nők felfogásával egyensúlyozzuk, hiszen maga a folyamat mind a férfiak, mind a nők számára létfontosságú. Mivel Alexander Portnoy hírneves ’kórja’ tárgyiasította és elhallgattatta a nőket, neurózisára a legmegfelelőbb gyógyír a nők erotikus nézeteinek feltámasztása és visszanyerése. A vegyes házasságok kérdése, melyet sokan sokféleképpen vitatnak, hasonló polaritáson alapul. Amennyiben az Én és a Másik közötti dialektika az erotika velejárója a nemiség szintjén, ugyanez mondható el a zsidók és a nem-zsidók közötti viszonyról. A zsidóságnak, mint népnek, a jövője egyértelműen azon múlik, hogy a zsidó kultúra képes lesz-e a másik zsidót erotikusnak látni; ugyanakkor a nem-zsidók iránti vonzalom is része marad e küzdelemnek, amely semmiképp sem dönthető el a Másik puszta elutasításával. A poszt-tradicionális kor feladata, hogy a zsidók és nem-zsidók között fennálló kettős ellentétet megfosszuk a teológiai tehertételektől, s ezáltal mérsékelje a fantázia és kivetítések egyes elemeit. Abban a pillanatban, amikor a zsidó és nem-zsidó között erotikus viszony kevésbé jelentőségteljesnek, kevésbé fenyegetőnek tűnik, vonzereje számottevően csökken.

A zsidók és nem-zsidók közötti erotikus kapcsolatok

részben visszatükrözik és részben jelképezik a zsidó kultúra és a zsidókat körülvevő kultúrák kölcsönhatását. A zsidó kultúra, mint fentebb említettük, nem vákumban fejlődött ki, hanem a zsidó és nem-zsidó kultúrák egymásra hatásának gyümölcse; a zsidók mindig is egy több kultúrájú világ részesei voltak. Ebben az értelemben a zsidó szexualitás autentikus megfogalmazására való törekvés napjainkban nem más, mint a biblikus izraeliták és a kánaániták, a talmudikus rabbik és a hellenizmus tudósainak, illetve középkori zsidók és keresztény, muzulmán szomszédaik közötti történelmi küzdelmek megismétlése és egyben összegzése is. Ezekben a korokban a szexualitást oly módon értelmezték, hogy egyrészt megőrizték a szöveghagyományt, másrészt átalakították azt annak megfelelően, hogy a zsidók miként vettek részt a korszak tágabb kultúrájában.

Bízom benne, hogy a zsidó szexualitás tanulmányozása hasonló szerepet játszhat azáltal, hogy új kulturális kérdésekkel fordul a zsidó szöveghagyományhoz, s ezáltal talán megváltoztatja a hagyományhoz való viszonyunkat. Mivel az erotikát a szövegek formálták a zsidó történelem folyamán, Érosz és a zsidók története is egy olyan szövegként fogható fel, amely kísérletet tesz a zsidó vágyak megértésére, meghatározására, és, esetleg, beteljesítésére.

Dunajszky Gábor és Seleanu Magdaléna fordítása

* Megjelent: Tikiam 7:5 (1992)

Címkék:1993-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Isten a hálószobában

Egy fiatal, házasságkötés előtt álló pár felkeresett, hogy beszéljünk az esküvőről, a házasság jelentéséről, a zsidó otthon megteremtéséről, a gyerekekről....

Holocaust-múzeum Washingtonban

Néhány nappal ezelőtt, április 22-én fogadta először az érdeklődőket a világ más hasonló intézményeinél a pusztulásról több írott anyagot összegyűjtött...

Close