Szombat előfizetés 2017

A szembenézés kudarca – Fábri Zoltán: Utószezon

Írta: Erős Ferenc - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Erős Ferenc

Fábri Zoltán Utószezon című film­je 1966-ban készült, Rónay György Esti gyors című regénye alapján. Pontosabban, Fábri csak a film ötletét merítette a regényből, a film ugyanis lényeges pontokon módosítja a regény cselekményét, és hangsúlyait is megváltoztatja. (A forgatókönyvet Szász Péter írta, a dramaturg Bíró Yvette volt.)

A Rónay-regény három évvel koráb­ban jelent meg (Magvető, 1963). A film és a regény a hatvanas évek elejének Magyarországára visz bennünket, a Megáll az idő világába, „a hatvanas évek szűk levegőjébe”. Alig több mint másfél évtized telt el a második világ­háború befejezése óta, és mindössze öt évvel vagyunk az 1956-os forrada­lom után. A börtönök még tele vannak az ’56-os elítéltekkel, még csak valahol a Tervhivatal mélyen készül az új gazdasági mechanizmus. Még mindig fo­lyik a mártírok „termelése”: a film te­metői epizódjában az emlékművek ara­nyozott sírfeliratait készítő szakember (Molnár Tibor alakítja) elégedetten meg is állapítja, hogy szerencsére min­dig lesz munkája. A kádári konszolidá­ciónak ezt a korád, talán még konszoli­dációnak is alig nevezhető szakaszát a magyar társadalom mélységes apátiá­val éli meg, a múlt feldolgozására, a kö­zelmúlt traumáinak feldolgozására, a múlttal való szembenézésre sem esély, sem lehetőség…

1961-ben Izraelben bíróság elé állít­ják Adolf Eichmannt, az Argentínába szökött, és az izraeli titkosszolgálat ál­tal 1960-ban fogságba ejtett háborús bűnöst. 1962-ben, mint ismeretes, Eichmannt kivégezték. Az Eichmann-ügyről a korabeli magyar sajtó is beszá­molt, viszonylag nagy terjedelemben, nem is lehetett volna elhallgatni, hi­szen a per középpontjában főként a tö­meggyilkos SS-tiszt magyarországi tevé­kenysége állt. Mind a filmben, mind pe­dig a regényben a jeruzsálemi per vált­ja ki a főhős, Kerekes Kálmán lelkiismeret-furdalását és önvizsgálatát.

A film az Eichmann-per magyarorszá­gi nyilvánosságra kerülését egyfajta ko­rabeli médiaszenzációként mutatja be. A film elején a kora hatvanas évek szőke csinibabája egy Ország-Világgal legyezgeti magát, amelynek címlapján a nevezetes üvegkalitkában Eichmann látható. Többször előbukkan a Magyar Nemzet nagybetűs címoldala az Eichmann-perről (a film egyik emlékezetes jelenetében éppen egy – a létező szoci­alizmusban akkor még létező – cipőpucolónál). A kisvárosi moziba betévedő gyógyszerész is kénytelen végignézni a filmhíradó riportját a Jeruzsálemben éppen folyó perről, s a riporthoz kap­csolódó dokumentum-felvételeket Auschwitzról, a haláltáborokról, a gáz­kamrákról.

Az Eichmann-ügy mint médiaszenzá­ció belesimul a hatvanas évek újságok, rádió, mozi és az egyre inkább elterje­dő televízió által határolt mindennapja­inak banális diskurzusaiba. Az Eichmann-per ugyanolyan hír, sztori, „kri­mi”, mint a többi médiaüzenet. „Látták már a képét az üvegkalitkában?” – kér­dezi valaki a filmben, a válasz pedig: „Érdekes.” A regényben pedig így be­szélnek a perről: „Mi az az Eichmann- ügy? Valami jó kis panama? Vagy vala­mi finom erkölcsbotrány?” (27. old.) Valaki pedig így kommentálja az ügyet, ugyancsak a regényben: „Hogy micso­da ész van ezekben az agyafúrt zsidók­ban!” (28. old.)

Kerekes gyógyszerész számára azon­ban korántsem banális az Eichmann-ügy. Éppen ellenkezőleg, a perről szóló híradások indítják el benne azt a folya­matot, amelynek során felidéződik ben­ne az ő saját 1944-es története. A film sztorija szerint a Páger Antal által meg­személyesített Kerekes, egy kisvárosi gyógyszerész házaspárnál, Szilágyiéknál patikussegédként áll alkalmazásban. A patikussegédet pozitív érzelmi viszony fűzi munkaadóihoz, s különösképpen az asszonyhoz, akinek szerepét a film­ben Tolnay Klári játssza. A házaspár hamis papírokkal, nem zsidóként pró­bálja átvészelni 1944-et, de közben gyógyszeradományokkal segíti az ellen­állási mozgalmat. Az egyik ilyen akció­nak véletlenül Kerekes is tanúja lesz. A gyógyszersegélyről azonban a csendőr­kapitány, Hohl Péter, Kerekes egykori osztálytársa és barátja (a filmben Básti Lajos személyesíti meg) is tudomást szerez, s ezt kihasználva megzsarolja Kerekest. Arra a kérdésre, hogy „Nem tudsz-e bujkáló zsidókról?”, Kerekes így felel: „Hacsak Szilágyiék nem…”

E „hacsak” miatt Szilágyiékat a film szerint deportálják, a regény szerint a Dunába lövik őket. Ezt a „hacsak”-ot, a film és a regény kulcsszavát a félelem motiválja, hiszen Kerekest azzal zsarol­ja a csendőr, hogy ugyanarra a sorsra juthat, mint az ellenállók: felakasztják őt is. Ennek alátámasztására a filmben egy vendéglő ablakából vacsora köz­ben kell végignéznie a csendőrök által elfogott – feltehetően kommunista – el­lenálló nyilvános kivégzését.

A félelem mellett persze egy sokkal prózaibb motívuma is van a „hacsak”-nak. Szilágyiék eltávolításával ugyanis Kerekesé, a kisemberé lehet a nyilván jól jövedelmező patika. Kerekes csak vonakodva, a csendőrkapitány kifejezett nyomására hajlandó elfogadni a patikát, árulásának jutalmát – de végül is aláírja az átvételi elismervényt. A későbbi ön­vizsgálatban is ez a „hacsak” válik az ön­vád fő pontjává, ám még ekkor is szeret­né elhitetni magával, hogy amit tett, azt nem vagyonszerzés céljából tette.

A regényben és a filmben Kerekes ezért a „hacsak”-ért érzi magát bűnös­nek – s ez válik kiindulópontjává mazo­chista, paranoid vonatkoztatásokkal terhes vesszőfutásának. A regényben így jut el a patikus az ügyészhez: „Bűn­hődni akarok…” Ám az ügyész megmagyarázza neki, a „kisembernek”, a „si­mán igazolt kisembernek”, hogy az ő ügye bagatell, jelentéktelen ügy, valójá­ban nem is ügy. Az ügyész megnyugtatja a patikust, mondván, hogy „ha valami baj lett volna, már úgyis elővették vol­na az ügyét…” „Ki a kisember?” – kér­dezi az ügyésztől Kerekes. „Az nem az ön dolga. Azt bízza azokra, akiknek az a dolga, hogy az ügyeket elbírálja. A mi­nősítés nem az ön dolga” – hangzik a válasz. Az ügyésszel, a világi igazság­szolgáltatás képviselőjével folytatott párbeszéd világossá teszi Kerekes szá­mára, hogy bűntudatának, szembenézési kísérletének nincsen partnere, senki sem figyel rá, azt pedig, hogy ki bűnös és ki nem, úgyis mások döntik el. A felmentés éppoly banális, mint amennyire – Hannah Arendt szerint – a Gonosz banális (lásd Arendt Eich­mann Jeruzsálemben című könyvét).

De Kerekes már nem nyugszik bele ebbe a banális felmentésbe. Egy öreg pappal való beszélgetés arról győzi meg, hogy feloldozás csak olyan bűnök alól lehetséges, amelyek látszanak, de az ő kezéhez nem tapad közvetlenül vér. „Hogyan is lehet lemosni valamit, ami nem látszik?” Rónay György regé­nyében Kerekes patikus személyében tehát a keresztény magyar középosz­tály kerül – egy szigorú keresztény mo­rál nevében – ítélőszék elé, s az ítélet szigorú, nincs felmentés, a „hacsak”- ért lakolni kell, még ha nincs is földi igazságszolgáltatás, amely egy botlást, egy elszólást, egy „véletlen elkottyan- tást”, egy „hacsak”-ot jogilag értelmezni tudna. Rónay regényének mottójául egy Juhász Gyula-idézetet választott: „Minden vád ellen lehet védekezni, csak az önvád ellen nem.” Így aztán a regényben Kerekes útja egyenesen a vonatkerekek alá vezet – végső, kétségbeesett gesztuskísérletként a morális felelősség vállalására egy olyan társa­dalomban, amely mindenről hallani akar, csak felelősségről nem. Egy olyan társadalomban, amely mélységes apáti­ába süllyedt, s amely – a német pszi­choanalitikus, Alexander Mitscherlich kifejezésével – képtelen a gyászra.

A Rónay-regény, bár belülről, megér­téssel ábrázolja, nem ad erkölcsi fel­mentést hősének. A Fábri-film bonyo­lultabb képlet. A regény elsősorban a főhős belső világát ábrázolja, Fábrit a közeg legalább annyira foglalkoztatja, mint maga a hős. Továbbá, igen lénye­ges különbség Rónay és Fábri alkotása között, hogy a filmben az erkölcsi ítél­kezés egyfelől kevésbé szigorúnak lát­szik. Hiszen a filmben csak öngyilkos- sági kísérlet van, Kerekes/Páger – kissé groteszk módon – megússza a vonatke­rekeket, mivel nem a megfelelő sínpár­ra fekszik le. Másfelől viszont az ítélet szigorúbb is, mivel a filmrendező a pa­tikus mellé másik főszereplőnek, mint­egy ellenpontként, odateszi Laufer Henriknek, az öreg zsidónak, az egyko­ri lókereskedőnek a figuráját. A Kőmí­ves Sándor által alakított öreg zsidó, akinek mindene és mindenkije odave­szett Auschwitzban, zavartalanul és lát­szólag teljes békességben üldögél egy társaságban Kerekessel meg a többi öregúrral, a „múlt rendszer levitézlett maradványaival”, egykori földbirtokos­sal, horthysta tábornokkal, bírósági el­nökkel. A filmben az öregurak társasága eszeli ki azt a tréfát, ami kimozdítja Ke­rekest tétlenségéből, és beindítja a cse­lekményt, a patikus vesszőfutását.

Ez vezet el azután ahhoz a groteszk tárgyalási komédiához, amelyben az időközben alaposan berúgott öregurak bíróságot játszanak. A tárgyalás vádlott­ja Kerekes, aki saját maga kér „eljárást” önmaga ellen. Az öregurak bele­mennek a játékba, de mit sem értenek – vagy nem akarnak érteni – az egész­ből. Azt kérdezik például, (ál)naiv mó­don: tulajdonképpen miért is nem utaz­tak el Kerekesék? „Tanúként” felvonul­tatják az időközben előkerült csendőrkapitányt, Hohl Pétert, aki a világ leg­boldogabb embere, hiszen leülte a ma­ga tíz évét, lelkiismerete tehát tiszta, s remekül él a busás borravalóból, amit benzinkutasként kap. Minden együtt van tehát ahhoz, hogy elbagatellizál­ják az ügyet, amikor Laufer bácsi, a tárgyalási komédia „ügyésze” végre ki­mondja az igazságot: „Maguk cinko­sok, gyilkosok!” A „filctalpak és lám­paernyők” nevében ezért a „hacsak”- ért halált kér Kerekes vádlott fejére.

Laufer bácsi „vádbeszéde” indítja el Kerekes különös lázálmát, a deportálás- és gázkamravíziót, Fábri különös, stili­zált holocaustábrázolását, amely a maga nemében talán az első a magyar filmmű­vészetben, bár hitelesnek aligha nevez­hető. (A holocaustábrázolás hitelességé­nek problémájáról lásd Kertész Imre Kié Auschwitz? című cikkét, Népszabadság, 1998. november 28.) De a lázálom vé­get ér, az öregurak kijózanodva ébred­nek fel, Laufer bácsi pedig siet biztosí­tani Kerekest, hogy amit mondott a „tárgyaláson”, azt nem gondolta komo­lyan. Vádbeszédét tehát visszavonja, hi­szen csak részegségében ragadtatta el magát. A szembenézési kísérlet tehát tökéletes kudarcba fúlt, a múltat felidéz­ni, bűntudatot érezni és felelősséget vál­lalni éppoly „őrült”, delíriumos dolog, mint a szenvedésről beszélni. Vagyis: nemcsak Kerekes, hanem Laufer bácsi is áthágta a hallgatólagos közmegegye­zést, a tabutörvényeket, amikor saját holocausttörténetét szemérmetlenül a nyilvánosság elé tárta.

A delírium elmúltával helyreállna te­hát a normalitás. Fábrinál azonban van még egy csavarás. Kerekes az „áltárgya­lás” után elmegy a valódi ügyészségre, hiába próbálja Laufer visszatartani. Az ügyészségről azonban rövid úton kidob­ják (az ügyésszel folytatott regénybeli dialógusnak nyoma sincs a Filmben). Ezek után pedig Kerekes fültanúja lesz egy beszélgetésnek, amely Laufer bácsi és külföldről érkezett rokona között zaj­lik, s amelyben a külföldi rokon arra bíz­tatja Laufert, hogy jóvátételi igényében olyan vagyontárgyakat is jelöljön meg, amelyekkel sohasem rendelkezett. Min­debből Kerekes arra a következetésre jut, hogy lám, a zsidók sem sokkal kü­lönbek nála. A világ eredendő romlott­ságának eme felismerése készteti őt ar­ra, hogy a sínekre hajtsa fejét. Pechjére, még a vonat sem azon a sínpáron megy, ahol várja Kerekes, így aztán élve marad – az öregurak pedig, Kerekessel és Lauferral együtt, tovább sörözgetnek a kocsmában, békésen diskurálnak Eichmannról, a tévéműsorról, a holttes­tek elégetésének áráról és egyéb baná­lis témákról.

A szembenézési kísérlet tehát vég­képp kudarcba fúlt, s az erkölcsi vizs­gán mindenki megbukott. Míg azonban a Rónay-regény egyértelmű ítéletet mond a Kerekes által megszemélyesí­tett keresztény középosztály felett, Fáb­ri filmje ambivalensebb, a jóvátételi téma mélyen problematikus és az adott esetben igen felszínes és végiggondo­latlan becsempészése közvetve mégis­csak inkább a felmentés – vagy leg­alábbis valamiféle „kiegyensúlyozás” irányába mutat. A film tehát fontos kí­sérlet volt a hatvanas években a holo­caust feldolgozására és a gyászmunka megindítására, de végső soron ugyan­úgy kudarc maradt, mint az a szembe­nézési kísérlet, amelynek kudarcát pró­bálta ábrázolni.

* A Szombat és a Magyar Filmintézet Zsidó sorsok magyar filmen című konferenciáján elhangzott előadás szerkesztett változata. A szimpózium anyaga – terveink szerint – önál­ló kötetben is megjelenik.

Címkék:2000-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Könyvespolc: Ritka szép könyv

Ritka szép könyv (Deutsch Gábor: Gyökér, szár, virág. Országos Rabbiképző Intézet - Zsidó Egyetem, Budapest, 1999. 108 oldal, ár nélkül.)...

Hírek

Hírek A BROOKLYNI ORTODOX ZSIDÓK ÉS A DROG Nemrégi­ben egy brooklyni jesiva vezetőjé­nek fia meghalt kábítószer-túlada­golásban. Ez a riasztó tény...

Close