Szombat előfizetés 2017

Erdélyi „korrobori”

Írta: Archívum - Rovat: Archívum, Esszé

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A magyar-zsidó viszonyt taglaló egyik cikkében (1917) Ady Endre egy erdélyi „jeremiádiróra”, Farkas András prédikátorra hivatkozik, aki „Juda és Árpád balsorsának bolondul nagy hasonlatosságát” bizonyítgatta, majd egy ausztráliai néptörzs sajátos ünnepét, a korrobori elnevezésű nagy táncorgiát értelmezi. E különös rítus során férfiak és nők „erotikus szerelemgyűlöletben” ropják a halálos táncot, s A bélyeges sereg váteszi költője ehhez a tánchoz hasonlítja a magyarság és a körében élő zsidóság kapcsolatát, amelyet termékenylőnek minősít. „A kultúra és a továbbmenés tehát – írja – a Balikán-fajták közé ékelt korcs magyarság számára: a nem éppen tökéletes, de hasznos zsidóság.”

Röviddel e cikk megjelenése után az erdélyi magyarok és zsidók összefonódott sorsát a történelem Romániába sodorta, s ilyeténképp nem érdektelen a kérdés: folytatódott-e, s ha igen, milyen új alakokat öltött a transzszilván korrobori? Prózaibb megfogalmazásban: milyen változásokon ment át az erdélyi zsidóság magyarságtudata?

Persze, a kérdésre adandó válasz csak az asszimiláns rétegekre vonatkozik, hisz magyarságtudatról kizárólag azoknak az esetében eshetett szó, akik az emancipáció folyamán – anyanyelvűk kötöttségében is – a magyarsághoz tartozónak vallották magukat. Róluk, legalábbis elitjükről írhatta Szabó Dezső: „Ezek azok a zsidók voltak, akiknek fejlődésében a magyar talaj meghatározó erői kétségtelenül érvényesültek (…) személyes problémáik voltak a magyar problémák, és rendkívül vonzódtak a magyarság legmélyebb megnyilatkozásait jelentő emberekhez.” E kategóriába illők nyilván a főhatalom változásával is ragaszkodtak kialakult önazonosságukhoz; köreikből az erdélyi magyar közélet és művelődés számos támogatója, képviselője került ki. Joggal állíthatta Makkai Sándor, akire – születése századik évfordulója alkalmából – éppen mostanában emlékeztünk: „Az erdélyi keresztyén magyar és erdélyi zsidó magyar között soha semmiféle különbséget nem láttam. Az erdélyi zsidóság mindig aktív szerepet vállalt a magyar ügyekben.”

Hamis volna azonban, ha az erdélyi korrobori két világháború közötti folytatását idilli színekben idéznénk fel. Zavaró, a disszimiláció irányába taszító tényezők is érvényesültek, s az itteni zsidóság magyarságtudata 1918 után konfliktusos közegben, meghasonlások és torzulások közepette alakult. Az országos román többség megjelenésével kettős, hármas kötődéseket tolmácsoló, nemritkán egymással is ütköző tudatok jöttek létre, s ezek egyrészt ösztönzően hatottak, másrészt neurotizáló következményekkel is jártak.

Érthető, hogy távolodó, elidegenítő erőként volt érezhető az akkori magyarországi politikában jelentkező antiszemita kurzus, s azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy az egymást követő román kormányok a zsidóság leválasztása érdekében mindent elkövettek. Erről az igyekezetükről árulkodik az az iskolapolitika is, amely a magyar felekezeti iskolákból a zsidó származású tanulókat kizárta. Jancsó Elemértől tudjuk, hogy ez az intézkedés mind az intézményeket, mind a kitiltottakat súlyosan érintette. A húszas-harmincas években nálunk is erősödött a cionizmus, a zsidó önazonosság vállalását és a Palesztinába való kivándorlást szorgalmazók irányzata, s ez a tendencia a fasiszta veszély fokozódásával nyilván csak erősödött.

A kisebbségi sorsközösség azonban sokáig összetartó erőnek bizonyult, s a honi magyar közéletben fellépő jobboldali áramlattal is ideig-óráig dacolni volt képes. Az anyanyelvhez és a szülőföldhöz való hűséget fejezte ki nagy erkölcsi erővel Salamon Ernő szép verse: „Kísérőm az életben pártfogón / igaz tanúm, / örömömnek engedője, bánatokra jó / szavam: / Szép, egyetlen anyanyelvem, Miatta / nem megyek el, / Aki elmegy, dadogó lesz, soha már / nem énekel.”

Az együvé tartozás érzését és tudatát táplálta azoknak a magyar közéleti embereknek – mint például Jakabbfy Elemér és Kacsó Sándor – az állásfoglalása, akik határozottan szembefordultak az antiszemitizmus bármilyen megnyilvánulásával. Természetesen, jótékonyan éreztette hatását a magyar baloldaliak következetes antifasizmusa, valamint a hitleri terjeszkedéssel szembeszegülő népfrontos szemlélet és politika, amelynek jelentős dokumentuma a Vásárhelyi Találkozó záró nyilatkozata volt. Ez az 1937-ben megfogalmazott hitvallás leszögezte: „… minden felekezeti és etnikai származású magyar embert, így azokat a zsidó vallású magyarokat is, akik kisebbségi sorsunk minden következményét vállalják, a magyar népkisebbség alkotó elemének tekintjük.”

* * *

A holocaust, amely körülbelül 150 ezer észak-erdélyi zsidó mártírhalálát jelentette, rendkívül súlyos, szinte helyrehozhatatlan csapást mért az erdélyi zsidók nagy részének magyarságtudatára. Úgy látszott, hogy a beolvadás útja járhatatlanná vált, s ennek következtében kiútnak az eltávolodás, főként a szó szoros értelemben vett távozás, a kivándorlás kínálkozott. Felerősödtek a románsághoz közelítő impulzusok is, amelyek az 1940-1944 között kialakult közös kisebbségi megpróbáltatások élményéből is táplálkoztak. És természetes módon meghatványozódott azoknak a száma, akik a zsidó identitástudat vonzásába kerültek, s akik itthon, de még inkább másutt, elsősorban az immár önálló állami létnek örvendő Izraelben kívántak zsidóként élni.

A magyarságukban megmaradtak olyan kivételes morális példákból is merítettek, mint amilyen a gettózás ellen szavát felemelő Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspöké volt. Ezrek és ezrek őrizték annak a honvéd alezredesnek, Reviczky Imrének az emlékét, aki a zsidó munkaszolgálatosok helyzetén – emberséges szellemben – sokat könnyített. Sajnálatos viszont, hogy nálunk nem vált szélesebb körökben ismertté Ravasz László – sokaktól várt – önvizsgálata, amely ezzel a záró következtetéssel fejeződik be: „mea culpa”. Az újabb közeledést, a magyarságtudat reneszánszát ösztökélték a legjobb romániai magyar íróknak (Méliusz József, Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor, Sütő András, Horváth Imre, Bálint Tibor és mások) a hitlerista népirtás áldozataival való szolidaritást kifejező alkotásai.

A magyarsághoz való ragaszkodás nem jelenti a származásból, neveltetésből, családi emlékekből, főként pedig a vészkorszak traumájából fakadó kötődések feladósát, s e kapcsolatok ereje, bensősége egyénenként változik. Magyarságtudat és a származással összefüggő tradíciók jól megférnek egymással. Az 1944 után ismét kisebbségi helyzetbe került magyarság s azok, akiknek szüntelenül a kettős kisebbségi lét jutott osztályrészül, újból találkozhattak az erősödő román nacionalizmussal szembeni ellenállásban, a demokratikus kibontakozást elősegítő közös erőfeszítésekben. A Ceaucescu-féle zsarnokuralom – egyneműsítő politikáját követve – egyszerre uszított a magyarok ellen s adott zöld fényt az antiszemitizmusnak. És tette mindezt ama galád praktika egyidejű alkalmazásával, amely a zsidó tragédia felelevenítését a magyar művelődés felszámolásának igazolására próbálta felhasználni. A fasisztoid parancsuralom idején egyre inkább bebizonyosodott, hogy „minden kisebbség zsidó”, s ahol az önkény tobzódik, ott mindig a hatalom pillanatnyi érdekei határozzák meg, hogy melyik kisebbséget teszik meg „zsidóvá”.

A romániai magyar zsidóság maradványai – a magyar milliókkal együtt – az ország következetes demokratizálásában látják a jövő egyetlen biztosítékát. Magyarságtudatukat napjainkban az a felismerés is gazdagítja, hogy anyanyelvi művelődésükhöz való hűségükkel, e kultúra korszerű ápolásával az egyetemes magyarság értékeit őrzik és gyarapítják.

(Kolozsvár1991

Címkék:1991-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Kossuth válaszol

A nyilasok reggeli lapja két hasáb terjedelmű cikket közölt „Kossuth lesújtó véleménye a zsidókról, amit a liberálisok még mindig titkolni...

Vendégünk és barátunk: Teller Ede

Minden ülő- és állóhely megtelt a Budapesti Zsidó Hitközség székhá­zának nagy tanácstermében február elsején, de igazán nem is a közön­ség...

Close