Szombat előfizetés 2017

Engel Tevan István halálára

Írta: Széchenyi Ágnes - Rovat: Archívum, Kegyelet, Képzőművészet

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

(19361996)

Nem mondtuk meg neki életében – mert az ember szemérmes is és tele görcsökkel, dicsérni sem tud igazán -, hogy ha a sors nem az Újlipótvárosba ülteti, a világ egyik legnagyobb grafikusa lehetett volna. Bocsánat, nem lehetett volna, volt is. A valaha volt grafikusok egyik legnagyobbika. A világ baja, ha ezt nem tudja. A mi örö­münk viszont, hogy barátai és egyben tisztelői lehettünk, nézői és műélvezői. S nem is kevesen még annál is többek, megajándékozottak minden évfordulón. Decemberben üdvözlőkártyát hozott a postás. Kis rézkarcokat, amik átvészelték a jókívánsá­gok januári sorsát, a szemetest. Ma ezek a kis küldemények egy sokablakos paszpartuból néznek kifelé szobám falán. Halála napján készítettem össze őket, s vittem el a keretezőhöz. Önál­ló műalkotás lettek, együtt egy nagy befejezett művet alkotnak.

De aki nem mondhat sajátjának Engel-grafikát, az is „birto­kolhatja”. Életművének nagyobbik része könyvek fedelei kö­zé zárva. Háromszáznál több, nem tévedés, háromszáznál több könyv viseli keze nyomát, nemcsak Hrabal, nemcsak Victor Hugó, nemcsak Simone de Beauvoir, nemcsak Singer, nemcsak Dos Passos, nemcsak Sartre, nemcsak Bulgakov, múlandó szövegek is, bőven. De soha nem fogunk megsza­badulni a rossz könyvektől sem, mert Engel Tevan illusztrál­ta. Illusztrálta? Világot teremtett a könyvekhez. Ha jó volt a könyv, felidézhetőbbé tette a képekkel. Ha feledhető, akkor azt rajzolta meg, ami benne lehetett volna a könyvben, nem iparos volt ezekben a munkáiban sem, hanem szuverén mű­vész, akinek kezdetben ez a kiállítóterem jutott. Aztán a könyvek lassan elmaradtak Engel Tevan életművéből, mert a könyvkiadás kezdte kidobni a ballasztot, a publikáció költsé­geit növelő illusztrációt. Éppen akkor, amikor már nem egy­szerűen kenyeret jelentett a szövegek közti kép. Már Engel Tevan adott rangot a ráosztott könyvnek.

Élete főművét, legalábbis én így látom, nem fejezte be. Csak elkezdte. 1989 és 1991 között 12 grafikát készített Dávid ki­rály története címmel. (Utóbb, 1995-ben litográfiasorozatként jelent meg, együtt egy albumban.) Szerény cím, a jól körülha­tárolható történet illusztrálása. Szerintem azonban a kezdet. Azt hiszem, ő volt a kiválasztott, aki a Bibliát illusztrálhatta vol­na. Minden korábbi rajza csak felkészülés a munkára. Volt egy kritikus, aki fantáziátlannak és önismétlőnek mondta. Éppen annyira volt fantáziátlan, mint az életünk, s annyira volt mono­ton, mint ahogyan az élet ismétli önmagát. Ahogy az emberi­ség újra és újra elköveti a hibákat, ahogyan nap mint nap meg­szegi a tízparancsolatot. És ahogyan nap mint nap nekifogunk valaminek, amit fontosnak tartunk. Az arcunk változékonysá­gában és különbözőségében is állandó. Halandók vagyunk. Egyszeri teremtmények, és kimondjuk vagy sem, de attól fé­lünk mindannyian, hogy egyszer az egésznek vége lesz.

De éppen ezért nyomot akarunk hagyni a földön. Gyermek-rokona, Weöres Sándor mondta: legszebb alkotás a séta, bár a földön nem hagy jelet. Engel Tevan képei is „séták”. Magá­tól értetődő mozdulatok, amiknek soha nem volt szándéka a kérkedés. A lélegzetvétel természetességével rajzolt. Soha nem hallottuk tőle, hogy bárkivel összemérte volna magát. Hogy kollégáiról, kortársairól valami rosszat mondott volna.

A rajzolás volt az ő hivatása. A parányi grafitvonalak. Egy- egy képén több ezernyi kis jel. Olyan kis vonalak, amiket mi is képesek vagyunk meghúzni. Milliméternyi ceruzanyomot mindannyian hagyunk a papíron. Ő azonban egymás mellé is tudta rendelni őket. A vonalakból arcok, ruhák, grimaszok, tér, testtartások, viszonyok és jellemek formálódtak. A háro­méves kisfiam egyszer a kezébe nyomott egy összefirkált papírt és azt mondta, ez egy repülő. Ösztönös bizalom volt a mozdulatban, fogalma sem volt arról, hogy aki a papírt nézi, „tud” rajzolni. Az akkor ötvenhét éves gyerek bólintott, s a vonalgubanc alá egy fekvő szerelőt rajzolt. A hároméves vi­szontbólintott a köszönet jeléül, és elégedetten elvonult. Megértették egymást, pedig Engel Tevannak nem volt gyere­ke. Ő maga volt a gyerek. Koravén gyerek-felnőtt. A történe­lemnek „köszönhetően”. Ha egy történelmi esemény dátumára volt szükségem, nem a kronológiát lapoztam föl, az ő számát tárcsáztam, nem a történészeket, hanem a grafikust. Tudással s rajzokkal válaszolt a borzalmakra, amiknek elszenvedője volt kisgyerekként.

Engel Tevan István értett minket, nemcsak a gyerekeket, ha­nem a felnőtteket is. Jól értett minket, de milyen jól, mégis kö­nyörületes volt hozzánk, nem beszélt rólunk, csak lerajzolt minket. Bulgakov vagy Musil mögé bújt, de mi nézünk ki a ké­pekből. És az a történelem, amit elszenvedünk, nem véletle­nül használta csak a feketét. Legfeljebb néha a sötétbarnát.

 

Címkék:1997-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Versek

Varsó, 1996. május 10. Varsóban Második János Pál útját a Mordechai Anielewicz utca keresztezi. János Pál a posztsztálinista lakótelepek végtelenjébe...

Mózes, az egyiptomi

Regényrészlet És ment Mózes vissza a palotához, ahol az őrállók durva röhejjel fogadták. És Mózes kérdezte, min mulatnak olyan jól?...

Close