…én vagyok az Úr, ha bosszúmat állom rajtok

Érdemes szinte naponta böngészni a könyvüzletekben, utcai standok portékája között, mert a sok kacat mellett olyan értékes vagy legalább érdekes újdonságokra is lelhetünk, amelynek hírét már évekkel ezelőtt hallottuk, de hozzá nem juthattunk. Tetézi az elégedettséget, hogy a cen­zorok eltűnésével a kiadók és for­galmazók, pótolva mulasztásukat, kitárnak egy vonzó és féltett világot is: megjelennek kötetek Izraelről. Hogy csak a magam olvasmányait említsem: Efraim Israelnek a zsidó­ság történelmét összefoglaló műve, Amosz Oznak, Avraham ben Jehosuának és Leon Urisnak a regényei, dokumentumok, sőt krimik!

E két utóbbi műfaj hőse gyakran a Moszad, amellyel legfeljebb a nagyhatalmak titkosszolgálata ér fel, az a szervezet, amelyben hazafiak harcolnak szerte a világon országuk és honfitársaik biztonságáért. A Mo­szad megjelenik a 90 perc Entebbében című tudósításokból és emléke­zésekből készült összeállításban, s főszereplő lett a műfaj mesterének, John Le Carrénak Kettős szerepben című kémregényében és George Jo­nas Megtorlásában, amelynek alcí­me: Egy izraeli antiterrorista cso­port igaz története. Erről lesz szó a továbbiakban.

A prológus az 1972-es müncheni olimpia egyik éjszakáját idézi fel, amikor a Fekete Szeptember nyolc banditája elővette szovjet gyártmá­nyú fegyverét. Ez a fejezet önma­gában is érdemelne részletes ismer­tetőt, hiszen annak idején Magyarországon csupán szűkszavú híradá­sok jelentek meg a gaztettről. Szó sem esett arról, hogy az orvul meg­támadott sportolók és sportvezetők puszta kézzel is milyen önfeláldozóan védték társaikat. Így tett pél­dául Moshe Weinberger, a birkózó­edző óriás, aki bár sérüléssel megúszhatta volna, de hogy a többieket segítse, inkább a halált választotta.

E tragédia után indul a Megtorlás cselekménye. Avner, a 25 éves jekke potz szabra, vagyis nyugat-európai származású, Erecben született ifjú, aki kommandós tisztként már két háborúban bizonyította bátorságát, a Moszad „gyakornoka” utasítást kap, hogy öttagú különítmény parancsno­kaként kutassa fel a gyilkos akció kifundálóit és megszervezőit. E fe­jezet lapjain tárul fel a főhős gyer­mekkora, a nem szépített családi és társadalmi környezet. Megcsapja az olvasót a kibuci nevelés légköre, és a szellem, amelyben kiképzik a ha­zafiakat a Moszadban, akik nem ügynökök, nem kalandorok, hanem küldetést teljesítők.

Lelkivilágukra jellemző a könyv­ből vett idézet. Felsőbb összekötő­jük, a mindig náthás Efraim így bocsátja őket útjukra: „Tizenegy név lesz a listán. Ha csak hármat intéz­tek el, csalódottak leszünk, de ettől ti még nem csináltatok semmi bajt. Ha nem kaptatok el senkit, termé­szetesen az egész akció kudarc, de nem követtetek el bűnt! Ha viszont az összest elkapjátok, de közben akár egyetlen ártatlan embert is baj ér, akkor mindent elrontottatok!”

És a különítmény elindul. Két év alatt pisztolyuk elé kerül, bombáik­tól elpusztul Párizsban az olimpiai gyilkosság kitervelője, egy terror­csapat fedőszervének vezetője, egy fegyvercsempész; Rómában egy ve­zető terrorista; Athénban és a cip­rusi Nicosiában a PFSZ és a KGB egy-egy összekötője, ök vezetik Bej­rútban a tengeralattjárón érkezett 40 kommandóst a PFSZ két főhadi­szállására és gerillatámaszpontokra. Megsemmisítenek száz fegyverest és velük együtt Kemal Advant, az Iz­raelben orvul támadók parancsno­kát, Kamal Nasszert, akit még Ara­fat is túl militánsnak tartott, Mah­mud Juszuf Najjert, a Fekete Szep­tember akcióinak irányítóját. . . Ez­zel sikeres korszakuk véget ér.

Svájcban és Spanyolországban nem kiszemelt személyeket, csupán névtelen brávókat pusztítanak el, és engedély nélkül állnak bosszút a csapat egyik tagjának megöléséért. A veszteség növekszik: még ketten hullanak el. A könyv befejezésekor már csak egy folytatja tovább tit­kos útjait, mert Avner is elfásul, el­hagyja a Moszadot és az USA-ban telepszik le.

A budapesti születésű szerző azt állítja, hogy a főszereplő elbeszélése alapján, a valóságnak megfelelően írta le az eseményeket. Ebben kétel­kedem. Véleményem szerint több személyt gyúrt egybe, több csoport kellett a valóságban megtörtént tet­tek véghezvitelére, és akadhatnak e merényletek között olyanok, ame­lyeket valószínűleg egymással vetél­kedő palesztin csoportok követtek el. Elfogadhatatlan számomra, hogy információikat minden esetben pén­zért megvásárolható, baloldali és arab terroristákkal rokonszenvező, sőt azokhoz laza szálakkal kötődő csoporttól szerezték be, s a megtor­lást és megelőzést azok részvételé­vel hajtották végre. Bizonyára el­vétve ilyen is megesett. Inkább hi­szek a szupermeneket felvonultató, de regényében valóságos tényeket is tartalmazó Le Carrénak, aki azt ír­ja, hogy a háttérben mozgók, az ak­ciókat előkészítő felderítők is a Mo­szad lányai és férfiúi.

Kifogásaim nem csökkentik a könyv izgalmait. Értékét pedig eme­lik a jegyzetek. Ezek a valóságos tényekről adnak bő információkat, és azokról a könyvekről, dokumen­tációkról, amelyek a Megtorlásban előforduló eseményekről megjelen­tek.

Eddig még nem derült ki, hogy mi a kapcsolat a könyv és a recenzió címe között. Nos, ez a mondat is szerepel a kötetben. Mementóként:

Így szól az Úr Isten: Mivelhogy a Filiszteusok . .. cselekedtek,… hogy elveszessék Izraelt… És cselekszem rajtok nagy bosszúállásokat fenyítő haragomban, hogy megtud­ják, hogy én vagyok az Úr, ha bosszúmat állom rajtok.” Ezékiel Köny­ve 25:15, 17.

(George Jonas: Megtorlás. Buda­pest Kiadó.)

M. B. J.