Szombat előfizetés 2017

Emma és Eszter

Írta: Klein K. Gy. Áriel - Rovat: Archívum, Tárca

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Emlékszem, lassan harmincöt éve, hogy a két nagyanyám – egyik zsidó, másik katolikus – összefogott, s kibéreltek egy házat a Szabadsághegyen, hogy ott le­geltessék az unokáikat… Gyerekkorom­ban nem értettem, miért mondták né­ha, összenevetve: „Ha ezt az Emma és az Eszter látnák!”… Mármint, hogy ők ketten ilyen békésen együtt cseresznyéznek… Csak felnőtt koromban tud­tam meg, hogy mindkettőjüket a nagy- nénjük nevelte, vagyis a dédnagynénjeimről beszéltek, az egyik nénit R. Em­mának hívták, a másikat Löw Eszter­nek. Egyvalaki kötötte össze őket, aki később híres lett, Breuer Herbertnek hívták (Balázs Béla néven ismerjük ma). R. Emma beleszeretett Herbertbe (Bélába), aki viszont Eszter iránt rajongott… Emma néni nem örült ennek – addig békés könyvtárigazgató volt, nor­végból fordított rendszeresen, sikeres regényei tantiemjéből tisztesen megélt – és most egyszer csak megvadult, el­kezdett antiszemita cikkeket írni… Va­lószínűleg a féltékenység, a csalódás feszültségét vezette így le. A nagyanyá­im talán azon nevettek, hogy lám, lám, Emma néni mennyit dolgozott azért, hogy az ő gyerekeik – apám és anyám – ne találkozhassanak, hogy ne jöjjön lét­re ez a vegyes házasság. Gondolom, Eszter néninek is más elképzelése volt egy „rendes” házasságról… Bár a dolog nem ilyen egyszerű: Emma néni ugyan­is élete végére visszatért fiatalabb kori, liberálisabb elveihez, sőt, néhány zsidó családot meg is mentett… Kérdés, hogy következett be ez a pálfordulás? Nem csodálom, hogy nekem nem említették ezt az egészet – a gyerek majd nem tud mit kezdeni ezzel, gondolhatták. Tény­leg nem tudtam volna. Azt sem tudtam, mit jelent az, hogy zsidók vagyunk, za­vart, hogy nem jelent ez a szó sem­mit… csak mindenki ideges lesz. A mo­dernebb családtagok, hajtogatni kez­dik, hogy „mindenki a majomtól szár­mazik”, az érzelmesebbek szipognak… Az a legenda, hogy a prágai „gólemes” Löw rabbi az ősünk, kifejezetten bosszantott – amikor erre terelte nagy­anyám a szót (lényegében ő nevelt, mert anyám többnyire kórházban volt, nagyon megviselte, hogy apját megöl­ték a németek), mindig úgy éreztem, hogy nem bízik bennem: hogy a „Ma­gas” Löw rabbit, a Maharalt kell segítsé­gül hívnia, mert én olyan nyeszlett és kis növésű vagyok. Azt hittem, azért hívják magasnak, mert magas, hosszú­ra nőtt… Megszoktam, hogy vannak dolgok, amiről senkivel sem lehet be­szélni. Az anyám betegsége is ilyen volt… Meg az a bácsi, akivel kirándul­tunk, itt, a nyaralóban is meglátogatott, s állítólag börtönben volt… Meg, hogy az apám (akivel elváltak, úgyhogy rit­kábban láttuk) állítólag a háború végén Prágában – ahol követségi tanácsos volt egy ideig – elásta a nagynénje, az Emma néni Naplóját, amiből fény de­rülne az igazságra… Tudtam, hogy a Pap bácsit (az Eszter néni papáját, aki főrabbi volt, s fura neve volt, Manó, Im­mánuel) 90 évesen vitték a nyilasok Szegedről a pesti Téglagyárba, ahol az­tán meghalt, s úgy képzeltem, hogy ha az Emma néni antiszemita cikkeket írt, akkor az ő halálába is besegített… Vi­szont az is igaz, hogy ekkor már nem írt több ilyen cikket, s valakiket megmen­tett (az egyikük nevét is tudom, egy hí­res író lánya), s valaki elbújtatta Eszter nénit is, meg a nagyanyámat, anyámat (hiszen a nagyanyám elvitt hozzá tizen­öt évvel a háború után). Vagy mégis fe­lelős Emma néni is a vészkorszakért? Akkor Anyu betegségéért (az apja meg­ éléséért) – sőt, az én évtizedes epilep­sziámért is – „felelős”? Nem csodálkoz­tam végül, hogy a szüleim elváltak. Fia­tal felnőttkoromban viszont elhatároz­tam, hogy megtanulok csehül, mert megtudtam, hogy az R. család neve a finn halálisten, a Rittoka egyik változa­ta – valójában ruszinok vagyunk tehát, azok pedig Csehszlovákiában laktak akkoriban… S persze, a prágai Löw rab­bira is csehül lehet csak rákérdezni.

Tolmácsként helyezkedtem el, s hamarosan Prágába vezetett a kötelesség – nyaranta ugyanis Emma asszony egy it­teni szállodában pihente ki marienbadi fáradalmait. Tudtam, hogy Eszter néni is nyaralt Marienbadban, kíváncsi vol­tam, van-e nyoma a találkozásuknak… Sikerült úgy intézni, hogy – csőrepedés miatt – felássák ottlétem idején a szál­lodaudvart, s így előkerült Emma néni 45-ben „eltűnt” naplója, s nekem kel­lett a cseh hatóságoknak egy hivatalos fordítást készíteni.

Azt írja Emma néni: „Ezek a zsidó fiúk nem vesztettek szem elől… sokat vitatkoztunk filozófiai és művészeti kér­désekről, s nem éreztették a férfi lené­zését a nő iránt – mint a legtöbb ke­resztény férfi – … etikai kérdésben pe­dig szinte döntő szavam volt köztük… A társaság szellemi vezetője, Lukács György… fölött… én a legtöbb joggal ítélhetek, mert jó barátságban voltunk, és nekem volt a legkeservesebb a csa­lódásom, amikor politikai szereplésé­vel arcul ütötte saját etikai elveit. De az igazságot nem szabad megtagadni tőle. Egészen fiatal ember volt, mikor megis­mertem, egy szőkés-vörös, degenerált külsejű, finomkodó, de jó modorú, igen művelt és eszes zsidó… nem tartozott a Jászi-féle radikális zsurnalisztikus tí­pushoz, hallatlan szorgalommal tudott dolgozni és …talmudista rigorozitással tudott gondolkozni a filozófia problé­máin. Berlinben megismertettem Ernst Blochhal, aki… szuggesztív erejével na­gyon befolyásolta groteszkül kompli­kált és eredeti sémákkal (satanológia, eszkatológia, messianizmus) Lukácsot is, amihez hozzájárult gondolkodásuk fajbeli rokonsága is, bár… Bloch soha­sem volt készen az örökös változás miatt, Lukács sokkal készebbnek lát­szott… bár az élet dolgaiban nagyon ügyetlen volt, csaknem félénknek lát­szott… Egy asszony változtatta meg po­litikai felfogását: Lukács szerette a szé­pet a nőkben, a sznobságig… szerette az arisztokratikumot – és akkor elvesz egy határozottan proli megjelenésű nőt, aki amellett a legrútabb nő volt, akit valaha láttam, mongol halálfej ar­ca… ijesztő, mégis ingerlő, kopott haj­jal… Ezeknél az embereknél hiányzott valami egészen mély komolyság… ön­zetlenség és néma elmélyülés – bár ön­magukat a legnagyobb gondolkodók­hoz hasonlították – mint emberek, hiúak a nagyzási mániáig…”

Furcsa volt ezt olvasni. Miért is kellett ezt elásni? Miért ne bosszankodhatna valaki a barátja rossz kiejtésén, vagy hiúságán? Hiszen mondhatjuk azt is, hogy a „csélcsap francia”. Csak akkor lenne kínos, ha a sok évszázados csélcsap-franciázás végül franciaellenes tüntetésekbe és tömeges francúzölésbe torkollna.

Elképzelem Emma nénit, ahogy a Kurhotel ablakán kinézve látja reggel a marienbadi zsinagógába sietni az Eszti nénit, persze még fiatal lányok mind­ketten. Haragszik rá, mert „lecsavarta” Herbert (Balázs) fejét. De kíváncsi is rá. Vajon mit olvasnak „ezek” a zsinagógájukban? A szótárazáshoz szokott Em­mának nem okoz gondot utánanézni az alapfogalmaknak: hogy a Teremtő (hé­berül „jehove” pont ezt jelenti, még pontosabban a „lenni” létige műveltető melléknévi igenévi alakja: „léteztetőt”, képző-t jelent) s a Lét Visszhangzói ők (hiszen a jehudi-zsidó szó meg ezt je­lenti, legalábbis ez a legsemlegesebb fordítása), akiknek „legyen emlékeztető jelül – héberül a jel a cion szó” egy-egy nap a héten, egy-egy ruha, vagy étel…

Hisz még a vallástalanok is sejtik, ha baj van, egy ma­guknál – az egojuknál – na­gyobb Erőhöz kell fordulni­uk, s ezt érdemes „lejelezni” maguknak valahogy… És érdemes elvekhez – a Tanhoz, a Tórához akár – ragaszkodni, hiszen csak az önfegyelem szül tartós öntiszteletet… Bloch elmagyarázta Em­ma néninek, hogy milyen önkényesen nevezzük az atomokból, DNS-ből álló „én”-t – önmagunkat – énnek – miért ne tekinthetnénk hát személynek (ma­gunknál nem alacsonyabb rangúnak) a Kreatív Realitást, „aki” minden létező­ben közös, tehát mindenen „uralkodik” – még racionális, logikus szemmel is…

Azt írja aztán Emma néni az előkerült naplóban: „Az újonnan megismert fia­talok közül a legkellemesebb és feltét­lenül a legtehetségesebb Mannheim Károly, Lukács egyik tanítványa… a leg­kevésbé zsidós és elbizakodott. Lukács azzal a bizonyos ’nyámmogó’, éneklő kiejtésével és szemmel látható hiúsá­gával nem volt a többiek előtt szimpati­kus… Én nem éreztem e tekintetbe sok különbséget közöttük, mindben meg­volt az idegen faj jellege, Balázs Béla egyszer azt írta nekem: ’…néha harag­szom rá, gerinctelen, súlytalan, zsidó mivolta miatt.’ Ezt egy nagyon ellen­szenves tagról mondta, egy degenerált zsidó, idegbajos, nyafka, affektált, orr­hangú – aki magát szakmája legnagyobbjának tekintette, s ez a nyálas zsidó, ez a nyavalyás idegköteg ez a kite­nyésztett hisztéria azt nyafogja orrhan­gon előttem: ’Hol az a híres magyar hő­siesség?’ Abban a percben azt hittem, felrobbanok, rávágtam az asztalra az öklömmel, és elkezdtem kiabálni, már nem emlékszem mit, …de folytonosan vertem az asztalt az öklömmel, amit csak akkor vettem észre, mikor láttam, hogy mindenki rémülten néz rám… Ké­sőbb ez az ember Lukács és Balázs előtt is mentegette magát, hogy én fél­reértettem… nem beszéltem vele töb­bet, később ő is részt vett a kommuniz­musban… Balázsnak később megír­tam, hogy nem akarok tovább részt venni a Társaságban, mert nacionalista vagyok – ő azt válaszolta, jobb híján ez a te társaságod is, …miénk a nagy misszió, az új európai spiritualizmus országa.” Mit csináltam volna ezek nél­kül? Talán öreg kisasszonyok és kopott tanítónők közé menjek? Ha ebből a tár­saságból kimaradok, senkim sincs töb­bé. Pár évvel korábban Balázs még rossz néven vette tőlem, hogy regé­nyem hősnőjét Gertrudnak keresztel­tem, mert az nem magyar név… A ké­sőbbi Balázsné egyike volt a legszimpa­tikusabb asszonyoknak, nem lévén zsi­dó, öntudatlan együvé tartozást érez­tem vele, s ő is megértette az úri­asszony idegenkedését bizonyos dol­goknál. Legkésőbb Fülep Lajos lépett be a társaságba, Balázsék miattam nem hívták meg s tőlem tették függő­vé, hogy meghívják-e – nem foglaltam állást ellene. Elbizakodottsága, hazug­sága, durvasága a ’szép férfi’ álarca alatt elkergetett volna a társaságból, ha a forradalom… nem idegenített volna el a többiektől is. Fülep a legügyeseb­ben úszta meg a forradalmat, benne volt a kommunizmusban a többiekkel együtt, de utána… megtudtam, hogy az ellenforradalmárok kémje volt köztük. Hogyha a kommunizmus maradt volna diadalon, akkor ő ott is büszkélkedett volna, mint hű elvtárs… Később refor­mátus pap lett, és falura költözött. Még sok szép szerep várhat rá… Nemrég megtudtam, hogy Olaszországba küldi a minisztérium, szóltam… egy ismerős­nek, hogy milyen… de azt mondta, na­ gyón magasról pártfogolják… De akko­riban még semmiféle forradalmi tevé­kenységre nem gondoltak… Vagy csak előttem tudták ilyen jól eltitkolni? Mi azt hittük, egy nap vége a háborúnak és minden helyreáll, mintha mi sem történt volna.”

„Később a forradalom hírei a beszél­getések irányát a politizálás felé tolják – mindig idegenebbé válnak társaim, vagyis a valóságban az eredeti idegenséget nem lehet vagy nem akarjuk töb­bé leplezni, november 3-án megjelent egy felhívás a magyar intelligenciá­hoz…. a nyugtalanság Balázsékhoz űzött, s a felesége köszönés nélkül rám támadt: ’A zsidók csinálták meg a forra­dalmat, a magyar függetlenséget, nem a R-ek….’ Balázs csitítgatja, végül felülkerekedem: függetlenségünket a hábo­rú teremtette, nem a forradalom… vár­juk meg, mi lesz belőle, mielőtt a csa­ládomat szidod! Először álltam nyíltan szembe a zsidó-magyar ellentéttel. Ki­derült, hogy egy aktív forradalmi társas­ágban vagyok… Teljesen váratlanul ért a felfedezés, talán régen nem voltam ná­luk… talán nagyon el tudták titkolni?”

Ezt sem nevezném „antiszemita” szö­vegnek: ha sok hugenotta-leszármazott francia lett volna az akkor alakuló forra­dalmi bizottmányokban, bizonyára arra is megjegyzést tett volna mindenki. Nem mindegy, ki, mikor, hogyan mond valamit – hiszen az lehetetlen, hogy ne illessünk kritikával senkit, és ne hasz­náljunk soha általánosító népneveket… Emma néni ráadásul tényleg kíváncsi volt a zsidókra – ahogy ő mondta, a „visszhangzókra”. Miközben ő reggel a naplójának sorait rótta, Eszter a temp­lomban épp azt olvasta, hogy: „Iste­nem, óvd nyelvemet a rossztól, ajka­mat a hamis beszédtől…” S folytatta (családtagjaival és a közösség tagjaival együtt, sok más városi és falusi vissz­hangzóval együtt, ahogy olvassák évez­redek óta minden reggel, délben és es­te): „Lelkem maradjon nyugton, ha át­koznak is, legyen lelkem olyan, mint a por mindenki előtt!”… És tovább: „Le­gyen akaratod szerint, Teremtő, Felső Erő, atyáink istene, hogy ne keljen fel rám más ember irigysége, s ne irigyel­jek én másokat, hogy ne haragudjak ma és ne haragítsalak meg Téged, s ments ki engem a gonosz ösztönből – a büszkeségtől – s adjál a szívembe sze­rénységet és alázatot…” És később azt is hallhatta Emma, amikor Eszter azt ol­vasta még a reggeli imában – nap mint nap, évezredek óta, sokmillió sorstár­sával együtt: „Mit panaszkodhatunk, mit mondhatunk, mit szólhatunk, mit szabadkozhatunk? Inkább vizsgáljuk meg és járjunk végére saját viselkedésünknek, és térjünk meg hozzád, aki kitárja jobb­ját, hogy befogadja a megtérőket!”

De Emma néni zaklatott szívét nem hatotta meg a zsidó szomszéd minden­napi könyörgése: „Egészen meg voltam kótyagosodva, de kezdtem érezni, hogy nem közéjük való vagyok. Mintha mind­egyik érezte volna, hogy most ők jön­nek, ők fognak szerepelni, uralomra jutni. Valami megváltozott a hangjuk­ban, valami biztonság, ami kényelmet­len sejtésekkel töltött el: jóformán csu­pa zsidó körülöttem… Lehet, hogy egy idegen világ emberei vezetők lehesse­nek a magyar életben? Ezek a furcsa, bágyadt, degenerált külsejű százszor idegen emberek és a mi parasztjaink… Ha a magyar lelki diszpozícióra került sor, egyszerre fal volt közöttünk. Egyedül Lukács beszélt most is higgadtan, ő elítéli a papírbakancs-szállítókat, ha zsidók is, mint Rathenau… Hiszen szentnek kell lennie egy hivatalnoknak, ha a nyomorult Fizetés mellett becsüle­tes akar maradni… Később megírtam ezt a „Szellem kalandorai”-ban… Nem­rég levelet kaptam Balázstól… föl se akartam bontani… magyarázkodik, mennyire egynek érezte magát a me­zőn a székely katonafiúkkal s most mégis kiverik innen… Akik ezeket a borzalmas dolgokat okozták, számol­niuk is kell róla…”

Nehéz dolga volt Emma néninek: Ba­lázs hagyja, hogy bálványozza, aztán olyanokat olvas tőle (kiadott naplójá­ban), hogy „Számomra Löw a legna­gyobb tekintély, ha azt mondja, nem jó az írásom, felhagyok vele…” s az Álmo­dó ifjúság c. regényben pedig felismeri Löw Eszter alakját: „Igazi királynő volt…” – és mégis a megbocsátás eré­nyét várjuk el tőle, mikor ugyanez a Ba­lázs a barátaival összeomlásba vezeti az országot (ha nem is szándékosan)? És Emma néni nyilván nemcsak a vissz­hangzók imakönyvét szerezte meg, ha­nem utánanézett a lexikonokban az imaversek szerzőinek, s eljuthatott hozzá a szóbeszéd (amiben nincs ok kételkedni), hogy Eszti, a szegedi Löw rabbik lánya, unokája, a prágai nagy Löw rabbi utóda, aki viszont a X. száza­di írás-magyarázó rabbi leszármazottja, a Rásié, aki a II. századi Szandelár rab­bié a Talmudból, aki Ráv utóda. (kb. 220)…, hogy Eszti „igazi királynő”! Rávtól az a mondás származik, kérdés, hallhatta-e Emma, hogy „minden rossz alapja a gonosz nyelv” – és tudhatta-e, hogy Ráv meg Hilléltől ered, aki a még ezer évvel korábbi Dávid király testvérének, Siminek fiától… S bár a VI. szá­zadban elégették a bizonyító okiratok II. századi könyvét a dávidi család körü­li sokágú szekta-viták során, mégis min­den nemzedékből maradtak fenn ne­vek, sőt könyvek… Királyi vér csörgede­zik Eszter ereiben, neki, Emmának meg csak pár évszázadig – na jó, a XI. szá­zadig, a Bizánc kapuját betörő Botondig a családi szóbeli legendák szerint – nyúlik a családfája… Bosszantó: bará­taival Emma a szellemi vezérségre áhí­tozik – s az a főkötős kislány, aki fejét lehajtva megy apja oldalán az imaház­ba, magasabb szellemi rangot érhet el?

Végül mégis összebarátkozhattak. Lehet, hogy értesült róla, Eszter nem vi­szonozta Balázs érzelmeit. Balázs nap­lója szerint kikosarazták: „Hogy lehet ilyen gyerek… Mintha bemennék a bolt­ba, s kijelenteném, nem szeretem a zöld színt, s a boltos mégis csak zöldet mutatna… – köszön el mosolyogva Esz­ti… s elmegy mellettem az egész Löw család, csodálkozó, gúnyos mosollyal néznek végig…” Emma megbocsátha­tott, talán mégis szóba álltak, miköz­ben vártak a keserűvíz-forrásnál sorba állva. Lehet, hogy Eszter mesélt Emmá­nak a nagyapjáról, aki miatt Magyaror­szágon többségi lett a magyar nyelv, hi­szen a zsidókat rábeszélte a magyar nyelv használatára, talán mesélt XVIII. századi cadik őséről, a nikolsburgi Mose Löwről, aki szerint (mint Buber írja róla) „épp a vallástalanoktól lehet segí­tőkészséget tanulni, hisz ők, ha baj van, rögtön segíteni akarnak, nem vár hatnak a nem-létező Létezőre…”, vagy akár a prágai Maharalról, akit Messiás­nak (felkentnek – mellesleg görögül „chrisztosz”, amiből a keresztény szó származik, ugye) szólítottak kortársai, hisz ők még tudták, hogy a gólem (a „báb”) a messiás teste, elmesélhette, hogy a Maharal szerint azért kerültünk az egyiptomi (Micrájimi, mely szó „szo­rongást” is jelent) fogságba, mert Ábra­hám, amikor legyőzte az öt pogány ki­rályt, nem térítette meg őket az egyistenhitre… Talán Eszter történetei megmozdítottak valamit Emma néni lelké­ben – s talán mégis engedte hatni ma­gára az imaszöveget: „Ezért reményke­dünk, örök Istenünk, hogy hamarosan meglátjuk …hogy minden hús és vér nevedet említse…”

„…hogy a világ gonoszai is feléd for­duljanak, elismerjék és felfogják a világ összes lakói, hogy előtted kell megha­jolnia minden térdnek, rád kell esküd­niük minden nyelven… amint tanodban írva van: »Az Örökkévaló lesz az egész föld Ura, azon a napon egyetlen lesz az Örökkévaló és egyetlen a neve.«” Vala­hogy képes volt megváltozni – lehet, hogy épp Eszti néni hatására, hiszen Emma megenyhül naplója végén, s éle­te végén vállalva a veszélyt, zsidókat mentett a lakásán:

„Azt hiszem a kecskémet az mentet­te meg, hogy Jánosinak, jó ismerő­seinknek szüksége van tejre, pici gyer­meke miatt… nagy barátságban van Lu­káccsal… milyen különös most, hogy ezekkel az emberekkel igazán meleg közvetlenségben éltem azelőtt. Három gyereke is volt, kettő Lukácsé.”

Meghittebbé válik Emma néni hang­ja, még a végén Adynak lesz igaza, aki azt írta róla: „R. Emma lesz még embe­ribb is, ha egészen kirántja magát a magyar úri ideológiából.” „Eszembe jut (írja R. Emma), hogy Bloch gyakran mulatott Lukácson, mert azt állította, hogy előző életében francia márki volt, selyem térdnadrágban… Minden­ki ősöket keres magának… Szép­ anyám, Csiffy Rebekka a jelleméből hagyott rám valamit…, ami egészen az enyém: az örökös vágy valami más után, ami olyan fontossá tette az ide­gent az életemben… Jánosinénak lehettek ugyan olyan tulajdonságai, amely arra utalt, hogy nem közénk va­ló, mégis, nálam csak az emberi érté­kei számítottak.”

Ilyenekre emlékszem a Naplóból. Nem maradtam soká Prágában, eléggé felizgatott ez a „lelet” – azt mondják, este a szálloda bárjában felpofoztam egy dél-amerikai követtanácsost, aztán epilepsziás rohamot kaptam: persze el­bocsátottak az állásomból. Évekig él­tem még a bohém fiatal művész köve­telőző, önző, nem-kívántan promiszkuus, nagyravágyó életét (a betegsé­gem ürügyén eltűrte a család, hogy kirúgatom magam az állásaimból). Mon­dom, nem volt téma otthon a vallás (sokáig ez talán jogos biztonsági meg­fontolás volt, hisz már a korábbi nem­zedékek kitértek vagy hitetlenekké vál­tak), s csak egy furcsa véletlennek köszönhetően fordultam vissza a mérték­letesség középútjára: pár évtizeddel ké­sőbb megismerkedtem egy betért visszhangzóval, Goldával, aki később szerencsésen szerzett ösztöndíjjal el­küldött Jeruzsálembe – ahol én is en­gedtem hatni magamra az imák szöve­gét, s magam is szinte megtérő, „baál tsuva” lettem… Ez persze már egy má­sik történet.

De nem jött volna létre, s nem mesél­hetném a gyerekemnek, ha előbb a maga harcát Emma néni – és sok-sok kitartóbb társa – el nem veszíti. Nem értesülhettem volna Emma és Eszti néni találkozásáról Marienbadban, ha a vi­lágban az évtizedes szorongó némaság leple szét nem szakadozik, hogy meg­láthassam, másnak is sikerült „elfordí­tani a gonosz ösztönt”, érdemes hát ta­lán nekem is megpróbálni. Ha a „zsidó­faló” Emma néni képes volt a bajban segítséget nyújtani zsidó „ellenségei­nek”, akár egyetlen kecskéjét odaadva – talán számomra sem lesz lehetetlen és örömtelen, haszontalan foglalatosság be­tartani azt a néhány „emlékeztető jelet”, talán nem lehetetlen gyanakvás helyett megértéssel nézni a „túlnani” (ezt jelenti a „héber” szó) ősöket, s lenyelni a bosszúságot, ha az asszony leküld tejért, tévénézés helyett… Mert végül is csak er­ről az egyről van szó. Apró bosszúságain­kat szeretjük másra vetíteni – szülőre, házastársra, a szomszéd népre…

Nem véletlenül hangsúlyoz­zák a bölcsek (Dávid, Ráv, Rási, a Maharal), hogy „a hiá­bavaló gyűlölködés” miatt pusztították el a Templomot, s száműz­ték a visszhangzókat… A zsidók egymás közötti gyűlölködése is mindennapos, tudjuk, hogy is lehetne ez másképpen? Hiába olvassuk az előírt szöveget, hogy „Ki az igazi hős? Nem az, aki városokat győz le, hanem aki önmaga rossz ösztö­nét legyőzi” (Salamon, Példabeszédek), s hiába mondjuk naponta, lefekvéskor, háromszor egymásután: „Indulatotok­ban se vétkezzetek, fekvőhelyeteken mondjátok magatokban és nyugodjatok meg!” Emberek vagyunk. Egyszer jól, egyszer rosszul oldjuk meg a dolgainkat. Átlagosak vagyunk tehát „Ne vígy min­ket se bűnbe, se vétségbe vagy kihágás­ba, se kísértésbe, se gyalázatban, s ne engedd, hogy a rossz hajlam erőt ve­gyen rajtunk: tarts távol minket rossz em­bertől, hamis baráttól, hadd tartsunk ki a jó hajlam mellett, hajtsd természetün­ket szolgálatodba… Hisz mit érünk mi, mit ér az életünk, a jóságunk, igaz vol­tunk, segítségünk? Mekkora az erőnk, a hatalmunk? Mit mondhatunk előtted, örök istenünk, őseink Istene, hisz mind a hősök semmit sem érnek előtted, a hí­rességek mintha nem is léteznének, a bölcsek tudatlanok, az okosak esztele­nek, mert tetteik nagy része semmis, teljes életük hiábavalóság, és az ember semmivel sem több az állatnál, mert minden hiábavaló.” Emma nem olvasta, nem visszhangozta ezeket a bölcs mon­dásokat naponta, hogyne háborodott volna fel a volt barátai bőrkabátos külö­nítményesein? Hogyne csapkodta volna az asztalt? Honnan tudta volna, hogy ez a harag hová vezet később?

Persze nem kell eltúlozni a vallásossá­got sem, nehogy már Emma néni bosszankodásai miatt kelljen „bizonyíta­nom”. Nagyanyám – az Eszti unokahúga, amikor a másik nagyanyám (az Emma húga) el akart vinni gyerekkoromban a katolikus templomba, mindig azt mond­ta: „egy zsidó ne legyen keresztény, egy zsidó legyen buddhista…” És folytatják a cseresznyemagozást, befőttnek lesz.

Ha ezt az Emma és az Eszter látná…

Címkék:1996-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Nézz vissza haraggal?

Zsidó Híradó, 1896. évi 4. szám Az orsz. rabbiképző-intézet éppen megjelent értesítője első helyen a mil- leniumról és az ezen...

Naplók és levelek

1899. június 21. Tegnap reggel lementem a régi rue Cambonon a Tuilerie kertekig, ahol most egy autókiállítás van. Az automo­bilokat...

Close