Szombat előfizetés 2017

Emlékfoszlányok

Írta: Ember Mária - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Ma is megvan még az a trafik a Ferenc körúton; ott kezd lejteni a járda az Üllői úti kereszteződés katlana felé. A hatvanas évek első felében történt, amit most leírok. A trafikban idős nő – lehetett már vagy ötven is… – akkora hévvel magyarázott, hogy megálltam az ajtóban.

Tudtam, hogy nyerni fogok, éreztem! – kiáltotta. – Már reggel tudtam, mindjárt, ahogy felébredtem, hogy szeren- esés nap lesz ez a mai! Mert cigánnyal álmodtam… Nem is cigánnyal: zsidóval.

A trafikosnő nem szólt közbe és engem sem látszott ész- re venni.

Az a zsidógyerek, akit álmomban láttam, velünk egy házban lakott.

Jó viszonyban voltunk az egész család- dal; aztán egy napon elvitték őket. Egyedül ez a fiú került haza, de olyan soványan, kiálltak a bordái… Téblábolt itthon két-három hétig, azután bekopogott, hogy búcsúzni jött.

Hogy ő elmegy… Elmegy az országból. Mondtam, akkor odaadom neki az anyja ruháját, mert mielőtt elvitték volna őket, az anyja megkért, hogy tegyek el neki egy szép zsorzsett ruhát, hogy ha majd hazajön, legyen mit felvennie. Elővettem a szekrényből, az a szegény gyerek meg, ahogy meglátta az anyja ruháját, elsírta magát. „Nem jön már meg soha az én édesanyám…” – azt mondta. Sírt, nagyon sírt az a szegény zsidógyerek…

A trafikosnő szólított; valamit vettem.

A hatvanas évek közepén még éltek Magyarországon emberek, akiknek eleven emléke volt, hogy ismerőseiket, esetleg családi barátaikat „egy napon” elvitték. Pedig akkor már húsz évvel voltunk a történtek után. 1956-ban, a forradalom napjaiban aktív rétegeknek még közelebbi emlékeik voltak, lehettek azokról az időkről, amikor a magyar vidék zsidó lakosságát szinte hiánytalanul elhurcolták, a főváros- ban még megmaradtaknak pedig mintegy felét elhajtották az országból.

Talán ez az élményközeliség is tette, hogy a fővárosban – és kizárólag Budapestről beszélhetek, vidéki tapasztalataim 1956-tal kapcsolatban nincsenek – a tüntetők, később a felkelők igenis vigyáztak arra, hogy zsidóellenesség, zsidózás bűnében ne legyenek elmarasztalhatók. A „Nem vagyunk mi fasiszták! – jelszó, amely spontán felröppent a kétségbeejtő és dühítő” Gerő-beszéd után október 24-25-én,

visszahatott azokra, akik harsogták: megszabta magatartásuk határait.

*

Létező lelki jelenség, szülőkről gyerekekre öröklődő történelmi tapasztalat összegeződése a zsidó szorongás. Társadalmi felfordulás, népfelkelés, forradalom a kollektív zsidó emlékezet szerint nem szokott megesni pogrom nélkül. Már nem emlékszem, szomorú vicc poénja-e, vagy Ehrenburg Lasik Roitschwanza kérdezi, esetleg Iszaak Babel valamelyik novellahőse a falujába bemasírozó idegen katonáktól: „Szabad kérdeznem, vitéz urak: mindjárt zsidóveréssel tetszenek kezdeni?”

A zsidó kis- ember – nem tudok statisztikákat idézni, de úgy vélem, ránézésre is tudjuk, hogy a zsidóságban a kispolgári réteg volt és maradt a legnépesebb -, mint a világon mindenütt a nem-zsidó kispolgár is: fél a változástól. Félti a maga nehezen megszerzett, szerény javait, azt a közepes alatti vagy éppenséggel átlagos életszínvonalat, jámbor örömöket, melyekért meg- dolgozott. Nem szeret kizökkenni.

Márpedig 1956 októberében egyik napról a másikra kizökkent az idő, s a Nagykörúton a vállalatoktól se szó, se beszéd igénybe vett teherautókról ezt kiáltozták le férfiak a járókelőknek: „Aki magyar, velünk tart!”… Bizonyára voltak a városban zsidók, akik már ettől összerezzentek. Még közel volt az a kor, amelyben magyar voltunk kétségbe vonatott.

Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a forradalmat szellemileg előkészítő reformmozgalomban – lévén értelmiségi tiltakozás és mozgolódás: íróké, újságíróké, egyetemi oktatóké, színház, film, zene- és képzőművészet újjáépített romjain új rendet akaróké – a zsidóság nagyobb arányban vett részt, mint százalékos aránya a lakosságon belül. Az is igaz, hogy a túloldalon: a gyűlöletessé vált Rákosi-Gerő-Farkas-Révai-féle vezetésben, az ismételt és sokszor bevallottan zsidótalanító kádercserék ellenére, ha már nem is az első vonalban, de ugyancsak több volt a zsidó családból származó, ám magát többé zsidónak nem tekintő pártalkalmazott, állami funkcionárius, mint az a deportálásból hazavánszorgott, munkaszolgálatot, esetleg hadifogságot is túlélt, maradék zsidóság lélekszáma arányában elviselhető” lett volna.

Node a felkelt nép soraiban is ott voltak! Angyal István, Gáli Jóska Auschwitzot is megjárta… Nem kívánok név szerinti felsorolásba kezdeni, méltatlannak érezném hozzájuk – és az ügy iránt.

Számaránya fölött „képviseltette magát” a hazai zsidóság a forradalom bukása után világgá ment fiatalok és kevésbé fiatalok soraiban is. Miként az összes többiek körében, közöttük is voltak, akik a várható felelősségre vonás elől menekültek, voltak, akiket a kalandvágy vitt – vagy egyszerűen csak a félelem attól, hogy a vasfüggöny újra legördül s lélek az ajtón se ki, se be. Sokak érzelem- és gondolatvilágában felszínre vergődött az a polgári mentalitás, amit csupán ideig-óráig nyomhatott tudat alá a szabadságot, egyenlőséget, testvériséget ígérő új hit – és persze voltak olyanok is, akiket a polgári társadalmak azért vonzottak, mert többé-kevésbé önérzetes polgárok maradtak a „prolidiki” körülményei között is és nem akartak a vélhetően restaurálódó Rákosi-rezsimben élni tovább.

Azoknak a fájdalmasan szép vicceknek, amelyek akkoriban termettek az itthoni talajon, gyakori szereplője Kohn vagy Kohn bácsi, a zsidó kisember prototípusa, aki csüggedt lélekkel, lehorgasztott fejjel megy el innen; a határon túl, az osztrák zsandártól kér egy földgömböt, hogy kinézze magának, hova lenne kedve bevándorolni, majd azt kérdi, nem kaphatna-e egy másik glóbuszt?

*

Rendkívüli a felelőssége annak, aki a Szombat szerkesztőségének kérdésére – ’56 és a zsidók – válaszolni mer. Kiindulópontunk csakis az lehet, amit Göncz Árpád mondott a forradalom napjairól: annyi ’56 van, ahányan átéltük.

Én azokban a napokban Budapesten zsidóellenes meg- nyilatkoztatással nem találkoztam. Ha nem így lett volna, biztosan elmentem volna. Huszonöt éves voltam – és nekem is nagyon közel volt még 1944.

*

Elhaladtamban én is láthattam azt a szerencsétlen, megfeketedett arcú férfit lógni a Nagykörút – Aradi utca sarkán; mellén a tábla, miszerint „így jár minden ávós”, nem zsidó mivoltában vádolta, ha az volt egyáltalán. A Köztársaság téren sem e „szempont” miatt látott vöröset és akart vért látni a megvadult tömeg.

A forradalom napjaiban vasszürke volt az ég – és ugyanakkor igaz volt az is, amiről csodálkozásomra, még nem írt senki; nehéz is róla írni, nehéz elhitetni.

Azokban a napokban, amikor golyók pattogtak a háztetőkön és nem lehetett tudni, ki lő kire – visszatért az udvariasság az emberek közé. Ebben a városban, amelyre az állandó ingerültség, a lobbanékony rosszkedv volt jellemző ahol a túlzsúfolt tömegközlekedés részesei és áldozatai készakarva ráléptek egymás lábára, bokán rúgták egymást, ahelyett, hogy a villamost fordították volna fel; most, hogy a villamoskocsik egy része az oldalán feküdt, a pestiek elkezdtek méltányosabban bánni egymással. Sorbaállás közben a boltok előtt, miközben sohasem lehetett tudni, mikor fogy el az áru vagy mikor fordul be a sarkon egy szovjet tank és sercint oda a házfalakra egy sorozatot, a civil lakosság felfedezte a sorsközösség tényét, a szolidaritás érzését. Elkezdték gyakorolni az udvariasságot, persze, csakis a régebbi formákat találhatták készen, a „Kezét csókolom!”, a „nagyságos asszony” tért vissza azonnal, s bár nekem személy szerint rokonszenvesebb volt az egyetemi ifjúság próbálkozása a „polgártárs – polgártársnő” bevezetésével, sejtettem, hogy ez nem lesz hosszú életű és nem tör át.

Az udvariasság, az egymás iránti figyelem, az a tény, hogy nem fosztogattak, hogy ama híres ládika őrizetlenül heverhetett a Nagykörút és Majakovszkij utca sarkánál, gyűlt és nem fogyott benne a papírpénz az elesettek hozzátartozóinak megsegítésére: emlékeimben mindez összefügg. „A forradalom tisztásaga” nem frázis volt, hanem tényleges törekvés, tudatos vállalás.

Az érettség bizonyítéka, erkölcsi erő.

*

Kérdezhetné valaki, nem féltem-e?

Dehogynem. Voltak pillanatok.

Elmondok egy esetet.

A házban, ahol laktunk, élt egy se nem fiatal, se nem öreg házaspár. Szükséglakásban a pincében vagy a padláson, a mosókonyhában – nem tudom már. Gnómszerűek voltak mind a ketten, a férfi különösen; ha talán nem is púpos, de szokatlanul alacsony és rossz arcú, ragyaverte vagy sebhelyes, mord és sötét. Ha olykor elhaladtunk egymás mellett a lépcsőházban, inkább csak morgott köszönés helyett; a felesége néha segített nekem a háztartásban, az különb volt, bár az is barátságtalan. Gyári munkások lehettek mind a ketten.

A forradalom napjaiban egy este megyek haza; a férfi állt a lift előtt. Azonnal észrevettem, hogy történt vele valami – kihúzta magát, a kalapja legényesen, oldalt volt a fejére csapva és véreres, mámoros szemével nyíltan, pökhendin mustrált.

Féltem vele együtt beszállni a liftbe.

De ez a félelem létünk koordináta-rendszerének egészen más sávjába sorolandó.

Címkék:1992-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A mappa

1940. március 15-i dátummal keltezett az az előszó, melyet dr. Ribáry Géza írt az Ámos Imre 14 eredeti metszete című...

Az 1956-os forradalom és a zsidók: a revizionista (Irving-féle) változat

1992Él ezen a világon egy David Irving nevű ember, aki – saját meghatározása szerint - revizionista történész; a brit újságok...

Close