Szombat előfizetés 2017

Emlékezet nélküli ország

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Kőrösi Zoltánnal beszélget Csáki Márton / 2007. június Induló sorozatunkban olyan fiatal írókat kérdezünk, akiknek egy-egy fontosabb alkotása erősen kapcsolódik a zsidósághoz. Elsőként Kőrösi Zoltánnal (1962) beszélgettünk tizedik kötete, a Milyen egy női mell? Hazánk szíve című regénye kapcsán. Az alábbi beszélgetés „kettős-interjúnak” indult – Grecsó Krisztián, részben azonos kérdésekre adott válaszait a későbbiekben olvashatják.

Korszerűtlen kérdés, de létezik máig érzékelhető hatása a népi-urbánus vitának? Önnél alig idősebb szerzőtől hallottam, hogy kollégái kérdőre vonták ez ügyben, másrészt az ön generációja egyformán empatikusan viszonyul a különböző élményvilágokhoz.

  Kőrösi Zoltán  
  Kőrösi Zoltán  

– Nem a kérdés korszerűtlen, hanem ezek a fogalmaink rekedtek meg egy avíttas, meglehetősen silány beszédmódban. Látszik az az irdatlan maszatosság és fedettség, amit az „én generációm” nem tudott nem észrevenni. Urbánust mond, és zsidót gondol? Népit mond és korszerűtlent ért? Őrület. Kortársaimnak, akik látták, hogy olyan országunk van, ahol csupán települések és lakosok vannak, de a tradíciókat, ambíciókat, életformákat tekintve nem létezik valójában se város, se falu, nem lehetett gyanakvás nélkül hallania a „népi-urbánus” ellentétről. Nem csupán szellemi alapállásról beszélek: nem volt nehéz megérteni, hogy valójában egy nem túl cizellált virágbeszédet hallasz, ami világosan felismerhető hadászati technikákat jelent. Ráadásul e beszéd legharcosabb képviselői inkább hasonlítanak egymásra, semmint különböznek. Egy tragédiákkal, megkésettségekkel megvert, de mégis csak 21. századi társadalomban, mind az esztétikai kérdésekben, a tradíciók kezelésében, mind a politikához való viszonyulásunkban sokkal összetettebben és nagyobb méltósággal kellene szólnunk. Egy emlékezet nélküli országban az el nem mondott sorsokhoz kell empátiával fordulni, nem az ócska napi politikával átitatott kérdésekhez.

Az irodalmi hagyomány nem rejt pozitív példákat? Önnek kik a legfontosabb szerzői? Gondolok itt világirodalmi hatásokra is, főként Márquezre.

– Eltáncolnék kissé ettől az obligát kérdéstől, a magyar irodalomra ugyanis jellemző, hogy nemigen viszonyul a maga hagyományához, ami egyébként is nagyon töredezett. Összefügg ez azzal, hogy ma is rettenetesen empátia nélküli, álságos az irodalmi életünk. Persze nehéz a magányos munka után nem fedetlen idegvégződésekkel kimenni az utcára, mégis feltűnő, hogy esztétika és érvényesülés, kereskedelmi haszon és érték, monopóliumok és kanonizációk miként csúsznak egymásra, s eredményeznek egy nyilvános és nem nyilvános beszédet, illetve totális szolidaritáshiányt. Ha mégis sorolnom kell a számomra fontos szerzőket, akkor legyen egy Krúdy-Kosztolányi-Füst-Ottlik-Mészöly vonal, de Füst Milánról szólva az ember odaérti például Rushdie-t és Saramagót. A művek időt és teret nem ismerve tartanak rokonságot, s számomra ebben a mondatok mikéntje, a történetek átadása, a prózaesztétikai szempontok a legfontosabbak. Mifelénk a dél-amerikai regényen igazából Márquezt értjük, miközben ott van Fuentes, Borges, Cortázar, Llosa, ahogyan a valóság–fikció keveredésében, csodaszerűségben rám legalább annyira hatott Rushdie vagy Bulgakov is. A hatásvizsgálatoknál fontosabb, hogy kortársaimnak ki kellett bújniuk Mészöly, Esterházy, Nádas köpenyéből, s az ő nyelv-újraalkotásuk ismeretében gondolkodhatott el ki-ki szándékokon és képességeken. Alkotni (írni és olvasni) azokért az elemelkedésekért, mágiákért, kitüntetett pillanatokért érdemes, amikor az eltervezett folyamatokhoz képest valami váratlan következik be. Nyilván ezernyi adalék hozható fel a történetmesélés, szerkesztés elemzésekor: befogadás-esztétikai megközelítések, az olvasókhoz való eljutás vágya, rétegzettség, a történet, mint sűrítettség, rítus, és mint olvasóhoz szóló udvariassági gesztus, anekdotikusság… nem hiszem, hogy bizonyos transzcendenciák megjelenése mindössze a dél-amerikai regényre volna visszavezethető.

Arról, hogy mit jelenthet a múlt feldolgozása, többek közt az ön művén keresztül sikerült fogalmat alkotnom. Tulajdonít ilyen megismerő feladatot az irodalomnak vagy csak a történet megtalálása fontos?

– Hiszem, hogy a létezésünkről, a világ valamennyire megismerhető titkos szerkezetéről van olyan tudás, amit csakis a regény mondhat el. Ha nem hinnék ebben, mire volna az öröm, hogy könyveket írjak, s mire volna a hiúság, hogy közzé is tegyem őket? Legutóbbi könyveim kapcsán tapasztaltam, mennyire hiányzik az elmondás lehetősége a társadalmunkból. Műveimet olvasva sokan kerestek meg csak azért, hogy beszélhessenek valakinek az életükről, mert elemien hiányolták az élményt: elmondani a történetemet, s legyen, aki meghallgatja. Az így kapott történeteket ajándéknak és rítusnak tekintem – utóbbi annyit tesz, hogy rímelnek, felelnek egymásra, összeolvadnak és megtisztítják egymást, s jó esetben éppen ez az ismétlődés, összekapcsolódás, illetve a rendkívüliségek szerkezete tud valami érvényeset állítani létezésünkről.

Amikor a zsidóság mint irodalmi téma előkerül, megformál egy figurát, milyen atmoszférával azonosítja ezt a világot?

  Kőrösi Zoltán  
  Kőrösi Zoltán (Fotók: Tóth Csilla)  

– A zsidóság mint irodalmi téma soha nem merült fel bennem. Igaz, történeteim erős hányada zsidó sorsokhoz, identitásokhoz kapcsolódik, legutóbbi könyvem lényegében erről szól. A köznapokból kiveszett a történetmondás szocializációja, ám a történetmondás képessége is elsorvadt. Akik megkerestek, gyakorta Bernhard egy mondatát idézték fel bennem: „mintha csak albérlői volnának a saját életüknek”. Beszélni akartak, de nem voltak szavaik, nem ismerték fel saját történetüket. Lenyűgöző, megrázó történeteket is kaptam, s észrevettem, hogy létezik valami kapocs e történetek átadási képessége és a zsidó identitás között. A felfoghatatlan és megemészthetetlen traumák, az asszimiláció kérdésétől a holokausztig megkerülhetetlenek egy magyar nyelvvel dolgozó regényíró számára, de egy másik mondást idézve: „csak annak van élettörténete, aki el is tudja mesélni azt”. Családkutatások alighanem bizonyíthatnák, milyen összefüggések vannak a zsidó identitás és a történetek megőrzési, átadási képessége között. Tudom, ez az oka annak is, hogy leginkább ezekben a történetekben ismertem fel allegóriákat.

Érezhető, mennyire lenyűgözi az etnikai, kulturális sokszínűség. Valami különös érzékenység az oka, hogy olyan figurákat választ, akik kulturálisan is jellemezhetők? Segít ebben valamilyen – az élet bármely aspektusában megmutatkozó – kisebbségi pozíció vagy maga az író-lét biztosítja ezt?

– Nincsen olyan gondolkodó ember, aki ne kisebbségből nézne a világra. Ez nem csak adottság, ez választás kérdése is: a kisebbségben levés ebben a mi világunkban a méltóságosabb, erkölcsösebb létezés. Életem egy szép évében Lisszabonban éltem, azóta tudom, milyen beleereszkedni egy másik ország mindennapjaiba, s azt is, mennyire a magyar nyelvhez vagyok kötve. Elég baj, hogy miközben a felszínen oly sok minden a multikulturalitásról szól, a gyakorlatban ez csupán egymás mellett éléseket jelent. Szerencsésebb történelmi korszakokban ez a mi országunk is ötvözni tudta az együttélést az egymásra hatással – Budapestünk is ettől lett fényes idejében azzá, ami volt.

Sok szerző visszatér egyfajta hagyományosabb történetmeséléshez, amiben a zsidó tematika is nagyobb természetességgel jelenik meg. Mi a zsidóság: az „érdekessé tevés” eszköze, ahogy Danilo Kis fogalmazott, vagy egyszerűen megírhatatlan nélküle egy „magyar történet”?

– Különös, hogy a zseniális Danilo Kis mondott egy ilyen furcsa mondatot… Tudatosan soha nem fűszereztem valamely vallási, etnikai identitással egy történetet. Ellenkezőleg: ha a történet, mint állítás a létezésről nem tudja érzékeltetni a maga jelentéstartományát, akkor nem lesz több egyszerű anekdotánál. Látok egy fát a gyökérzetétől a legkisebb leveléig, de valahogy akként, hogy némely kivételes pillanatban a maga teljességében létezik, illatával, suhogásával, évgyűrűivel és bogaraival együtt. Ezt próbálom az intellektus és az érzékek számára a lehető legerősebben visszaadni, vagyis azt a szükséges és elegendő részletet kiemelni, ami ahhoz kell, hogy a létezhetőség határára jusson. Az olvasó érzékei akkor élednek fel igazán, ha az általam megalkotott fa árnyékait, leveleit, ágait ő teremti meg önnönmagában. Egy prózaíró igazi próbája az, miként találja meg az elmondhatóság és újrateremthetőség, az átadhatóság és elképzelhetőség közötti keskeny peremet: rítust kell teremteni, a jelképek és sejtelmek kölcsönhatásával. Magyar történet? Az a galíciai eredetű zsidó család, amelyik megélte ebben az országban az elmúlt közel kétszáz évet, hogy aztán egy sarja a család történetét elmesélve lehetővé tegye számomra a Milyen egy női mell? megírását… itt vannak, itt élnek velem: itt vannak a fényképeik, emlékeik, vágyaik, fájdalmaik, a sorsuk. És ha megközelítően jól tudtam elmondani, amit szerettem volna, akkor ezekben a sorsokban itt vannak a magyarországi zsidóság archetipikus történetei is. Magyar történet, hát persze. Hiszen mindannyian kisebbségi magyarok vagyunk.

Címkék:2007-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Csalással gyanúsítják a holokauszttal viccelődő Zuschlag Jánost

2007. június 26. Különösen nagy kárt okozó csalással gyanúsította meg a Bács-Kiskun Megyei Főügyészség Zuschlag János szocialista politikust - értesült...

Horogkereszt egy szlovákiai roma szervezet székházán

2007. június 26. Gyalázkodó jelszavakat és horogkereszteket festettek a Szlovákiai Roma Kezdeményezés (RIS) nevű szervezet székházának falára Diószegen. Az ismeretlen...

Close