Élt-e még Wallenberg 1986-ban?

Írta: Dunai Andrea - Rovat: Archívum, Külpolitika

 

  1. január 17-én, Raoul Wallenberg eltűnésének 47. évfordulója alkalmából kiállítás nyílt Berlinben. A kiállítás anyaga Wallenberg magyarországi tartózkodásán kívül számos olyan dokumentumot is tartalmaz, mely a szovjet álláspontot – miszerint Wallenberg 1947-ben a ljubjankai börtönben szívelégtelenség következtében meghalt – nem támasztja alá. Az utolsó adatforrás szerint az idős svéd diplomatát 1986-ban a blagovesenszki börtönkórházban fagysebekkel kezelték. Carl-Gustaf Svingel, Wallenberg fiatalkori barátja, a kiállítás megnyitóján a szovjet magyarázatot ״hazugságnak” minősítette. „1966-1969-ben a KGB ugyanis felajánlotta Wallenberg kiadatását egy Svédországban fogvatartott szovjet ügynök ellenében. Ezt a svéd kormány visszautasította, ami mindmáig megbocsáthatatlan vétek” – mondta Svingel.

Wallenberg családja, illetve a svéd Wallenberg Egyesület az évek folyamán kitartóan folytatta a kutatást. Az eseményekben nagy fordulatot jelentett az a szovjet kormány általi meghívás, melyet 1989 őszén a szovjet nagykövet nyújtott át Wallenberg nővérének, Ninának, és az egyesület vezetőségének.

Részlet a Wallenberg Egyesület 1989. október 15-22. moszkvai látogatásáról készült emlékeztetőjéből:

״…megérkezésünket a moszkvai repülőtéren a szovjet, illetve a nemzetközi sajtó számos képviselője várta. A szovjet újságokban akkor már több hónapja cikkek jelentek meg Wallenbergről. Az első napon ünnepi vacsorára voltunk hivatalosak a Svéd Nagykövetségre. A vacsorán nagy örömünkre Andrej Szaharov is részt vett, aki munkánkat már évek óta nagy figyelemmel kísérte.

Az első találkozásra az oroszokkal 16-án, hétfő reggel a külügyminisztérium épületében került sor.

Még Svédországban közölték velünk, hogy a szovjet fél rendelkezésünkre bocsájtja a Wallenberg halálát igazoló orvosi jelentés eredetijét, mely alapjául szolgált az 1957-es Gromikó-féle állásfoglalásnak. Ezt a jelentést a svéd kormánnyal együtt kezdettől fogva visszautasítottuk. Valamilyen okból kifolyólag az oroszok nagyon ragaszkodtak a dokumentum átadása- hoz, habár saját maguk is beismerték, hogy a halotti bizonyítványnak jogi értéke nincs. Ezek után jöttek Raoul Wallenberg személyes dolgai, melyeket a hozzátartozónak akartak átadni. Útlevelét, jegyzetfüzetét még a budapesti letartóztatása után kobozták el tőle. Elbeszélésünk szerint – furcsa módon – ezeket egy zsákban, megérkezésünk előtt találták meg. Nina a zsáknak nem tulajdonított nagy jelentőséget, az oroszokkal ellentétben, akik hálát, köszönetet és elérzékenyülést vártak tőlünk. Egy leltárt is előkészítettek, melyen az átadásra kerülő tárgyakat tételesen felsorolták. Miután Nina nem írta alá a leltárt, a tárgyakat egy KGB tiszt elvitte, de egy kis idő múlva mégis jobbnak látta visszahozni. Az oroszok azt hitték, hogy a halotti bizonyítvánnyal, illetve a személyes tárgyakkal meg- elégszünk, és visszaindulunk Svédországba.

Ezután jöttünk mi. Néhány olyan írásos anyagot mutattunk be, amelyek kapcsán együttműködésükrevolt szükség. Ezek az írások gyakorlatilag Wallenberg életben létét bizonyították. Az oroszok megígérték, hogy a benne szereplő neveket szerdáig ellenőrzik.

A következő találkozóra 20-án, pénteken került sor. Itt beszámolt a KGB elnökhelyettese és a külügyminiszter helyettes négy napos vizsgálatunk eredményéről. Habár az általunk átadott nevekről csak részben kaptuk meg a kért információt, mégis köszönetünket és elégedettségünket fejeztük ki.

Az ezt követő sajtótájékoztatókon is főleg azt hangsúlyoztuk, hogy a tárgyalásokat sikeres kezdetnek könyvelhetjük el.

A szovjet partnert tájékoztattuk kérésünkről, hogy tegyék lehetővé számunkra a vlagyimíri fegyház meglátogatását. Szemtanúk állításai szerint itt töltött Raoul néhány évet. Kérésünkre biztosították, hogy a számunkra fontos foglyok azonosítási lapjait is lefényképezhessük. Mivel több ilyen azonosító lap hiányzott, többek között Wallenbergé is, a börtönigazgató alátámasztotta, hogy a hiányos adattárról neki is tudomása van. A rendelkezésünkre álló egy nap úgysem lett volna elég ahhoz, hogy a számunkra érdekes időszakot feldolgozzuk, ezért a szovjet fél segítségét kértük, hogy egy általunk felhatalmazott személy a vlagyimíri foglyok anyagait összegyűjtse számunkra.

Összefoglalva: moszkvai utunk Raoul kiszabadításának előkészítéséhez egy nagyon fontos lépés volt.”

Dunai Andrea (Berlin)

Címkék:1992-03

[popup][/popup]