Szombat előfizetés 2017

Elszopogatható-e a radírgumi?

Írta: Virág Teréz - Rovat: Archívum, Film

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Egy szép film ürügyén

Nem vagyok filmkritikus, eddig nem írtam filmkritikát. Pszichológus vagyok. Ezért csak arra vállalkozom, hogy Deák Krisztina Eszter-könyv című filmjéhez mint pszichológus szakember szóljak hozzá. Hiteles-e, lélektanilag elfogadható-e Weisler Eszter alakjának megformálása?

Válaszommal nem akarom váratni az olvasót: igen. A filmben a rendező és a főszereplő (Nagy-Kálózy Eszter) hitelesen ábrázolja Eszter alakját. Határozottságom mögött a nyolc éve megfigyelt, úgynevezett holocaust-túlélők gyógyítása során tett megfigyeléseim állnak, amit a nemzetközi szakirodalom is alátámaszt. Mi is az a holocaust-szindróma? A vészkorszak túlélői a hatmillió áldozat emlékét nemcsak saját életük végéig nem tudják feldolgozni, „a radírgumit elszopogatni”, hanem szorongásaikat, félelmeiket átadják gyermekeiknek, unokáiknak is. Az idő múlásával megkülönböztetünk első, második és harmadik generációs holocausttúlélő-szindrómát. A film egy első generációs holocaust-túlélő története; méghozzá egy olyan képlet kerül a néző elé, ahol az anya a túlélő, s a gyermek a halott.

A gyermekhalál önmagában is „elszopogathatatlan radírgumi”, de a holocaust-túlélő anya számára nincs öngyógyítási lehetőség. A gyásznak, a halálnak tudniillik soha nincs bizonyossága. Nincs corpus. Nem marad meg a halott teste, nincs lehetőség a halál időben és térben való meghatározására. Nincs temetés, nincs sírhely. Mindezek helyett Eszter lányának hátitáskáját, naplóját, tolltartóját – benne a radírgumival – találja meg. Ha el tudná fogadni, hogy a lánya halott, ez egyértelmű lenne azzal, hogy őáltala hal meg, ő mondott le arról, hogy él, hiszen benne, az anyában halt meg. Amikor tehát Eszter folytatja Anna naplóját, ezzel önmagában életben tartja, benne él tovább gyermeke.

A naplóírás – és a film címével sejteti ezt a rendező – a legfontosabb eszköze Eszternek, hogy lányát életben tartsa. De a naplóírásnak más szerepe is van. Az anyai bűntudat kap hangot általa. Mert mi történt Eszter és Anna között? Esztert a nehéz, embertelen körülményék válaszút elé állították: vagy gyermekével marad, vagy szerelmét választja. Eszter szerelmét választotta, Anna nélküle ment a halálba. Jogos bűntudatától Eszter úgy próbál megszabadulni, hogy Annával mondatja ki bűneit. „Kiírni”, „kimondani” – öngyógyítás tudna lenni, ha maga a trauma – a gyerek gázkamrában lelt halála – nem lenne feldolgozhatatlan. Mivel Eszter a túlélő, cipelnie kell – mint a szakirodalom szerint számtalan túlélőnek – a bűntudatot, hogy ő él, de a gyerek halott.

A rendező Esztert teszi meg a négyszemélyes családi dráma főszereplőjévé, pedig mindannyian főszereplői a tragikus történetnek. Az apa – a volt férj (Eperjes Károly) – elvesztette feleségét, megölték kislányát. Mikor riválisa, Zsolt (Bálint András) meghal, vissza akarja állítani kapcsolatát Eszterrel. Megoldás lehetett-e ez az újraházasodás? Eszter pontosan érzi, hogy nem, hiszen volt férje, gyermeke apja szintén soha nem teheti túl magát a vádaskodáson, hogy Eszter otthagyta kislányát, számára is feldolgozhatatlan lánya halála. A filmben kimondódik a fájdalmas igazság: „Tévedés azt hinni, hogy az idő mindent meggyógyít.”

Eszter döntését infantilis személyisége motiválta. Valóban nem volt jó anya, talán valóban féltékeny is volt saját gyermekére. Egy biztos: Eszter életéből kimaradt az a szó, hogy „anya”, „anyám”, kislánya, Anna Eszternek szólította.

Eszter Arányi Anikótól, a tanútól már félre nem érthető módon tudja meg gyermeke halálát, meggyilkolását. Az áruházban, a próbafülkében, ruha nélkül, test-test mellett hangzik el a vádbeszéd: „Mind a ketten egyedül voltunk.” Anna levágott haja, kopasz feje, meztelenre vetkőztetése, gázhalála most már bőrközelbe kerül. Kolozsvári Papp László az „Elszopogathatatlan radírgumi” c. filmkritikájában azt veti Deák Krisztina szemére, hogy Eszter – a gyermeke halálát tudomásul nem vevő anya – mint fotóriporter kipirult arccal, a 70-es évek kiköpött Jane Fondájaként fényképezi a háborús bűnösöket. „Nem, kérem, ez a nő nem ír otthon gyermeknaplót.” Nekem mint pszichológusnak nem ez a véleményem. Éppen azért nehéz a túlélő-szindrómát felismerni, mert hasadás van a mindennapi élet külső megnyilvánulásai és a belső, feldolgozatlan gyász között. De ha a pszichológusnak nem hisszük a „tudományát”, akkor higgyünk Németh Lászlónak. A gyász, a fekete ruha, az állandó temetőbe járás vajon kifejezője-e a valódi fájdalomnak?

Eszternek – amerikai barátja elvesztésével – már nincs mibe és kibe kapaszkodnia. Szörnyű halálával megoldja problémáját: gyermeke, Anna után megy. „… a hősnő naturalisztikus öngyilkossága. Csak azért nem nevetséges, mert túlságosan viszolyogtató” – írja Kolozsvári Papp László. Megint valami nagyon lényeges érzelmi dologra jött rá a kritikus. A holocaust-túlélők valóban naturalisztikus, szinte nevetséges öngyilkosságára.

Bruno Bettelheim, a híres bécsi pszichiáter – aki egy évet töltött Buchenwaldban – 1990-ig sikeres, szakkönyveket író, intézményt szervező és fenntartó, aktív, gyógyító tudós volt. Környezetében talán senki sem gondolta, hogy orvos létére milyen „nevetséges” módon vet önkezével véget életének. Nejlonzacskót kötött a fejére, és így fojtotta meg magát. Eszter valóban nem ivott vizet a bekapkodott maroknyi tablettára – de azt hiszem, lélektanilag nem ez a lényeg, noha a rendezés szempontjából ez lehet rendkívül fontos. Mint ahogy az is fontos, hogy hogyan jutott be volt férje a lakásába, ha Eszter nem nyitott neki ajtót. Én a szerep megformálásának hitelességét hangsúlyozom. Amit akkor is igaznak érzek, ha Eszter nem ivott vizet a gyógyszerre vagy felelőtlenül, nyitott előszobaajtó mögött élte az életét. Abban viszont nincs igaza a kritikusnak, hogy az erei felvágása után akár ki is ugorhatott volna az ablakon. Aki átélte a vészkorszakot, az tudja, hogy még az ablakokat is bedeszkázták kívülről. A menekülésnek nem volt útja.

Eddig a film lélektani hitelességét kívántam aláhúzni, de egyoldalú lennék, ha néhány művészi megoldást nem említenék meg. Esztert bő, fekete kabátban ismerjük meg. Ahogy a film elején rohan, hogy Annát megkeresse, úgy lebegnek a kabát szárnyai körülötte, mint egy halálmadár szárnyai. A rohanásban elveszti férjét – ezzel is sejteti a bekövetkező tragédiát -, majd a fekete, sötét moziban, ahol a fehér vásznon az alakoknak csak az árnyképei jelennek meg, ott találkozik volt férjével. Anna táskáját egy lángoló tűzhely mellett találja meg Eszter, aki addigra már lehetetlen, hogy ne hallott volna az auschwitzi tűzhalálról.

Torokszorító a sovány, kombinés, szinte meztelen két nő találkozása. A próbafülke tükrei végtelen számúvá sokszorozzák alakjukat – ahogy csak végtelen sorban képzeljük el, ha egyáltalán elképzelhető, a hatmillió ruhátlan ember lángok közötti elemésztése. Eszter kettős öngyilkossága, különösen ereinek felvágása valóban nehezen nézhető fölborzolt idegek nélkül. Ha a nézőtéren székropogás van, ez érthető. Rettenetes események borzolták fel a lelkeket: embereket gázkamrába tereltek, a Dunába lőttek. Egy film, ha a tragédiák túlélőiről szól, ha hiteles, fel kell, hogy borzolja a nézők idegeit.

*

Auschwitz gázkamrái 45 éve már, hogy nem működnek. Az elmúlt 45 év eseményei azt bizonyítják, hogy a megtörtént tragédia feldolgozhatatlan, hogy a radírgumit valóban nem lehet elszopogatni. De lehet belőle filmet csinálni. Figyelmeztetni lehet a bajra, arra, hogy az igazi tragédia sokszor nem produkál látványos jegyeket. Attól, hogy valaki a legújabb divat szerint öltözik, lelki nyomorában még felvághatja az ereit.

Virág Teréz

 

Címkék:1991-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Kút

Kísérő szavak egy filmhez A nemzetek múltjukból építkeznek. A magyar nemzet nemrég emlékezett meg 1956 és 1849 vértanúiról. Vajon kell-e...

Tíz könyv kiadót keres

Nádor György, a budapesti Rabbiképző Intézet hajdani hallgatója, az ELTE Filozófiai Tanszékének későbbi docense, magyar emigráns és évtizedek óta Anglia...

Close