Szombat előfizetés 2017

Előszéder – élő széder

Írta: Schőner Alfréd - Rovat: Archívum, Izrael

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Izrael az építkezések országa. Számomra az egyik legkedvesebb élmény a földből nap mint nap kinövő új házak, parkok látványa. A városok e gyors ütemű fejlesztése valahol mindig az életet, a jövőt és a bizakodást jelenti. A tudatos építési koncepció jegyében a beépített területeket mindenütt körülöleli az újonnan telepített fák, bokrok és egzotikus növények sokasága, így teremtve meg a modem kori urbanizáció és a homokra telepített természet harmóniáját.

Ramat Gan egyik új lakónegyedében, az ég felé tekintő toronyházak tövében régi stílusú épület, mátnász, azaz kulturális központ húzódik meg. E centrum sokrétű feladatai közé tartozik az új bevándorlók nyelvi oktatása s az izraeli életbe való beilleszkedésük megkönnyítése.

Lassan már egy esztendeje, hogy az ulpán a mátnászban működő nyelviskola igazgatója azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy segítségére tudnék-e lenni. Az ott tanuló több száz, az egykori Szovjetunió területéről bevándorolt ólé, tisztelet a csekély kivételnek, azon kívül, hogy tudja, hogy zsidó, a zsidóságról, a zsidó életformáról és világszemléletről s nem utolsósorban a vallásról, a tradícióról alig-alig rendelkezik élménnyel. Történelmi dezinformáltságukra jellemző, hogy még az „entebei csodáról” sem hallottak.

Egy héttel Peszách beköszöntése előtt élőszódért tartottam nekik. Várakozással és feszültséggel teli termet találtam. Mintegy háromszáz teríték idézte az előkészítés munkájának tengernyi fáradságát. Az asztaloknál ünnepi ruhába öltözött kíváncsi emberek, az idősebb férfiak ruháján második világháborús kitüntetések. Héber nyelvű Hággáda-magyarázataimat tolmács fordította oroszra. A legszebb széderesti melódiák kiválasztása könnyen oldotta a hangulatot, majd fokozta az érdeklődést, s megérezték, hogy a Peszách nem misztikum, hanem olyan örömünnep, amelynek mindig időszerűsége van. Az Egyiptomból való kivonulás, a csodás megmenekülés gondolata számukra nem történelmi elbeszélés csupán, hanem élő” valóság, élő széder, az ősi zsidó sors mitikus párhuzama.

Az előszéder után beszélgetésbe elegyedtem az új bevándorlókkal. Hallottam gondjaikról, örömeikről, a beilleszkedés problematikájáról s a reményről egyaránt.

Két új ismerősömet szeretném bemutatni. Sorsukba belesűrűsödik a XX. századi történelem kis része, amint igaz, hogy a cseppben benne van a tenger és a kagylóból is kihallik a tenger zúgása.

Dávid

Első ismerősöm, Dávid 1918-ban született mintegy 60 kilométerre Moszkvától. Vallásos szülők gyermeke, édesapja még jesivába járt. Jiddis az anyanyelve. A Lomonoszovon tanult, az orvosi fakultáson. Alig száradt meg diplomáján a tinta, bevonult a hadseregbe; ekkor a német csapatok már Moszkva alatt álltak. Négy éven keresztül harcolt, 5 gyógyította a sérülteket. Szinte nincs is olyan testrésze, amelyen ne lenne sebesülés: lőtt seb nyomai a karján, a combján, a mellén. Amikor nem messze tőle bomba robbant, a szilánkok végighasították homlokát. Miközben minden nap szembenézett a halállal, 1944 közepén megtudta, hogy legközvetlenebb hozzátartozói is a háború áldozatai lettek. Mai napig él lelkében a gyász.

Élete úgy alakult, hogy hadteste részt vett a Budapest felszabadításáért vívott harcokban, ő maga a gettó palánkjainak lerombolásánál is jelen volt. Izgalom hatja át szavait, amikor felidézi az egykoron történteket. Keservesen megvívott csaták sora után döntötték le a gettó fakerítését, visszaadva a szabadságot több tízezer zsidónak. Elcsuklik a hangja, amikor a felszabadított gettó látványáról, hangulatáról beszél. Riadt szemű emberek, riadt tekintetű gyermekek nézték a katonákat. Dávidhoz görnyedt hátú, fehér szakállú, idős ember közeledett, s tétova félelemmel kezét nyújtotta felé. A fiatal, de az oly sok mindent átélt és megélt katona meghatottan fogadta el a talmudfóliánsok lapozgatásához szokott jobbot, majd zsákjába nyúlt, s maradék kenyerét az öregnek adta, aki megilletődötten fogadta el azt. Dávid félig megfordult s halkan, de érthetően mormolta a bizalmat ébresztő szavakat: „Tatele, ich bin auch a Jid” („Bácsi kérem, én is zsidó vagyok”).

Dávid néhány hónapig még Magyarországon tartózkodott, majd visszatért szülőföldjére, és belgyógyászként folytatta munkáját Moszkvában. Mindig szorgalmasan, becsülettel, tehetséggel és hivatástudattal dolgozott. A negyvenes évek végétől úgy érezte, megváltozott a világ. Állandóan nőtt benne a feszültség, majd az elégedetlenség. Nem értette, vagy talán nem akarta megérteni, mi történik körülötte. Megrendült benne a bizalom. Közben megnősült, fia született. Pályája kettétört, ugyanis kórházigazgatói tisztségéből leváltották, s egészen nyugdíjazásáig beosztott orvosként dolgozott. Tíz éven keresztül kért kivándorló útlevelet Izraelbe, mígnem 1990-ben nyugdíjasként végre Izraelbe érkezhetett. Most tanulja a héber nyelvet, itt Ramat Ganban, az ősök földjén, ahol alkotó ereje teljében nem élhetett. Hazatért, küszködik az igeragozással, a pontozatlan szövegek olvasásával, de már önállóan intézi dolgait. Úgy érzi, még feladata van, munkáját még nem végezte be.

Michail

A másik újsütetű ismerősöm, Michail, aki 1951-ben született Moszkvában. Már általános iskolai tanulmányai alatt kitűnt rendkívüli tehetségével. Amíg társai a matematika, fizika és kémia néha érthetetlennek tűnő világával küszködtek, addig ő játszi könnyedséggel oldotta meg a legbonyolultabbnak tűnő feladatokat. Amíg a többiek a sportpályákon töltötték szabadidejüket, Michail a sakktábla fölé hajolt. A 64 fekete-fehér kocka volt számára a kikapcsolódás. Ilyenkor frissnek, könnyednek, nyugodtnak érezte magát. Érdeklődött az irodalom, a művészetek és a zene iránt is. Gogol és Csehov, Lermontov és Puskin, Glinka és Csajkovszkij, Rubljov és Archipenko voltak a „barátai”.

Iskolai feljebbvalói a katonai pályát tanácsolták neki, tehetsége és szorgalma erre predesztinálta. A szülők előbb ódzkodtak, majd ellenezték, de olyan történelmi kényszer alakult ki körülöttük, hogy a fiú néhány hónappal az érettségi után a katonai akadémián találta magát. Tervezőmérnök lett, tanulmányait kitüntetéssel fejezte be. Hivatásos katonatisztként néhány évvel diplomájának átvétele után Magyarországra irányították. Egyik tisztje lett az „ideiglenesen” ott tartózkodó, de az országot valójában megszálló hadseregnek. Székesfehérvárra került: ma is szeretettel beszél az ősi, királyi városról. Tudja, hogy Alba Regia a latin neve, s ma is meggyőződéssel vallja, hogy a székesfehérvári futballcsapat, a Videoton abban az időben Közép-Kelet-Európa egyik legjobb együttese volt.

Egy kora őszi péntek délután, amikor kimenőt kapott, a városba sétált. Meglepődve látta, hogy az ódon falú házak egyikén Dávid csillag díszeleg. Az ablakból fény szűrődött ki, belépett a házba. Ez volt a székesfehérvári kis zsidó imaház. A zsidó Michail életében először itt tett kipát a fejére, s hallgatta az ott élő öreg zsidók számára akkor még idegennek tűnő imáját. Barátokra tett szert, idősebbekre és fiatalokra. Új világlátással ismerkedett meg, s gondolkodásmódja alapvetően megváltozott. Már nem értette, mit keres ő Székesfehérvárott. Szerette szülőföldjét, szerette Székesfehérvárt, de egyre inkább összekavarodott benne minden. Válságba került. Antikváriumokban olyan könyvekre bukkant, amelyek a zsidóság történelmével ismertették meg.

Hivatalos irataiban zsidó nemzetisége szerepelt, de igazán csak ott, Székesfehérvárott érezte át a szó jelentőségét. Lelki zűrzavarából kikerülve öntudatra ébredt. Leszerelését kérte, de beadványait egymás után utasították el. Azonban a történelem közbeszólt. 1989-ben a megszálló hadsereg katonája, az immár másképpen gondolkodó Michail családjával együtt visszatért Moszkvába.

Azonnal beadta kivándorlási kérelmét. Másfél évvel ezelőtt érkezett Izraelbe, s briliáns tehetsége a nyelvtanulásban is megmutatkozott. Jelenleg, mint olyan sokan mások, ő is lakásgondokkal küszködik, de kiegyensúlyozott, optimista ember, ígérete van egy helybeli tudományos kutatóintézettől, hogy az ulpán befejezése után oda mehet dolgozni. Tervezhet, alkothat immár ideológiai feszültségektől mentesen, öntudatos izraeliként, hiszen neki már nem kell titkolnia gyermekei előtt, hogy mit jelent az a meghurcolt, de számára mégis olyan kedves szó: zsidóság.

A Kogán család

Dávidról és Michailról szóltam. Két férfi, két személynév. Családnevüket még nem említettem, mindkettőjüket Kogánnak hívják, tehát az áronida nemzetség leszármazottai. Apáról és fiáról van szó. Dávid Michájlovics Kogán, a budapesti gettó egyik felszabadítója volt, Michail Dávidovics Kogán, a megszálló hadsereg egyik válságokkal küszködő, de öntudatra ébredő tisztje. Ma újból együtt él a Kogán család. Tudják, érzik és mondják, az élet itt sem egyszerű, az élet itt sem könnyű. De Izrael, amely szeretettel várja, befogadja és megvédi mindazokat, akik hazatérnek, s akik úgy érzik, az ősi föld egy új élet kezdete.

 

Címkék:1993-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Hírek

Beolvadás az USA-ban? A Zsidó Szervezetek Tanácsa (Council of Jewish Federations) szervezésében a hitközségek és különféle egyesületek 3500 képviselője tanácskozott...

Khomeini árnyékában

Zsidók Iránban 1991-ben az iráni hatóságok engedélyezték az iráni zsidóknak, hogy legálisan elhagyhassák az országot; ennek nyomán csökkent az Iránból...

Close