Szombat előfizetés 2017

Élő nyelv, holt nyelv, szent nyelv

Írta: Komoróczy Géza - Rovat: Archívum, Vélemény

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Egy történeti tanulmányom (2000, 1991. szept.) kap­csán készült rádióinterjúban, melyet a 168 óra is közölt (1991. okt. 8.), röviden szólva, arról elmélkedtem, hogy népek, nyelvek, nemzetek nem örök életűek: kihalnak, megváltoznak, s identitásuk fenntartásában a nyelv leg­feljebb csak az egyik tényező lehet. Mondanivalóm, átté­telesen, a magyar nemzeti tudat bírálata volt; közvetlen példáimat az ókori Keletről vettem.

Megtámadta Holländer György egy mondatomat, mérgesen, hevesen és élesen, két vagy három alkalom­mal is: előbb az ÉS „páratlan oldal”-án (1991. okt. 18.), majd két héttel később (okt. 30.) a Magyar Zsidó Kulturá­lis Egyesületben tartott előadásában, és végül az előttünk fekvő cikkben, melyet – úgy látszik – oly fontosnak tart, hogy már megjelenése előtt kéziratban többeknek is a ke­zébe adott – magam is egy ilyen kéziratos példányát lát­tam először. Aligha megérdemelt kitüntetés számomra, hogy hosszú heteken át foglalkoztatta őt az említett rá­dióinterjúnak némely – az eredeti összefüggésben csak mellékes – szava; őszinte örömet okoz, hogy ennyire fon­tos neki, mint egyébként nekem magamnak is, a vita tár­gyául választotta téma: a héber nyelv története. Hollan­der, akit jóformán nem ismerek, s akinek általa és ÉS-ben fölemlített „annyi” fordítása közül, röstelkedve beval­lom, én mindössze egyetlen egy rövid hírlapi közlemé­nyét láttam (ha jól emlékszem, Isaac Bashevis Singer Nobel-díjas beszéde volt): nos, H. most arra érez indíttatást, hogy védelmébe vegye velem szemben a mai héber nyel­vet: az ivritet. Úgy érvel ellenem, mintha a rádióban a mai izraeli hébert én holt nyelvnek nyilvánítottam volna, mintha kétségbe vonnám, hogy a bibliai hébernek köze van a maihoz. Ha kioktatni akar, vagy éppen velem szemben tartja szükségesnek védelmezni a hébert: lelke rajta. Ugyan mit mondtam, ami ilyen színpadiasán indu­latos fellépésre készteti? Az interjúban, mint idézi is, azt állítottam, hogy holt nyelvekkel foglalkozom, Mezopotá­mia, az ókori Elő-Ázsia nyelveivel. Mi tagadás, ez így van. Továbbá, állítottam még, hogy a héber és az arámi – az ókori Elő-Ázsiáról volt szó – a hétköznapi, családi használatból visszaszorult a szakrális szférába. Ennyi. Ugyan mondtam-e ezzel a két állítással egyszersmind azt is, ami miatt H. azon nyomban, még első felindulásában, egy nagy tekintélyű rabbi barátjának telefonált (a rabbi – szerinte – nyomdafestéket nem tűrő válaszát tapintatosan elhallgatja az ÉS-ben), majd a kertjében füvet nyíró szomszédjához fordult (az ő durva szavait viszont idézi), és még mindig nem nyugodván meg, tollat ragadott, hogy cikket írjon, két helyre is: szóval, mondtam-e, hogy az ivrit holt nyelv volna? A legkevesebb, amit kijelenthe­tek: ha valaki így érti az interjúban mondott szavaimat, az félreolvasta őket. Az igazság kedvéért meg kell monda­nom: máshol, régebben, bár H. ezt nem említi, ismernie sem kell, valóban beszéltem arról, hogy a bibliai héber holt nyelv; de itt és most, mint a rögtönzött rádióinterjú rövidre vágott szövegének nyomtatott változatából kitet­szik, történetesen nem. Nem tudom, H. nem szántszán­dékkal értetlenkedik-e; mindenesetre, a magáét mondja, csak ürügy számára a futó utalás, a szövegemet nem ol­vasta figyelmesen vagy nem akarta megérteni (ez, per­sze, magában véve nem baj). Cikke azonban mintha egy becsületsértés vagy gyalázkodás miatt akarna kérdőre vonni. Harmincadik éve, hogy az egyetemen tanítom a bibliai hébert (is): éppen énellenem kell megvédeni? H. hatásvadászó kérdéseire eszem ágában sem lett volna vá­laszolni, mint ahogy észrevétlenül hagytam indulat heví­tette jegyzetét is; de most a Szombat szerkesztősége kért, s ezért – megbecsülésből a folyóirat és olvasói iránt – egy-két szó erejéig mégis szeretném elmondani a véle­ményemet, nem H. megjegyzéseiről, hanem inkább – és pusztán ezek ürügyén – a bibliai héber nyelv történetéről és sorsáról.
Hadd kezdjem azzal az iskolás megállapítással, hogy a „holt nyelv” kifejezés egyszerűen nyelvészeti, nyelvtudo­mányi fogalom, amely meghatározott nyelv-szociológiai állapotokat jelöl. A holt nyelv minősítés mint nyelvészeti vagy nyelv-szociológiai szakkifejezés semmiképpen sem pejoratív. Holt nyelv Homéroszé, azt hiszem, a Koráné is, holt nyelv a latin, és nincs ebben a minősítésben semmi bántó a mai görögökre, arabokra vagy olaszokra nézve.
Az élő nyelvet nemcsak az teszi, hogy használják, hogy beszélnek vagy írnak rajta; mert akkor a latin élő nyelv lett volna Magyarországon még a 19. század első fe­lében is. Az újkori – szűk körben még napjainkban is használatos – latin azonban inkább „második” nyelv, iro­dalmi, még ha fejlődik és romlik is a klasszikus mintához képest. Iskolában tanulja meg az ember. Másodlagossága éppen abban áll, hogy használatát a klasszikus „minta” szabja meg. Azt hiszem, a megtámadtatás kockázata nél­kül állíthatom, hogy a sumer holt nyelv (a 2000-ben egyébként erről szól a cikkem); mégis, egy ízben sikerült egy pohárköszöntőt mondanom sumerül – igaz, Jereván­ban, és nem az első pohár örmény konyakkal a kezem­ben. Az élő nyelv mindig „első” nyelv, amelyet egy na­gyobb közösség használ, csak úgy; mert ez a nyelve. Tag­jai a szocializáció legelső szakaszában sajátítják el, a csa­ládban, az utcán, s élnek vele egész életükben. Mindig vannak, akik haláluk napjáig is csak ezt az egy nyelvet tanulják meg, csak ezen tudnak beszélni, csak ezt hasz­nálják. Szóban és írásban egyaránt; a konyhában vagy az ágyban és az utcán, négyszemközt és gyűlésen, de levél­ben és versben is. Az élő nyelvi norma – a művelt vagy irodalmi nyelv – szintén változik; persze, nem függetle­nül a spontán nyelvhasználattól.
A bibliai héber igazi élő nyelv volt – hajdan. Mióta? Nem tudjuk; a legkorábbi héber jellegű szavak ékírásos szövegekben maradt ránk, az i.e. 14. századból. S hogy pontosan meddig élt; erre is csak következtetni tudunk, közvetett adatokból. Talán az i.e. 3. századig? Dániel könyvének héber részei, az eleje és a vége, ahogyan én értelmezem a könyv sajátságos héber-arámi kétnyelvűsé­gét, arra vallanak, hogy az i.e. 2. században, nyilván a szabadságharccal összefüggésben, a héber nyelvet (ismét) programszerű tudatosággal kezdték használni, akár az ekkor már szélesebb körben elterjedt arámi helyett, akár az irodalmi szövegekből (ilyen a qumráni „Nabúnaj imája”, amelyhez vö. Dániel k. 4) ismert babiloni arámi mellett. Ebben az időben az egyiptomi zsidóság beszélt nyelve biztosan a görög volt, ezért kellett megcsinálni a görög Biblia-fordítást, a Septuagintát; az erec-zsidóságé pedig, többé-kevésbé általánosan az arámi. Ez okból idézte Jézus, már csaknem holtra váltan, a héber zsoltár­verset (Zsolt. 22,2) arámiul (vö. Máté 27,46 és Márk 15,34), s ezért készültek talán már ekkortájt vagy nem sokkal később az első Targumok.
Nem azt mondom, hogy a Második Templom kora után vagy a középkorban a zsidó község, s kivált férfi tagjai, bárhol a világon, nem tudtak héberül, legalább az imák szintjén, tudósok, költők pedig akár mesterfokon is, hanem hogy az „első” nyelvük nem ez volt: arámi, görög stb., és a hagyomány nyelve, a héber, de – sokkal később – az arámi is, visszaszorult vagy átkerült a szakrális szfé­rába: a gyülekezeti és tanházba, a vallással és a zsidó élettel kapcsolatos írásbeliségbe, szent – és a diakronikus nyelvi változásoknak is valamelyest ellenálló – nyelv lett, csak vallási közegben éltek vele, mintegy időtlen normá­nak tekintették. A bibliai héber, amelynek alapján a misnai és rabbinikus nyelv, majd a középkori irodalom és írásbeliség nyelve kifejlődött, szociológiailag nézve a Má­sodik Templom, illetve a Misna kora után már inkább csak „második” nyelv, amely a hagyományhoz való ra­gaszkodást testesítette meg a szakrális írásbeliségben, de akár még élőszóban is. Irodalmi nyelv, amelyen beszélni és írni is lehet: a hagyományos írásbeliség mintája nyo­mán. A Gemárában a rabbik a Biblia vagy a Misna héber szövegét jobbára arámiul vitatták meg. Tudtak héberül, persze hogy tudtak – vagy tudtak volna – akár beszélni is, de számukra élő nyelv mégis az arámi volt, a héber pedig szent és tekintélyes holt nyelv. Mint ahogy később is, az „első” nyelv, amellyel a hétköznapi, családi nyelv- használat során éltek, az arab, a perzsa, a spanyol, a né­met, jiddis stb. – nálunk meg éppenséggel a magyar. Maimonides arabul írta a leveleit: hálákhikus értekezéseket, s más műveit is; nyilván azért, mert a közönség így job­ban értette őket. A Misné Tora nyelve viszont héber: a Tó­ráról, mondja, csak a szent nyelven lehet értekezni.
A zsidóság történetének egyik jellegzetes vonása ép­pen az állandó két- vagy többnyelvűség, a klasszikus héber nyelv ismerete, sőt, meghatározott körben – igen, a szakrális szférában – való használata, a mindennapi élet­ben beszélt „első” vagy élő nyelv mellett. De a hébert, ha a családi asztalnál: az ima szövegéből tanulták; ha tanár­tól, akkor a héder-bеn. Mindig mint a vallási hagyomány nyelvét. Természetes, hogy a jesivá-bаn tanuló diák hébe­rül fog írni az apjának, hiszen főként a tanulmányairól szól; de a mámele levele – vagy a szakácskönyv – csak jid­dis lehet; anyja a hébert valószínűleg nem is értené.
A holt nyelvek történetében mindenképpen kivételes eset a héberé: feltámadása, tudatos – mesterséges – életre keltése a 19. században. Mint az imént említettem, az első hasonló kísérletet én az i.e. 2. századra teszem, de ezt a tételemet még bizonyítani kell, s nem is különösebben fontos most. Az újhéber nyelv egy tudományos és irodal­mi-szellemi mozgalomnak köszönheti létét, nyelvújítás
volt, ugyanolyan, mint a magyar nyelvújítás, csak sokk; szélesebb körű, a bibliai és későbbi héber nyelv szókincsének és nyelvtanának tudatos modernizálása, mely folyik még napjainkban is, ugyanúgy, mint az ír vagy baszk nyelvé, csak sokkal nagyobb sikerrel. A héber nyelvújítás, a modern héber nyelv (ivrit) megteremtés mellesleg, nem egyszerűen a bibliai nyelv – a klasszikus szókincs és grammatika – vagy a Misnából ismert héber felújítását jelenti: az arámi nyelvtan sok elemének átvétet lét is, nem beszélve, mondjuk, az európai nyelvekből át­vett temérdek jövevényszóról vagy az arabizmusokról Az ivrit fokozatosan vált és válik élő nyelvvé. Más országokban, nálunk is, arra vagyunk büszkék, ha minél töb­ben beszélnek legalább egy „idegen” nyelvet. Száz-százhúsz évvel ezelőtt nem volt senki, senki az egész világon, aki csak és kizárólag héberül tudott volna. Izrael – a héber nyelv története szempontjából – éppen arra büszke; hogy az országban ma már másfél-két millió ember él, akik csak héberül tudnak, héber az anyanyelvűk, sőt, az egyetlen nyelv, amelyet ismernek. A nyelvtanítás para­doxom ez: száz-százötven év szívós és eredményes tanítása és nyelvtanulása áll e mögött az eredmény mögött.
Az új- vagy mai héber, az ivrit, élő nyelv. De nem a klasszikus héber, nem a Biblia nyelve. A nyelvújítás ter­mészetéből ered, és a sémi nyelvek sajátossága is, hogy a kettő igen közel áll egymáshoz. Sok mindent megért a másikból az is, aki csak az egyiket tudja közülük. A Sem Jiszráél szövege talán ivrit fordításban is szó szerint ugyanaz (lenne), mint a Bibliában. De én azért örülnék neki, ha valaki megmondaná, akár – akire H. hivatkozik – a mai héber anyanyelvű óvodás gyermek, akár egy szabre (cábbár) tudós, hogy pontosan, de egészen ponto­san; mit jelent benne a totafot szó; mert hogy nem tudta még Rasi sem. Ha valakinek mai héber (ivrit) az anya­nyelve, a Biblia nyelvét azért tanulnia kell. Különben tartok tőle, Ezékiel szekérlátomásának hasmai szavában (Ez 1,4 stb.) csak villanyáramot fog érteni. Mindkét irányban csak a tanulás nyithat utat a megértés előtt. Magamról tu­dom; s persze, most már tudom nem egy korábbi és mai tanítványomtól is, akik – örömömre – sokkal jobban tud­ják a nyelvet, mint a kezdet-kezdetén tanáruk.
Hogy ugyanaz a nyelv-e a bibliai héber és az ivrit: megoszlik róla a tudósok véleménye is; van, aki szerint igen, s vannak, akik másképpen ítélik meg a dolgot, ez vita tárgya lehet, és a döntést nyilván befolyásolja az is, pusztán a nyelvről beszélünk-e, a szó szűkebb, nyelvtu­dományi értelmében, vagy pedig a zsidó hagyomány – vallás, kultúra, identitás-tudat – bonyolult egészének nyelvi komponenséről. Tény, hogy a klasszikus héber élő nyelv volt, s tény, hogy ma az ivrit eleven élő nyelv: a holt nyelvet, mint a halottak kiszáradt csontjait (vö. Ezékiel 37, 3-6), valódi életre tudta kelteni a nyelvújítás, a cionis­ta mozgalom, Izrael Állam léte, melamed-ek és ulpán-ok: a zsidó közösség élet-akarása és életereje.
Már megírtam a fenti sorokat, amikor véletlenül ismét a kezembe került Isaac Bashevis Singer A gettó lánya cí­mű regénye. A következő szavakkal kezdődik: „Három holt nyelven nevelkedtem: a héberen, az arámin és a jiddisen.” (A kiemelés tőlem. – K. G.) Hadd kérdezzek én is valamit Holländer Györgytől. Azt, hogy holt nyelv, Isaac Bashevis mondhatja; más nem?

Címkék:1992-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

1992. januári szám

Komoróczy Géza: Élő nyelv, holt nyelv, szent nyelv Végházi István: Szefárd zsidók Erdélyben? A gazdasági rovat postájából Öntözés szennyvízzel Korányi...

Szefárd zsidók Erdélyben?

Az 5752. zsinagógai évben fontos eseménye lesz az egyetemes zsidóságnak. Felidézzük a zsi­dók Spanyolországból való kiűzetésének emlé­két. A spanyol kormány...

Close