Szombat előfizetés 2017

Elijáhu, személyesen

Írta: THANE ROSENBAUM - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Thane Rosenbaum író, esszéíró és jogász, egyetemi tanár. Számos regényt írt. A The Golems of Gotham (2002) a San Fransisco Chronicle listáján a száz legjobb re­gény közé került, Second Hand Smoke című könyve a National Jewish Book Award döntőjének résztvevője volt 1999-ben. Novelláskötete (Eliyah Visible), mely­nek címadó darabját itt közöljük, a legjobb amerikai zsidó próza díját kapta 1996-ban.

Esszéi, publicisztikái a The New York Timesban, a Los Angeles Timesban, a The Wall Street Journalban és a Washington Postban jelennek meg. A Fordham Law School tanára. Legutóbbi könyve The Myth of Moral Justice: Why Our Legal System Fails to Do Wluit’s Right címmel jelent meg, s lett az év legjobb könyveinek egyike 2004-ben a San Fransisco Chronicle szerint.

Témái között kiemelkedő szerepet játszik a vészkorszak második gene­rációjának élményanyaga. The Golems of Gotham című regénye az Ulpius Ház kiadásában idén magyarul is megjelenik.

Elegem van ebből! Torkig va­gyok! – bődült el Adam, majd felpat­tant a székéről és vadul rázni kezdte az öklét. Markában miszlikre mor­zsolódott egy darab macesz. – Nézze­tek már körül! Nézzétek csak meg magatokat! Szánalmasak vagyunk! Ez nektek egy széder?

Sylvia, az asztalfőn ülő, sötét hajú, alacsony asszony felpillantott. – Mi bajod van? – tudakolta sipító hang­ján. Eddig a héber szöveg valamiféle fonetikus átiratát olvasta fel motyog­va, de már a szeme is eleve hibás irányban járt – balról jobbra, az angol írásmód szerint. A jelenlévők közül egy kukkot sem értett senki, szavak kusza zagyvaléka volt számukra az egész, a diaszpóra árváinak anya­nyelve, nem kóser zsidók konyhala­tinja. – Hiszen betartjuk a szabályo­kat, mindet, legalábbis mondhatni…

A szabályokat? Miféle szabályo­kat? – dörögte Adam. – Mióta sza­bály Elvis Costellót bőgetni szédereste? Hol van ez előírva? Mutassá­tok meg nekem a Haggadában!

Maradj csendben! – intette le Miriam. – Nem hallod, mit énekel? Ez a kedvenc Costello-dalom, a Minden­nap írom a Könyvet.

Persze hogy hallom, de én nem arról a könyvről beszélek – hátrált meg egy sóhajjal Adam.

Hiába, távolra került már ez a csa­lád a lengyelországi ősöktől. Vajmi csekély közük van a rabbi nagyapák­hoz, ortodox atyákhoz – ezek immár egy új generációhoz tartoznak, a ma­guk szilánkokra tört örökségével, ők már a kulturális kompromisszumok művészetében igencsak járatos ame­rikai zászlóvivők.

Ez amúgy is csak háttérzene – oktatta ki Miriam. – Valamicske ele­venséget. kellemes ritmust ad az ügy­nek. Kell az embernek, hogy ne unja halálra magát.

Miriam Sylvia nővére volt, Adam pedig az unokaöccsük. A szívósság, a bán, a The Wall Street Journalban és a Washington Pástban jelennek meg.

A lelkierő meg egy tisztes adag régimó­di mázli keverékének jóvoltából a Posner család túlélte a holokausztot, és mostanra nem maradt számukra, csupán ennyi – a levezekelhetetlen hagyományok pislákoló fénye.

Miriam egyedül ült az asztal oldal­só hajlatában. Sosem ment férjhez, középkorú, szerencsétlen vénki­sasszony volt, az élet illékony, vásári parádéjának áldozata. A tál fölé gör­nyedt, szökés hajfürjei kis híján bele­lógtak az aranyló tyúklevesbe. A fel­szálló, zsíros pára lecsapódott az ar­cán és fénylőn felragyogtatta, bár csak a desszertig. Miriam minden fejmozdulatára két csiricsáré fülön­függő járt tébolyult táncot a le­vegőben.

Tudod, ugye. hogy az aerobikórákon is zene szokott szólni? – kérdez­te Miriam.

Igen – bólintott Adam, és érezte, hogy valami egészen valószínűtlen analógia van készülőben.

Mozogjanak ritmusra, hölgyek, guggol, feláll, karlendítés, jobbra for­dul, balra fordul, lábemelés, térdhajlítás, ki a mellet, be a hasat, derék- körzés, egy-két-há-négy! A New York-i Torna- és Teniszklubban leg­alábbis így csinálják.

Tényleg? És miféle szédert ren­deznek? Mert a miénknél már az. is szabályosabbnak hangzik, amit el­mondtál.

Nahát! Te éppen a lényeget nem fogod fel. Értsd meg, hogy itt a ze­néről van szó, a zene könnyíti meg az egészet, az változtat meg min­dent! Én bizony egy vacak terpeszál­lást sem volnék képes megcsinálni nélküle. És ugyanezt tesszük itt is: ütemre davenolunk. – Ezzel rázendí­tett, s közben két kezével lendülete­sen, ritmikusan hasogatta a levegőt. – Áldd meg a maceszt, egy-két-há… egy-két-há; kapd fel a zellert, öt-hat-hét; kész a tormás szendvics, és most együtt – dajenu hirtelen elhallgatott, mintha saját végszavának visszhang­jára fülelne. Nem vitás, hogy őt ma­gát is megzavarta a két melódia – az angol púnk meg a gunyoros héber – összefonódása, amelyek az elsőbbsé­gért viaskodtak. – Érted már? Hát akkor lazíts végre, és edd meg a le­vesedet!

A Posner család széderestéje lé­nyegében mindig ugyanígy zajlott. Ez volt a rendes évi Sheepshead Bay-rituálé, amelyet minden alkalommal Sylvia lakásában tartottak meg az Ocean Avenue-n. Az utóbbi tíz esz­tendőben, amióta az unokatestvérek szülei mind elhaláloztak, a széder. ez a valaha ünnepien komoly, magasz­tos esemény afféle farsangi mulat­sággá degradálódott. A formákat el­söpörte a burjánzó, csábító fesztelen­ség – minden tekintetben. Az aszta­lon összehajtogatott, fehér kipák fél­holdjai világítottak – senki nem hasz­nálta, senki nem viselte őket. Az ün­nepi gyertyagyújtás rendjének elhibázása nem okozott riadalmat, senkit sem remegtetett meg a vallási tör­vényszegés. Az asztal fölött függő csillár ragyogását egy üres szédertál verte vissza. A tükröződés természet- ellenesen vakító villogása jól megfe­lelt az összegyűltek hangulatának. A négy kérdés el sem hangzott, mintha a Posner család nem is lett volna kí­váncsi a válaszokra, mintha rég elszi­várgóit volna minden érdeklődésük. Egy halom macesz körül élesztővel szennyezett zabkenyérszeletek he­vertek tunyán.

Sylvia két Akitája és két gyereke izgatottan rohangált körbe-körbe, a farkak meg a végtagok szinte megkülönböztethetetlenül összekuszálódtak. Eszeveszett keringésüknek a leg­csekélyebb köze sem volt az afikomenhez, a maceszdarabkához, ame­lyet a hagyomány szerint előzetesen el szoktak rejteni valahová a lakásban, a megtalálójának szánt ajándék­kal egyetemben. Ha annak a kedvéért csapnak ilyen ramazurit, Adam egy percig sem kifogásolta volna. De eb­ben a rajcsúrozásban nyoma sem volt szertartásnak. A gyerekek kergették ugyan egymást, de korántsem az exo­dust próbálták ezzel megjeleníteni. A zsidók meg az egyiptomiak hajdani versenyfutása vajmi kevéssé érdekel­te őket, nem találták olyan izgalmas­nak, mint a Pókember vagy a Tini nindzsa teknőcök cyberkalandjait.

Kell a fenének a leves – nyakaskodott Adam. – Ez az egész itt szín­tiszta szentségtörés! Egy aljas gyalá­zat, egy schand! Hát én vagyok eb­ben a szobában az egyetlen, akinek még él a lelkiismerete?

A nővérek halkan csettegtették az ujjaikat, de nem a csapásokat szám­lálták, hanem az újabb punknóta rit­musát élvezték ellágyultan.

Figyel rám valaki egyáltalán?

Sylvia férje, Angelo egyetértett Adam sirámaival, de nem mert meg­szólalni, és egyébként sem volt il­lendő beavatkoznia. A bensonhursti születésű Angelo ugyanis a Szent Antal Fiúiskolában érettségizett. Apácák nevelték fel, és miután vég­zett, több mint egy évig minden dél­utánját a sarki csellóban töltötte a ha­verjaival, akiknek többsége arról ál­modozott, hogy hivatásos ökölvívó lesz belőle, jobb esetben gengszter. Angelo azonban végül teljesen más pályát választott. Betért zsidónak, egyrészt Sylvia szüleinek szívós no­szogatása, másrészt saját szülei teljes közönye miatt.

A törzshöz, való csatlakozás fejében Angelo helyet kapott a család szűcs- műhelyében, a Nyugati Huszonhetedik utcában. És míg a régi városne­gyedben lakó barátai továbbra is csak a kockát dobálták meg lottószelvé­nyeket töltöttek ki, Angelo megbízha­tó családapa lett, akire fényes jövő várt a Hetedik sugárúton.

Felemelkedéséért azonban nagy árat fizetett. Nem lehetett többé ke­mény legény, nemhogy a környéken, de még saját otthonában sem. Amíg Sylvia és Miriam apja, Bernhard Posner élt, Angelo tőle kapta a pa­rancsokat. és kénytelen volt eltűrni a sértéseit is.

Nincs elég bőrvarró cérnánk! – üvöltözött a műhelyben Bernhard. – Ki adta fel a rendelést? Hol az a tökkelütött gój, a tisztelt vejemuram? – tréfálkozott. De vajon csakugyan tré­fálkozott-e? A műhelyben idővel mindenki, még Angelo is felfogta, hogy a „gój” szó nem számít kedves­kedésnek, akkor sem, ha egyedül vejemuramnak tartogatják.

Bernhard halála után az üzlet veze­tése Sylviára maradt – és Angelóra.

Hol a férjem, az a tengerimalac?

Angelo gerince mintha végleg megroppant volna; rohamos hanyat­lása azonban a jelek szerint nem ag­gasztott senkit.

A katolicizmustól a zsidóságig ve­zető utazás Angelo Ardini számára a rituális fürdőnél, valamint az elkerül­hetetlen körülmetélésnél ért véget; ezt követően néma maradt minden kérdésben, amely a zsidó vallási tör­vényekre és hagyományokra vonat­kozott. Félszegen elhárította az aján­latokat, hogy ő vezesse a szédert, túl­ságosan megalázták, semhogy vállal­ni tudta volna a pátriárka szerepének kötelezettségeit, egy nagyon is rövid ideje megismert vallás parancsai alapján.

Tudod mit, egyél egy kis gefilte fist, az a legjobb idegcsillapító – pró­bált odafigyelni Adamra Sylvia.

Itt nem a gefilte fisról van szó! – makacsolta meg magát Adam.

Na jó, hát akkor miről? – tuda­kolta Sylvia.

Erről az egész röhejes maskará­déról. Amivel megfosztjuk a szédert az értelmétől. Nem is vagyunk mi rendes, igazi zsidók.

Nem vagyunk igazi zsidók? – he­begte hökkentett, zavartan Angelo. Utóvégre ő nem csupán a katoliciz­musától vált meg Bensonhurstben, hanem otthagyta férfiasságának egy emlékezetes darabkáját is. Számára nem volt gyerekjáték csapatot válta­ni. Ez több annál, mint amikor az em­ber a régi egyenruha helyett egysze­rűen egy másikat ölt fel. Ifjúkora olasz bandáinak megvoltak a maguk beavatási szertartásai; a zsidó rabbik­nak úgyszintén. Angelo hitváltásáról vitézi sebhely tanúskodott – kincset érő fitymája eltávolításának nyoma. Felnőtt férfiaknál ez bizony nem ép­pen kellemes művelet, még akkor sem, ha – mint a jelen esetben – egy jobb élet garanciáját, egyszersmind Sylvia szüleinek áldását jelenti.

És mindezek után Adumnak most van képe azt állítani, hogy ennél az asztalnál senki sem igazi zsidó, még az az egyetlen személy sem, aki a vé­rét ontotta a kiváltságért, hogy Posner lehessen. Az azóta eltelt évek so­rán Angelo úgy képzelte, hogy ennél valamicskével tartósabb tagságot al­kudott ki magának.

Rá se hederíts, édesem! – nyug­tatta meg Sylvia. – Mi itt vala­mennyien igazi, rendes zsidók va­gyunk, veled együtt.

Adam széttárta karját az asztal fö­lött, mintha Mózes szerepére pályáz­na egy színházi próbajátékon.

Azok ott mire valók? – mutatott dühödten az asztal sarkán meredező magazinkupacra. A torma és a keserű füvek mögött a Glamour meg az Elle régi példányai tornyosultak. – Ki akartátok rittyenteni magatokat Illés próféta látogatásához? Mit viselnek manapság a zsidó rabszolgalányok, a legújabb divat szerint?

– Befejezted már? – kérdezte Miriam.

Vissza kéne somfordálnunk mindnyájunknak Egyiptomba, hogy bocsánatért esedezzünk a fáraóhoz. Sose lett volna szabad kimennünk onnan, ha egyszer csak idáig akartunk eljutni. A rabszolgaság ezerszer jobban passzolna hozzánk. Ideje vol­na vezekelnünk a vétkeinkért.

Angelónak végre lehetősége nyílt segédkezet nyújtani a fohászkodás­hoz. Elég volt felidéznie Szent Antal-béli emlékeit.

Én könnyen megtaníthatlak min­denre, Adam – ajánlkozott örömmel. – Még jól emlékszem, hogyan kell gyónni. Betértem ugyan, de amikor a rabbi közölte velem, hogy most már zsidó vagyok, a hátam mögött ke­resztbe fontam az ujjaimat. Tudod, nem akartam, hogy a mi édes Meg­váltónk megharagudjon rám. Na, szó­val. ha már mindenáron le akarod ve­zekelni a bűneidet, elég. ha elmon­dasz néhány Miatyánkot meg Üdvözlégyet. De azt is megteheted, hogy…

Angelo, fogd be a szád! – ripakodott rá Sylvia. Aztán eszébe jutott az unokaöccse. – Ha nem tudnád, két éve Egyiptomban jártam. És hogy tá­jékoztassalak, a Glamour ott is kap­ható, sőt Elvis Costellót is ismerik. Te meg ma is rabszolgaságban élhet­nél.

Szerintem még az is jobb, mint így ünnepelni a pészachot – feleselt Adam.

És különben is, mi ütött beléd? – dühöngött Sylvia. – Minden áldott évben ugyanígy üljük meg a szádért. Eddig még egyszer sem kifogásoltad.

De mindig is akartam.

Jaj, elég legyen már. Mióta vagy te ilyen veszettül vallásos? – csipog­ta Miriam.

Sylvia az állát simogatta, szakasz­tott, mint az apja, aki valaha ott ült az asztalfőn.

Nem a széderrel van neki gondja – szólalt meg végül. – Valid csak be, Adam. Valid be, hogy a levélről van szó, arról a nyavalyás levélről.

Adam ábrázatán világosan látszott, hogy Sylviának igaza van. Valami égett Adam lelke mélyén, aminek semmi köze nem volt a Szináj-hegy csipkebokraihoz. Eszébe sem jutott soha elszabotálni a szádért. A szertar­tás évről évre gyatrább lett egy kicsit, de ő minden alkalommal eljött. A Sheepshead Bayben mindeddig nem került sor exodusra, és bár Adam jó néhányszor fontolgatta a távolmara­dást, végül mindig úgy döntött, hogy nem hagyja cserben az atyafiságát. Csakhogy ez az esztendő más volt, mint a többi, és Adam régóta elfojtott lázongása elkerülhetetlenné tette a széder kimúlását.

Sylvia nem tévedett – Adam bajá­nak nem sok köze volt a széderhez. Egy héttel korábban a posta levelet hozott Belgiumból, unokabátyjuktól, Arturtól, az antwerpeni ékszerésztől.

Annak ellenére ugyanis, hogy a Posner-ivadékok önmagukat tekin­tették a sor végének, az odaveszett családi hőstörténet utolsó fejezeté­nek, ez korántsem felelt meg a való­ságnak. Hiszen Artur Belgiumban élt, Chaim pedig Izraelben. Az uno­katestvéreik. Részes társaik az örök­ségben. Hetvenes éveik elejét taposó férfiak. Akik koruk, genealógiai stá­tusuk és szenvedéseik alapján náluk magasabb rangúak. Artur a lágereket élte túl. Chaim Palesztinába szökött Hitler elől.

Adamot és unokanővéreit azonban úgy nevelték, hogy tudomásul se ve­gyék ezt a tagadhatatlanul létező ro­koni ágat. A múlttal kapcsolatban va­lami szándékolt némaság burkolt be mindent. És ennek megvolt a maga oka. A Posnereket nem csak a közös vér fűzte össze, hanem közös volt a sorsuk, közösek az emlékeik is. Tu­datosan igyekeztek távol tartani azo­kat, akik mindezzel tisztában voltak, mindezt megélték, az újabb generáci­ótól, amely már csak a nagy hallgatá­soknak meg a még nagyobb ordítozásoknak lehetett tanúja. Az efféle kö­telékeket csak ritkán ajánlatos meg­piszkálni. Az ilyen emberek, vala­hányszor egymás szemébe néznek, látják, mit műveltek velük, mi min­dent veszítettek el; mintegy tükörben villannak fel az eltűnt arcok; túlságo­san is kínzó pontossággal sorjázik elő a borzalmak dermesztő gyűjteménye – egy népes, nagy család csoportké­pe kísértetek seregével azoknak a helyén, akik eltűntek már e világról.

De még a mélységes hallgatásnál is furcsábbak, sőt szánalmasabbak vol­tak a köztük tátongó szakadékok. Szüleik – az amerikai fivérek – több­nyire háborút vívtak egymással. Az unokatestvérek – a kontinensektől függetlenül – még beszélő viszony­ban sem voltak. Úgy viselkedtek, mint akik nem is tudnak egymás léte­zéséről. Az ENSZ minden diplomáci­ai találékonysága is kevés lett volna a sokféle, értelmetlen összecsapás elsi­mításához, még az sem garantálta volna a tartós tűzszünetet.

A holokauszt rettenete csak holmi komisz előjáték volt a család elpusz­tításához. A maradékot saját kezűleg végezték el, tulajdon nemtörődömsé­gükkel.

Ki emlékszik már manapság, hogy mivel kezdődött a régi harag? Talán az egyik nagybácsi mondott valamit a másik unokaöccséről; talán egy levél maradt megválaszolatlanul; minden nemzedék a másikra mutogatott. A sértésnek sikerült átrepülnie a családot szétválasztó óceán ezernyi mérföldje fölött is, és a légi irányítók legcseké­lyebb segítsége, sőt észlelhető leszállópálya nélkül landolt Brooklynban.

A szülők csak jót akartak a gyere­keiknek, ehelyett azonban széthúzás­ra, viszályra és szégyenkezésre ösz­tönözte őket, amit rájuk hagytak.

Artur levele rövid volt és lényegre törő.

„Kedves Unokatestvéreim!

Elnézéseteket kérem, de az angol nyelvtudásom nem nagyon jó.

Azért írok nektek, mert lassan megvénülök. Fiatalember koromban, a láger után, amikor volt időm gon­dolkozni mindazon, ami velem tör­tént, rájöttem, hogy igazából már öregember vagyok. Elvesztettem a gyerekkoromat. Elvesztettem az ifjú férfikoromat. Elvesztettem a csalá­dom java részét. Kurta idő alatt egy teljes életet éltem le. Így történik ez a téboly korszakában. Szinte hihetet­len, hogy még mindig megvagyok.

Tudom, hogy kevés időm van már hátra ezen a világon. A következő ta­lán jobban bánik majd velem.

A családunk színét-javát kiirtották a háború idején. Akik túlélték a pusz­títást, mint a szüléitek, azoknak a lel­két gyilkolták meg. Tudom, hogy a szüléitek nem beszéltek sokat Euró­páról. Számukra Európa csak egy te­mető volt, nem az a hely, amelyre emlékezni kell. Ők pedig felejteni akartak. De ezzel csak elámították önmagukat. Nekem sem volt könnyű a dolgom.

Elküldök nektek egy névjegyzéket nagybátyáinkról, nagynénéinkről, unokatestvéreinkről, akikkel soha nem találkoztatok, akikkel már soha nem ismerkedhettek meg. Őrizzétek meg ti is, gyermekeitek is az ő emlé­kezetüket. Igaz, hogy ez nagy fe­lelősséget jelent számotokra, de köte­lesek vagytok olyan életet élni, amely értelmet ad haláluknak és megvigasz­talja lelkűket.

A Posner családból csak mi marad­tunk meg. Mielőtt meghalok, szeret­ném jobban megismerni az unokatestvéreimet. Apáitok meg én esz­tendőkig csak marakodtunk egymás­sal. Összezördültünk mindenféle pénzek miatt. Veszekedtünk az örök­ségen. Nem elég, hogy annyit szen­vedtünk mindnyájan, még a család is szétszakadt. Mi, akiket valódi ellen­ség kínzott meg, most egymás ellen harcolunk. Micsoda ostobaság. Re­mélem, ti odaát másként éltek együtt.

Sokszor nézek amerikai tévéadást itt, Antwerpenben. Hallok néha egy amerikai kifejezést: „Ássuk el a csa­tabárdot!” Nekünk is ezt kéne ten­nünk. Még mielőtt elkésnék vele, még mielőtt ti is elkésnétek vele. El­jövök hozzátok látogatóba. Hogy ta­lálkozzam veletek. Hogy megismer­jelek titeket. Hogy személyesen is el­meséljem nektek a családunk történe­tét. Muszáj, hogy a gyerekeitek meg­tudják, mi történt. Az ő feladatuk lesz, hogy továbbra is emlékeztessék rá a világot.

Meg kell tanulnunk a tűzvészből a leckét.

Szerető üdvözlettel.

Artur”

Igenis, a levélről van szó – ismer­te el Adam.

És mit vagy úgy oda? – vetette oda Sylvia, és gépiesen nyiszálni kezdett egy roston sült csirkemellet. – Hát kaptunk egy levelet a belgiumi vénembertől, na bumm.

Artur nem holmi vénember, ha­nem az unokabátyánk.

Unokabátyja a hóhérnak. Az egyedüli célja az, hogy kitarháljon tőlünk egy amerikai kéjutazást, és tudja a nyavalya, mi egyébre feni még a fogát.

Te így értelmezed a levelét?

Így bizony. Már válaszoltam is neki.

Válaszoltál?

Igenis, válaszoltam. Megírtam kerek perec, hogy minket ez az ügy nem érdekel, sok a dolgunk, nem érünk rá ilyesmire. A gyerekeket tel­jesen lefoglalja az iskola, mi pedig reggeltől estig az üzemben meló­zunk. Magyarázd meg neki, Angelo.

A feleségemnek igaza van – nyi­latkozott engedelmesen Angelo.

Artur talán meg sem látogat min­ket, e miatt a link duma miatt. Azt képzeld, hogy észre sem veszi, mi­lyen béna kifogásokkal próbálod ki­szúrni a szemét? Rögtön rá fog jönni, hogy egyszerűen nem akarsz talál­kozni vele.

Hát aztán! Kit izgat, hogy rájön- e vagy sem? Téged meg mért érdekel az egész? Te soha a büdös életben nem találkoztál a pasassal. És a leg­jobb tudomásom szerint egyetlenegyszer sem jutott eszedbe leállítani az öregeinket, amikor Arturt pocskondi­ázták. Sőt, ha emlékezetem nem csal, pont te csúfoltad ki őt a legviccesebben gyerekko­rodban. „Artur bácsi belga, pénzt lopott a balga!” – kántálta gunyorosan Sylvia. – Ez tőled szárma­zott.

Jó, jó, de azóta felnőt­tem. Ez már a korral jár.

Rendben van, csinálj, amit akarsz, de minket hagyjál ki a dologból – kö­zölte Sylvia.

Nem tudom elhinni, hogy titeket nem rendített meg ez a levél. Hogy lehettek képe­sek semmibe venni ennek az ember­nek a fájdalmát, a múltját, mindazt, amin keresztülment? Úgy látszik, ti éppen a lényeget nem értitek. Artur azon igyekszik, hogy megmentsen bennünket, megmentsen mindnyá­junkat.

Megmentsen? – hüledezett Miriam. – Mitől mentsen meg? Elvégre mi itt mind tök jól vagyunk. Mentse meg inkább saját magát.

Színigaz! Ráadásul az az ökörség a csatabárdról! – jegyezte meg Angelo. – Mit tud ez az ürge rólunk? Mi sokkal derekabbak vagyunk nála, jól mondom?

Az a pasas egy svindler – tett rá egy lapáttal Sylvia.

Papa azt mondta, hogy Artur pénzt csalt ki tőle – sápítozott Miriam.

Adamnak a fejébe szállt a vér.

Miről jár itt a szátok? Már megint ezzel a gyerekséggel hozakodtok elő? Azt hittem, a szüléink halálával az ilyen ügyeket is sírba tehetjük. Ehe­lyett ott folytatjuk, ahol ők abbahagy­ták…

Mert ez az igazság! – visította Miriam. – Papa sose bocsátotta meg Arturnak, hogy nem fizette vissza a pénzt, amit kölcsönkért.

Hát nektek még most is ez a leg­fontosabb? Az unokabátyánk levelet ír nekünk. Öreg már, az élete végéhez közeledik. Átvészelte a holokausztot. Szeretné valamelyest helyreállítani a családunk becsületét, ti meg nem lát­tok ebben egyebet, mint egy cinikus kísérletet, amellyel pénzt akarnak ki­csikarni tőletek?

Ahogy mondod – bólogatott Sylvia. – Ha apánk nem volt hajlandó megbocsátani neki, mi sem tehetjük. Utóvégre egy család vagyunk, össze kell tartanunk, nem igaz, Angelo?

Artur is a családunk tagja, vele ki tart össze?

Te, ha jól sejtem – bökte ki An­gelo.

Honnan szeditek, hogy az apá­toknak igaza volt? Sose tartozott a le­geszesebb emberek közé. Honnan tudjátok, hogy Artur valaha is köl­csönért fordult Bernhardhoz? Miért veszitek olyan biztosra, hogy nem fi­zette vissza a pénzt?

Azért, mert nem fizette vissza – vágta rá ösztönösen Miriam.

Ez kész elmebaj. Szinte hihetet­len. hogy részt veszek egy ilyen be­szélgetésben.

Helyes, akkor hagyjuk is abba, és fejezzük be végre a szédert – vihogott Miriam. – Sylvia, nem tennél fel még egy CD-t?

Sylvia nővérének egyik óhaját sem vette figyelembe, így aztán az üres lejátszó némán hallgatta, amint a szo­bát lassan betöltötték a kiújuló vi­szály disszonáns hangjai.

Tudd meg, hogy szakasztott olyan vagy, mint az apád volt – fröcsögött Sylvia. – Fogalmad sincs ró­la, mit ér egy dollár.

Mit akarsz ezzel mondani?

Mert titeket, ugye, nem érdekel a pénz. se téged, a fennkölt gondolko­dású tanár urat, sem apádat, a magas­röptű költőt, vagy minek kell titulál­ni. Az apád soha nem boldogult iga­zán itt, Amerikában, nem aratott si­kereket, így hát nem esett nehezére, mint ahogy most neked sem, hogy fü­tyüljön rá, ha valaki pénzt lopott…

Álljon meg a menet! Honnan ve­szed, hogy Artur pénzt lopott?

Amit művelt, az semmiben sem különbözik a lopástól – sipította Sylvia. – Igaz, Angelo?

Igaz.

Ti nem láttok mást, csak a pénzt, képtelenek vagytok felülemelkedni az apátok ocsmány kis színjátékain. Itt van ez a csodálatos levél, amely­nek a Holokauszt Múzeumban volna a helye, amelyet a Jad Vasémben kel­lene kiállítani, ti meg egy pár száz dolláros kölcsön miatt nyavalyogtok.

Dehogy pár száz, megvolt az leg­alább ezer is – méltatlankodott Miri­am. – Hogy ne is említsem azt a ren­geteg R-beszélgetést, amikor apát hí­vogatta telefonon.

Tényleg – csóválta a fejét Sylvia. – Már egészen elfelejtettem az R-beszélgetéseket. Még jó, hogy mondod, Mir.

Ti itt mind teljesen becsavarodta­tok? – füstölgött Adam.

Ebben a pillanatban óriási csatta­nás hallatszott a szomszéd szobából. A rajcsúrozó gyerekek – az egykori rabszolgák csintalan leszármazottai – valami bajt okoztak.

Jason! Mit csináltatok már me­gint? – süvöltötte Sylvia, és nyomban utasította Angelót. hogy vizsgálja ki, mi történt. De másodperceken belül utánaeredt maga is, merő megszokás­ból, hiszen tudta, milyen kétbalkezes a férje a műhelyben is.

Miriam hirtelen Adumhoz fordult és rásziszegett.

Ne felejtsd el, hogy a te bármicvódat is az apám fizette.

Na és?

Na és egy kicsit lojálisabb is le­hetnél hozzám, elvégre mi csak az ő csatáját vívjuk tovább. Ennyi az egész.

Miféle csatát? A holokauszt túl­élője ellen háborúztok, aki az Atlan­ti-óceán túlsó partján él? Már eleve is túlerőben vagytok vele szemben. Tiszta szadizmus az egész, mintha azt igyekeznétek befejezni, amit a ná­cik elkezdtek.

És mielőtt Miriamnak ideje lett volna válaszolni, Adam felállt.

Elegem van. Egy percig sem ma­radok tovább! – ordította.

Már az ajtónál volt. amikor Sylvia visszatért, és lendületesen az unoka- öccséhez fordult.

Téged csak a féltékenység pisz­kál, amiért az én apámnak sikerült egy kicsit megszednie magát itt Ame­rikában!

Féltékenység? Mire lennék félté­keny? – oldalgott vissza lassan az asztalhoz Adam. – Az apád egy tahó volt, jóformán analfabéta. Úgy lát­szik, elfelejtetted már, hogy mit kín­lódott még képregényekkel is. Az volt a nap eseménye, ha sikerült egyet kisilabizálnia! Az egész család köteles volt hangosan elrecitálni a so­rnál, valahányszor eljutott odáig, hogy „Szia, Garfield!” Ráadásul egy kicsinyes, smucig, undok fráter volt. Folyton megalázta az embereket, örökké haragot tartott, egymásra uszította a saját családjának tagjait. Látom, hogy ti ketten is milyen nagy­szerűen folytatjátok a munkáját, ami­óta ő nincs köztünk. – Adam körülné­zett, hogy Angelo odaát van-e még a szomszéd szobában. – Nem emlékez­tek már, hogy Angelóval is úgy bánt, mint egy kóbor kutyával? Hát ilyen ember ítéletében kéne nekem meg­bíznom, ilyen ember csatáit kéne folytatnom?

Helyes, akkor te ne törődj apa kí­vánságaival – jelentette ki méltóság- teljesen Sylvia. – Mi viszont a gyere­kei vagyunk, és most a pészachot ün­nepeljük. És a parancsolat arra köte­lez minket, hogy tiszteljük apánkat és anyánkat.

Ez a Tízparancsolat legtorzabb értelmezése, amit valaha is hallottam.

Nos, ha nem értesz egyet vele, akkor csak szedd a sátorfádat, és menj, amerre a szemed lát.

Adam ekkor eszmélt rá, hogy mennyire idegenek egymásnak. Mi­vel unokatestvérek voltak, mindig azt hangoztatták, hogy alapvetően közel állnak egymáshoz, holott lényegében idegenek voltak. Kapcsolatuk, mint a családtagoké általában, pusztán vé­letlenszerű volt. A világhoz és egy­máshoz való viszonyulásaik, rokon­- vagy ellenszenveik konfigurációját nem a saját, önálló véleményük vagy elhatározásuk szabta meg. Egyedül Angelo döntött tudatosan, hogy csat­lakozik hozzájuk, és ettől mindörök­re foglya lett saját identitásának – úgy is, mint hitehagyott katolikus, és mint félbemaradt gengszter.

Lehet, hogy egyáltalán nem a pénzről van itt szó. Gondolkoztatok erről valaha is? – vetette fel végül Adam. – Hátha valami egészen más a lényeg.

Például micsoda? – kérdezte Miriam.

Például az, hogy talán féltek megismerni a múltat, féltek megis­merni az. igazságot. Épp elég nehéz zsidónak lenni a HÉV-en, miközben az ember a belváros felé zötyög mun­kába. Ugyan mért akarná bárki is tö­viről hegyire megismerni az egész borzalmas históriát? Amúgy is épp elég nehéz a málhánk. így aztán in­kább babusgatjuk magunkat – csak a feltétlenül szükséges információkat vagyunk hajlandók befogadni. Fi­gyeljétek csak meg, miféle zenéket hallgatunk itt; már elveszítettük a lel­künket. Azt sem tudjuk többé, kicso­dák vagyunk, honnan jöttünk, kiktől származunk, mért kellene törődnünk a holnapunkkal. A gyerekeitek úgy futkároznak itt összevissza, mint két zombi; ezzel a gőzzel akár a katoliku­sok húsvétját is ünnepelhetnék.

Angelo éppen végszóra jött vissza a szomszéd szobából.

De hisz’ éppen az van – tudatta önelégülten. – Az idén a mi húsvétunk pont egybeesik a pészachhal.

Dugulj el, Angelo! – förmedt rá Sylvia. – Neked meg miféle igazsá­gokról jár a szád?

Például, hogy hogyan éltek apá­ink a lágerekben, hogyan mentette meg apám a ti apátok életét. Apátok már feladta a reményt, de az én apám erőszakkal kényszerítette, hogy tart­son ki. Kenyeret loptak a fogolytársa­iktól. Ha kellett, csaltak is. A láge­rekben folyton verekedések törtek ki. Az apám egyszer kénytelen volt meg­ölni valakit, hogy ő maga életben ma­radhasson. Gondoljátok csak el, men­nyi szégyen, mennyi bűntudat gyűlt fel bennük. Ráadásul semmiféle le­hetőségük nem volt, hogy segítsenek a többi családtagon, akik sorra meg­ haltak, mert nem sikerült megmente­niük őket.

A széder hirtelen megtelt elfojtott sikolyokkal, fáradt hallgatásokkal, halk zokogással. Az emlékek kezdtek a lelkekbe vésődni, bár most még szinte csak észrevétlenül.

De van itt más egyéb is. Artur sorsa apáinkénál is irgalmatlanabb volt. Őt gyerekfejjel hurcolták Auschwitzba. A szüleit megölték. Miután elárvult, három alkalommal is a gázkamrába szántak közé sorol­ták. És ti ezt az embert nem akarjátok vendégül látni, ezt az embert utasítjá­tok el, aki csupán arra vágyik, hogy a ti elkényeztetett, egészséges gyereke­itek megismerjék őt és megőrizzék az emlékezetükben.

Sylvia arca meg sem rezzent, eltö­kélten érzéketlen maradt. Eszébe sem volt érzelmileg bedőlni az Adam ren­dezte könnyfacsaró melodrámának.

Tudtok arról egyáltalán, hogy apátok a háború előtt már nős ember volt? – folytatta rendületlenül Adam. – Anyátokkal csak jóval később is­merkedett meg.

Hallani sem akarok semmi ilyes­miről! – visította Miriam.

Pedig tudnod kell róla. Azt a fia­talasszonyt a láger felé vezető úton ölték meg. Puskatust vágtak a hasába. A hatodik hónapban volt.

Adam lassan, finoman, kicsit této­ván a heverőhöz lépett, és a zakója zsebébe nyúlt. Egy fekete-fehér fény­képet halászott elő, amelyet enyhén remegő kézzel odavitt az unokanővéreihez. A fotó ijedt arcú, fiatal nőt áb­rázolt, egyszerű, fehér ruhában.

Ez itt ő… apátok első felesége. A képet egy szekrénybe rejtették el, egy dobozba, amelyet sosem lett volna szabad kinyitnom. Megeskettek rá.

És most mért kellett kinyitnod? – kérdezte Sylvia.

Mért ne?

Váratlan csend támadt. Mintha még a hancúrozó gyerekek meg a csaholó kutyák is megérezték volna valamit, elcsitultak egy percre a szomszéd szobában.

Mindez benne van a családtörté­netben, amelyet Artur küldött. Olvas­sátok el. Nehéz lenyelni. Keserű or­vosság. Egyszerre csak egy-egy kurta részletet képes elolvasni belőle az ember. A szüléink mindent eltitkol­tak előlünk. Azt hiszem, túlságosan kínozta őket a bűntudat. Teli voltak megbánással. Nem engedhetjük, hogy mindez újra megtörténjen. A gyerekeinknek és önmagunknak is tartozunk ezzel… túlságosan nagy tét forog kockán.

Aznap este a világmindenség csupa pészachot ünneplő zsidóval volt teli. És minden családhoz egy láthatatlan vendég, egy hajdani próféta toppant be, hogy elszürcsöljön náluk egy kortyocska bort. A koldusgöncökben rejtőző Elijáhu próféta a szabadulást hozó Messiás előhírnöke és minden összetűzés elsimítója – milyen töm­érdek dolga van, milyen tömérdek innivalója.

Tárva-nyitva állnak az ajtók, a szí­ves vendéglátás szellemében. Gyere­kek hajolnak a különleges célra kije­lölt serleg pereme fölé, abban a re­ményben, hogy megleshetik, elláto­gat-e Elijáhu próféta az idén a kút­hoz. így írja elő a hagyomány. Van­nak, akik hisznek benne és a hozzá kapcsolódó imákat is elimádkozzák, mások csupán a bort készítik oda az asztalra, és kinyitják az ajtót. Az egy­kori hiedelem, amely szerint Elijáhu próféta betér a nyitott kapun és meg­áldja a házat, nem sokban különbö­zött attól a másiktól, amelynek értel­mében az ősök valaha egy egészen más szellem megjelenését, a halál an­gyalának elsuhanását várták rettegve.

Ámde Sylvia Posner andrini ottho­nában a borral teli serleg érintetlenül állt az asztalon. Senki sem vesződött a méricskéléssel. Elijáhu látogatása elmaradt. Sok mindenre derült fény aznap este – kísérteties találkozások­ra, holtak szavaira, sírjukból feltá­madt érzésekre, de semmi olyanra, ami illett volna az ünnephez. A serleg nehéz volt, akárcsak a Posner család tagjainak szíve.

Másnap az Atlanti-óceán túlsó partján Artur megvette a retúrjegyet Amerikába, a saját pénzén – ahogy mindig is tervezte. Elijáhu próféta ebben az esztendőben nem látogatott cl Posnerékhez, de unokabátyjuk, Artur már elindult feléjük.

Sárközy Elga fordítása

Címkék:2005-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

„Amíg egy embert bárhol a világon le lehet szedni egy buszról…”

„Amíg egy embert bárhol a világon le lehet szedni egy buszról…” Interjú Koltai Lajossal a Sorstalanságról Február 20-án, néhány nap­pal...

„Nem a vér közössége köt össze bennünket”

„Nem a vér közössége köt össze bennünket” Lichtmann Tamás: Az igazságkereső Pap Károly Múlt és Jövő Kiadó, 2001; 431 oldal,...

Close