Szombat előfizetés 2017

Elfuserált háború?

Írta: Gadó György - Rovat: Archívum, Külpolitika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

 NAPRÓL NAPRA ERŐSÖDIK az a rossz érzésem, hogy az öbölháború nem fogja gyökeresen megváltoztatni a régió helyzetét, hiába a reá fordított tengersok pénz, a világtörténelemben mindeddig ismeretlen arányú légi bombázás, az anyagnak és az életnek a pusztulása. A tét ugyanis nem Kuvait, noha kétségkívül világra szóló jelentőségű tény, hogy e kis állam szuverenitásának visszaállításáért – a világtörténelemben első ízben – a nemzetek közössége fogott fegyvert egy zsarnoki agresszor ellen. Még csak nem is Izrael léte vagy nemléte a valódi tét, bármennyire fontos is számunkra a zsidó állam megmaradása az egyetemes kultúra, a nemzetközi jogrend és a világbéke szempontjából.

Az öböl régiójában dúló harc igazi tétje az, hogy jelenthetnek-e állandó kihívást a világ és azon belül a Nyugat, Európa és Amerika számára a regionális hatalmak. A tét kiváltképpen és nevezetesen az, hogy sikerül-e hathatósan (ha talán nem is egyszer és mindenkorra) kordába szorítani, megleckéztetni Szaddám Huszein személyében az iszlám fanatizmusra építő, azt a Nyugat zsarolására felhasználó diktátorokat.

Megkésve és hibásan

A kemény fellépés e diktátorok ellen már régen esedékes volt. Az egyiptomi Nasszer idejében is. Akkor megakadályozta a nyugati hatalmak vetélkedése, a félelem a szovjettől és az a tévedés, hogy a gyarmati rend bukásával létrejött ázsiai és afrikai államok valamiféle igazságos rendet alakítanak majd ki, amelynek a Nyugat hosszú időre adósa.

Ismét időszerűvé vált a diktátorok elleni erélyes nemzetközi akció, amikor Líbia és Szíria diktátorai a nemzetközi terrorizmust bizonyított módon támogatták, és amidőn Szíria állandósította a libanoni tűzfészek izzását a maga durva beavatkozásával. Ekkoriban még változatlanul tovább hatott két korábbi gátló tényező: a félelem a Kremltől (illetve a világháborús veszélytől) és a nyugati hatalmak konkurenciaküzdelme.

A hamarosan várható súlyosabb bajok sötét árnyéka a teheráni amerikai nagykövetség jó egy esztendeig elhúzódó blokádja idején vetült rá a Nyugatra. A vereséget, amit egy fanatikus rendszer mért akkor Amerika tekintélyére és a nemzetközi jogrendre, nem kis mértékben a Nyugat tétovasága és határozatlansága tette lehetővé. Csak valamelyest menti ezt az afganisztáni szovjet beavatkozás ellensúlyozásának a kényszere.

A Kuvait elleni agresszió a Nyugat szempontjából sokkal kedvezőbb időpontban következett be. A Kreml a birodalom széthullásával küzd, gazdasági gondjai aligha teszik lehetővé számára a tényleges és hatékony beavatkozást egy közép-keleti hadszíntéren.

Az a tény, hogy Nyugaton nem zárolták nyomban az összes iraki követelést és vagyont, nem vették zár alá Irak nagykövetségeit, ellenfelei bizonytalanságát jelezte Bagdad ura számára. Ha az ENSZ-ben és a Biztonsági Tanácsban hónapokon át tartó huzavona helyett Amerika és Anglia az agresszió másnapján ultimátumot küld Bagdadnak és katonai szankciót alkalmaz, a fejlemények minden bizonnyal másképp alakulnak. Mindenekelőtt: Iraknak nem lett volna ideje felvonultatni hadseregét és elrejteni légierejét.

Kétes propagandaelőnyök – biztos katonai hátrány

A meglepetés adta előny mellett a fellépésnek ez a módja az elszánt és határozott erőt megillető előnyt is kínálta volna. Ebben az esetben – meglehet – föl sem merült volna az az utóbb indokolttá vált aggály, hogy mi lesz, ha a háború kiterjed, ha nemcsak Irakkal, de Jordániával, Algériával, netalán Iránnal és Líbiával is szembe kell szállni.

A gyors és kemény csapás eredményesnek bizonyult, amikor Izrael elpusztította az atomfegyver előállítására törekvő Irak atomreaktorát, vagy amikor lesújtott a PFSZ tuniszi központjára, nemkülönben amikor az Egyesült Államok a líbiai diktátor vegyi fegyvert gyártó hadiüzemét tette tönkre. A siker nemcsak a célba vett objektumok megsemmisülésében állott, hanem abban is, hogy az akciók után az érintetteknek nem volt idejük szövetségeseket toborozni és kiterjedt politikai vagy éppen katonai ellenakciót szervezni.

Jordánia magatartása meggyőzően példázza, mire vezet, ha a Nyugat aggályosan és nagyon is körültekintően igyekszik fellépésének a legitimitását biztosítani. Az ammani király, aki a korábbi háborúk és válságok idején mindig az erősebbnek és sikeresebbnek ígérkező félhez csatlakozott, ezúttal Bagdad pártját fogta. Szemléletes bizonyítékát látom ebben annak, mennyire csalóka annak a koalíciónak az egysége, amelybe Amerika Szaúd-Arábia és a kisebb sivatagi fejedelemségek mellett még Szíriát is bevonta.

Bármennyire féljenek is az iraki militarizmustól és arab nacionalista demagógiától az arab monarchiák, hadaik aligha jelentenek számottevő katonai segítséget Amerikának ebben a háborúban. Az arab haderő ugyanis az időzített bomba szerepét töltheti be az amerikai és angol erők hátában vagy oldalában.

Ezt a jelentős morális és nem jelentéktelen katonai hátrányt Amerika abban a reményben vállalta, hogy demonstrálhatja: a háború nem a Nyugat háborúja és nem az iszlám, nem az arabok ellen folyik, hanem Kuvait szuverenitásáért, Irak agressziója ellen. Ez a remény azonban nem vált be: az arab világ túlnyomó része Irakkal rokonszenvez, a tömegtüntetések összekapcsolják a palesztin kérdést Kuvait ügyével, méghozzá nemcsak az arab országokban, hanem Nyugat-Európában is. A növekvő tömegellenállás azért nem hagyható figyelmen kívül, mert nem egy gyors katonai siker után jelentkezik, hanem a háború közben.

A leszámolás nem maradhat el

Nagy kérdés. Amerika mennyire szánta el magát, hogy a Biztonsági Tanácstól kapott felhatalmazáson túllépve ne csak helyreállítsa Kuvait szuverenitását, de meg is büntesse (meg is buktassa) Szaddám Huszeint. Ebben a kérdésben az a korunkban mind súlyosabb dilemma jelenik meg, hogy a polgári szabadságjogok, a piacgazdaság és az európai civilizáció megvédelmezésére alkalmas-e az ENSZ, vagy a nyugati kormányoknak – elsősorban Amerikának – a dolga-e elsősorban, hogy gondoskodjék erről a harmadik világban fellépő különféle regionális hatalmakkal és az ilyen-amolyan ideológiák köpönyegében a Nyugat és kivált Amerika ellen meg-meginduló diktatúrákkal szemben.

Paradox helyzet: az ENSZ Kuvait védelmében volt a történelme során először képes együttes erővel fellépni egy agresszor ellen, e fellépés azonban korlátozott lehet csak a világszervezet részéről, hiszen tagjainak többségét különféle politikai rendszerű államok alkotják.

A diktatúráknak mégsem lehet, mégsem szabad behódolni. Ha Szaddám pusztán Kuvait feladása árán „megússza”, akkor bízvást számolhatunk mind az arab nacionalizmus, mind az iszlám fanatizmus újabb, még erősebb fellángolásával és annak minden veszélyes következményével.

Ebben a küzdelemben a Nyugat nem áldozhatja fel Izraelt és nem kényszerítheti a zsidó állam létérdekeit veszélyeztető kompromisszumra anélkül, hogy önmaga elemi érdekeit, a Nyugat morális alapját fel ne áldozná.

Gadó György

Címkék:1991-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Három találkozás

Az első Buchenwaldban találtam rá. Hamarjában kiszámítottam, hány éves is lehetett akkor. Tizenhárom-tizennégy? A nyolcas barakk „lakója” volt. Gyerekbarakknak neveztük....

Magóg – meghalt a felszabadulásért

Ha Budán, a Városmajor utcában járok, gyakran eszembe jut a halk szavú, hivatásának élő, szerény és figyelmes szívgyógyász orvos, Koricsoner...

Close