Szombat előfizetés 2017

Elengedtük a kezüket

Írta: GYURCSÁNY FERENC - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

GYURCSÁNY FERENC

Elengedtük a kezüket

Elengedtük a kezüket.

Nem voltunk hozzá elég bátrak, és nem voltunk hozzá elég erősek, hogy megtartsuk, és közöttünk tartsuk őket. Engedtük, hogy a gonosz erősebb legyen, mint mi. Engedtük magyarként, engedtük szlovákként, enged­tük csehként, engedtük európaiként. Tisztelt emlékező közönség! Az antikvi­tásban született és a reneszánszban fel­világosodását, nagyszerű tündöklését élő Európa a XX. századra bemocskolta magát. Engedte, hogy legszebb álmai bemocskolódjanak. Engedte, hogy ne a jóravalóság, ne a tisztesség, hanem az előítélet borzalma írja a történelmet. Nem mások tették, mi tettük: emberek, akik olyanok, mint mi. Emberek, akik­nek nem volt erejük ellenállni a kísértés­nek, bár tehették volna, és nem tették. Közemberek és névtelenek milliói en­gedték, hogy megtörténjen. Voltak kormányok, köztük magyar kormányok, amelyek nem úgy gondolták, hogy leg­szentebb feladatuk, első számú köteles­ségük megvédeni valamennyi polgárt – és ha jön a gonosz, akkor legfeljebb magukat ajánlani a sors kegyelmébe -, mert elárulták saját polgáraikat, veszni hagyták őket. Veszni hagyták a semmi­ért. Nem mások tették, mi tettük: embe­rek, akik olyanok, mint mi.

A résztvevők és a visszaemlékezők ír­ják: „Minket június 5-én vittek el. Ott ültünk a síneken és vártunk egy vonatra. Egy férfi azt mondta, rossz vége lesz en­nek. Nem akartuk elhinni, azt mondtuk, hogy rosszindulatú.” Egy másik asszony visszaemlékezése pedig így szól: „Hőség van, nincs le­vegőnk, nincs vizünk. Éhesek va­gyunk, de nem tudunk enni, csak inni, csak inni akarunk. Vágya­kozva mondtam, hogy csak még egyszer szeretnék annyi vizet lát­ni, amennyit kívánok.” Végül har­madikként hadd meséljek vala­kiről, akinek az édesapja, mielőtt megérkeztek Auschwitzba, kije­lentette, hogy innen bizony élve nem kerülnek vissza Magyarországra. Erre azt mondta a felesége: „A mi Iste­nünk nem fogja ezt megengedni!” Ennek a szegény asszonynak a fia életben maradt. Talán ismerik, itt él közöttünk. Visszaemlékezve azt mondta a fiú: „Szegény anyám úgy ment be a gázba, hogy a mi Istenünk meg fogja védeni!” Vagy nem látott, vagy nem vett ben­nünket észre az Istenünk, vagy azt mondta, hogy akkor nézzük meg, mire mész te magad a felelősségeddel. Mi pe­dig erre mentünk ezzel a felelősséggel. Ezt tettük. Egyszerű dolgokról szóltak ezek az emberek, a reményről, hogy mégsem fog megtörténni. A vízről, ami természetes esetben csak a szomjat oltja, de itt maga volt az élet. És az Istenbe ve­tett hitről, hogy mégiscsak jók vagyunk, és majd a mi Istenünk megóv bennün­ket. Ennyi történt. Az a gyász, ami ben­nünket összeköt, valamennyi magyar gyásza. Ez a gyász, mert engedtük, hogy elmenjenek emberek, mert magyarként is zsidók voltak, cigányok voltak, csak a jó ég tudja, hogy még hányfélék voltak. Azt tudom önöknek mondani, hölgyeim és uraim, hogy a magyar kormányoknak egyszer és mindenkorra, az örökkévaló­ságig terjedő kötelessége, hogy megért­sék és megtanulják: nem lehet megbé­kélni a gyűlölettel. Nem lehet megen­gedni, hogy a gyűlölet mozgassa a körü­löttünk lévő világot. Nem lehet megen­gedni, hogy származás, vallás, meg­győződés, kulturális vagy másfajta iden­titás alapján különbséget tegyünk ember és ember között. Hogy az a közös fe­lelősség, amely összetart bennünket, egyszerű embereket, akik szeretnek és kívánnak, akik féltékenyek, erősek és gyengék, ne legyen erősebb, mint az a különbség, amitől, hála Istennek, mások és mások vagyunk, Istennek, sorsnak, világnak teremtményei. Megismételhe­tetlenek egyéniségünkben, de egyfor­mák emberségünkben.

Kertész Imre, a Nobel-díjas magyar író azt írta egy helyütt: „A túlélőknek bele kell törődniük: a korral mindinkább gyengülő kezükből lassacskán kicsúszik Auschwitz. De kié lesz majd?” – kérde­zi Kertész Imre, majd nagyon gyorsan válaszol is a kérdésére: ,,Ez nem is kér­dés, az új, majd az újabb generációké, amennyiben persze igényt formálnak rá.” De itt látom az új generációt. Itt lá­tok tizen- és huszonéves fiatalokat, akik legföljebb ha mesékből, szülők, ismerősök, rokonok meséiből, visszaem­lékezésekből, filmekből ismerik mind­azt, ami történt, de továbbviszik, és azt kérem tőlük, hogy vigyék is tovább. Meséljék el, meséljék el ők is, hogy ott maradjon nagyon mélyen közöttünk a legborzasztóbb tudás: hogy az ember tud borzasztó is lenni. Mert ha elviszik magukkal, hogyha nem engedik, hogy semmivé váljon, akkor talán ez lehet majd a legerősebb közös immunrend­szerünk. Az emlékezet és a tanulság.

Aki Auschwitzot megtagadja, az nem egyszerűen holokauszttagadó, hanem jövőtagadó. Védjük meg ezt a jövőt, védjük meg a gyerekeinket, védjük meg emberségünket. Egy bűnbánó és gyá­szoló honfitársuk áll most önök előtt, egy túlélő magyar, egy túlélő európai hajt fejet magyarok, európaiak, magyar és európai zsidók előtt. És önök, és a mi szeretteink emléke előtt.

Bocsássanak meg mindnyájunknak.

(2005. május 5.)

A holokauszt emléknapja alkalmából elmondott miniszterelnöki beszéd az auschwitzi „Élet menete” ünnepségen

Címkék:2005-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A rivális holokauszt?

A rivális holokauszt? A zsidók és az örmény genocídium Másfél millió ember - ma már tudjuk, hogy ennyien voltak. Örmény...

A pályázat elbírálása jogsértő volt

Holokauszt Múzeum A pályázat elbírálása jogsértő volt Döntést hozott a Közbe­szerzési Döntőbizottság a Holokauszt Dokumentáci­ós Központ és Emlékhely (közkeletű nevén:...

Close