Szombat előfizetés 2017

„Eichmann Jeruzsálemben”

Írta: Hanna Arendt - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Gershom Scholem és Hanna Arendt levélváltása*

Kedves Hanna! Jeruzsálem, 1963. június 23.

Elmúlt hat hét azóta, hogy megkaptam az Eichmann-perről szóló könyvét; s ha késve írok, ennek az az oka, hogy csak most tudok időt szentelni a könyv alapos tanulmányozására. Az Ön által tett különféle állítások tényszerű és történelmi hitelességének kérdésébe, – hadd mondjam így – nem merülök bele. Azonban, abból ítélve, ahogy Ön az általam is jól ismert problémának ezeket az aspektusait kezeli, attól tartok, hogy könyve nem mentes a tévedésektől és torzításoktól. Bár nem kétlem, hogy a könyv tárgyi hitelességét más kritikusok is – akik sokan lesznek – fel fogják vetni, az általam itt nyújtott kritikának nem ez a központi tárgya.

Könyve két pólus között mozog; a zsidók magatartása a katasztrófa napjaiban és Adolf Eichmann felelőssége között. Időm nagy részét, mint Ön is tudja, a zsidók ügyének figyel­mes vizsgálatával töltöttem, nem jelentéktelen annak az anyagnak a mennyisége, melyet e témakörben áttanulmá­nyoztam. Nagyon is tisztában vagyok azzal – csakúgy, mint az események minden más szemlélője -, hogy az egész probléma milyen bonyolult és komoly, mennyire nem kicsinyíthető, milyen kevéssé átlátható. Tudom, hogy a zsidó történelemnek vannak aspektusai (több mint negyven éve alig tanulmányoztam mást ezen kívül), melyek túllépik a felfogóképességünk határait; egyik oldalon az odaadás ennek a közel démoni világnak a dolgai iránt, a másik oldalon az ebben a világban való tájékozódás alapvető bizonytalansága – a bizonytalanság, melyet szembe kell állítani a hívő bizo­nyosságával, melyről – sajnos – oly keveset szól az Ön könyve. Volt gyengeség is, bár hősiességgel körülfont gyengeség, melyet nem könnyű kibogozni; de a hitványság és hataloméhség szintén megtalálható. Ám ezek a dolgok mindig is léteztek, igencsak fura lenne, ha a katasztrófa napjaiban nem tűntek volna újra fel. Így volt ez 1391-ben, annak a generációnak a katasztrófája kezdetén; s így volt ez a mi korunkban is. Ezeknek a kérdéseknek a megvitatása, úgy vélem, jogos is és elkerülhetetlen is, bár nem hiszem, hogy a mi generációnk abban a helyzetben lenne, hogy bármilyen történelmi ítéletet kimondjon. Nincs meg a kellő távolság, mely önmagában lehetővé teszi az objektivitás valamilyen fajtáját, ez érthető módon belőlünk hiányzik.

Mindazonáltal nem mellőzhetjük ezeket a kérdéseket. Ott a kérdés, melyet Izrael új, fiatal generációja vet elénk: miért hagyták magukat lemészárolni? S a kérdés maga, az én szememben, mélységesen jogos; nem látok semmilyen könnyen megfogalmazott választ rá. Könyve mégis minden egyes döntő pillanatban csupán a zsidók gyengeségéről szól ebben a világban. Kész vagyok elfogadni ezt a gyengeséget, de az Ön könyve olyan hangsúlyt helyez rá, mely véleményem szerint, megszünteti a beszámolója objek­tivitását és felveszi a rosszindulat felhangját. A probléma, elismerem, valódi. És mégis, miért hoz a könyve olyan erős keserűséget és szégyent nem az összeállításra, hanem annak összeállítójára? Miért van az, hogy az események Ön által leírt változata, oly gyakran mintha közénk és az események közé állna, mely eseményekre helyesen hívja fel a figyelmünket? Amennyiben van válaszom, azt éppen az Ön által érzett mély tiszteletem miatt nem merem visszafojtani; s ez a válasz a véleménykülönbségünk gyökeréig hatol: a szívtelen, gyakran szinte gunyoros és rosszindulatú hangnem, mellyel ezt az életünk velejét érintő témát kezeli könyvében, s ami ellen én kifogást emelek.

A zsidó tradícióban van egy nehezen definiálható, mégis meglehetősen konkrét fogalom, az Ahavat Jiszrael; „a zsidó nép szeretete…” Önben, kedves Hanna, mint oly sok baloldali német intellektuelben, ennek kevés nyomát találom. A beszélgetés, melyre Ön könyvében kísérletet tesz, mintha megkövetelné – bocsánat a kifejezésért – a lehető legrégimódibb, legkörültekintőbb, legszigorúbb bánásmódot pontosan a témát kiváltó érzések miatt, mely téma népünk egyharmadának az elpusztítása – és én Önt sem tekintem másnak, mint népünk lányának. Így nemigen tudok szimpatizálni azzal a hangnemmel – amit az angol ,,flippancy” szó (nyegleség, sekélyesség – A ford. megj.) olyan jól kifejez -, melyet a könyve folyamán gyakran alkalmaz. Ah­hoz a témához, melyről beszél, elképzelhetetlenül oda nem illő. Ilyen körülmények között nem lett volna hely arra, amit csak a szerény német kifejezéssel tudok megfogalmazni, a Herzenstakt-ra? Talán ez a szó nevetést vált ki Önből, bár remélem, hogy nem, mert komolyan gondolom. A sok példa közül, mellyel könyvében találkoztam – és nem fájdalom nélkül – talán egy sem fejezi ki jobban azt, amire gondolok, mint az Ön idézete (melyet kommentár nélkül náci források­ból vett át!) a karkötőkkel, Dávid csillagokkal folytatott kereskedés a varsói gettóban, vagy a Leo Baeckről szóló mondat, aki „zsidók és keresztények szemében is a ’zsidó Führer’ volt…” A náci kifejezés használata ebben az össze­függésben elég leleplező. Ön nem a „zsidó vezetőről” beszél, ami megfelelt volna és mentes lett volna a német szó szörnyűséges hangzásától – Ön pontosan a leghamisabb, legsértőbb dolgot mondja. Senki számára – akiről hallottam vagy olvastam – soha nem volt Leo Baeck – akit mindketten ismerünk – ,,Führer” abban az értelemben, ahogy Ön sugallja ezt az olvasónak. Én is olvastam Adler könyvét Theresienstadtról. Sok mindent el lehet mondani erről a könyvről. De nem volt az a benyomásom, hogy a szerző – aki olyan személyekről beszél, akikről meglehetősen különböző, igen nyers, éles beszámolókat hallottam-, valaha is köz­vetlenül vagy közvetve ebben a stílusban beszélt volna Baeckről. Bizonyos, hogy népünk szenvedésének feljegyzését számos vitatható alak neve terheli, akik megérdemlik, vagy már megkapták jogos büntetésüket: hogy is lehetne másként egy ilyen rettenetes méretű tragédiában? De minderről ezen a teljesen oda nem illő hangon beszélni – a megbélyegzett németek előnyére, akiket az Ön könyve nagyobb ékesszólásra emel, mint saját népe sorsának meg- gyászolása – így nem lehet a tragédia színteréhez közelíteni.

A zsidók ilyen szélsőséges körülmények közötti – me­lynek egyikünk sem volt kitéve – viselkedésének problematikájában, az Ön kezelésében kiegyensúlyo­zott ítélet helyén gyakran bukkanok egyfajta demagóg túlzásakarásra. Melyikünk a megmondhatója ma, hogy a zsidók idősebbjeinek – vagy bárminek hívjuk őket – milyen döntéseket kellett volna hozniuk olyan körülmények között. Én sem olvastam kevesebbet, mint Ön erről a témáról, és még mindig bizonytalan vagyok. De az Ön elemzése nem erősít meg abban, hogy az Ön bizonyossága megalapozottabb, mint az én bizonytalanságom. Vegyük példának a Judenrat-ot, voltak köztük disznók és szentek is. Mindkét változatról sokat olvastam. Köztük sok olyan ember is volt, akik sem­miben sem különböztek tőlünk, akik borzalmas döntésekre voltak kényszerítve olyan körülmények között, melyek meg­ismétlését, rekonstruálását elkezdeni sem tudjuk. Nem tudom, hogy igazuk volt-e vagy tévedtek. Nem szándékozom ítélkezni sem. Nem voltam ott.

Nyilvánvaló, hogy voltak olyan emberek Theresienstadtban – s ezt minden volt fogoly megerősítheti – akiknek a viselkedése a legszigorúbb elbírálást érdemli. De minden egyes esetben látjuk, hogy az egyéni ítélet változó. Például, miért lőtték le a nácik az egyik ilyen „vitatható alakot”, Paul Eppsteint? Erre Ön nem ad magyarázatot. Mégis, az ok világos; pontosan azt tette – amit Ön szerint minden komo­lyabb veszély nélkül megengedhetett magának -, hogy el­mondta az embereknek Theresienstadtban azt, ami Ausch­witzban várt rájuk. Mégis, huszonnégy órával később kivégezték.

Mindamellett, az Ön tézise ezekről a náci machinációkról, melyek a kínzó és az áldozat közötti különbség elhomályosítására voltak hivatottak – ezt a tézist alkalmazza, hogy megtámadja az Eichmann-perbeli üldözést – számomra hamisnak és részrehajlónak tűnik. A táborokban, ahol módszeresen lealacsonyították az embereket; mint Ön is mondja, a saját megsemmisítésükben való részvételre, rab­társaik kivégzésében való asszisztálásra kényszerítették őket. Ezzel a kínzó és az áldozat közötti különbség elhomályosult? Micsoda romlottság! Úgy tűnik, arra kémek, ismerjük be, hogy a zsidók is kivették a „részüket” a népirtás aktusaiból. Ez a tipikus quaternio terminorum.

Nemrégen olvastam egy könyvről, melyet a katasztrófa napjaiban – teljes tudatában annak, hogy mi várható -, a piotrkovi rabbi, Moses Chaim Lau írt. Ez a rabbi megpróbálta definiálni amilyen pontosan csak lehet, hogy ilyen szél­sőséges helyzetekben mi a zsidó kötelessége. Ebben a megható és rettenetes könyvben – mely nem áll egyedül – sok minden egybevág az Ön általános tézisével (de nem az Ön hangnemével). Ön a könyvében sehol nem teszi világossá, hány zsidó tette, amit tett, annak teljes tudatában, hogy mi várt rájuk. A szóban forgó rabbi nyájával együtt Treblinkába került – bár korábban felszólította híveit, hogy szökjenek meg, s hívei őt szólították fel ugyanerre.

A zsidó heroizmusa nem mindig a harcos katona heroizmusa volt; nem is szégyelltük mindig ezt a tényt. Nem tudom megcáfolni azokat, akik azt mondják, hogy a zsidók megérdemlik a sorsukat, mert nem tettek korábban lépéseket saját maguk megvédése érdekében, mert gyávák voltak stb. Nemrég találkoztam ezzel az érvvel egy őszinte zsidó an­tiszemita, Kurt Tucholsky könyvében. Természetesen én nem tudom Tucholsky ékesszólásával kifejezni magam, de nem tagadhatom, hogy igaza van: ha minden zsidó elmenekült volna – különösen Palesztinába -, akkor több zsidó maradt volna életben. Hogy ez mennyiben lett volna lehetséges a zsidó történelem, zsidó élet speciális körülményeinek szem­szögéből nézve és hogy van-e Hitler bűnében történelmi részük, az egy más kérdés.

Nem szólok semmit könyve másik központi kérdéséről: Eichmann bűnéről vagy bűnének mértékéről. Olvastam a bírósági ítélet szövegét és az Ön pótváltozatát is. A bíróságét meggyőzőbbnek tartom. Az Ön ítéletének alapja – nekem úgy tűnik – egy elképesztő non sequitur. Érvelése egyformán vonatkozik azoknak az embereknek az ezreire, talán mil­lióira, akik számára az Ön végső ítélete releváns. Az utolsó mondat tartalmazza az okot, amiért Eichmannt fel kell akasztani, a szöveg hátralévő részében Ön részletesen kifejti nézetét – melyet nem osztok Önnel – miszerint a bűnvádi eljárásnak nem sikerült bebizonyítania azt, amit eredetileg be akart bizonyítani. Erre vonatkozólag hadd említsem meg az Izrael elnökéhez intézett levélen kívül – melyhez nemcsak nevemet adtam, kérve, hogy az ítéletet ne hajtsák végre – azt a héber esszét is, ahol kifejtettem, miért tartottam az ítélet végrehajtását – melyet Eichmann minden vonatkozásban, beleértve a bűnvádi eljárást is, megérdemelt – történelmileg helytelennek, hivatkozva éppen a német néphez kötődő történelmi viszonyunkra. Itt most nem hozom fel indokaimat újra. Csak annyit szeretnék megemlíteni, hogy az Ön Eich­mann ábrázolása, mint azé a személyé, aki „megtért a cionizmushoz”, csak olyan valakitől eredhet, aki mély ellen­szenvet érez minden iránt, ami a cionizmussal kapcsolatos. Könyvének idevágó passzusait lehetetlen komolyan venni. Ez felér a cionizmus kicsúfolásával; és én kénytelen vagyok azt a következtetést levonni, hogy Önnek valóban ez volt a szándéka. Ne erőltessük tovább a témát.

Könyvét elolvasva változatlanul nem vagyok meg­győződve a „gonoszság banalitása”-téziséről, mely, ha hi­hetünk az alcímnek, az Ön teljes érvelésének alapját képezi. Ez az állítás úgy hat rám, mint egy elcsépelt szólam, nekem nem imponál, úgy bizonyosan nem, mint egy mély elemzés terméke – mely analízist oly meggyőzően nyújtja át nekünk, egy egészen más, a totalitarianizmusról szóló könyvének valóban ellentmondásos elméletnek szolgálatában. De abban az időben, nyilvánvaló, hogy még nem tette meg azt a felfedezést, hogy a gonoszság banális. Abból a „radikális gonoszból”, mely olyan kifejezőkészségről tanúskodik, nem maradt más, mint ez a szólam. Ennél többet kellett volna tenni, komolyabb szinten kellett volna megvizsgálni a kérdést, mint a morálfilozófia vagy a politikai etika lényeges fogalmát. Sajnálom, – és azt hiszem ezt teljesen elfogulat­lanul, minden ellenségeskedés nélkül mondom -, de képtelen vagyok könyve tézisét komolyan venni. Korábbi könyvére gondolva, mást vártam Öntől.

Gershom Scholem

Kedves Gerhard! New York City, 1963. július 24.

Egy héttel ezelőtt érkeztem haza, s akkor már itt várt az Ön levele. Ön is tudja milyen az, mikor öt hónapig távol vagyunk. Az első nyugalmas pillanatban írok most, így talán nem lesz olyan csiszolt a válaszom, mint amilyennek lennie kellene.

Levelében vannak állítások, melyek nem vitathatóak, egészen egyszerűen azért, mert hamisak. Hadd foglalkozzam először ezekkel, hogy azután a vitára érdemes témákkal folytathassuk.

Nem vagyok egyike a „baloldali német intellektueleknek”. Ezt Ön nem tudhatta, hiszen nem ismertük egymást fiatal korunkban. Én erre semmiképpen nem vagyok büszke és vonakodom hangsúlyozni – különösen ennek az országnak a McCarthy korszaka óta. Későn értettem meg Marx jelen­tőségét, mert fiatal koromban sem a politika, sem a történelem nem érdekelt. Ha mondható olyasmi, hogy „innen vagy onnan jöttem”, akkor az a német filozófia tradíciója.

Ami egy másik állítását illeti, sajnos, nem mondhatom, hogy Ön nem ismerhette a tényeket. Meghökkentőnek tar­tom, hogy azt írja „én Önt sem tekintem másnak, mint népünk lányának”. Az igazság az, hogy soha nem akartam másnak mutatkozni, vagy másmilyennek lenni, mint ami vagyok, és ez a gondolat még csak meg sem kísértett. Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy férfi vagyok és nem nő – vagyis őrültség. Természetesen tudom, hogy még ezen a szinten is van „zsidó probléma”, de ez soha nem volt az én problémám – még gyerekkoromban sem. Zsidóságomat min­dig úgy tekintettem, mint életem egyik vitathatatlan tény­szerű adatát, és soha nem kívántam megváltoztatni vagy letagadni ezt a tényt. Van egy olyan dolog, mint az alapvető hála mindenért, hogy minden olyan amilyen; ami megadatott és ami nem történt, nem történhetett meg; hála a physei és nem a nomoi dolgokért. Bizonyos, hogy ez az attitűd pre-politikus, de rendkívüli körülmények között – mint amilyenek a zsidó politika körülményei – elkerülhetetlen, hogy ne legyenek negatív politikai következményei, mint ahogy vol­tak is. Ez az attitűd bizonyos viselkedésfajtákat lehetetlenné tesz – pontosan azokat, amiket Ön a vizsgálataimból hajlandó kiolvasni. (Egy másik példa erre: Ben Gurion Kurt Blumenfeldről írt nekrológjában sajnálatát fejezi ki afelett, hogy Blumenfeld nem találta helyénvalónak a neve megvál­toztatását, mikor kivándorolt Izraelbe. Nem nyilvánvaló, hogy Blumenfeld éppen abból az okból nem tette ezt, amiért fiatal korában cionista lett?) Az én álláspontom ezekben a kérdésekben biztos ismeretes volt Ön előtt is, s számomra felfoghatatlan, hogy miért akar minden áron megbélyegezni olyasvalamivel, ami soha nem illett rám sem a múltban, sem most.

Hogy a lényegre térjek; hadd kezdjem az előbbi állításom folytatásával, azzal, amit Ön Ahavat Jiszrael-nek, ,,a zsidó nép szeretetének” nevez. (Közbevetőleg mondom, nagyon hálás lennék Önnek, ha elmondaná, mióta játszik ez a fogalom szerepet a judaizmus­ban, mikor használták először a héber nyelvben, irodalomban stb.) Teljesen igaza van – a „szeretetnek” ez a fajtája nem hat meg, mégpedig két okból: soha életemben nem „szerettem” egyetlen népet sem vagy közösséget sem a német népet, sem a franciát, sem az amerikait, sem a munkásosztályt vagy ehhez hasonlót. Én valóban „csak” a barátaimat szeretem, és az egyetlen fajta szeretet, amit ismerek, amiben hiszek, az a személyek szeretete. Másodsorban, ez a „zsidók szeretete”, nekem meglehetősen gyanúsnak tűnik, mivel magam is zsidó vagyok. Nem szerethetem magamat vagy bármit, amiről tudom, hogy a saját személyem része és darabja. Hogy ezt világossá tegyem, hadd meséljek el egy beszélgetést, melyet egy prominens politikai személlyel folytattam Izraelben, aki védelmébe vette a – véleményem szerint katasztrofális – vallás és állam szét-nem-választását Izraelben. Amit mondott – nem vagyok benne biztos, hogy pontosan adom vissza a szavait -, az körülbelül így hangzott: „Ön meg fogja érteni, hogy én, mint szocialista, természetesen nem hiszek Isten­ben; én a zsidó népben hiszek”. Megdöbbentőnek találtam ezt a kijelentést, és döbbenetemben akkor nem is válaszol­tam. De felelhettem volna; ennek a népnek a nagysága valamikor abban állt, hogy hitt Istenben, és oly módon hitt benne, hogy az iránta érzett bizalom és szeretet nagyobb volt a félelménél. És most ez a nép csak magában hisz? Ebből mi jó származhat? Nos, ebben az értelemben nem „szeretem” a zsidókat, s nem is „hiszek” bennük; csupán hozzájuk tarto­zom, ami magától értetődő, vitathatatlan, kétségtelen.

Ugyanerről a kérdésről politikai értelemben is beszél­hetnénk; és akkor a patriotizmus felé sodródnánk. Hogy állandó ellenzékiség és kritika nélkül nem létezhet patriotizmus, abban kétségtelen azonos talajon ál­lunk. De elismerek Önnek valamit ezen túl is; nevezetesen azt, hogy a saját népem által elkövetett rossz cselekedet természetesen több bánatot okoz nekem, mint a más népiek által elkövetett méltánytalan cselekedetek. Mindazonáltal ezt a fájdalmat, véleményem szerint, nem kell kimutatni, még akkor sem, ha bizonyos tetteknek, attitűdöknek ez a legbelső motivációja. Általánosságban véve, a „szív” szerepe a poli­tikában, számomra nagyon is vitatható. Ön is ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy milyen gyakran vádolják lelketlenséggel, szívtelenséggel – ahogy Ön nevezi, a Herzenstakt hiányával – azokat, akik csupán bizonyos kellemetlen tényekről tudósítanak. Más szóval, mindketten tudjuk, mily gyakran használják ezeket az érzelmeket a tényszerű igazságok leplezésére. Most nem térek ki arra, mi történik, mikor a nyilvánosság előtt mutatjuk érzelmeinket és azok a politikai ügyek tényezőivé válnak; de ez egy fontos téma, s a katasztrofális eredményeit a Forradalomról című könyvem­ben próbáltam ábrázolni, ecsetelve a részvét szerepét a for­radalmi jellem kialakulásában.

Kár, hogy Ön nem olvasta a könyvet, még mielőtt a „hivatalos” izraeli és amerikai körökben megindult volna ellene a jelenlegi elferdítési kampány. Sajnos, nagyon kevés ember van, aki ellen tud állni az ilyen hadjáratok be­folyásának. Számomra igencsak elképzelhetetlen, hogy bi­zonyos állításokat ennyire félreértett volna, ha nem állt volna a kampány befolyása alatt. A közvélemény, különösen ha gondosan manipulálják, mint tették ebben az esetben, nagyon erőteljes tud lenni,. Vagyis, én soha nem csináltam Eichmannból „cionistát. Ha Ön félreértette a mondat iróniáját – ami világos oratio obliqua volt, Eichmann saját szavainak idézése arról én nem tehetek. Biztosíthatom, hogy a tucat olvasó közül, akik megjelenés előtt olvasták a könyvet, senki­nek nem voltak kétségei. Továbbá, soha nem kérdeztem, „miért hagyták magukat a zsidók lemészárolni”. Éppen el­lenkezőleg, megvádoltam Hausnert, hogy a tanúk sorának adta fel ezt a kérdést. Nem volt nép, nem volt csoport Európában, mely a terror közvetlen nyomása alatt máshogy reagált volna. A kérdés, melyet feltettem, a zsidó funkcioná­riusoknak a „végső megoldás” alatti együttműködését érin­tette, s ez a kérdés olyan nagyon kényelmetlen, mert nem állíthatjuk, hogy árulók voltak. (Voltak árulók is, de ez most nem tartozik ide.) Más szóval, 1939-ig, sőt 1941-ig bármit tettek vagy nem tettek a zsidó vezetők, az érthető és megbo­csátható. Csak később válik a kérdés roppant problema­tikussá. Ez az ügy felmerült a tárgyalás alatt, s nekem ter­mészetesen kötelességem volt erről beszámolni. Ez képezi a mi részünket az úgynevezett „meg nem tanult múltból”, és – bár Önnek igaza lehet, hogy túl korai még „kiegyensúlyozott ítéletet ” mondani (ugyan ezt kétlem), azt igenis hiszem, hogy csak úgy tudunk kiegyezni ezzel a múlttal, ha elkezdünk ítéletet mondani róla, ha őszinték vagyunk vele szemben.

Világosan kifejtettem álláspontomat, s mégis, Ön nyilván­valóan nem értette meg. Azt mondtam, hogy nem volt le­hetőség az ellenállásra, de a semmit csinálás lehetősége megvolt. Ahhoz, hogy valaki semmit ne tegyen, nem kellett szentnek lennie, csak annyit kellett mondani, hogy: én egy egyszerű zsidó vagyok, és nem kívánok semmilyen más szerepet játszani. Hogy ezek az emberek, vagy némelyikük, akasztást érdemelnek-e, ahogy Ön utal rá, az egy teljesen más kérdés. Amiről beszélni kell, az nem annyira az emberek, mint inkább az érveik, melyekkel viselkedésüket indokolták saját maguk és mások előtt. Ezeket az érveket illetően jogunk van ítéletet mondani. Mi több, ne felejtsük, hogy borzalmas és kétségbeejtő körülményekkel van dolgunk, de nem a kon­centrációs táborok körülményeivel. Ezeket a döntéseket a terror légkörében hozták, de nem a terror közvetlen nyomása, befolyása alatt. Ezek fontos fokozatbeli különbségek, amit a totalitarianizmusról tanuló diákoknak ismerniük kell és számításba kell venniük. Ezeknek az embereknek mégiscsak volt bizonyos, behatárolt döntési és cselekvési szabadságuk. Mint ahogy, ma már tudjuk, az SS gyilkosok is rendelkeztek az alternatívák behatárolt választási lehetőségével. Mondhat­ták volna:,,Felmentést kérek a gyilkoló kötelességeim alól”, és semmi nem történt volna velük. Mivel a politikában em­berekkel és nem hősökkel vagy szentekkel van dolgunk, ennek a „nem részvétel” -nek (Kirchheimer) a lehetősége a döntő, amikor ítélkezni kezdünk és nem a rendszer, hanem az egyén, az ő választása és érvei.

És az Eichmann-per egy egyénnel volt kapcsolatos. Én csak olyasmiről beszéltem, ami szóba került a tárgyalás alatt. Ezért nem említhettem meg a „szenteket”, akikről Ön beszél. Ehelyett az ellenállásban résztvevőkre kellett szorítkoznom, akiknek a viselkedése, ahogy mondtam, a legcsodálat­raméltóbb, mert olyan körülmények között került rá sor, amikor az ellenállás gyakorlatilag lehetetlen volt. A vád tanúi között nem voltak szentek, de volt egy különösen tiszta ember, az öreg Grynszpan, akinek a vallomásáról ezért hosszan beszámoltam. A német oldalról, akárhogy is, meg lehetett említeni a Schmidt őrmester esetét. Az ő esete volt az egyetlen, amit a tárgyalás alatt megemlítettek, ezért erre kellett szorítkoznom.

Hogy az áldozat és üldöző közötti különbséget szándé­kosan, kiszámítottan összemosták a koncentrációs táborokban, közismert, és én ragaszkodtam a totalitarianus módszerek eme aspektusához. De ismétlem: nem ezt értem a zsidó bűnrészességen, vagy minden értékrend teljes összeomlásán. Ez a rendszer része volt, és semmi köze nem volt a zsidókhoz.

Mint hihette Ön, hogy könyvem a „cionizmus kigúnyo­lása”, az rejtély lenne számomra, ha nem tudnám, hogy a cionista körökben sokan képtelenek a szokványostól eltérő vélemények, érvek meghallgatására, melyek nem csengenek egybe az ő ideológiájukkal. Azért vannak kivételek, egy cionista barátom teljesen ártatlanul megjegyezte, hogy a könyv, különösen annak utolsó fejezete (a bíróság kompeten­ciájának elismerése, az emberrablás igazolása) nagyon proizraeli, s valóban az. Önt az zavarja meg, hogy érveim, megközelítési módom eltér attól, amihez Ön szokva van; más szóval az a gond, hogy független vagyok. Ezt úgy értem, hogy egyfelől nem tartozom semmiféle szervezethez és mindig a magam véleményét fejezem ki, másfelől pedig nagy bizal­mam van a Lessing megfogalmazta selbstdenken iránt, me­lyet véleményem szerint, semmilyen ideológia, semmilyen közvélemény és semmilyen „meggyőződés” soha nem he­lyettesíthet. Bármilyen ellenvetései is vannak követ­keztetéseimmel szemben, nem fogja megérteni őket, ha nem látja be, hogy ezek az én következtetéseim és senki máséi.

Sajnálom, hogy nem fejtette ki nézetét a halálos ítélet végrehajtásáról. Mert úgy hiszem, hogy ennek a kérdésnek a megvitatásával némi haladást érhettünk volna el alapvető véleménykülönbségünk pontjának kitapin­tásában. Ön azt mondja, hogy a halálos ítélet végrehajtása „történelmileg hamis” volt, és én kényelmetlenül érzem ma­gam, mikor a történelem szelleme ebben az összefüggésben jelenik meg. Véleményem szerint politikai és jogi (s ez utóbbi számított igazán) szempontból nem csak helyes volt, hanem teljesen lehetetlen lett volna nem végrehajtani az ítéletet. Egy módon lehetett volna elkerülni, elfogadva Karl Jasper javaslatát, hogy adják át Eichmannt az Egyesült Nemzetek­nek. Ezt senki nem akarta, s valószínűleg nem is lett volna keresztülvihető. így nem volt más alternatíva, mint felakasztani. A megkegyelmezés ki volt zárva, nem jogi alapon – a megkegyelmezés nem a jogrendszer kiváltsága -, de mert a kegyelem inkább a személyre vonatkozik, mint cselekedetére, a megkegyelmezés nem bocsát meg olyan mértékben, amennyiben ő, mint személy, több lehet, mint bármi, amit valaha is tett. Ez Eichmannról nem volt igaz. S az élete megmentése, megkegyelmezés nélkül, a jogi alapokat nézve, lehetetlen volt.

Befejezésül, hadd térjek rá az egyetlen kérdésre, melyben nem értett félre, ahol nagy örömömre, rámutatott a lényegre. Teljesen igaza van: megváltoztattam a véleményemet és már nem beszélek a „radikális gonoszról”. Rég nem találkoztunk vagy beszélhettünk erről a témáról. (Egyébként nem értem miért nevezi a „gonoszság banalitása” kifejezésemet szólam­nak vagy jelszónak. Tudtommal senki nem használta a kife­jezést előttem; de ez nem fontos.) Valóban, most az a véleményem, hogy a gonosz soha nem „radikális”, csak szélsőséges, sem mélységet, sem démoni dimenziókat nem tartalmaz. De belepheti és tönkreteheti az egész világot, éppen azért, mert gombamód szaporodik. „Gondolatidegen”, mert a gondolat valamilyen mélységet próbál elérni, a gyö­kerekig próbál hatolni, és abban a pillanatban, ahogy a gonoszságra terelődik, frusztrált lesz, mert a gyökerekben semmit nem talál. Ez a „banalitása”. Csak a jónak van mélysége, csak a jó tud radikális lenni. De ez nem a megfelelő alkalom, hogy komolyan foglalkozzunk ezzel a kérdéssel. Szándékomban áll más összefüggésben kidolgozni, s Eich­mann nagyon is konkrét modellje lehet mondanivalómnak.

Ön levelének megjelentetését javasolja, s kérdi, van-e kifogásom ellene. Azt tanácsolnám, hogy nem érdemes har­madik személybe áttenni a levelet. A vita értékét levél jellege adja, nevezetesen, az a tény, hogy személyes baráti tájé­koztatás. Tehát, ha Ön kész az én levelemet a sajátjával egy időben megjelentetni, akkor természetesen semmi ki­fogásom ellene.

Hanna Arendt

Markó Beáta fordításai

*Megjelent az Encounter 1964. januári számában. Gershom Scholem (1897-1982) vallástörténész, a zsidó miszticizmus kutatója, a jeruzsálemi Héber Egyetem professzora, Hanna Arendt (1906-1975) politikai gondolkodó, a new yorki New School for Social Research professzora volt.

Címkék:1994-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Felhívás

Mert megadatott itt nyugodnia, itt nyugszik most Pészáh, Péter fia. Néhány barátom volt, míg állt a házam, s szebb volt...

Megőrzőm nevük emlékét…

..házamban és falaimon belül, különbül, mint a fiak és a lányok... (Jes 56,5) A fenti sorok Jeruzsálemben, a Jad Vasem...

Close