Egyszer volt világ
(Frojimovics Kinga-Komoróczy Géza-Pusztai Viktória-Strbik Andrea: A zsidó Budapest. Városháza és MTA Judaisztikai Csoport kiadványa, 1995. 793 oldal, 2490 forint)
Kicsit megkésve íródik ismertető a Szombat olvasói számára a Komoróczy Géza szerkesztésében a Hungária Judaica 7. köteteként 1995-ben kétszer is megjelent (az első kiadás szokatlanul gyorsan elfogyott) A zsidó Budapest, Emlékek, szertartások, történelem című kétkötetes kiadványról. Sokan, sokféle módon írtak a könyvről, melynek megjelenése kétségtelen: kulturális eseménynek számított. Még festőművész is (Schéner Mihály, Élet és Irodalom, 1995. augusztus 25.) fontosnak tartotta, hogy szóljon e jelentős, fontos munkáról, amit a szerzők az anyaggyűjtéssel végeztek.
Az ízléses címlap alján olvasható: A város arcai s belül a további információ: szerkeszti Török Gyöngyvér, az MTA Judaisztikai Kutatócsoport kiadványai. A fülszövegben és a bevezetőben is leszögezik a szerzők – támadásokat kivédendő? -, hogy „van római katolikus és görög katolikus Budapest, van evangélikus, református, van német (sváb), rác (vagy szerb), cigány, néhányan tudják, hogy volt, s talán még mindig van görög Budapest is.” ők a zsidó emlékekről írnak: „a városnak csak azokról a részeiről beszélünk, amelyekhez zsidó történet fűződik: magyarországi zsidó történelem.” Fenti idézetből az derül ki, hogy a zsidó a négy szerző – Frojimovics Kinga, Komoróczy Géza, Pusztai Viktória és Strbik Andrea – szerint egyrészt vallás, mint a katolikus vagy református, másrészt etnikum, mint a sváb vagy rác (az I. kötet 176. oldalán az Izraelita Egyetemes Gyűlés, 1868/69 és a Herzl Tivadar Pesten hosszú alfejezetek között szerepel egy féloldalnyi alfejezet: „Mi az, hogy zsidó?” címmel, itt szerepel, hogy „az 1867: XVII. tc. előtt a zsidóság külön etnikai-vallási csoportnak… számított”, az 1895: XLII. tc. az egyenjogúsági törvény után” a zsidó csupán annyit jelentett, hogy izraelita vallás…” napjainkban sokféle zsidó identitás lehetséges: vallási, etnikai, nyelvi, kulturális, származási, szociológiai, érzelmi stb. (Szerencsésebb lett volna a bevezetőhöz csatolni e rövidke válaszkísérletet a sokak számára irritáló, sokak számára értelmezhetetlen és mások számára nyilván vonzó cím – „A zsidó Budapest” – magyarázataként.)
Az első kötet hét részre tagolódik, a fejezetek címe egy-egy városrész neve: Várhegy (története 1245 körül indul, akkor telepedtek meg itt IV. Béla tatárjárás utáni újjászervezési programja keretében zsidók és éltek rajta 1686-ig, Buda visszavételéig, mikor is a törökökkel együtt elpusztították a budai zsidó közösséget is); Óbuda (a zsidó közösség a 18. század végén-19. század elején élte fénykorát); Király utca (Pest régi-régi zsidónegyede, a 19. századi polgárváros részeként; A pesti zsidó háromszög (Dohány utcai, Rumbach Sebestyén utcai és Kazinczy utcai zsinagóga közötti rész); Erzsébetváros (benne újra a Király utcáról is, a zsidó nyomdák után pedig itt önálló alfejezet a „budapesti rétegnyelv”, majd a zsidó otthon és a zsidó ünnepek). A Józsefváros címet viselő fejezet pedig így kezdődik: „A belső Józsefváros nem volt zsidónegyed. Éppen ellenkezőleg.” Ebben a rövid fejezetben mindössze két alfejezet van, az egyik az Országos Rabbiképző Intézetről, a másik a M. (így!?) Nemzeti Múzeum: Római kori sírkő Aquincumból. Ezután következik a Terézváros (az Andrássy út háztulajdonosainak 60 százaléka volt zsidó, az építkezésekbe pénzt fektető bankok vezetője, tulajdonosa és az építészek között is többen).
A második kötet első, hosszú fejezete A Pesti Izraelita Hitközség címet viseli az eddigi hét városrészt jelölő címmel szemben, majd újra két városrész fejezetcím következik: Lipótváros-Új-Lipótváros („a nagykereskedés fő színtere volt Pesten”. „A Lipótvárost a XIX. század középső harmadában már nagyobbrészt vagyonos és előkelő zsidóság lakta” – írják a szerzők. „A pesti nagypolgárság a XIX-XX. század fordulóján is jobbára a lipótvárosi zsidók közül került ki.”) A Külső Józsefváros („az 1950-es évek közepéig-végéig folyamatosan a városképet és a helyi társadalom szerveződését komolyan befolyásoló… zsidó népesség élt”) utáni fejezetben: A pesti hitközség szomszédai, a budai és újpesti zsidókról esik szó. Ezután önálló fejezet: Pest, 1944. gettó, majd a Zsidó temetők, utána a Zsidó élet ma Budapesten és végül a Láthatatlan zsidó Budapest.
Ha a kötet szerkesztői elsősorban a városrészek szerinti tagolás mellett döntöttek, nem egészen érthető, hogy a Terézváros után miért nem a Külső- Józsefváros következik, miért iktatják közbe a Pesti Izraelita Hitközség fejezetet, s ez utóbbi miért nem az első kötetben A pesti zsidó háromszög című fejezet részeként szerepel (vagy közvetlenül utána). Miért nem vonták össze a III. és az V. fejezetet (vagy sorolták egymás után), így a Király utca kétszer is szerepel. A történeti és a térbeli, városrészek szerinti felosztás keveredik, a két nézőpont egyeztetése nem sikerült.
Mint ahogy keverednek a zsidó ünnepekről szóló részek is. Az első kötet Erzsébetvárosról szóló V. fejezetében miért önálló alfejezet a Purim a Király utcában, amikor a második kötet 1. fejezetében van egy alfejezet ünnepek rendje címmel? Igaz, ez utóbbiban csak pár sor szól a Purimról, a Hanukkáról pedig itt fél sor. Ugyanakkor erről az ünnepről csaknem három oldal szól önálló alfejezetként az Erzsébetváros fejezeten belül (a Purim a második alfejezet, a Hanukka a 10. Miért?) A többi zsidó ünnepnek is érdemes lett volna megírni a városhoz való kapcsolódását.
A kötet szerkezetével, szerkesztésével kapcsolatban sokféle kérdés volna feltehető. Például: a Budapesti zsidó rétegnyelv alfejezet miért az Erzsébetvároshoz (1. kötet V. fejezet) kapcsolódik? A Jövevényszavak a héberből vagy jiddisből miért a II. kötet XV. fejezetének 2. alfejezete? A két szógyűjtemény miért van ennyire távol egymástól a kötetekben? A Láthatatlan zsidó Budapest, ahol a jövevényszavakról szólnak, miért elégszik meg a város arculatát meghatározó építészek közül mindössze azok épületeinek ismertetésével, akikre egy 1909-ben (!?) tartott előadásban hivatkoztak: „hogy a hozzájárulás valóságos aránya kivehető legyen, elég már az a néhány név is, amelyeket Hevesi főrabbi megemlített” – intézi el nagyvonalúan az alfejezet szerzője. Az olvasó nem elégedhet meg ennyivel.
Érdemes, szükséges, tanulságos lett volna napjainkig regisztrálni építészek és épületek sorát, sorsát. S a Láthatatlan zsidó Budapesthez az építészek, épületek (bár ez utóbbiak a látható Budapest részei!) mellett festők, szobrászok, grafikusok, írók, költők, zenészek, színészek, filmesek (stb.) is hozzátartoznak és ezek hiánya eléggé szembetűnő. Miért csak Pap Károly íróról, Rózsavölgyi Márk zenészről és Beregi Oszkár színészről van fénykép és rövid bemutató? Kiss Józsefről miért nincs (csak egykori lakóépületének egy részéről színes fotó és egy leírása a Pulimról). A munkaszolgálatban elpusztított Radnóti Miklósról miért nem? Talán amiért katolikus vallást vett fel az eredetileg ugyancsak zsidó Sík Sándor katolikus költő hatására? Ballagi Mór- Bloch Móricról körülbelül három oldalon keresztül olvashatunk, holott ő is áttért a református vallásra. A II. kötet XII. fejezetének – Pest, 1944. gettó – Vészkorszak 1. című alfejezetében szólnak a zsidó könyvek megsemmisítéséről, „az érintett (?) írók könyveit valóban bezúzták (június 15.). Nem éppen rossz nevek voltak Déry Tibor, Füst Milán, Karinthy Frigyes, Lesznai Anna, Molnár Ferenc, Radnóti Miklós, Somlyó Zoltán, Szép Ernő, Szomory Dezső. És mások: sokan. Érdemes lett volna felsorolni legalább a neveket, kikből tevődik össze a „sokan”. Bántó ez a „nem éppen rossz nevek”: a 20. századi magyar irodalom jelesei. Legalább az Auschwitzban s egyéb lágerekben, munkaszolgálatban zsidóként elpusztult képzőművészek szerepelhetnének a kötetben, talán egy alfejezetben: „Veszteségeink” (például Farkas István festőművész, aki egyáltalán nem szerepe] a könyvben, holott 1932-től a Singer-Wolfner könyvkiadó tulajdonos vezérigazgatója és művészeket pártoló műgyűjtő is volt). Vajda Lajos festő is többet érdemelt volna, minthogy a „Mosdatás” alfejezetben vele illusztrálják a zsidó temetés szertartását. Szabolcsi Miklós, Juhász Gyula, Gál György Sándor, Kemény Simon, Radnóti Miklós, Vas István, Somlyó György, Hankiss Ágnes, Ámos Imre, Fenyő Miksa, Kertész Imre regény és naplórészletek, versek szerepelnek a könyvben (esetlegesnek tűnik a névsor!). Miért épp ők és miért nem… és itt a lista nagyon hosszú lenne. A képzőművészeti illusztrációkban Ámos Imre a listavezető, a kötet szerkesztői nyilvánvalóan őt preferálják, őt szerepeltetik legtöbbször Zádor István, Perlrott Csaba Vilmos, Hermán Lipót rajzai mellett még igen sok jellegzetes rajz kapcsolódhatna a kötet különböző fejezeteihez. A Magyar Zsidó Múzeumról szólván (II. kötet 11. alfejezet) szerzők Naményi Ernő művészettörténészre egyetértőén hivatkoznak: „a művészetet a művészek felekezeti hovatartozása szerint osztályozni egyáltalán nem lehet” (ez ellentmond ugyan a szerzők alapkoncepciójának és annak a ténynek is, hogy léteznek zsidó, református, katolikus, mohamedán, buddhista stb. művészettörténeti könyvek, tankönyvek is), nem mentesít azonban legalább a zsidó témájú művek vagy zsidó származású művészek vagy a holocaust a művészetben számbavételéről (ha már megemlítik Anna Margit és Bálint Endre nevét, érdemes lett volna legalább holocaust témájú műveikre utalni).
Minden hasonló kiadvánnyal szemben minden recenzens benyújtja hiánylistáját. (Hogy ne csak a művészeket hiányoljam: az orvosok közül hiányzik például Lévi Lajos és még sokan mások. Hiányoznak a Budapesti iskola néven ismert pszichoanalitikusok, köztudottan zömében zsidó származásúak. Ferenczi Sándor valószínű annak köszönheti szerepeltetését, hogy a Farkasrétre temették. Mint ahogy Szondi Lipót is valószínű csak azért szerepel, mert „a Kasztner-vonat egyik nagynevű utasa” volt.) Továbbá minden recenzens sajnálkozva felhívja a szerkesztők figyelmét néhány szembeszökő hibára (például: a Singer és Wolfner cég könyvesházáról és annak belső berendezéséről egy-egy fotó az Erzsébetváros fejezetben szerepel – a 249. oldalon – holott a kiadó az Andrássy út 16-ban volt, azaz a Terézvárosban). Nem szeretném szaporítani e kifogások sorát.
A könyv úttörő vállalkozás. Talán ezért is a Városháza és az MTA Judaisztikai Kutatócsoport és az új lenyomatnak, azaz a második kiadásnak az Etetés Irodalom, nem pedig valamely könyvkiadó a gondozója (egy „rendes” könyvkiadó valószínű nem feledkezett volna meg szaklektorokról, s így talán kevesebb volna a hiba, a hiány).
Dicséret illeti a vállalkozást magát s a két kötetbe befektetett munkát. Talán elsiették a kiadást, kicsit érlelni kellett volna még a koncepciót, kiegészíteni az adatokat. Talán a XIX. századra, századfordulóra és a zsidó vallásra, hittudósokra helyezett hangsúly mellett az 1945 után történtekről is többet szólni, némileg változtatva a belső arányokon. A „személynevek” mutatóban szerzők is elismerik, hogy „rengeteg hiányzó adat jelzi, hogy Újvári Péter változatlanul nélkülözhetetlen egyszemélyes vállalkozása, a Zsidó lexikon” (1929!) után szükség volna végre egy 1990-es évekbeli Zsidó lexikonra. Lehet, hogy recenzens ezt a feladatot is A zsidó Budapesttől várta? Végül nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy épp a mutatókban szereplő hivatkozások mennyisége alapján ideírjam, hogy szerzők szerint kik és mik jellemzik, határozzák meg leginkább „a zsidó Budapestet”. Sorrendben: Scheiber Sándor, Goldziher Ignác, Lajta Béla, Bacher Vilmos, Kaufmann Dávid, Raoul Wallenberg, Freud Vilmos a listavezetők, épületekben pedig a Dohány utcai zsinagóga, a Rabbiképző Intézet, az Orczy-ház és a Zsidó Múzeum.
Eklektikus a könyv. Talán nem is lehet másmilyen. A rendkívül gazdag tényanyag, információ-sokaság ellenére is szubjektív. Lehet, hogy ez erény? Arra, hogy ki a zsidó, végül is azt a szimpatikus választ sugallja, hogy aki önmagát annak tartja, továbbá azt a szociológiailag (Sartre, Karády Viktor) elfogadott választ, hogy zsidó, akit mások annak tartanak. Egyvalamiről meggyőzi a könyv azt is, aki kedveli, azt is, aki nem: hogy volt zsidó Budapest, legalábbis a XIX. század második felétől a holocaustig.
Címkék:1997-04