Szombat előfizetés 2017

Egyszer volt világ

Írta: S. Nagy Katalin - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

(Frojimovics Kinga-Komoróczy Géza-Pusztai Viktória-Strbik Andrea: A zsi­dó Budapest. Városháza és MTA Judaisztikai Csoport kiadványa, 1995. 793 oldal, 2490 forint)

Kicsit megkésve íródik ismertető a Szombat olvasói számára a Komoróczy Géza szerkesztésében a Hungária Judaica 7. köteteként 1995-ben kétszer is megjelent (az első kiadás szokatlanul gyorsan elfogyott) A zsidó Budapest, Emlékek, szertartások, történelem cí­mű kétkötetes kiadványról. Sokan, sok­féle módon írtak a könyvről, melynek megjelenése kétségtelen: kulturális eseménynek számított. Még festőmű­vész is (Schéner Mihály, Élet és Iroda­lom, 1995. augusztus 25.) fontosnak tartotta, hogy szóljon e jelentős, fontos munkáról, amit a szerzők az anyaggyűj­téssel végeztek.

Az ízléses címlap alján olvasható: A város arcai s belül a további informá­ció: szerkeszti Török Gyöngyvér, az MTA Judaisztikai Kutatócsoport kiadvá­nyai. A fülszövegben és a bevezetőben is leszögezik a szerzők – támadásokat kivédendő? -, hogy „van római katoli­kus és görög katolikus Budapest, van evangélikus, református, van német (sváb), rác (vagy szerb), cigány, néhányan tudják, hogy volt, s talán még mindig van görög Budapest is.” ők a zsidó emlékekről írnak: „a városnak csak azokról a részeiről beszélünk, amelyekhez zsidó történet fűződik: ma­gyarországi zsidó történelem.” Fenti idézetből az derül ki, hogy a zsidó a négy szerző – Frojimovics Kinga, Komoróczy Géza, Pusztai Viktória és Strbik Andrea – szerint egyrészt vallás, mint a katolikus vagy református, másrészt et­nikum, mint a sváb vagy rác (az I. kötet 176. oldalán az Izraelita Egyetemes Gyűlés, 1868/69 és a Herzl Tivadar Pesten hosszú alfejezetek között szere­pel egy féloldalnyi alfejezet: „Mi az, hogy zsidó?” címmel, itt szerepel, hogy „az 1867: XVII. tc. előtt a zsidóság kü­lön etnikai-vallási csoportnak… számított”, az 1895: XLII. tc. az egyenjogúsá­gi törvény után” a zsidó csupán annyit jelentett, hogy izraelita vallás…” napja­inkban sokféle zsidó identitás lehetsé­ges: vallási, etnikai, nyelvi, kulturális, származási, szociológiai, érzelmi stb. (Szerencsésebb lett volna a bevezető­höz csatolni e rövidke válaszkísérletet a sokak számára irritáló, sokak számá­ra értelmezhetetlen és mások számára nyilván vonzó cím – „A zsidó Budapest” – magyarázataként.)

Az első kötet hét részre tagolódik, a fejezetek címe egy-egy városrész neve: Várhegy (története 1245 körül indul, akkor telepedtek meg itt IV. Béla tatár­járás utáni újjászervezési programja keretében zsidók és éltek rajta 1686-ig, Buda visszavételéig, mikor is a törökök­kel együtt elpusztították a budai zsidó közösséget is); Óbuda (a zsidó közös­ség a 18. század végén-19. század ele­jén élte fénykorát); Király utca (Pest ré­gi-régi zsidónegyede, a 19. századi pol­gárváros részeként; A pesti zsidó há­romszög (Dohány utcai, Rumbach Se­bestyén utcai és Kazinczy utcai zsina­góga közötti rész); Erzsébetváros (ben­ne újra a Király utcáról is, a zsidó nyomdák után pedig itt önálló alfejezet a „budapesti rétegnyelv”, majd a zsidó otthon és a zsidó ünnepek). A József­város címet viselő fejezet pedig így kez­dődik: „A belső Józsefváros nem volt zsidónegyed. Éppen ellenkezőleg.” Eb­ben a rövid fejezetben mindössze két alfejezet van, az egyik az Országos Rab­biképző Intézetről, a másik a M. (így!?) Nemzeti Múzeum: Római kori sírkő Aquincumból. Ezután következik a Terézváros (az Andrássy út háztulajdono­sainak 60 százaléka volt zsidó, az épít­kezésekbe pénzt fektető bankok veze­tője, tulajdonosa és az építészek kö­zött is többen).

A második kötet első, hosszú fejeze­te A Pesti Izraelita Hitközség címet vise­li az eddigi hét városrészt jelölő címmel szemben, majd újra két városrész feje­zetcím következik: Lipótváros-Új-Lipótváros („a nagykereskedés fő színtere volt Pesten”. „A Lipótvárost a XIX. szá­zad középső harmadában már na­gyobbrészt vagyonos és előkelő zsidó­ság lakta” – írják a szerzők. „A pesti nagypolgárság a XIX-XX. század fordu­lóján is jobbára a lipótvárosi zsidók kö­zül került ki.”) A Külső Józsefváros („az 1950-es évek közepéig-végéig folyama­tosan a városképet és a helyi társada­lom szerveződését komolyan befolyá­soló… zsidó népesség élt”) utáni feje­zetben: A pesti hitközség szomszédai, a budai és újpesti zsidókról esik szó. Ezután önálló fejezet: Pest, 1944. get­tó, majd a Zsidó temetők, utána a Zsi­dó élet ma Budapesten és végül a Lát­hatatlan zsidó Budapest.

Ha a kötet szerkesztői elsősorban a városrészek szerinti tagolás mellett döntöttek, nem egészen érthető, hogy a Terézváros után miért nem a Külső- Józsefváros következik, miért iktatják közbe a Pesti Izraelita Hitközség fejeze­tet, s ez utóbbi miért nem az első kö­tetben A pesti zsidó háromszög című fejezet részeként szerepel (vagy köz­vetlenül utána). Miért nem vonták össze a III. és az V. fejezetet (vagy so­rolták egymás után), így a Király utca kétszer is szerepel. A történeti és a tér­beli, városrészek szerinti felosztás ke­veredik, a két nézőpont egyeztetése nem sikerült.

Mint ahogy keverednek a zsidó ünne­pekről szóló részek is. Az első kötet Er­zsébetvárosról szóló V. fejezetében mi­ért önálló alfejezet a Purim a Király ut­cában, amikor a második kötet 1. feje­zetében van egy alfejezet ünnepek rendje címmel? Igaz, ez utóbbiban csak pár sor szól a Purimról, a Hanukkáról pedig itt fél sor. Ugyanakkor erről az ünnepről csaknem három oldal szól önálló alfejezetként az Erzsébetváros fejezeten belül (a Purim a második alfe­jezet, a Hanukka a 10. Miért?) A többi zsidó ünnepnek is érdemes lett volna megírni a városhoz való kapcsolódását.

A kötet szerkezetével, szerkesztésé­vel kapcsolatban sokféle kérdés volna feltehető. Például: a Budapesti zsidó ré­tegnyelv alfejezet miért az Erzsébetvá­roshoz (1. kötet V. fejezet) kapcsoló­dik? A Jövevényszavak a héberből vagy jiddisből miért a II. kötet XV. fejezeté­nek 2. alfejezete? A két szógyűjtemény miért van ennyire távol egymástól a kö­tetekben? A Láthatatlan zsidó Buda­pest, ahol a jövevényszavakról szólnak, miért elégszik meg a város arculatát meghatározó építészek közül mind­össze azok épületeinek ismertetésével, akikre egy 1909-ben (!?) tartott elő­adásban hivatkoztak: „hogy a hozzájá­rulás valóságos aránya kivehető legyen, elég már az a néhány név is, amelyeket Hevesi főrabbi megemlített” – intézi el nagyvonalúan az alfejezet szerzője. Az olvasó nem elégedhet meg ennyivel.

Érdemes, szükséges, tanulságos lett volna napjainkig regisztrálni építészek és épületek sorát, sorsát. S a Láthatat­lan zsidó Budapesthez az építészek, épületek (bár ez utóbbiak a látható Bu­dapest részei!) mellett festők, szobrá­szok, grafikusok, írók, költők, zené­szek, színészek, filmesek (stb.) is hoz­zátartoznak és ezek hiánya eléggé szembetűnő. Miért csak Pap Károly író­ról, Rózsavölgyi Márk zenészről és Be­regi Oszkár színészről van fénykép és rövid bemutató? Kiss Józsefről miért nincs (csak egykori lakóépületének egy részéről színes fotó és egy leírása a Pu­limról). A munkaszolgálatban elpusztí­tott Radnóti Miklósról miért nem? Talán amiért katolikus vallást vett fel az ere­detileg ugyancsak zsidó Sík Sándor ka­tolikus költő hatására? Ballagi Mór- Bloch Móricról körülbelül három olda­lon keresztül olvashatunk, holott ő is áttért a református vallásra. A II. kötet XII. fejezetének – Pest, 1944. gettó – Vészkorszak 1. című alfejezetében szól­nak a zsidó könyvek megsemmisítésé­ről, „az érintett (?) írók könyveit való­ban bezúzták (június 15.). Nem éppen rossz nevek voltak Déry Tibor, Füst Mi­lán, Karinthy Frigyes, Lesznai Anna, Molnár Ferenc, Radnóti Miklós, Somlyó Zoltán, Szép Ernő, Szomory Dezső. És mások: sokan. Érdemes lett volna fel­sorolni legalább a neveket, kikből tevő­dik össze a „sokan”. Bántó ez a „nem éppen rossz nevek”: a 20. századi ma­gyar irodalom jelesei. Legalább az Auschwitzban s egyéb lágerekben, munkaszolgálatban zsidóként elpusz­tult képzőművészek szerepelhetnének a kötetben, talán egy alfejezetben: „Veszteségeink” (például Farkas István festőművész, aki egyáltalán nem szere­pe] a könyvben, holott 1932-től a Singer-Wolfner könyvkiadó tulajdonos ve­zérigazgatója és művészeket pártoló műgyűjtő is volt). Vajda Lajos festő is többet érdemelt volna, minthogy a „Mosdatás” alfejezetben vele illusztrál­ják a zsidó temetés szertartását. Sza­bolcsi Miklós, Juhász Gyula, Gál György Sándor, Kemény Simon, Radnóti Mik­lós, Vas István, Somlyó György, Hankiss Ágnes, Ámos Imre, Fenyő Miksa, Kertész Imre regény és naplórészletek, versek szerepelnek a könyvben (esetle­gesnek tűnik a névsor!). Miért épp ők és miért nem… és itt a lista nagyon hosszú lenne. A képzőművészeti il­lusztrációkban Ámos Imre a listaveze­tő, a kötet szerkesztői nyilvánvalóan őt preferálják, őt szerepeltetik legtöbb­ször Zádor István, Perlrott Csaba Vil­mos, Hermán Lipót rajzai mellett még igen sok jellegzetes rajz kapcsolódhat­na a kötet különböző fejezeteihez. A Magyar Zsidó Múzeumról szólván (II. kötet 11. alfejezet) szerzők Naményi Ernő művészettörténészre egyetértőén hivatkoznak: „a művészetet a művé­szek felekezeti hovatartozása szerint osztályozni egyáltalán nem lehet” (ez ellentmond ugyan a szerzők alapkon­cepciójának és annak a ténynek is, hogy léteznek zsidó, református, katoli­kus, mohamedán, buddhista stb. mű­vészettörténeti könyvek, tankönyvek is), nem mentesít azonban legalább a zsidó témájú művek vagy zsidó szárma­zású művészek vagy a holocaust a mű­vészetben számbavételéről (ha már megemlítik Anna Margit és Bálint Endre nevét, érdemes lett volna legalább ho­locaust témájú műveikre utalni).

Minden hasonló kiadvánnyal szem­ben minden recenzens benyújtja hiány­listáját. (Hogy ne csak a művészeket hi­ányoljam: az orvosok közül hiányzik például Lévi Lajos és még sokan má­sok. Hiányoznak a Budapesti iskola né­ven ismert pszichoanalitikusok, köztu­dottan zömében zsidó származásúak. Ferenczi Sándor valószínű annak kö­szönheti szerepeltetését, hogy a Far­kasrétre temették. Mint ahogy Szondi Lipót is valószínű csak azért szerepel, mert „a Kasztner-vonat egyik nagynevű utasa” volt.) Továbbá minden recen­zens sajnálkozva felhívja a szerkesztők figyelmét néhány szembeszökő hibára (például: a Singer és Wolfner cég köny­vesházáról és annak belső berendezé­séről egy-egy fotó az Erzsébetváros fejezetben szerepel – a 249. oldalon – holott a kiadó az Andrássy út 16-ban volt, azaz a Terézvárosban). Nem sze­retném szaporítani e kifogások sorát.

A könyv úttörő vállalkozás. Talán ezért is a Városháza és az MTA Judaisztikai Kutatócsoport és az új lenyomat­nak, azaz a második kiadásnak az Etet­és Irodalom, nem pedig valamely könyvkiadó a gondozója (egy „rendes” könyvkiadó valószínű nem feledkezett volna meg szaklektorokról, s így talán kevesebb volna a hiba, a hiány).

Dicséret illeti a vállalkozást magát s a két kötetbe befektetett munkát. Talán elsiették a kiadást, kicsit érlelni kellett volna még a koncepciót, kiegészíteni az adatokat. Talán a XIX. századra, szá­zadfordulóra és a zsidó vallásra, hittu­dósokra helyezett hangsúly mellett az 1945 után történtekről is többet szólni, némileg változtatva a belső arányokon. A „személynevek” mutatóban szerzők is elismerik, hogy „rengeteg hiányzó adat jelzi, hogy Újvári Péter változatla­nul nélkülözhetetlen egyszemélyes vál­lalkozása, a Zsidó lexikon” (1929!) után szükség volna végre egy 1990-es évekbeli Zsidó lexikonra. Lehet, hogy recenzens ezt a feladatot is A zsidó Bu­dapesttől várta? Végül nem tudok el­lenállni a kísértésnek, hogy épp a mu­tatókban szereplő hivatkozások mennyisége alapján ideírjam, hogy szerzők szerint kik és mik jellemzik, határozzák meg leginkább „a zsidó Bu­dapestet”. Sorrendben: Scheiber Sán­dor, Goldziher Ignác, Lajta Béla, Bacher Vilmos, Kaufmann Dávid, Raoul Wallenberg, Freud Vilmos a listaveze­tők, épületekben pedig a Dohány utcai zsinagóga, a Rabbiképző Intézet, az Orczy-ház és a Zsidó Múzeum.

Eklektikus a könyv. Talán nem is le­het másmilyen. A rendkívül gazdag tényanyag, információ-sokaság ellenére is szubjektív. Lehet, hogy ez erény? Ar­ra, hogy ki a zsidó, végül is azt a szim­patikus választ sugallja, hogy aki önma­gát annak tartja, továbbá azt a szocio­lógiailag (Sartre, Karády Viktor) elfoga­dott választ, hogy zsidó, akit mások an­nak tartanak. Egyvalamiről meggyőzi a könyv azt is, aki kedveli, azt is, aki nem: hogy volt zsidó Budapest, leg­alábbis a XIX. század második felétől a holocaustig.

 

Címkék:1997-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Az eltüntetett harag

Mi lenne, ha kiderülne, hogy Elie Wie­sel híres holocaust-regénye, Az éjsza­ka, nem a zsidók szenvedéseiről és Isten haláláról való keserű elmélke­dés...

A tébolyult Mose

A gyerekkoromat végigkísérő arcok közül a tébolyult Mose maradt meg legtisztábban emlékezetemben. Mintha egyedül én kötném össze a valósággal, engem...

Close