Szombat előfizetés 2017

„Egyre csak azt akartam, hogy csodálják éhezésemet” – avagy Kafka nyomában

Írta: Philip Roth - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Előadás a 275-ös kódszámú angol irodalmi kurzus hallgatóinak Pennsylvania Egyetem, 1972. őszi félév

Egyre csak azt akartam, hogy csodálják éhezésemet – mondta az éhezőművész.

  • Csodáljuk is – mondta készségesen a felügyelő.
  • Pedig nem kellene csodálnotok – mondta az éhezőművész.
  • Nos, hát akkor nem csodáljuk – mondta a felügyelő -, de hát miért nem kell csodálnunk?
  • Mert éheznem kell, mert nem te­hetek másképp – mondta az éhezőművész, kis fejét felemelte valame­lyest, és mintha csókra csücsörítené ajkát, úgy beszélt egyenesen a felügyelő fülébe, hogy semmi veszendőbe ne men­jen -, mert nem találtam ételt, mely ízlene. Ha megtaláltam volna, nem csinálok ekkora feltűnést, és jól teleeszem magam, mint te és mindannyian. – Ezek voltak utolsó szavai, de megtört szemében látszott még a szilárd, ha immár nem is büszke meggyőződés, hogy tovább éhezik. ”

Franz Kafka: Az éhezőművész – Részlet *

Kafkáról írok, s közben nézem a fényképét: negyvenéves rajta (mint most én), 1924 van, férfikora egyik kellemes és reményteli éve, meg a haláláé. Arca éles és csont­vázszerű, egy földet túró állaté: kiálló járomcsontját a barkó hiánya még jobban kiemeli, fülének formája és fejével bezárt szöge angyalszárnyat idéz, tekintetében egy állat riadt lélekjelenléte – hatalmas félelmek, hatalmas önuralom; az egyetlen érzéki vonás a koponyához simuló, keleties fekete hajzat, az ormyereg alatt ismerős zsidós kiugrás, maga az orr egyébként hosszú és kissé csüggeteg – olyan, mint minden második zsidó fiúé, akivel együtt jártam iskolába. Az ilyen szabású koponyákat ezrével lapátolták elő a kemencékből; ha tovább él, az övé is köztük lett volna, három húgáéval együtt.

Persze semmivel sem iszonyúbb Franz Kafkát elképzelni Auschwitzban, mint bárki mást, csak sajátos módon iszonyú. Ámde Kafka nem érte meg a holocaustot. Ha megéri, talán együtt menekült volna jó barátjával, Max Broddal, aki Palesztinában talált me­nedéket, aztán Izrael állam polgára lett, s ott is halt meg 1968-ban. De Kafka, amint menekül? Eléggé valószínűtlen egy olyan ember esetében, akit ennyire el­bűvöl a csapdába esés meg a gyötrelmes halálba torkolló élet. Igaz, ott van ameri­kai bevándorló-megfelelője, Karl Rossmann. Ha azt el tudta képzelni, hogyan menekül Amerikába Karl, és milyen vál­takozó szerencsével alakul ottani sorsa, vajon saját menekülését ne tudta volna elgondolni? Nem lehetett volna-e a New York-i Új Társadalomkutató Intézet az ő Oklahomai Nagy Természeti Színtere? Vagy esetleg,Thomas Mann mintájára, egy állás a princetoni német tanszéken… De persze ha Kafka él, egyáltalán nem bizonyos, hogy kiadják azokat a köny­veit, amelyeket Mann a maga New Jersey-i menekülésekor ünnepelt; meglehet, hogy Kafka vagy megsemmisítette volna azokat a kéziratait, amelyeknek felszá­molására végakaratában Max Brodot kérte meg, vagy legalábbis titokban tar­totta volna őket. Az 1938-ban Amerikába érkező menekült nem a Mann-féle „vallásos humorista” lett volna, hanem egy könyveket bújó, ötvenöt éves, vézna agglegény, a prágai állami biztosítóin­tézet volt jogtanácsosa, aki Hitler hatalomra kerülésekor vonult nyugalomba Berlinben – író, igen, ám mindössze néhány különös novella szerzője, többnyire állatokról szóló történeteké, melyekről Amerikában senki se hallott, és Európában is csupán egy maroknyi ember olvasott; egy hon­talan K., de K. elszántsága és céltudatossága nélkül, egy hontalan Karl, de Karl ifjonti heve és rugalmassága nélkül; csupán egy zsidó, akinek sikerült elmenekülnie egy koffernyi holmival: némi ruhával, néhány családi fényképpel és prágai emlékkel, meg a kéziratokkal, melyek még kiadatlanok és darabokban vannak: az Amerika, A per, A kastély kéziratai­val, és (ami még különösebb) további három töredékes regén­nyel, melyek éppoly figyelemre méltók, mint azok a bizarr mesterművek, melyeket ki nem ad a kezéből – ödipuszi félelemből, őrült maximalizmusból és a magány meg a spirituális tisztaság iránti kielégíthetetlen vágyból.

1923 JÚLIUSA: TIZENEGY HÓNAPPAL a bécsi szanatóriumban bekövetkező halála előtt Kafka valahogy rászánja magát, hogy örökre otthagyja Prágát és az apai házat. Eddig még sose sikerült külön laknia, függetlenül anyjától, húgaitól és apjától, s írni is csak abban a napi néhány órában tudott, ami a prágai Munkás Balesetbiztosító Jogi Osztályán ledol­gozott munkaideje után megmaradt. Jogi diplomája megszer­zése óta ő a leglelkiismeretesebb és legszorgalmasabb hi­vatalnok, jóllehet munkáját unalmasnak és lélektelennek találja. Ám 1923 júliusában – miután betegsége miatt néhány hónapja nyugdíjazták – egy német tengerparti üdülőhelyen megismerkedik egy tizenkilenc éves zsidó lánnyal, Dora Diamanttal, aki a berlini Zsidó Közösségi Ház nyári táborában dolgozik. Dora egy lengyel ortodox családot hagyott ott (fele olyan idősen, mint Kafka), hogy a saját lábára álljon. A lány és a negyvenedik évébe lépő Kafka egymásba szeret… Kafka ez idáig már két, némiképp konven­cionálisabb zsidó lánnyal járt jegyben – egyikükkel kétszer is s ezek a zaklatott, szorongásos jegyességek leginkább Kafka félelmei miatt futottak zátonyra. „Lelkileg alkalmat­lan vagyok a házasodásra – írja apjának abban a negyvenöt oldalas levélben, melyet anyjának ad át kézbesítésre. – …mi­helyt elhatározom, hogy megházasodom, többé nem tudok aludni, éjjel-nappal fáj a fejem, ezt már nem is lehet életnek nevezni. – Meg is magyarázza, miért. – Számomra tilalmas a házasodás – írja apjának – mert az a te birodalmad. Néha magam elé képzelem a kiterített világtérképet, és te nyújtózol el rajta átlósan. És úgy érzem, mintha én csak azokon a területeken élhetnék, ahol te nem vagy, és ahová nem érsz el. És ha tartom magam a dimenzióidról alkotott fogalmaimhoz, ezek a területek nem valami számosak, nem valami szívderítők, s a házasság nincsen közöttük.” A levél, mely azt magyarázza, mi a rossz az apa és a fiú között, 1919 novem­berében kelt. Az anya jobbnak látta, ha nem adja át; talán mert nem volt bátorsága, de valószínűbb, hogy – akárcsak a fiú – ő sem fűzött hozzá sok reményt.

Kafka a következő két évben Milena Jesenká-Pollakkal próbál meg viszonyt folytatni, azzal a huszonnégy éves, érzelemgazdag fiatal nővel, aki cseh nyelvre fordította néhány novelláját, s aki Bécsben él boldogtalan házasságban. Ez a lázas kapcsolat, amely azért lényegében postai úton zajlik, még rombolóbban hat Kafkára, mint a kedves zsidó lányokkal kötött jegyességek. Azok csak a családapai vágyakat szították föl benne, olyan vágyakat, amelyeknek nem merte átadni magát, olyan vágyakat, amelyeknek apja iránti túlzott hódolata vetett gátat: „a családi körbűvölete”, fogalmaz Brod, és önnön magányosságának hipnotikus hatása. Hanem a cseh Milena, ez a zabolátlan, viharos teremtés, aki fütyül a konvenciókra, ez a csupa étvágy és csupa indulat asszony elemibb vágyakat és elemibb félelme­ket gerjeszt. Rio Reisner prágai kritikus szerint Milena „pszichopata” volt; Margaret Bubner-Neumann szerint, aki két évet töltött el mellette a német koncentrációs táborban, áltól Milena egy veseműtétet követően halt meg 1944-ben, nagyon is egészséges lélek volt, rendkívül emberséges és bátor. Milena írta Kafkáról az egyetlen olyan nekrológot, amelynek visszhangja lett a prágai sajtóban: stílusa és Kafka értékeit méltató kijelentései egyformán erőteljesek. Milena még csak húsz-egynéhány éves, a halottat pedig a legszűkebb baráti körön kívül alig ismeri valaki, Milena mégis ezt írja róla: „Kivételes módon és mélységben ismerte a világot, s mély és kivételes világ volt ő maga is. …Érzékenysége csodával határos, értelmének világossága rémisztőén meg nem alkuvó, ezért aztán az élettől való félelme teljes súlyát a betegségére terhelte rá… Ő írta a legújabb német irodalom legfontosabb könyveit.” Nem nehéz elképzelni ezt a vibráló fiatal nőt, amint átlósan nyújtózik el az ágyon, s ugyanolyan hódolatot vált ki Kafkából, mint az apja, aki a világtérképen nyújtózik el. Milenához írt levelei olyan csapongók, amilyen nem is akad Kafka nyomtatásban megjelent írásai között, s minden lapon ott áll a szó, hogy „félelem”. „Mind a ketten házasok vagyunk, te ott Bécsben, én meg a Félelmemmel itt, Prágában.” Szeretné a nő keblére hajtani a fejét, „Milena mamának” szólítja, s két röpke randevújukból legalább az egyiken reménytelenül impotens. Végül kénytelen arra kérni Milenát, hogy hagyja magára, s a lány, noha tiszteli a kíván­ságát, mély szomorúsággal veszi tudomásul. „Ne írj – írja Kafka -, és ne találkozzunk többet. Arra kérlek, hogy némán teljesítsd ezt a kérésemet. Számomra ez az egyetlen módja az életben maradásnak, minden más csak a pusztuláshoz visz közelebb.”

AZTÁN 1923 KORA NYARÁN Kafka meglátogatja húgát, aki a Balti-tengernél nyaral gyermekeivel. Itt talál rá a fiatal Dora Diamantra, s egy hónap se telik bele, már együtt laknak egy kétszobás lakásban Berlin peremén, végre távol Prágától és a szülői háztól. Hogy lehet­séges ez? Hogy lehet, hogy betegen Kafka ilyen gyorsan és végérvényesen tette meg az elszakadáshoz szükséges lépést, azt, amire egészségesebb korában képtelen volt? A szen­vedélyes levélíró, aki vég nélkül képes latolgatni, melyik vonattal is utazzék Milenához a hétvégére Bécsbe (és elutazzék-e egyáltalán), a keménygalléros polgári kérő, aki a derék Fraulein Bauerrel kötött és jegyességnek csúfolt véget nem érő kínlódás alatt titokban memorandumot fogalmaz ön­magának, melyben szembesíti a házasság mellett felhozható érveket az ellene felhozhatókkal, a megfoghatatlanság és megoldhatatlanság költője, akinek gyötrelmes vereségvíziói mind arra a meggyőződésére épülnek, hogy a vágyat elmozdíthatatlan sorompó választja el a megvalósítástól, az a Kafka, akinek írásai a megváltás, az igazság és a beteljesülés mindenfajta könnyű, megható és emberi ábrándját cáfolják, méghozzá sűrűn elképzelt ellenálmokkal, melyek minden megoldásból és menekülésből csúfot űznek – nos, ez a Kafka elmenekül! Ráadásul egyik napról a másikra! K. áthatol a Kastély falain – Joseph K. kijátssza a törvényt – „teljesen kivonja magát alóla, tökéletesen kívül helyezi magát a Törvényszék ítéletén”. Igen: azt a lehetőséget, amely Joseph K. előtt épp csak megvillan a katedrálisban, de amit se fölfogni, se kihasználni nem képes – „ami az ügynek nem valamiféle hatásos befolyásolása, csupán… kijátszása volna” -, azt élete utolsó esztendejében Kafka megragadja és valóra váltja.

Vajon Dora Diamant mutatta-e meg az új utat, vagy a halál? A másik nélkül talán egyiknek se sikerül. Jól tudjuk, hogy az az „illuzórikus üresség”, melyre a faluba lépve K. először rácsodálkozik, mikor a ködön és sötétségen át a Kastélyt nézi, semmivel se hatalmasabb és felfoghatatlanabb, mint önnön férji és apai mivoltának gondolata az ifjú Kafka számára. Ámde most úgy fest, a feleséget, otthont és gyerme­keket ígérő Dórában megtestesülő örökkévaló jövő már nem olyan rémületes és zavarba ejtő, mint valaha lett volna, hiszen az „örökkévalóság” immár csak néhány hónap. Igen: a hal­dokló Kafka elszánja magát a házasodásra, s levélben megkéri Dora kezét az ortodox apától. Ám éppen Kafka közelgő halála, mely feloldotta minden belső viszályát és bizonytalanságát, éppen az lesz az akadály, melyet a lány apja a kérő útjába gördít. A haldokló Franz Kafka kérését, hogy betegségében magához köthesse Dora Diamantot, az egészséges fiatal teremtést, az apa megtagadja!

Ha nincs ott az egyik apa, hogy Kafka útjába álljon, hát ott a másik, s mögötte még egy. Dora apja, írja Max Brod, „fogta a levelet [Kafkáét], fölkereste azt a férfit, akit a legjobban tisztelt, akinek véleményére a legjobban adott: ’Gerer Rebbe’-t. A rabbi elolvasta a levelet, letette, s csak egyetlen szótagot mondott: ’Nem.’” Nem. Maga Klamm se lehetett volna kurtább, ő se kezelhette volna távolságtartóbban a kérelmezőt. Nem. Ez a nyers visszavonhatatlanság ugyan­olyan árulkodó és megfellebbezhetetlen, mint az az átoknak is beillő fenyegetés, melyet Georg Bendemannhoz, a kudarcra ítélt vőlegényhez intézett tulajdon apja: „Karolj csak a menyasszonyodba, és jöjj szembe velem! Elsöpörlek az utániból, azt sem tudod majd, hogyan!” Nem. Nem. Ne légyen ő tenéked, mondják az apák, és Kafka beletörődik, hogy ne légyen. A megrögzött engedelmesség és lemondás; Kafka saját idegenkedése a betegektől és tisztelete az erő, az étvágy, az egészség iránt. „De most aztán rendet csináljatok itt! – mondta a felügyelő, mire az éhezőművészt szalmástól elásták. A ketrecbe pedig egy fiatal párduc került. Még a legeltompultabb léleknek is érezhető felüdülést jelentett, hogy az oly régóta sivár kalitkában ott járt-kelt ez a vadállat. Semmi baja nem volt. Eledele ízlett neki, hozták is minden töprengés nélkül az őrök; úgy látszott, még a szabadságot sem hiányolja; ez a nemes, minden szükséges dologgal szinte szétpattanásig ellátott test mintha a szabadságot is ön­magában hordozta volna; ott volt talán a fogai között; és az életöröm olyan erővel sütött belőle, hogy a nézők csak üggyel-bajjal állták tekintetét. De erőt vettek magukon, körül­tolongták a ketrecet, és nem akartak tágítani tőle.” A nem az nem; ennyit ő is tudott. Egy egészséges, tizenkilenc éves leányt nem lehet, nem szabad hozzáadni egy kétszer olyan idős, beteg emberhez, aki vért köhög („Fulladásos halálra ítéllek!” – kiáltja Georg Bendemann apja), és akit az ágyban hol a láz ver ki, hol a hideg ráz. Micsoda Kafka-szerűtlen álmot álmodik Kafka?

A DÓRÁVAL ELTÖLTÖTT KILENC HÓNAP ugyancsak bővelkedik kafkai elemekben: kemény tél egy rosszul fűtött lakásban; infláció, amely alamizsnává silányítja Kafka szerény nyugdíját, és Berlin utcáira kergeti az éhezőket, szűkölködőket, akiknek szen­vedése láttán Kafka arca, ahogy Dora írja, „hamuszínűre” válik; saját tuberkulotikus tüdeje és teste, melyet átformál, büntet a kór. Dora olyan odaadással és szeretettel ápolja a beteg írót, amilyennel Gregor Samsa húga ápolja Gregort, a férget. Gregor húga olyan gyönyörűen hegedül, hogy Gregor „úgy érezte, most látta meg az utat, mely az áhítozva keresett, ismeretlen táplálékhoz vezet”; ebben az állapotában arról álmodozik, hogy konzervatóriumba küldi tanulni tehet­séges húgát! Dora muzsikája a héber nyelv, ezen olvas fel Kafkának, méghozzá olyan rátermettséggel, hogy Brod sze­rint „Franz színésznői képességeket fedezett föl benne, s később Dora az ő tanácsára és intenciói szerint képezte magát ebben a művészeti ágban…”

CSAKHOGY KAFKA NEM FÉREG Dora Diamant szemében, de a saját szemében sem. Negyvenéves fejjel, távol Prágától meg a szülői háztól végre úgy tetszik, megszabadult az önutálattól, a kételytől és a függőség meg az önmegtagadás ellen intézett bűntudatos kirohanások­tól, melyek húszas és harmincas éveiben kis híján az őrületbe kergették; mintha egyszeriben lerázta volna azt az általános és gyógyíthatatlan elkeseredettséget, amely A per, A fegyencgyarmaton és Az átváltozás hatalmas megtorlásvíz­ióit átjárja. Évekkel előbb, még Prágában Kafka azt az utasítást adta Max Brodnak, hogy halála esetén semmisítse meg minden kéziratát, köztük a három kiadatlan regényt is; most, Berlinben, amikor Brod bemutatja Kafkát egy német kiadónak, aki érdeklődik az írásai iránt, beleegyezik, hogy egy kötetben kiadják négy novelláját, s ehhez a beleegyezéshez, írja Brod, „nem kell hosszasan győzködni”. Dora segítségével újra szorgalmasan nekilát héber tanulmán­yainak, s betegségével meg a kemény téllel dacolva bejár a Berlini Zsidó Tudományok Akadémiájára, hogy előadás- sorozatot hallgasson a Talmudról – mennyire más ez a Kafka, mint az az elidegenedett és mélabús régi énje, aki ezt írta a naplójába: „Mi közöm a zsidókhoz? Magamhoz is alig van közöm: csöndesen meg kéne húzódnom egy sarokban, és örülni, hogy lélegzem.” Még inkább jelzi a változást, hogy lelki nyugalomra és boldogságra talál egy nő oldalán: e mellett a fiatal és rajongó társ mellett Kafka játékos kedvű lesz, nevelő hajlamú és – betegsége (meg boldogsága) fényében sejthetően szűzies. Ha nem lehetett belőle félj (amiért a derék Fräulein Bauernél annyira erőlködött), nem lehetett szerető (amiért Milenánál oly reménytelenül küzdött), hát lett belőle olyasvalaki, aki az ő értékrendjében legalább olyan csodálatos: apa, ennek a testvérhúg-forma, anyáskodó lánygyermeknek valami módon az apja. Franz Kafka egy reggel arra ébredt nyugtalan álmából, hogy apává, íróvá és zsidóvá változott.

Berendeztem az odút – kezdi azt a részletező, hosszú és kimerítő novellát, melyet ezen a télen írt Berlinben és úgy látszik, jól sikerült. …A vártéri munkát szükségtelenül megnehezítette…, hogy éppen a tervbe vett helyen a föld meglehetősen laza és porhanyós volt, valósággal szilárdra kellett kalapálni, hogy kialakuljon a szépen boltozott és kerek tér. Ilyen munkára azonban csak a homlokomat használha­tom. így hát napokon és éjjeleken át sok-sok ezerszer rohan­tam a földnek homlokommal, és boldog voltam, amikor véresre vertem, mert ez a fal lassú megszilárdulásának bizonyítéka volt; és ily módon, mint ezt nyilván mindenki elismeri, alaposan rászolgáltam erre a Vártérre.”

Az odú egy roppant veszélyérzettel teli állatról szól, akinek egész élete a védekezés köré szerveződik, és akinek leghőbb vágya a biztonság és a nyugalom. Ez a földet túró lény foggal-körömmel – és homlokkal – építi meg azt a rafinált és szövevényes föld alatti kamra- és járatrendszert, melynek célja, hogy lelki nyugalmat nyújtson neki. Mégis, jóllehet az odúnak sikerül csökkentenie a külső fenyegetés okozta veszélyérzetet, fenntartása és megóvása szintén gondokat okoz: „Másfajta, büszkébb, tartalmasabb, gyakran igen-igen visszafojtott gondok ezek, de talán éppoly emésztőek, mint azok, amelyeket az élet odakint tartogat.” A novella (melynek befejezése elveszett) azzal zárni, hogy az odú lakója távoli, föld alatti zajokra figyel fel, s ezekből „egy nagy állat létezésére” következtet és arra, hogy ez a lény a Vártér irányába fúrja előre magát.

Újabb nyomasztó mese a csapdába esésről és a rögeszméről, mely utóbbi annyira abszolút, hogy képtelenség elválasztani a figurát a szituációtól. Ámde ezt az írást, mely Kafka életének utolsó, „boldog” hónapjaiban keletkezett, mégis meglegyinti a személyes megbékélés és a keserű ön­elfogadás szelleme, az író sajátos őrültsége iránti olyasfajta tolerancia, melynek Az átváltozásban nyoma sincs. A korábbi állattörténetek kíméletlen, mazochisztikus iróniáját – amit Az ítéletben és A perben látunk – itt az énnek és megszál­lottságainak a bírálata váltja fel, s ez, noha már-már a gúnyirat határát súrolja, mégsem megy át a legsúlyosabb megalázottság és legyőzetés képeibe. … Mégis több ez, mint az elmeháborodásig védelmezett ego metaforája, azé az éné, akinek a sebezhetetlenségért vívott küzdelme olyan védelmi rendszert hoz létre, amely aztán szüntelen gondok forrásává válik. Ez a történet egyben egy roppant józan, antiromantikus fabula is arról, hogyan és miért keletkezik a művészet; ez itt a művész arcképe, minden naivitásával, aggodalmával, elszigeteltségével, elégedetlenségével, kíméletlenségével, rögeszmésségével, titkolózásával, paranoiájával és önrab­ságával, a bűvös gondolkodó arcképe, aki erői végére jutott – ez itt Kafka Prosperója…. Végtelenül szuggesztív történet arról, milyen az élet egy lyukban. Hiszen ne feledkezzünk meg Dora Diamant közelségéről azok alatt a hónapok alatt, amikor Kafka – a tilos otthonukul szolgáló két gyatrán fűtött szobában – Az odún dolgozott. Bizonyos, hogy az olyan álmodozónak, amilyen Kafka, sosem kellett a fiatal lány testébe hatolnia ahhoz, hogy gyöngéd jelenléte fölgerjessze benne a fantáziát a rejtett nyílásról, mely „kielégített vágyódást”, „elért célt” és „édes álmot” ígér, ám amely, ha egyszer birtokba veszik és belé hatolnak, a legszörnyűbb megtorlás és kifosztottság fenyegetését hordozza. „Egyébiránt kísérletet teszek arra, hogy megfejtsem az állat tervét. Vándorúton van-e, vagy a saját odúján dolgozik? Ha vándorúton van, akkor talán megegyezhetek vele. Ha csakugyan áttör hozzám, adok neki egyet-mást a készleteim­ből, és akkor tovább vonul. Úgy van, tovább vonul. Ter­mészetesen mindenről álmodozhatok földkupacomban, megegyezésről is, noha pontosan tudom, hogy ilyesmi nem létezik, és hogy abban a pillanatban, amikor meglátjuk egymást, sőt, már amikor megérezzük egymást a közelben, rögtön … eszeveszetten … egymásra meresztjük karmunkat és egymásra vicsorítjuk fogunkat.”

Negyvenegyedik születésnapja előtt egy hónappal, 1924. június 3-án hal meg tüdő- és gégetuberkulózisban. Dora napokig azt suttogja vigasztalhatatlanul: – Szerelmem, szerelmem, édes jó szerelmem…

Nemes Anna fordítása

* In: Reading Myself and Others, Penguin Books, 1985.

A novellarészleteket a Franz Kafka: Elbeszélések című kötetből idézzük (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1973). Az éhezőművész és Az ítélet Tandori Dezső fordítása, Az odú Eörsi Istváné.

Címkék:1994-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Nézz vissza haraggal?

100 éve írták Magyar Zsidó Szemle, 1894. december A pesti Chevra Kadisa tagfelvételei (szerkesztőségi cikk) ...A pesti Chevra Kadisa, melyhez...

Sztálin ételkóstolója

A 72 éves Alexander Contract közel 5 éven át a Kremlben, a SZU első emberének közvetlen környezetében élt. Életének erre...

Close