Szombat előfizetés 2017

Egy Zircre küldött képeslap

Írta: SUSAN RUBIN SULEIMAN - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

SUSAN RUBIN SULEIMAN

Egy Zircre küldött képeslap*

Anyám meghalt, és hú­gommal megörököltük a fotóit, melyeket ócska keretben sublódja tetején, többségüket pedig barna borítékokban és nejlonzacskókban en­nek fiókjában tartott. Tőlünk telhetőén megosztoztunk. Az eredeti zacskók és borítékok hozzám kerültek.

Ennek már több mint tíz esztendeje. A hozzám került képeket rendezetle­nül beszórtam egy fiókba. Most, első alkalommal kinyitom a műanyag zacs­kókat, kirázom a barna borítékokat. A foltos, szakadozott, fekete-fehér képe­ken látható emberek nevét, ha valaha tudtam, akkor is már rég elfelejtettem. A régi képek közé az évek során kül­dött, színes amatőr felvételek kevered­tek: rólam, a két fiammal; férjemmel, a válásunk előtt, az esküvőnk előtt; ró­lam, amint elveszetten mosolygok anyám mellett a diplomaosztáskor.

Két képet keresek, kihalászom őket. A beállított fényképek rólam készültek négyéves koromban, A Mosoly Albuma nevű budapesti fényképészműterem­ben. A cég neve, díszesen nyomott cí­me és telefonszáma a kép jobb alsó sar­kában olvasható. Az egyik képen vállig érő hajam kibontva, a fejem búbján nagy selyem masni, csinos vászonru­hácskát viselek, nyakamon aranylánc; bal kezemben bevásárlókosár, jobb ke­zemben egy kerekes játékkutya pórázát tartom. Ifjú hölgy napi bevásárlásra in­dul kutyájával. Belemosolygok a ka­merába, a szemem szikrázik.

A másik képen elfoglalt házi­asszony vagyok: a hajam két copfban egy-egy kisebb masnival, szép ruhács­kámon kötény. Egy játéktűzhely mel­lett állok, jobb kezem a tűzhelyen lévő lábas fedőjén pihen, bal karom az ol­dalamon. Itt, ha lehet, még vidámab­ban mosolygok bele a kamerába.

Anyám minden bizonnyal előre megbeszélte a találkozót az előkelő fényképésszel, a fényképezkedés pe­dig feltehetően órákig tartott. Végül ezt a két képet választotta. Az évek során, amikor könyörgésemre anyám elővette a régi fényképeket, rengetegszer láttam ezeket. Valamiféle közös rítusunk volt a fényképnézegetés. „Mi­lyen édes voltál, nézd, milyen szőke!” – mondogatta. Meg hogy: „Velük so­hasem találkoztál, ők az unokatestvé­reim.” 1949 augusztusától, Magyaror­szágról hurcolta magával ezeket: albu­moknak nem, csupán néhány összeka­pott fényképnek volt hely. Ezek a ké­pek, valamint a nagyanyámtól örökölt damasztabrosz és a hozzá tartozó ti­zenkét szalvéta voltak az otthonról ho­zott talizmánjaink. Most ezek rám ma­radtak, és anyámhoz kötnek.

Megfordítom a képeket. Legna­gyobb meglepetésemre – eddig soha­ 1944 februárjában, Valentin-napon, a budapesti zsidó asszony, Rubin Lili fényképet küld négyéves kislányáról nővérének, aki valahol Franciaország­ban bujkál. Egy hónappal később a né­met hadsereg bevonul Magyarország­ra, Adolf Eichmann felállítja budapesti főhadiszállását; hihetetlen pontosság­gal végrehajtják a vidéki zsidóság összegyűjtését és deportálását: Lili ki­terjedt családjának tagjai mind elpusz­tulnak. De ezt ő még nem tudhatja. Hallott-e a varsói gettóról, Treblinkáról, a franciaországi deportálásokról? Jelentett számára valamit az a név, hogy Auschwitz? Ezen gondolkozom a képet tartva, anyám hosszúkás betűit nézve. Imádta a szép dolgokat, a nagy selyemmasnit, az aranyláncot. Talán nem akart tudni ezekről a dolgokról. Lehet, hogy azt gondolta: mi bizton­ságban vagyunk. (Magyarország, ek­kor – némi hezitálással – a németek szövetségese volt. A németek azért vo­nultak be az országba, hogy megakadá­lyozzák a kiugrást, s hogy végre „gon­doskodjanak” a magyar zsidókról.)

A munkaszolgálatról viszont vala­mit tudnia kellett: a játéktűzhely mel­lett készült felvételt fivérének, Stern Izsónak címezte Zircz városába, rajta a postafiók és az ezred száma. 1940-ben megkezdődött a zsidó férfiak munka- szolgálatba való behívása, nagybátyá­imra, Lacira és Izsóra is sor került. Apám is megkapta a behívót, de anyám közbenjárásának köszön­hetően, nem tudom pontosan miért, felmentették. Olvastam ezekről a mun­kaszolgálatos egységekről, néhány fil­met is láttam róluk. Kezdetben vi­szonylag jól bántak a férfiakkal, már amennyire jó bánásmódnak lehet ne­vezni, ha civileket arra kényszerítenek, hogy rossz táplálék mellett, alkalmat­lan öltözetben hosszú órákon keresztül erdőt irtsanak, követ cipeljenek. Aztán a helyzetük sokkal rosszabbra fordult. 1943 telén a magyar hadsereg veresé­get szenvedett a megtámadott (Szov­jet) Ukrajnában; a ruhával, cipővel és élelemmel rosszul ellátott munkaszol­gálatos zsidóknak kellett megtisztítani­uk az aknamezőket a reguláris seregek előtt. Akik nem robbantak fel, azok ez­rével haltak éhen, fagytak meg, pusz­tultak el a kimerültségtől, s voltak, aki­ket agyonvertek vagy szórakozásból lőttek agyon.

Izsó nagybátyám a munkaszolgálat­ban halt meg, máig sem tudni, ponto­san mikor és hol. Laci nagybátyám – aki túlélte a munkaszolgálatot – hamar szem elől vesztette őt. Még sokáig mondogatta, amikor Izsó neve szóba került: „Túlságosan udvarias volt, képtelen volt tülekedni, hagyta, hogy mások kihasználják. Bárcsak vele le­hettem volna, hogy segítsek neki!” Laci a jég hátán is megélt, legalábbis ezt gondolta magáról. Azt hiszem, in­kább szerencséje volt.

Nézzük a négyéves háziasszonyt áb­rázoló képeslapot, melyet Izsónak cí­meztek Zirczre. Rajta anyám üzenete: „Sok szeretettel drága nagybátyám­nak!”, alatta a nevem: Zsuzsika. Dátum nincs rajta. A képeslapot valóban felad­ták, ezt jelzi a bélyeg, s rajta a bélyegző (sajnos még nagyítóval sem tudom ki­betűzni). Feltehetően ezt a képet is kö­rülbelül ugyanakkor adta fel anyám, mint a nővérének küldött másikat, tehát 1944 januárjában vagy februárjában. Élt még akkor Izsó? Remélem, hogy igen, és azt is, hogy megkapta a képes­lapot, és elmosolyodott viccesen beállí­tott unokahúgocskáján. Nagyon büszke volt rám – mindenki ezt mondta remélem, örült a fényképnek.

De Izsó elpusztult, ha nem itt, akkor valamikor később. Miként került vis­sza a fénykép anyámhoz? Lehet, hogy visszaküldték, hogy a „Címzett el­hunyt”? Viszont feladó nem szerepel a lapon. Lehet, hogy nagybátyám halála után egy csomagban visszaküldték a holmiját? Nem, ez túlságosan civilizált megoldás lett volna, ráadásul sohasem kaptunk semmiféle hivatalos papírt a haláláról. Talán a halála előtt odaadta valakinek a fényképet: hogyha az il­lető életben marad, jutassa vissza a családnak. Lehet, hogy Lili más papí­rokat is visszakapott, melyek azután Magyarországon maradtak. Elképze­lem a jelenetet: 1945 nyarán vagy kora őszén nagyanyám még minding haza­várja fiát. Egy férfi kopogtat, megáll az ajtóban, zavarában egyik lábáról a másikra áll: „Ezt hoztam, Izsó kért meg rá.” Nem, ez túlságosan melodramatikus. Nem tudom, miként kerültek vissza hozzánk a fényképek.

További jelek után kutatok. A lapot Stern Izsónak címezték, így: előbb a családnév, aztán a keresztnév. A neve után három betű: k.m.sz. A kényszermunkát eufemisztikusan „munkaszolgálat”-nak nevezték, az m.sz. bizonyá­ra ennek a rövidítése, de mit jelenthet a k.? Itt az ideje, hogy elővegyem Randolph Braham magyarországi holokausztról szóló nagy könyvét, amely ilyen kérdésekben a bibliám. Braham legalább két k-val kezdődő kifejezést említ a munkaszolgálattal kapcsolat­ban: lehetett „közérdekű” és lehetett „kisegítő”. Közérdekű munkaszolgá­latról volt szó a hadseregben, kisegítő munkaszolgálatról pedig Ukrajnában. Ez utóbbi esetben fegyvertelenül, civil ruhában kellett átfésülni a munkaszol­gálatosoknak az aknamezőket.

Hol van Zircz? Mintha nem is ma­gyar név lenne! Talán Ukrajnában van, a keleti fronton? Meg kell néz­zem egy részletes térképen vagy az in­terneten! Zircz (pontosabban Zirc) Északnyugat-Magyarországon talál­ható, közel az osztrák határhoz, Vesz­prém mellett. Hajdan cisztercita ko­lostor állt itt, a hely híres tudósköz­pont volt a XI. századtól. Nem ukrán, hanem valódi, történelmi magyar helység – a sors iróniája, hogy egy ilyen városban állomásozott a munka­tábor. De hát Dachau is büszke közép­kori templomára, Buchenwald pedig egy kőhajításnyira van Weimartól, Goethe otthonától. Izsó legalább nem a keleti fronton volt. Amikor anyám elküldte fivérének a fényképet, me­lyen a játéktűzhely mellett állok, ak­kor – ha még élt, és még Zirczen volt – nem aknamezőket tisztított, csupán fázott, éhezett, kimerítő munkát végzett, és szenvedett a keretlegények durvaságától.

Izsó úriember volt. Arca ovális, sze­me barna, apró, fekete keretes, elegáns szemüvegében furcsán kortársunknak látszik azon a portrén, melyet szintén a fényképkupacban találtam. Barna, lefésült haja szabadon hagyja magas homlokát: kezdett kopaszodni. Sötét­szürke öltönyt visel, puha gallérú fe­hér inggel, és széles, csíkos nyak­kendővel; ajkán finom mosoly bujkál. Igazi úriember. A fénykép hátoldalán halvány írás, nagyítóval tudom csak elolvasni: Stern Izsó, azután a buda­pesti cím (ugyanaz, mint a miénk és a nagyanyámé: együtt laktunk egy nagy lakásban), majd egy dátum és helység­név: 1904, Nagymihály, nyilvánvaló­ an születésének helye és éve, majd születésének pontos dátuma: március 22. Alatta édesanyja leánykori neve: Lebovits Teréz, majd hivatalos pecsét, fekete tintával írt bejegyzés és olvashatatlan aláírás. A bejegyzés egy szá­mot tartalmaz (olyat, mint egy igazol­ványszám), továbbá odaírták, hogy „láttam”, alatta dátum: 1942. decem­ber 30., és aláírás. 1942. december 30-án Izsó megjelent egy hivatalos sze­mély előtt, akitől eltávozási vagy ha­zatérési engedélyt kapott. Ekkor 38 éves volt. A hivatalnok lepecsételte a fénykép hátoldalát. Valahogy ez a kép is visszakerült anyámhoz vagy a na­gyanyámhoz.

Braham könyvének 338. oldalán ez olvasható: 1942 novemberében a Vé­delmi Minisztérium rendeletére min­den 18 és 48 év közötti zsidó férfinak összeírásra kellett jelentkeznie. „Az érintett zsidók kötelesek két igazol­ványképet vinni, melyből az egyik, mi­után lepecsételték a sorozóirodában és a helyi nyilvántartó irodában, igazolni fogja a nyilvántartásba vételt.” Tehát Izsó „nyilvántartásba-vételi igazolását” tartom a kezemben, lepecsételve, dátu­mozva és aláírva. Csak egyetlen pecsét van rajta. Könyvében Braham egy ugyanilyen fénykép mindkét oldalát közli. Ezen is ugyanazok a fontos ada­tok szerepelnek: születési hely, év­szám, állandó lakcím, anyja leánykori neve. A könyvben szereplő fényképen is csupán egyetlen pecsét és aláírás látható, a dátum: 1942. december 22. Az em­berek, úgy látszik, tényleg eleget tettek a minisztériu­mi rendeletnek. A könyv­ben szereplő ismeretlen fér­fi 1922-ben született, tehát jóval fiatalabb volt. mint a nagybátyám. De Izsó sem volt öreg. Normális körül­mények között egy 38 éves ember nem öreg.

Izsó születési helyét nem találom a térképen. Több mint száz Nagy kezdetű helységnév szerepel: van Nagyarany- puszta, Nagyerdő, Nagylengyel, Nagyszentjános, mindenféle „nagyság”, amit csak el lehet képzelni, de Nagymihály nincsen. A Sternek Magyarország elcsatolt északkeleti részéből származtak, és Nagymihály – melynek lehet, hogy éppúgy megváltoztatták a nevét, mint Ungvárnak, melyből Uzsgorod lett – ta­lán erre található. Szükségem lenne egy 1904-es Magyarország-térképre. Izsó volt a legidősebb gyermek, születésekor a család talán még nem költözött fel Budapestre.

További róla készült fénykép után kutatok. Itt van két, nyilvánvalóan 1944 előtt készült amatőr felvétel. Az egyiken Izsó meztelen felsőtesttel áll mosolygós, fürdőruhás férfiak és nők között. A kép talán egy vasárnap reg­gelen, a Margit-szigeti Sportuszodá­ban vagy a Gellértben készült. Izsó előrehajolva rákönyököl egy fonott karosszékre, melyben egy fiatalember dől hátra; Izsó válla hozzáér a szék karfáján ülő szőke nőhöz. A kép előte­rében két kislány látható, akik a mö­göttük ülő házaspár (feltehetően a szü­leik) lábának támaszkodnak. Sejtel­mem sincs, kik ezek az emberek, csu­pán Izsót ismerem fel. (Különös, hogy egyből felismerem, noha egyáltalán nincsenek róla élő emlékeim.) Itt is elegáns, fekete keretes szemüvegét vi­seli. Haja kissé kócos, arca komoly, de nyugodt. Boldognak látszik.

A másik képen ugyanazt a sötét­szürke öltönyt viseli fehér inggel és nyakkendővel, mint az igazolványké­pen. Pádon ül egy parkban, mellette ifjú pár, világos nyári ruhában. A mo­solygó nő pettyes ruhát visel, fején di­vatos szalmakalap, rajta virágok és szalag; a kalapot ferdén, kicsit kacéran, egyik oldalon a szemébe húzva viseli. A férfi világosszürke puhaka­lapja nem nagyon illik fehér öltönyé­hez. Egészen közel ülnek egymáshoz, a nő bal kezén briliánsgyűrű. Talán nemrég volt az eljegyzésük. Jólöltözöttek, és mégis van bennük valami vidékies. Izsó, fedetlen fejjel, kicsit tá­volabb ül tőlük. Az ifjú pár talán a ki­terjedt Stern család vidéki rokonai, akik fellátogattak a fővárosba – a Li­getben sétáltak és leültek egy padra.

Az is lehet, hogy a fénykép nem Bu­dapesten készült, hogy Izsó volt az, aki hazalátogatott. Bárhogy is történt, az esemény érdemes volt arra, hogy megörökítsék, hogy ünnepeljenek egy derűs nyári napon.

A vidéken élő magyar zsidóság majdnem egészét (közel félmillió em­bert) deportálták. Csak nagyon keve­sen tértek vissza. Ez a pár is nem sok­kal később meg fog halni, de ők ezt nem tudják. Sért a végzetes irónia tri­vialitása, mellyel ez a fénykép felidé­zi az idő visszafordíthatatlanságának kínzó, ám egyben túlságosan is egy­szerű képzetét. De hagyjuk a filozófi­át! Inkább nézzük, ahogy a nő kedve­se karjának támaszkodik, ahogy a ka­lapot viseli, félrecsapva, mint Marlene Dietrich. Az árnyékok játékát a nya­kán, az arcán, ajkain. Csak nézzük!

Még egy képeslapméretű fényképet találtam, melyen nagy csoportnyi férfi látható. Olyan, mint egy osztályfény­kép: egy ülő sor, mögötte három álló, a magasak hátul. A háttérben egy han­gár vagy barakk hatalmas nyitott ajta­ja. A kép középen hosszan beszakadt, hátulról celluxszal ragasztották össze. Lehet, hogy valaki félig eltépte, majd meggondolta magát, vagy talán össze­hajtották, hogy beleférjen egy zsebbe, és így szakadt el. A férfiakon téli vise­let: zakó, pulóver, télikabát. Nem vi­selnek egyenruhát, de valahogy kato­násan néznek ki. Sokuk bal karján csí­kos, nyilvánvalóan nemzeti színű kar­szalag (vannak, akiknek nem látszik a karjuk). Többségük feje fedetlen, de akadnak, akik gyapjú munkássapkát viselnek. Az egyik oldalon egy kövér, katonasapkát viselő férfi ül, gyapjúza­kója felett fehér szakácskötény, karján nincs karszalag. Nagybátyám, Izsó a hátsó sor bal szélén áll, hajadonfőtt, sötét kabátban, nyakán világos sállal. Mosolytalanul egyenesen a kamerába néz. A szakácson és egy első sorban guggoló férfin kívül senki sem moso­lyog. Min mosolyog ez a guggoló em­ber? Ő is munkaszolgálatos, karján ott a karszalag. Lehet, hogy a fényké­pezőgép az oka, hisz vannak, akik ön­kéntelenül elmosolyodnak, ha megpil­lantanak egy kamerát. De az ő moso­lya sem igazán boldog: a férfi félpro­filból látszik, egyik szeme csukva, másikkal oldalvást tekint a kamerába.

Erre a képre semmit sem írtak, ma­gán a képen sincs semmilyen címke vagy jel. Ettől függetlenül kétségtelen, hogy munkaszolgálatosok láthatók a képen: testtartásuk, tekintetük, karsza­lagjuk megmutatja, kik ők. Húsz em­bert számolok, plusz a szakács. Miért van a szakácson katonasapka? O is munkaszolgálatos volt, vagy ő a hadse­reg katonája? Vállára dobva egy kony­haruha, mely a kötény madzagjáig ér.

A férfiak viszonylag egészségesnek látszanak, a kép minden bizonnyal a kezdeti időszakban készült, talán nem sokkal Izsó 1942-es, decemberi bevo­nulása után. Az is lehet, hogy még korábban készült a kép: sok zsidót már 1940-ben és 1941-ben is behívtak, majd néhány hónappal később haza­engedték őket, hogy azután ismét be­hívót küldhessenek nekik. De miért ez a csoportkép, és hogy került az anyámhoz? Furcsa, de olyan, mint egy „emlékkép a munkaszolgálatból”. Zirczen készítették ezt a képet, vagy Zircz csak később következett, amikor már nem fényképeztek?

A túlélő Lacinak is megvolt ez a fénykép, és utóbb elvesztette? Munka­szolgálatosként ő is megkapta a rólam készült fényképek valamelyikét? Nem tudom, és nincs is már senki, akit meg­ kérdezhetnék. Magda nagynéném né­hány évvel anyám előtt halt meg, Laci nagybátyám pedig anyám halála után pár évvel távozott. Amíg éltek, soha­sem beszéltünk ezekről a dolgokról. És úgy látszik, sohasem fordítottam meg a képeket, hogy megnézzem, mit írtak rájuk. Vagy ha láttam, akkor az írás nem jelentett semmit számomra.

A kutyasétáltató és a háziasszonyos képet elküldöm a kiadónak. Gyermek­kori képeket kértek: „a szerző akkor és most” – mondták. A többit vissza­teszem a fiókba, nem próbálom szét­válogatni őket. Egyszer majd biztosan rendet fogok csinálni. Veszek egy szép albumot, mindet rendben belera­gasztom, és jegyzeteket írok majd a képekhez, a gyermekeimnek.

Közben azon töröm a fejem, hogy vajon vak volt az anyám és nem­törődöm, hogy 1944 februárjában fényképészhez vitt engem? Azt persze nem tudhatta, mi fog történni néhány hét múlva: hogy összes vidéki unokatestvérét, nagynénjét és nagybátyját összegyűjtik és meggyilkolják, mi ma­gunk pedig bujkálni és menekülni fo­gunk. De mégis, a háború kellős köze­pén miként tudott eleget tenni a polgá­ri rítusoknak: időpontot megbeszélni a fényképésszel, selyemmasnikkal és ostoba beállításokkal foglalkozni? Ha­csak ez nem éppen az a kitartás, amely bátorságra és éleslátásra vall: hogy fo­lyamatosan megerősítette létét, a mi létünket, még akkor is, amikor a pusz­tulással kellett szembenézni.

Margitta Nóra fordítása

*Harvard Review, 2003 tavasz.

Címkék:2004-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Oz Almog

Oz Almog(kritikai riport) Oz Almog azt kérdezi, hogy „Hát ő is...??”. A Budapesti Zsidó Múzeum­ban tavasszal 301 portréfestményét és a...

Eli Cohen, Rosa Luxemburg, Kaganovics

Eli Cohen (Eliahu Cohen) izraeli titkos ügynök (Alexandria, Egyiptom, 1924) (Damaszkusz, Szíria, 1965, felakasztották) Cohent, aki Egyiptomban nőtt fel és...

Close