Szombat előfizetés 2017

Egy tűrhetetlen egzisztencia

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Vajda Mihállyal beszélget Csáki Márton

2007. Október Vajda Mihály – Misuként talán többen ismerik – filozófus. Tizennégy, politikai és filozófiai esszéket tartalmazó kötetéből mindössze kettő jelenhetett meg a rendszerváltás előtt. Reform-marxista „elhajlásai” és a csehszlovákiai invázió elleni tiltakozása miatt kizárták a pártból, fasizmus-tanulmánya miatt pedig a Filozófiai Szemle szerkesztőbizottságából. Bizonyos értelemben tipikusnak mondható életútjáról, mesteréről, Lukács Györgyről és saját munkásságáról kérdeztük, vagyis hogy miképpen jutott el a Budapesti Iskolán és az ellenzékiségen át a posztmodern Heideggerig.

„1935-ben születtem önmagát asszimilálódottnak hívő zsidó családban.” Elég beszédes tény, hogy 1944. március 19-e óta vannak emlékei.

  Vajda Mihaly  
  Vajda Mihály (Fotó: Tóth Csilla)  

– Gyermekkoromból csak képek élnek bennem, pontos összefüggéseket nem tudnék felrajzolni. „Zsidó” – ebben a formában ezt nem közölték velem, de hatéves koromtól kötelező zsidó hittanra jártam. Számomra, az evangélikus iskolában csak ez jelentett különbséget: itt a rabbi, ott a tisztelendő mesélt szép történeteket. A családban nem találkoztam zsidó kultúrával. Ránk ragasztották, hogy zsidók vagyunk, és a gyakorlatban jöttem rá, mit is jelent ez: a nürnbergi törvényeket. Nem más vallású, hanem alacsonyabb rendű ember vagyok… talán nem is egészen ember. Az asszimiláns családokhoz hasonlóan, nálunk sem esett szó a zsidótörvényekről. Hallgattak, amíg végképp lehetetlenné vált nem tudomást venni a veszélyről. Egyébként egyszer tartottunk szédert, 1944-ben – úgy gondolhatták, ha egyszer zsidónak nyilvánítottak minket, hát tegyünk is úgy.

Apja banktisztviselő volt, de később nevezték burzsoá-csemetének is.

– Nehéz bármit kezdeni ezekkel a kategóriákkal. Semmiben nem szenvedtünk szükséget – apám nyolcszáz pengőt keresett, ami a „havi kétszáz sose telt” tükrében jó fizetés lehetett. Valószínűleg előbbre jutott volna, ha nem zsidó… rémlik, beszélt ilyesmiről.

Édesanyjának ez még nagyobb törést okozott…

– Festőnek készült, 1933-ra kapott egy ösztöndíjat Berlinbe, ahová zsidóként már nem utazhatott ki, és ez lelkileg nagyon megviselte, művészi tevékenységét abbahagyta. Ekkor ment férjhez; úgy érezte, kötelessége jó anyává és feleséggé válni, ha egyszer ezt „választotta”. A háború után jelentkezett a képzőművészetire, ám a korhatár miatt nem vették fel, amit újabb katasztrófaként élt meg. A háborút követően aztán az egész család megkeresztelkedett. Engem se a kereszténységhez, se a zsidósághoz nem fűz speciális viszony; mint kulturális tényezők érdekesek számomra, de soha nem voltam hívő alkat.

És Bibót idézve, öntudatos zsidó helyett társadalmi érdeklődésű emberré vált…

– Egy gyerekben, aki kikerült abból a világégéséből, amit az üldöztetés tapasztalata csak tetézett, természetes volt egy új világ megalkotásának a vágya. És ilyen ígérettel csak a kommunisták álltak elő. Nem tudtam, mennyire hazug, de ha tudtam is volna, az ígéret volt a fontos. Fiatal felnőttként ezért lettünk kommunisták, de már tizenévesen kételyeim támadtak. Hittem ugyan, de nem a Kierkegaard-i mondás értelmében, azaz hogy Isten előtt sosem lehet igazam.

Vagyis az ön esetében nem hitpótlékként funkcionált a kommunizmus?

– De, a megváltás ígérete volt: a siralomvölgy helyén létrehozni a földi mennyországot. Max Weber felfedezte Lukácsban a rajongót, aki ugyanakkor racionális módon igyekszik megoldani a végső kérdéseket. A tudomány mint hivatás című művében azt javasolta, ezek az emberek, csatlakozzanak inkább az egyházakhoz, mert hitbéli kérdésekről nem lehet tudományosan értekezni.

A reáltudományok vonzották, mégis filozófus lett. A Lukács-tanítványok általában mesterük személyiségével magyarázzák döntésüket.

– Egyszerűen nem volt jó humántanárom. Minden arra predesztinált, hogy matematikus legyek, de aki gyerekként egy évet a halál árnyékában tölt, hamar felnőtté válik, jobban érdeklődik a politika iránt. Marxizmusra jelentkeztem, ami tisztán politikai döntés volt, bár egyre inkább gyanakodtam.

Fiatalon kezdett gyanakodni, még ha érdekelte is a politika.

– Nézze, amikor Rákosi elmagyarázta, miként fogják felszámolni a feketepiacot, tudtam, hogy piszkosul hazudik. Igazán döntő azonban barátom rettegése volt a kitelepítések időszakában, és egy másik iskolatársam esete, akit valóban kitelepítettek. Láttam a házunkban, hogyan zajlik ez, és pont olyan volt, mint amikor minket hurcoltak el a gettóba.

Ez se jellemző. Sokaknak okozott lelkifurdalást, hogy hasonló élményeik ellenére a kitelepítéseknél behunyták a szemüket.

– Szituáció kérdése volt. Aki nem látott elhurcolni egy családot, eltekinthetett tőle. Egyik ismerősömnek a svábok kitelepítésénél kellett segédkeznie – lelkileg nem bírta elviselni, magát a folyamatot nem tudta nézni, ahogyan én sem. Élénken élt bennem a kép, ahogy a gettóba menet vonultunk az utcán – ráadásul fizikai fájdalom is gyötört, mert nem sokkal előtte leforráztam magam. Szóval, amikor a házunkban lakó családot fél óra alatt felpakolták egy teherautóra, felmerült bennem a kérdés, szabad-e így bánni emberekkel.

Akkor mit várt a marxizmustól?

– Naiv hülyegyerekként azt hittem, ott majd megtanulom mi hibádzik: a praxis, avagy a teória? Pillanatok alatt kijózanított a sok marhaság, amit tanítottak, de az „olvadás” időszakában az oktatók sem voltak már olyan magabiztosak. Sikerült elérnünk, hogy szétválasszák a marxizmus- és a filozófiaoktatást. Szigeti József tanított filozófiatörténetet meg egy fiatalember, Ladányi Péter, aki ’56 után a rabbiképző könyvtárosa lett. Heller Ágnes is tartott egy szemináriumot – felfigyelt rám, rajta keresztül találkoztam Lukáccsal.

1956 után nem kapott állást, de nem tudom eldönteni, vajon alábecsüli-e ’56-os szerepét, hisz az emigráláson elgondolkodott.

– Nem volt szerepem. Lelkesedtem, tüntettem, még a nemzetőrségbe is jelentkeztem, de az ávósok utáni hajsza már nem vonzott annyira. A kétes figurák miatt otthagytam a nemzetőrséget, mire a bölcsészkaron beosztottak a katonai bizottságba. Az emigráláson csak egy pillanatig morfondíroztam. Más kérdés, hogy magamnak sem tudtam megmagyarázni, miért ragaszkodom ehhez az országhoz. Mindig találtam konkrét okot, de a lelkem mélyén más lappangott: tűrhetetlen egzisztenciának nyilvánítottak mint zsidót, mint ellenzékit, mire azt mondtam, menjenek el azok, akik különbséget tesznek faji, vallási, világnézeti alapon. Úgy éreztem, jogom van itt maradni – ez a makacsság marasztott.

Ekkor következik élete legzavarosabb időszaka. Hisz a szocializmusban, sőt 1962-ben felvételét kéri a pártba, holott ön már az ellenzéki Lukácshoz csatlakozott.

– Jogosan mondja zavarosnak, de Lukácsnál nem lehetett kiábrándulni a szocializmusból. Tizenkét évet töltött Moszkvában, imádott mostohafiát a Gulágra vitték, de még ez sem volt neki elég. Soha nem volt ellenzéki, ez legenda. Állandóan gyanús volt a pártnak, mert tudták, hogy ragaszkodik intellektuális függetlenségéhez, noha a marxizmus gondolati horizontját soha nem lépte volna át. És aki tudatosan így tesz, az vallásosan viszonyul a szövegekhez. Igaz, főleg azok között, akik közel álltak hozzá, elindult valamiféle ellenzéki erjedés.

És a pártba való belépés? Ugyanaz a dac szülte, mint az itthon maradást?

– 1961-ig csak általános iskolában taníthattam, majd a Filozófiai Intézetben dolgozó barátaim unszolására felvettek dokumentátornak. Egyesek azt mondták, úgy lehet segíteni valami pozitív kibontakozást – normális filozófiaoktatást –, ha belépünk. Erről egyébként 1956. december 31-én vitáztunk először: az egyik álláspont szerint be kell lépni a pártba, hogy ne csak gazemberek legyenek ott. Én azt mondtam, akkor mi is azzá válunk. Teljesen inkonzisztens döntés volt részemről, hogy később mégis megtettem. Nem tudtam mit mondani, holott sorolhattam volna a véres megtorlást, a még börtönben ülő értelmiségieket, stb. Nem tettem. Elhitettem magammal, hogy lesz elfogadható kibontakozás.

Felvételét meg akarták akadályozni, ami mögött antiszemita indítékot sejtett.

– Az asszimilálódott zsidó képes volt úgy elfelejteni a holokausztot, mintha nem is lett volna. Ez a kérdés lekerült a napirendről. Zsidóságunkat csak 1967-ben bányásztuk elő, amikor a hivatalos szovjet álláspontot csak antiszemitizmusként tudtuk értelmezni. A hatnapos háború idején emocionálisan nem maradtam semleges. Bármennyire nincs közöm a hagyományhoz, az antiszemitizmus eleven – és ha az, akkor zsidó vagyok. Magyar értelmiségi vagyok mindaddig… nem tudom meddig. Ez is csak mese. Egyszerűen felfedeztem magamban valami kötődést, és ha megkérdezné, mi az ördög az, nagyon nehezen tudnék válaszolni. Arendt szerint sokan nem kötődnek a bibliai hagyományhoz, mégis zsidók. Ilyen „mégis zsidó” vagyok.

Egy interjúban azt mondta, meglepődve észlelte, mennyi zsidó vette körül.

– A megdöbbentő, hogy ezt egy ideig nem vettem észre. Környezetemben mindig felülreprezentáltak voltak a zsidók, ahogy a magyar liberális humán kultúrában is. A zsidók inkább egy nyitott, felvilágosult, nyugati eszmevilág felé orientálódnak. De korábban bejött valami vakság, a feledés vágya, na és hogy nem akartuk látni: a szovjet szisztémát másoló szörnyeteg-rendszer vezetői 1948 és 1953 között, mind zsidók voltak.

A hatalom mikor kezdett ellenségként tekinteni önökre? Lukácsot „visszazárták” a pártba, akár élcsapatnak is számíthattak volna.

– Számítottunk is: 1968 előtt fontolgatták, hogy Márkus Györgyöt és Hellert kinevezik egyetemi tanárnak. Bennünk is élt még az emberarcú szocializmus reménye. Az 1956-62 közti depressziós időszak csak vodkaiváshoz vezetett, nem pedig világnézetünk felülvizsgálatához. Éppen azért váltunk veszélyessé, mert nem mondtuk, hogy nekünk ehhez az egészhez semmi közünk. Ellenkezőleg. 1968 azonban a rendszerhez való kötődésem gyorsan bekövetkező feladását, egy nevelődési folyamat végét jelentette. A hetvenes évek közepére barátaimmal is feszült lett a viszonyom: nem tartottam többé lehetségesnek megérteni a világot a marxizmus alapján.  

Elvesztegetett időnek érzi a marxizmussal való foglalatoskodást?

– Kényszerkorlátoztuk magunk – a jugoszláv Praxis-kör például sokkal érdekesebb volt a világ számára –, de sok mindent képesek voltunk végiggondolni. Ennek eredményeként, semmilyen világmegváltó gondolatrendszert nem tudok többé elfogadni. Utolsó látogatásomkor Lukács azt mondta: „kénytelen vagyok belátni, hogy mégiscsak zsákutca, ami itt létrejött. Majd négyszáz év múlva újra kezdjük…” – én ugyan nem, válaszoltam. Az egész európai felvilágosodás alapvető trükkjével szakítottam – ami egyébként a kereszténységnek is tradíciója –, miszerint a ma élő individuum mit se számít. Minden mesterségesen felépített társadalom diktatúrát eredményez. A polgári társadalom keretei meghaladhatatlanok.

Cioran szerint a totalitarizmus az utópiától fosztotta meg az emberiséget. Gondolom, ezzel egyetért, a modernitást mint olyat mégis értékként kezeli.

– A tradíciót is. Nem az értékeim konzervatívak, de ha egyik napról a másikra megváltoztatjuk őket, abból csak szörnyűség sülhet ki. A kommunizmus pont a humánus, a pozitív konzervatív tradíciókat törölte ki, vagyis hogy saját kompetenciánk keretein belül próbáljunk emberi életet teremteni. Ma nincs olyan társadalmi réteg, amire fel lehetne építeni egy – számomra rokonszenves – liberális-konzervatív politikát.

Egy írásában kedves, szivarozó öregúrként emlékezik Lukácsra. Előélete nem okozott önnek belső konfliktusokat?

– Egy okos öregúrként, aki nagyon meglágyult és oda tudott figyelni az emberekre. Goethe-díját például tanítványai lakásproblémájának megoldására áldozta. Élete egyes mozzanatai konfliktust okoztak, de szüleink rémséges tetteire is csak haláluk után ébredünk rá. Persze, mikor azzal dicsekedett, hogyan ünnepelték meg Moszkvában Kun Béla elhurcolását, azt akkor is emberi abszurditásnak tartottam.

Mivel teltek az 1968 és 1977-es elutazása közötti évek?

– A saját világlátásommal való hadakozás és az üldözésünk jellemezte, amiben a párton belüli harc játszotta a főszerepet: a keményvonalasok a revizionista pártvezetés bázisaként állítottak be minket, mire a Kádár-Aczél-vonal demonstrálni akarta, hogy ők is tudnak kemények lenni. A rendszer két dolgot tehetett a hozzánk hasonlókkal: vagy agyonlövi őket – amire már nem volt lehetősége –, vagy tesz rájuk. Ehelyett belekezdtek abba az üldözősdibe, amibe nagyon is bele lehetett rokkanni, hisz belülről nem láthattuk, mennyire felbomlóban van a rendszer.

1977-ben Németországba ment tanítani. A nyugati baloldal nyilván szívesen fogadta volna, ha nincs az a bizonyos, a kommunizmus fasizmussá szelídülését taglaló műve, aminek német kiadását Jürgen Habermas akadályozza meg.

– Lelkesen fogadtak – ha tudomást szereztek zsidóságomról, még kötelezőmód szerettek is –, de akikkel emberileg szót értettem, azokkal politikailag nem tudtam mit kezdeni, ugyanis azt akartam, ami ellen ők harcoltak: a „kegyetlen” kapitalizmust a diktatúrával szemben. Sok tekintetben dogmákra épülő szöveget hoztam ugyan létre, de rájöttem, hogy emberi dolgokról nem lehet általánosságokban beszélni, a „jogosult kivételt” kell megtalálnunk.

Három év múltán hazatért és aktív tagja lett a demokratikus ellenzéknek. Kialakított valamilyen sajátos álláspontot abban a közegben?

– Az 1972-es szakítás miatt egyes ellenzékiek gyanakodva tekintettek rám, de benne voltam, tudva, hogy nincsenek komoly rizikói. Amúgy nyelviskolákban tanítottam, elégedett voltam. Sajátos pozíciómat az jelentette, hogy én valóban „csak” egy intellektuális ellenzékiséget képviseltem. Míg sokan a politikai szerepvállalásra készültek, addig én arra vágytam, hogy végre a becsületes foglalkozásom űzhessem.

Richard Rorty írja valahol, hogy a filozófiának három útja lehetséges: a tudományos, a politikai és a költői, azaz Husserl, Marx vagy Heidegger útja. Ön mindet bejárta – a költőit jelenleg is járja – nem beszélve e három gondolkodó jelentőségéről életművében. Újabb írásaiban egyre ironikusabban viszonyul a filozófiai hagyományhoz.

– Nem vagyok költői természet, de az irodalom, a művészet valóban egyre fontosabb számomra, olykor alkalmasabb egy-egy filozófiai kérdés megvilágítására. A humor és az irónia két nagyon fontos dolog: utóbbiban vélem felfedezni kötődésemet valamiféle modern zsidó szellemiséghez – joggal mondhatják, hogy komolytalan, úgymond zsidós a gondolkodásom. Történeteket mesélni, „vissza-varázsosítani” a világot: nekem ma ez a filozófia.

Még mindig tervezi, hogy megírja a Lukács-iskola történetét, illetve a „zsidókérdésről” felgyűlt gondolatait? Utóbbiról már a hetvenes években is beszélt.

– A Lukács-iskola túl személyes… Az író kegyetlenebb, mint a filozófus, bár – Nietzsche jól látta – ő is mindig önéletrajzot ír. Új kötetemben viszont sok zsidó tárgyú írás van. Többször kifejtettem már a „zsidókérdéssel” kapcsolatos elméletemet, de nem arattam nagy sikert: az antiszemitizmus ugyanis magánügy. Probléma akkor van, ha zsidókérdéssé lesz, amit meg kell oldani. Megértem a félelmeket, én is szkeptikus vagyok a történelem tanulságait illetően, de komikusnak érzem, ha ma valaki azt mondja, hogy Auschwitz réme ott lebeg felettünk.

Címkék:2007-09, 2007-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Egy zsidó fiú volt az SS kabalája

2007. szeptember 30. Ilya Galperin egy fehér-orosz falucskában élt 1941-ben szüleivel, akkor volt öt éves. Ma hetvenkettő és Alex Kurzemnek...

Nem mérgezték meg – Wallenberg-aktákat adott át az orosz biztonsági szolgálat

2007. szeptember 30. Raoul Wallenberg, a második világháború éveiben Magyarországon zsidók ezreit megmentő svéd diplomata sorsával kapcsolatos fotókat és dokumentumokat...

Close