Egy szerkesztő magántöprengései
FORRONG A VILÁG, az ország, cseppfolyós állapotban van a magyar zsidó szervezeti élet. Lebomlanak régi szerkezetek és kínkeservvel születik az új. Nincsen jó formában a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület sem. Kezdetben volt az elementáris erejű érdeklődés és a lelkesedés, ma már ennek alig van nyoma. Rendezvényeink látogatottsága apad, tisztújító közgyűlésünk meglehetős közönybe fulladt. Sok a vita a zsidóságról és a zsidóság soraiban, s az egyesületen belül is eltérő nézetek élnek, mi több, csapnak össze egyre gyakrabban. Magának az Egyesületnek a diagnózisáról is különbözőek a vélemények. Van, aki a pangást jobbára objektív okokkal magyarázza (ezt teszi a közgyűlésről beszámoló szerzők is.) Jómagam úgy gondolom, hogy emellett a vezetést is terheli felelősség. Eltávolodtunk a tagságtól, nem vontuk le a szükséges következtetéseket abból a tényből, hogy a beiratkozott tagságnak csak kis része aktív és kevesen fizetik a tagdíjat. A passzivitás tehát kétszeres, s közben a vezetőség tevékenysége mintha a belterjesség felé fordult volna, nem érzékeli kellőképpen a tagság igényeit, rokon- és ellenszenveit, de a zsidóság dilemmáit sem. Az etnikai önmeghatározás követelése sokakban azt a félelmet kelti, hogy ez egyfajta önkirekesztés a magyarságból, s megkérdőjelezik ezzel kapcsolatban az Egyesület nevében szereplő magyar jelleg. A tevékenységben eltolódni látszik a hangsúly, keveset törődünk a zsidó tradícióval, az előadások és nyilvános viták a politika felé mozdultak el és emiatt megkérdőjeleződik kulturális jellegünk. És a tagság távolmaradozása okán egyesületi jellegünk sem domborodik ki kellőképpen.
Nem azt akarom ezzel mondani, hogy semmit sem tettünk, vagy mindent rosszul csináltunk. A közgyűlésen egyetértés volt abban, hogy az Egyesületnek van társadalmi súlya és bizonyos tekintélye is. Nem hiába fáradoztunk és az egyesületi tagság tevékenységének vannak kétségtelen eredményei. Éppen ez teszi indokolttá, hogy kritikusam vizsgáljuk, jó irányba megyünk-e.
A sok bizonytalanság, a szerkesztőváltás és a belső viták kihatnak a lapra is. Közlünk beszámolókat és írásokat, amelyeket a szerkesztők sem egyöntetűen ítélnek meg. De alapelvünk, a nézetek pluralitása, s ezen belül az, hogy amit közlünk, annak nem feltétlenül kell tükröznie a szerkesztők egyöntetű álláspontját – ilyesmi sok esetben nincs is -, de lapálláspontnak se tekintse senki. A közgyűlési beszámoló és fentiekben vázolt megítélés jelzi, hogy polifónia jellemző ebben a kérdésben. Az Aczél Györgyről szóló írás egyenesen viharos elutasításra talál egyik-másik szerkesztőnél. Mégis közöljük, noha az a kis csoport, amely felháborítónak találta Aczél fogadtatását Izraelben, Egyesületünk vezetősége tagjaiból tevődött össze. Sokunknak más az értékítélete, mint az inkriminált cikk szerzőjének. Kétségbe vonjuk, hogy a politikus Aczél életművét lehet-e a zsidóság szemszögéből másként megítélni, mint abszolút negatívan. A szöveg közzétételével célunk az, hogy egy markáns adalékkal kiemeljük a zsidó útkeresés egyik, meglehetősen tipikus változatának teljes tragikumát, s esetleg elindítsunk egy vitát arról, hogy mi motiválta ezt a fajta értékválasztást, és hogy ennek nyilvánvaló csődje egyéni és közösségi szempontból milyen más lehetőségek felé fordíthatja a magyar zsidókat.
Töprengtünk azon, hogy a zsidó etnikumról folyó szenvedélyes disputával foglalkozzunk-e? Akár csak azért is, mert sok itt a félreértés és félremagyarázás, és mert olykor az Egyesületet is érik heves támadások. Tény, hogy a vezetőség sem egységes ebben a kérdésben, mint ahogy tapasztalhatólag a hazai zsidóság sem. Személyes véleményem az, hogy a többség az etnikai önmeghatározást elutasítja, bár ennek képviselői tagadják, hogy ők kisebbséget alkotnának. Mindenesetre a téma bonyolult és rettenetes érzékenységeket érint, mély érzelmeket kavar fel, ezért is döntöttünk úgy, hogy a vezetőség nyilatkozatát közöljük és semmi mást. Ebből talán kitetszik, hogy sok „hamispénzt” hoztak forgalomba és a „pénzhamisítók” könnyűszerrel tetten érhetők.
Végül, de nem utolsósorban nekem személy szerint az a nézetem, hogy a zsidókérdés túl van proporcionálva, és bár elfogadom az érveket, amelyek amellett szólnak, hogy a téma egyhamar nem kerül le a napirendről, mindazonáltal jobbnak tartanám, ha kevesebbet szaggatódnának föl a sebek, kevesebben foglalatoskodnának ilyesmivel és főleg, ha pártpolitikai célból nem erőltetnék a lakosságra, és nem idegesítenék vele annyit a társadalmat.
Milyen jó volna tudni, mit gondol minderről Ön, kedves olvasónk. Bárcsak megosztaná velünk véleményét.
Zala Tamás
Címkék:1990-06