Szombat előfizetés 2017

Egy portréfestőnő portréja

Írta: Pécsi Katalin - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Decemberi számunkban két rendkívül érdekes és erőteljes nőt mutatunk be ol­vasóinknak. Reinharz professzor asszony, a jeles tudós és feminista aktivista személyében olyan gondolkodót ismerhetünk meg, aki eszméit mindenkor a gyakorlat próbakövén méri meg. A Brandeis Egyetem zsidó nőket kutató tan­székén valódi „női teret” hozott létre munkatársnői számára. Kaszab Judittól, a nyolcvanon túli, ám örökifjú ausztráliai festőművésznőtől pedig leginkább a boldogság receptjét leshetjük el, ha nagyon figyelünk…

Pécsi Katalin

Kaszab Judit „elmeséletlen történetei”

A Macquarie Galleries-ben, Sydneyben 1953-ban megrendezett, első önálló kiál­lítása óta Judy Cassab – Kaszab Judit – több mint ötvenszer állított ki Ausztrá­liában és szerte a világon: rendszeres vendég Párizsban éppen úgy, mint Lon­donban. Ma Ausztrália legismertebb port­réfestőjének számít. A hatvanas évek óta számos rangos művészeti és állami ki­tüntetéssel díjazták munkásságát – köz­tük olyannal is, melyet először adtak női művésznek. Az Őszi Művészeti Fesztivál keretében egy hónapig Budapesten, az óbudai Vasarely Múzeumban találkozhat­tunk képeivel. Az Esztertáska képviselő­jét a Sydney Apartment Hotelban fogad­ja, az elutazása előtti nap reggelén.

Első látásra megbűvöl kedves moso­lyával, vitalitásával és derűs lényével. Hát még amikor mesélni kezd! Kedvvel idézi fel indulása éveit, s noha nem mondha­tó, hogy könnyű élete lett volna, minden történetéből életszeretet árad. Úgy fogal­maz magyarul, hogy mondatai nyomda­készek. Hamarosan kiderül, hogyan tett szert erre a mesélő képességre a hosszú emigráció ellenére: elárulja, 12 éves ko­ra óta nemcsak fest, de naponta naplót is ír. Magyarul persze. („Amikor nem volt más, például az ostrom alatt, akkor vécé­papírra írtam. Lakásom egyetlen zárható szekrényében tartottam évtizedekig a kéziratot, még a férjem sem olvashatott bele! Aztán, amikor a fiaim felnőttek, egyszer csak kíváncsiak lettek, mit is írt annyi éven át az anyjuk. De magyarul nem tudtak, így aztán a kedvükért neki­ álltam lefordítani a szöveget 35 kézzel írt kötetet kellett angolra ültetnia fordí­tás három évében tanultam meg igazán a nyelvet. 1600 oldalt tett ki a szöveg. Soha eszembe nem jutott volna, hogy ki­adjam: egyszerűen szokásommá vált, hogy naponta írok – mint ahogy fogat mos az embernem tudtam lefeküdni, amíg papírra nem vetettem a gondolatai­mat. Amikor hetvenéves lettem, a bará­taim megkérdezték: nem kéne már kez­dened valamit a naplóiddal? Mire én né­mileg agresszíven azt válaszoltam: Majd ha öreg leszek! De aztán motoszkálni kezdett bennem a gondolat. A képeim miatt sohasem aggódom. Ha nem sikerül valamelyik, festhetek egy újat. A napló­val más a helyzet. Az első tizenegy év naplóit elvesztettem: elpusztultak a há­ború alatt szülőhelyemen, Beregszászon. Minden mást is elvesztettem, ami ott ma­radt, de a tárgyak, még a nekünk kedve­sek is, pótolhatók. De soha nem tudjuk újra megszerezni a tizenkét éves, hajdani önmagunkat.”)

Arról faggatom Kaszab Juditot, hogyan élte át a vészkorszakot. A történet azzal kezdődik, hogyan ismerkedett meg élete nagy szerelmével, későbbi „gáláns férjével” és 64 éven át társával. Kaempfner Jancsi azzal is bizonyította szerelmét, hogy biztatta asszonyát: járja csak a ma­ga útját, és tanuljon meg mindent, amire festőként szüksége lesz. Így amíg a fiatal férj bevonul a lengyelországi munkaszol­gálatra, Judit Beregszászról Budapestre jön a festőakadémiára, és Bernáth Aurél tanítványa lesz. („Tudtuk, hogy so­káig nem látjuk egymást. Ezért mielőtt Jancsi elment, kiválasztottunk egy csilla­got, amelyen találkozhatunk. Mindketten hűségesen megtartottuk az esténkénti randevúnkat. Jancsi azt mondja, hogy ez tartotta életben. Egyszer üzenetet kap­tam, hogy Jancsi marhavagonja Lengyel- országból Oroszországba tartva, keresz­tül fog menni Beregszászon. Fagyos hi­deg volt, és a vonatra kilenc órát kellett várakoznunk. Amikor végre megérke­zett, és Jancsi meglátott a peronon, ki­nyújtotta értem a kezét, megragadott, és fölemelt magához a vagonba. A vonat megindult, és én vele utaztam körülbelül négy óra hosszat. Mielőtt az orosz határ­hoz értünk, leugrottam a lassító vonatról a hóba, és visszagyalogoltam az előbbi állomáshoz. Nem láttam őt viszont két teljes évig.) Aztán 1944-ben a férj azon szerencsések közé tartozik, akik épség­ben megérkeznek. Sárga csillagot kell vi­selnie, Judit viszont hamis papírral, álné­ven új életet kezd. Keresztény lány lesz, a család régi cselédjének, Koperdák Má­riának a papírjaival egy gyógyszergyár­ban dolgozik. A fiatal nő maga keresi fel Juditot Pesten, és ajánlja fel családja hi­vatalos iratait. (Judit körül csupa ilyen jó ember tüsténkedett – derül ki a történe­teiből.) Jancsi mellett is feltűnik a jó an­gyal: Bán Frigyes, a filmrendező és fele­sége személyében. Menedéket kínáltak neki, és kilenc hónapig bújtatták lakásuk egyik szekrényében – noha ezzel az éle­tüket tették kockára. „Mire való a barát­ság?” – kérdezte Frigyes. Jancsi előbb szabadult fel Zuglóban, így a szovjet had­sereggel együtt érkezett Judit Madách té­ri, zsidó házába. A lakók csak néztek, hogy miért ugrik a „keresztény munkás­lány” a szovjet katonaköpenyt viselő, zsi­dó férfi nyakába. Hamarosan visszamen­tek Beregszászra, ahol a várost ugyan épségben találták, de zsidók nélkül.

(„A nagymamám és anyám háza üre­sen állt, az ajtók kitépve, a fürdőkád és a zongora eltűnt, a csillár egy fán függött a kertben.”) Megölték mindkettőjük egész családját. („Férjem, aki korábban a Munkács melletti sörgyár igazgatója volt, azonnal nekiállt, hogy pénzt szerez zen, és megszervezze a zsidó népkony­hát a táborból visszatérteknek.”)

A felszabadulás után hamar megszüle­tett a két gyerek, Judit pedig újra nekivá­gott a festői pályának is. Vett egy új vázlatfüzetet, és elkezdte tanulmányozni Picassót, Matisse-t, Rouault-t, Derain-t… Egy bejegyzés a naplójában ezekről az időkről így emlékezik: „nem merem ezt senkinek mondani, de úgy érzem, egy nap jobban fogok portrékat festeni, mint bárki más!” 1949-ben hagyják el Magyarországot, és 1951-től él a család Auszt­ráliában. Jó pár évet kellett várni az első sikerre: az első díjakból férje biztatására a festőnő Európába utazik, hogy végre saját szemével láthassa a világ híres mú­zeumait. Aztán eljön az az idő, amikor a portré festőnőt már kiállítani hívják e hí­res múzeumokba és galériákba.

„Milyen Sydneyben nőnek lenni?” – tu­dakolnám még Judittól, ám nevetve csak ennyit mond: unalmas! Az ő élete persze ott is kész regény. Hetvenöt éve­sen még íróként is debütált: megjelen­tette angolul a naplóiból összeállított, öt­száz oldalas önéletrajzát.

Szeretné magyarul is kiadni, mondja: jó érzés ennyi év után újraélni az életét.

Pécsi Katalin

Címkék:2003-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Törekvés a fényhez – Kaszab Judit kiállítása, (Vasarely Múzeum, 2003. október)

Törekvés a fényhez Kaszab Judit kiállítása (Vasarely Múzeum, 2003. október) Túl van a nyolcvanon, és színgazdag siva­tagi tájképeket fest? Bernáth...

„Fontos, hogy saját otthonunk legyen” – Pető Andrea beszélget a nőtudományról Shulamith Reinharz professzorasszonnyal

„Fontos, hogy saját otthonunk legyen” Pető Andrea beszélget a nőtudományról Shulamith Reinharz professzor asszonnyal Shulamith Reinharz könyve - a feminis­ta...

Close