Szombat előfizetés 2017

Egy Ismeretlen történetéből

Írta: Szilágyi Ernő - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Szilágyi Ernő

Egy Ismeretlen történetéből

(részlet)1

SZERZŐDÉS

„…s minden bűnünket, melyeket

előtted adásvétellel elkövettünk…

(A Jom Kippurkor elmondott bűnvallomásból2)

Április 8-a, délután négy óra. Ötszo­bás lakás, modern íróasztal, telefon, klubszékek, elektromos világítás, szi­varfüst, tárgyilagosság. Azonkívül két úr a Hotel Astoriából: ismerősünk, a jól táplált Haupsturmführer és mellette egy új arc: egy ártalmatlan, vidáman nevet­gélő Obersturmbannführer.3 A zsidó politikus is jelen van, rajta kívül pedig az egyik barátja, a legközvetlenebb munkatársa. [Kasztner Rezső és Joel Brand. – A szerk.] Még dolgunk lesz vele, és a „másodiknak” kell neveznünk őt. Ez az elnevezés nem véletlen, nem hierarchikus rangsorra utal, nem is a sorrendet jelöli. O sors, sőt: végzet! Majdnem a végzetévé válik, nem min­denki tudja elviselni, hogy huzamosabb ideig „a második” maradjon.

Azonnal hozzákezdhetünk ahhoz, hogy a nagy találkozóról szóló doku­mentumot elkészítsük az utókor számá­ra. Itt azonban, éppen a jövőre is tekin­tettel, fájdalmas pontossággal kell fogal­mazni. És jönni fognak a történész, urak, kutatók és szövegkritikusok, akik a nyu­godt órákban tudományos módszerek­kel dolgoznak majd. Akiknek – normá­lis pulzussal – az. objektív igazságot kell keresniük, és később könyvet kell írni­uk, történelmet, vagy még inkább: tudo­mányt! Tudományt arról, ami egykor csak… csak emberi, élő sors volt!

És hogyha ők a saját módszereikkel a levéltárban bogarásznak, és beleütköz­nek egy régi, megsárgult okmányba, és megállnak, megrázzák a fejeiket, aztán – kritikai szemekkel – megkísérlik, hogy tovább olvassák, majd végül az egészet félre kell tenniük: „Teljes őrült­ség!” – kiáltanak majd fel, és aztán oda a történetírás! Majd a szokottól egészen eltérőt fognak papírra vetni erről a „szerződésről”.

Mindent le kell jegyezni, minden ki­ejtett szót, semmit sem szabad eltitkol­ni, magát azt nem, hogy a lényeges – az üzlet, vagy hogyha ez szebben hangzik: a kiárusítás – csak mellékesen fontos, és először csak az utolsó percekben ke­rült szóba.

A külsőségeket sem szabad elhanya­golnunk, hogy az uraknak először egy csésze teát tálaltak fel és csak ezután in­dult meg az eszmecsere. Első szempil­lantásra könnyen azt mondhatnánk, hogy egy könnyű kis társalgásról van szó: a magyar zsidók egészségtelen tár­sadalmi rétegződéséről, kivándorlási kérdésekről, a zsidóknak a fizikai mun­kára történő átneveléséről beszélgettek. Az SS urai komolyan figyeltek, és ami a viselkedésüket illeti, azt nem illetheti kritika, végig megfelelt az úriember normáinak. Csak talán azt lehetne fel­vetni, hogy nem nyújtottak kezet és minden szófordulatnál kerülték azt, hogy – ahogy egyszer az SS-urak a zsidó politikust már szólították – nehogy önkéntelenül „úrnak” szólítsák.

Ami a politikust illeti, nos, miatta nem kell szégyenkeznünk. Expozéját tudo­mányos társaságban is melegen fogad­ták volna, kiváló szónoknak mutatko­zott, amit pedig mondott, annak volt szí­ne és melegsége, és még maga a humor sem hiányzott a fejtegetéseiből, csak a másik, a „második” jegyezte meg, hogy milyen görcsösen rángatódznak az ujjai a megbeszélés alatt, és hogyha a társal­gás még tovább tartott volna, akkor a körmeit tövig tépkedte volna.

Ezeket a zavaró pillanatokat is bele­értve, a délután egyáltalán nem oly ér­dekfeszítő eseményeit meglehetős hézagtalansággal regisztrálhatjuk. Pusztán valami csekélység áll még előttünk. Egy kis jogi tudás és egy bizonyos ke­reskedői stílus elegendő, hogy a vé­telről és az eladásról tájékoztassunk. Ami talán még tisztázásra vár, azok csak az eladásra szánt áruk. Nyolcszor százezer organikus lest, mindegyikük keltőtől hetven-nyolcvan kilóig terjedő súllyal. Pontosan megmérhető, hogy mennyi fehérje és szénhidrát van mind­egyikben, mennyi só és víz; csont és ideg, szerves és szervetlen anyag. Ma­radéktalanul analizálható áru. A csekélység, melyet a kémikus nem tud meg­ragadni, az, hogy ezek a testek tudnak magukról, és hogy ennél a tisztán keres­kedelmi tettnél ez egyszer figyelmen kí­vül hagyható. És hogyha mi ezzel az egészet, a nyolcat százezerszer szoroz­zuk meg, akkor megkapjuk a lényeget – ahogy az SS-urak oly találóan elnevez­ték. Ez vár eladásra.

És evégett birkóznak pusztító őserők és szeretetteljesen nemző csírák ebben a praktikus elrendezésű szobában. Akik itten a foteljeikben egymással kapcso­latba lépnek, azok két világprincípiu­mot képviselnek. A világűr hidege csil­log a Hauptsurmführer szemüvege mö­gül. kék, mélyen a húsos-kövér arcban ülő szemeiből, megjegyzései iróniájá­ból. hajszálpontosra formázott tézise­iből. És ezen az őserőn keresztül a má­sik, az Obersturmbannführer mosolygá­sa annyira félelmetesnek tűnt. Ez a mo­soly nem a vidám órákat idézi fel, ha­nem sötét mélységre utal.

Ám nem csekélyebbek azok a kozmi­kus erők, melyek a zsidó politikus sze­meiből sugároznak. Nem tudjuk, merre- felé néz ez az ember, mire is les, vagy mire figyel megfeszítve. A búvóhelyén lévő vadállatra gondolunk, az űzött far­kas szemeivel bírt ez az ember, szúró­sak ezek a szemek, készek a harcra. Támadókedvű, mint ahogy csak egy fi­atal élet tud akkor támadni, hogyha ha­lálra üldözik.

Ezerszer is figyeljünk eme küzdelem zajtalan lármájára, ne hagyjuk magun­kat megtéveszteni attól, hogy a toll a hallottakat oly távolító pontossággal ad­ja vissza.

Munkára fel! Jegyzőkönyv, felvéve Budapesten, az 1944-es év április 8-án, négy órakor. Jelen vannak…

Nem, ez nem megy így. Egy ehhez hasonló dokumentum más kidolgozást kíván. Egykor, a távoli múltban, a kö­zépkor évszázadaiban, ilyen története­ket találunk imakönyveink lapjain. A jövő nemzedékek egyszer, a nagy ün­nepi napokon megélték az imát. Hogy vezekeljenek, amikor olvassák. Kis be­tűkkel – olyanok voltak, mint a gyön­gyök – jegyezték le ezeket. Reszkető gondossággal, gyorsan verő szívvel, reszkető ajkakkal. Hogy soha ne feled­jék el: a váratlan megszabadulást vagy a pusztulást.

Mily könnyű volt még nekik: régen elfeledett, gyakran névtelenül maradt költők, pajtánok!4 Mily szép volt ak­koriban írni erről. Mily egyszerű. Mily áhítat és becsületesség félte még a szavakat, és mily könnyű volt akko­riban még írni, azóta pedig mily ne­hézzé vált. Hányszor hazudtak már a szavakkal, könyvek sokszázezreivel, milliárd sorral. Talán nem is maradt oly szó. mellyel még sohasem hazud­tak volna, és a valóságot ne kótyave­tyélték volna el: nem maradt szó, melynek még valahogy hihetnénk. És most ennek a jegyzőkönyvnek szavak­kal kéne valamit kezdenie; szavak­kal… A halott eszköznek – a tollnak – el kéne törnie, cserbenhagyja az írást. Szavak nélkül íratik le, olvastatik fel, fehér papírra, egy emberi agy világíttatik be, a homlok mögé, e politikus koponyájába, s így (a tudósító) kiszi­matolja, és remegő hangon mondja el, hogy azon a délutánon mi is történt, a praktikus elrendezésű szobában, a fe­kete török szivar által keltett örvénylő szivarfüstben.

Mivel kezdik majd, reszkető fejű, ob­jektív történész Urak. ötven év múltán? Le kell azt is írnunk, hogy: Kontraktus, szerződés!

Szerződés? Félelmetes szó! Hosszú, évezred régi története van. Először bi­zalomnak, kézfogásnak, egyesülésnek hívják. Aztán később: üzlet, pénz, ha­szon. És mely jelentéssel rendelkezik most? Most éppen, az európai humaniz­musnak ebben az új periódusában! Vannak-e még kötelezettségek, ame­lyek bár érvényesek, de nem mondjuk ki őket? Egyáltalán maradt még itt olyan valami, mint szégyenérzet? A gazember az előnyös testtartásában? A rafinált bankár mosolya mögött meghú­zódó gyilkos? Egy pénztárablak, ahol az élő áruért átveszik a csekket? Egy ilyen kereskedelmi újítás tette lehetővé, hogy még egy SS-gigász se előzmé­nyek nélkül jöjjön a világra. Beszélget­nek a teljesen jelentéktelenről, és elhall­gatják azt, amiről valóban beszéltek, amit titkosan kialkudtak. Egyáltalán, van még mit mondani? És hogyha igen: mi? „A lényeg” – ez az! Nincs irgal­masság, szentimentalizmus, nem: „lé­nyeg”, az ember mint áru, mint üzlet. Ez új volt, és úgy hívják: „Szerződés”.

Szerződés… megállapodtak abban…

Hogy a magyarországi zsidóságot nem fogják kelet-európai lágerekbe száműzni, hogy az országban marad­nak, hogy majd valamikor be fog követ­kezni az áttelepítés; hogy őket a gettók szűkösségébe fogják beszorítani, de az életet, a meztelen életet, a lényeget, bé­kén fogják hagyni, és mindezekért, en­nek ellenében, ideiglenes árat szabtak meg. Ez éppen annyi és nem több: két­százezer dollár. Vagy hogy könnyeb­ben meg lehessen érteni: magyar pénz­ben nyolcmillió.

Le tudunk-e erről valamit jegyezni? Vagy az imakönyvbe regisztrálni? Elé­gia a dollárról, pijjut egy kereskedelmi megállapodásról?5 Erről a könyörgő­-imádkozó szerződésről? Megkímélhet­jük-e magunkat ettől a vásári lármától és szlichottól6. Annak is hozzáfér­hetően, akik nem voltak ott április 8-án, abban a praktikus szobában. Talán emberi könnyeket vált ki! A torokból kibuggyanó köszönet, vagy a téboly forró nevetése.

Egy objektív történésznek kellene va­lahogy pontosan és értelmesen visszaad­nia egy nap jegyzőkönyvét és esemé­nyeit. Csak a délután és aztán az éjszaka ne jött volna el. Bárcsak ne kellett volna hazamenni, beszámolni, kérdésekre fe­lelni, bárcsak percenként ne csörgött volna a telefon a politikus panziójában.

Mintha a nagybankban soha nem tanul­mányozták volna a zsidó történelmet, és ámbár a magyarországi cionista vezetés tanulmányozta, de valahogyan hiába.

Az sem jobb, ha az éjjeli órákban vagy pirkadatkor az utcákon őgyelgünk, az áprilisi esőben, a félreeső, üres utcákon. Hangosan monologizálni és nem foglalkozni a járókelőkkel, amikor ők fejcsóválva néznek.

(…)

Éjjel két óra; a panzió szobájában van még valaki, a barát, tegnapról. Még makacsabbul vár a politikusra. Aztán a vé­gén beesik. Látja, nézi a szobát, nem ezt, hanem még mindig a tegnapit, a délutá­nit. Az írógépet, a telefont, a praktikus irodai bútorokat. És a Haupsturmführer két ápolt, gyűrűvel ékesített, fehér kezét; a leszámolt nyolcmilliót – „most nem számolnánk meg, semmiképpen sem, van idő!” -, és még egyszer lehet hallani a hangját, az. ígéretét; az emberek a fal­vakban és a városokban maradnak, nem kerül sor deportálásra, csak gettó lesz, csak a fiatalok fognak menni, csak mun­kára fogják őket vezényelni és csak a fi­atalokat…, igen, a fiataloknak… hm… ötvenéves korig, igen, úgy körülbelül… de a lényeg, igen, így hívják, „lényeg”. Mily szép és nemes, mily pontos.

A politikus hallja, amit mond, és még valami mást is. Valami nagyon régit, már régen nem hallottat. Visszaemléke­zik a fiatalságában átélt ábrándos szom­bati napokra, diákévei őszi ünnepeire. Amikor ő még kisfiú volt, és nem nagy politikus, és még szabad volt sírnia, és valaki – talán az apja – megcirógatta a fejét. És most ismét hallja; Neki, ne­ki fizetnie kell. mindent, mindent ki kell fizetnie… oly becsületesek voltak, oly tiszták és oly hűségesek… a jámborak, a szentek gyülekezete… akik vérüket ontották, lelkűket, utolsó leheletüket, mellyel az Örökkévaló nevét szentelték meg… mint a sasok, mint az oroszlá­nok, olyanok voltak ők… ahogyan meghajolnak teremtőjük akarata előtt… Az övé a törvénykezés napja, övé a bosszúállásé… a kiontott vérért… Ó kí­vánja a vért… emlékszik az övéire… a szegények kiáltása nem megy feledés­be…” (Részletek a zsidóknak a hit mártírjaiért mondott imáiból.)

„.. .Mondd, elhiszed nekik? Lehetsé­ges nyolcszázezer zsidó kétszázezer dollárért? Hogy olyan engedékenyek lennének? Vagy olyan olcsók? Tartani fogják a szavukat? El tudod ezt hinni?” „Mi jut erről az eszedbe?” – hallat­szik a szelíd iróniájú válasz. Te sem fo­god fel, hogy miről is van szó? Hogy ezt elfogadták. Ők! Tőlem! Egy zsidó­tól. Egy híd, egy keskeny, gyenge híd, amelyet ők bármikor lerombolhatnak, és olykor le is fognak rombolni, de azért létezik egy híd, a borzasztó mély­ség felett az egyetlen. Át lehet rajta kel­ni, s valahogyan közlekedni lehet rajta. Ez az, amit számtalanszor meg tudok tenni. Minthogy ők ezt elfogadták. A többinek ezután kell következnie. Még valamit szállítani fogok nekik, ám hoz­ni is fogok, abban biztos lehetsz.”

És aztán feloldódott, kitisztult arc­cal és különös-fájdalmas büszkeség­gel a hangjában kijelentette: „Hidd el nekem, őseink is így csinálták.”

Novák Attila fordítása

Jegyzetek

  1. Szilágyi Ernő emlékiratát (Aus der Geschichte eines Unbekannten, azaz: Egy Ismeretlen történetéből), az Akadémiai Kiadó jelenteti meg 2005-ben. A memoár Ábra­hám Zoltán fordításában, Novák Attila szer­kesztésében lát napvilágot.

  2. A Jom Kippurkor többször elmondott „al chet” kezdetű bűnvallomás, először a Jom Kippur előtti délutáni imában (mincha) mondják, p. 27. In: Sámson fohásza: Az Engesztelőnap imarendje. Budapest, 1998. Kiadja: Chabad Lubavics Zsidó Nevelési és Oktatási Egyesület

  3. A Haupsturmführer kétséget kizáróan Dieter Wisliczeny volt, míg az Obersturmbannführer talán Hermann Krumey. A szin­tén ezt a rangot viselő Adolf Eichmann ek­kor még nem vett részt a tárgyalásokban.

  4. Pajtán: középkori héber vallásos költő. A pajtánok írták a pijjutokat.

  5. Pijjut: egy kötelező ima díszítésére szol­gáló egyéni vagy közösségi ima. Tágabb értelemben a héber liturgikus költeménye­ket nevezik így.

6 Bűnbánó imák – a Ros HaSana, az újév előtti héten.

Címkék:2005-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Valami ősi időben élt

„Valami ősi időben élt” Részlet Kapiller Ferenc: A Mester, Szilágyi Ernő és tanítványai. Salföldi beszélgetés Somogyi Győző grafikus­sal, festőművésszel című...

Summary

Summary In this month’s editorial, László Seres describes how the Near East has changed under American influence. ‘The neocons in...

Close