Szombat előfizetés 2017

Egy forradalmár világképe

Írta: Csillag Ádám - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Let’s face it (nézzünk szembe vele, mondjuk ki nyíltan), Krassó Miklós ambíciója egy páratlan ambíció volt. (Volt? Nagy és fojtott szomorúság a „volt” mögött.) Most, hogy halála után három és fél évvel egy Miklós-jegyzetet tartalmazó bőröndöt kinyitottam és a British Museum-i zacskókra, olvasók útmutatásául szolgáló nyomtatványokra, szociális segély-ügyben írt levél hátára, csekkfüzetre, egy a fizika válságáról írt és először 1939-ben megjelent könyvbe illesztett papírszeletekre, egy „A madman’s search” című kivonat-nyomtatvány fedőlapjára, napilapokra, egy templom prospektusára, levelekre, füzetekre, cigarettás tasakokra (többnyire „Gitanes” és „Extra Mild”), „Cadbury’s” tortát csomagoló kartonpapírra, egy Soviet Studies in Philosophy nyomtatott lapra, egy, az Új írás 1968-as tartalomjegyzékére (melyben kétoldalas ismertetés van beillesztve Jancsó „Fényes szelek”-jéről) – de többnyire jegyzetek készítésére kiválóan alkalmas normális oldalakra írt sorokat, mondatokat, rövidítéseket, szövegrészeket elolvasni, megfejteni kezdtem, a nagyon sokféle – többnyire fizikailag is kínzó – észlelet között ott volt az is, hogy emlékezetem és a Mik- lósra és a Miklóst foglalkoztató témákra irányuló gondolkodásom tompult. A Miklós halálát közvetlenül követő” időszakban a jegyzetek mögötti, robbanásig sűrű politikai (némileg gyermekien fogalmazva ez annyit jelent: a társadalom megváltoztatására irányuló) mondanivaló hihetetlenül mély dimenziókat éreztetve és élesen, frissen ugrott be, egy világot, egy gyémántcsillogású és tán kozmikus energiát keltett agyamban, idegeimben, a hátgerincben is akár egyetlen szó is. Időközben történt velem (de a világgal is) ez meg az, az intenzitás más, az emlékezet tompult. Mégis: „Jelenné lenni” áll egy papírzacskón (1967-68 körül); az Új írás tartalomjegyzékén pedig (és érzem, tudom, hogy a beillesztett „Fényes szelek” kapcsán) „A jelen, mint analógia nélküli helyzet”. És a tompaságok mögött valami világítani, égni, friss a Mindent- és mégsem az őrület módján akaró erővel megjelent valami…

…megjelent, hogy olyat szabad, lehet, és kell csinálni ami eddig TÖRTÉNELMILEG még sohasem létezett. (Két sorral az előbbi idézet alatt: „Most lesz Moment of Truth” – most lesz az Igazság pillanata.) Tehát nem arról van itt szó, ami más szempontból ugyan igaz (filozófiai, pszichológiai alapokkal rendelkezik), hogy valaki számára, aki individuum, minden pillanat új, még soha nem volt pillanat, minden helyzet kreativitást tesz lehetővé és igényel, minden, mindig változik.1 Nem; arról van itt szó, hogy az emberiség történelmének sorsdöntő” momentumához érkezett, és aki (akik) ezt fölismeri(k), az (azok), akkorát tesznek, mondanak, alkotnak, mint egy Mózes, egy Jézus, egy Luther, egy Marx…

Nem. Némiképp patetikus fogalmazás: a Krassó Miklósról való gondolkodás felrobbantja – felrobbanthatja ezt az írógépet, asztalt, szobát, várost. Hogy a radikális politika válságban van, amióta van, és válsága kulminál (kulminált öt, tíz, húsz évvel ezelőtt?). Radikalitás eddig nem volt: teljes radikalitás nem volt – előfutárjai voltak csak.

„The present crisis of political Radicalism does indicate that its past forms are out of date, but the reason for this is precisely that. Előtte áthúzva: „The present crisis of political Radicalism is the culmination of the crisis of Politics.” (A jegyzet már a nyolcvanas évekből származik, miután Miklós egyszer már – 1980-ban – szinte meghalt.) A politikai radikalizmus jelenlegi válsága a politika válságának tetőpontja. – Mégis, ez egy visszafogottabb, tompább megfogalmazása annak a tudatnak, amit Miklós 1956 előtt, Magyarországon és 1958 körül Angliában írt jegyzetei kifejeznek: az eddigi radikalizmusok, vagy absztraktok voltak (Hegel, utópisták), vagy részlegesek (chartisták, Marx); a konzervativizmus uralmával szemben elvontság, negativitás jellemezte őket, vagy olyan mozgalmakat helyeztek vele szembe, melyek részleges érdekekért harcoltak.

Miklós – ez köztudott – számtalanszor kezdett neki a könyv megírásának. A könyvnek, melyre sokan vártak. A kezdésekből világos, hogy elsősorban azokhoz szólt (volna?), akik agyukban, szívükben tudják, hogy a radikalitás a „jó”. De Miklós nemcsak ezekhez a „beavatottakhoz”, vagy ilyen vérmérsékletűekhez kívánt szólni, a könyv maga lett volna egyben bizonyíték is, hogy radikalitás nélkül nem megy.

Radikalitásnak kell lenni, mert a valóság maga radikális (Hegel, Lenin).

…”Was wirklich ist, das ist vernünftig.”

És „All holy is pragmatic” – mondja egy jegyzet 84-bóÍ, vagy 85-ből:

Mindaz, ami szent, gyakorlati. „Rendezni végre közös dolgainkat” – ezt Miklós szóban és papíron gyakran idézte; ez radikális politika, konkrét és szent. Radikalitás, mely gyakorlati és szent: konkrét és teljesség. De ezek így csak szavak. Egy 1955-58 között írt jegyzetrész: „Az első” egyetemes-emberi totalitás lehetősége és szükségessége ma. Ezt csak intellektuális erőfeszítés, illetve ennek az emberiséggel való egyesítés hozhatja létre.”

És az is kérdés, hogy ma nem még kevesebb-e a lehető”-ség e feladat elvégzésére, mint 1955-ben, ’56-ban, ’58-ban, ’68-ban, vagy bármikor, amikor Miklós élt.

A reflexió nyugalmából és egy „mindenek feletti” – bizonyára némiképp frivol – iróniával úgy mondhatom (és ez az én fogalmazásom, gondolatom); Miklós az ördögöt akarta megváltani. (Miképpen Miskin herceg is.)

Embereszménye egy „Versöhnung”2 nélküli hajlékonyság volt, melyet éppen, mint az eddigi jakobinusok, jezsuiták és kommunista párttagok ellentéteként posztulált a Goethe-Hegel-Heine-Marx vonalon tovább. A „radikálisnál is radikálisabb” Börne- vagy Kun Béla-típust „bevadult filiszter”-nek nevezte, filiszternek, akinek egyik legszembeszökőbb tulajdonsága a merevség. Az „ördög megváltása” – szerénytelenség, vagy sem, hangsúlyozom, hogy ez saját fogalmazás -, azonban nem új, vagy miképp Miklósban a páratlanul új épp az volt, hogy gondolkodását „minden tradíció örökösének és semmilyen tradíció örökösének” lát­ta. Az egyes tradíciók relativizálódásának egymás által. Az „ördög megváltása” nem más, mint Maimonides, Spinoza, Leibnitz, Lessing gondolatvilágának bölcsessége, sőt a Miklós által sokat idézett hölderlini filozófiai fragmentum monizmusa az igazság mindent átható fényében a hazugság megszűnik hazugság lenni… a „Jó” és „Rossz” harca nem örök, sokkal inkább relatív, látszólagos és átmeneti. (Platón egyik alaptétele: „Senki sem tesz rosszat akarattal”. Maimonides így magyarázza: a gondolkodás számára a „Jó” és „Rossz” nem kategóriák többé, a gondolkodás szempontjából csak a „helyes” és „helytelen” létezik.)

Az „ördög megváltása”, “amicus homo inimicus res” (Miklós gyakran idézte, mint ahogy több ízben hallottam tőle, hogy a „történelem osztályharcok története” olvasásakor „a történelem osztálykompromisszumok története” volt az első) adekvátnak látszó gondolattársítása). A harc – amennyiben harc van – nem emberek (antagonisztikus osztályok, csoportok) között folyik, hanem mentalitások, érzékenységek között. Egyébként Miklós életének utolsó éveiben meg- jelentek a könyvek az „Ördög megváltása”- könyvek. Megjelentek (Fanciaországban, Németországban, az USA- ban, Latin- Amerikában) azok a könyvek, amelyek alaptételekben már évtizedek óta megformált politikai elképzelésének egyik alapvető” követelményéért harcolnak: a munkától független minimális jövedelemért. (Meg kell jegyezni, és M. is mindig hangsúlyozta: ha a minimális jövedelem bevezetését nem kíséri más lényegi társadalmi változás – a kulturális forradalom -, akkor nem hogy nem ér el pozitív eredményt, hanem éppen hogy katasztrófához vezet.) Nos, ami számomra ebben a kontextusban még most is – hogy nem az első és nem a második alkalommal gondolom végig – lélegzetállítóan izgalmas, Freud írása a demonologikus neurózisról. A tanulmány tanúsága szerint az ember azért adja el a lelkét az ördögnek, mert retteg a nyomortól, az éhségtől. A démont a szükség, a nyomor hívja.

A démon – a nyomor. A népuralom – demokrácia – azon- ban nem a nyomorral kapcsolatos, nyomor által szított érzelemmel, pátosszal veszi kezdetét. Az eszme az emberek, a nép felszabadítása az önkény, az elnyomás alól. A király nem uralkodik többé dei gratia. A demokráciát hirdető polgári alkotmányok életbelépése óta a politika célja a felszabadítás, emancipáció. Az egyik – bár nem egyedüli nagy perverzió, melynek kialakulását, okait, megvilágítani kell, azaz, hogy miként lép a nép felszabadulásának követelményének helyére a munkások béremelési követelménye és a géprombolás, vagy pedig pl. a liberalizmusnak az a szabadságfogalma, melynek értelmében az embert lehetőség szerint „hagyják békén”. (V.ö. „leisure”.)

  1. 1983-ban, Marx halálának századik évfordulóján tartott beszéde nagy sikert arat (ld. Valóság 1990: 3, melléklet). Egyik leglényegesebb Marxszal szembeni kritikus gondolata így foglalható össze: Marx úgy hiszi, hogy az emberiség univerzális felszabadulásának motorja a munkásosztály szenvedése („Csak a láncait veszítheti…”) és ez a gondolat alapvetően hibás.

Ez a gondolat emellett keresztényi: „szenvedésből szüle- tik meg a jó” (de nem ezért hibás).

A dolog – egyik oldalról nézve – igen egyszerű, illetve annak tűnik. Némiképp túl egyszerűnek, részvétlen absztrakciónak tűnt nekem, amikor tizenöt évvel ezelőtt először hallottam Miklóstól. Hogy a welfare state, az affluent society magas termelékenységi foka lehetővé teszi, hogy az emberek a szükség nyomorától felszabaduljanak. Tehát, hogy nem gazdasági szükségszerűség ma már, hogy mindenki idejének legjelentékenyebb hányadát rutin munkával, rabszolgamunkával töltse. És valóban: pl. az egyik NSZK-ban 1984-ben megjelent könyv szerint a nemzeti jövedelemnek csak 4- 5 százalékát tenné ki, ha mindenki munkától független létminimumot kapna.

A dolog elsősorban nem gazdasági, hanem morális kérdés, a társadalom alapvetően újjászerveződésének a kérdése, mentalitás kérdés, szenzibilitás kérdése.

Az imént említett könyv társszerzői között volt teológus is. Amiről nagyon is szó van, kimondja ő teologikusan: amióta az ember „bűnbe esett”, azóta „orcája verítékével” – rabszolgamunkával – keresse kenyerét. Ez a világ rendje, az alapvető morál sok ezer éve. Ez a morális parancs (büntetés) megelőzi a Tízparancsolatot is, a „Ne ölj!” parancsát is. (Nem érdektelen megemlíteni, hogy Spinoza szerint Mózes törvényei is büntetések voltak, büntetés azért, mert népe istentelenné vált, elfajult, Mammont imádott.) Nos: lélegzetállító az – és bizonyára frivolitás részemről („istenkísértés”), hogy emelkedettebb stílus és rituális szertartások nélkül próbálok itt kifejezni egy felmérhetetlenül fontos „ezoterikus” kérdést – de lélegzetállító az, hogy éppen ez a kor, korunk az, amikor lehetővé válik és egyben az emberiség egzisztenciális szükségletévé válik egy alapvető”mentalitás-változás. Mert nyilvánvaló az, hogy amíg az emberiség túlnyomó többségének rabszolgamunkát kellett végeznie, hogy az alapvető szükségletek kielégüljenek, addig felszabadulásról szó sem lehetett, illetve csak egy misztikus, chiliasztikus értelemben – egy messze jövőbe vetített (ill. soha el nem érhető) utópia értelmében – lehetett szó.

Korunkban – ezekben az években, évtizedekben – egy olyan változás lehetséges és egzisztenciálisan szükséges, amire az emberiség évezredek óta csak várhatott. Zsenik, forradalmárok, látnokok érezték a felszabadulást önmagukban és esetleg néhány ׳׳kiválasztott”-ban.

A felszabadulás programjának kidolgozását – eddig – maga a társadalmi valóság gátolta meg: az emberek többségének rabszolgának kellett lennie, tehát alapjában és lényegében nem szabadnak, még akkor is, ha forma szerint már felszabadult és választójoggal ruháztatott föl. A rabszolgamunkát végző embernek sem ideje, sem energiája, sem tudata („lelke”) nincs ahhoz, hogy a társadalom ügyébe érdemlegesen és kompetensen beleszóljon. (Arisztotelész: Erény és munka kölcsönösen kizárják egymást.)

A felszabadulás programjának kidolgozását ma más gátolja: a tudat tehetetlensége. Az emberek – az emberiség – félelme az újtól: „a radikalitás veszélybe ránt”; e félelmet megalapozni látszik minden eddigi emancipációt célzó elmélet minden alap vétó” hiányossága és az a tévhit, melyhez az eddigi – az inadekvát elméletekből kiinduló – hibás radikalitások, mint pl. a társadalmi realitással kiegyező” (opportunista), vagy a terrorisztikus és tömeggyilkos (sztálinista, „kommunista”) fajtájú szociáldemokráciák vezettek, e tévhit szerint minden radikális – minőségi változást célzó – társadalmi mozgalom vagy megalkuszik,vagy nagyobb borzalmakat szül, mint amilyet tagad.

Az „Orcád verítékével…” parancsa évezredek óta él és az emberek magatartásának nemcsak a szűk értelemben vett termelőmunkára vonatkozó aspektusait határozza meg. „Az orcád verítékével…” parancsa – más szavakkal – „Légy rabszolga!”-parancs. Ennek megszüntetése egy hosszú távú történelmi terv. Megkezdésének pillanata azonban itt van. A Szabadság kérdése épp ezekben az években, évtizedekben – melyekben élünk – vált a világtörténelem során először kikerülhetetlen kérdéssé, predikamentummá. A régi módon nem megy többé. Illetve, ha a régi módon megy, az önromboló, perverz, patologikus. (Az emberek, a nép intuitív módon érzi, hogy a régi mód fojtó, represszív.) Nem arról van szó, hogy az „emberek ne dolgozzanak”. Arról van szó, hogy lehetővé, sőt szükségtelenné vált, hogy az emberek más törvények alapján éljenek, az emberek számára más törvény legyen az elsődleges, mint a mechanikus újratermelés, rabszolgaság törvényei, a szükség, a nyomor, a félelem törvényei. (Teologikusan: „az emberek felszabadulhatnak az ördög hatalmából”, elég volt a sokezeréves büntetésből „orcád verejtékével”.)

Miklós szerint Marx is csupán a saját előfutára lehetett, hisz az előtörténelem, a szükségszerűség birodalmának keretei között élt. A legalapvetőbb: a distinkciók. Mi a Szabadság, és mi nem. E distinkciók az előtörténelem, a bérrabszolgaság, a bérrabszolgaság korszakából születnek, de a jövőbe mutatnak.

A Lélegzetelállító, a Fantasztikus, a Rémületes, a Kimondhatatlan – amit azonban mégis ki kell és lehet mondani, Miklós ki akarta mondani (és olykor mondta is), és én is megpróbálom itt kimondani – az az, hogy éppen most van a kor, amikor a felszabadulás kérdése először a világtörténelem során tényleg és igazán felmerül. Ez a kor a „Moment of Truth” kora. Az Igazság pillanatának kora, a kor, melyben az ember „gyönyörű képességét” valósíthatja meg, „az elme tudomásul veszi/a véges végtelent/ a termelési erőket odakint s az/ösztönöket idebent…”.

Filozofikusan, teológikusan: az ember legemberibb képességét, a perfektibilitás képességét bontakoztassa ki.

Az ellenkező tendencia azonban erős. Talán épp ezért az írógép freudi elírása a „felszabadulás kérdése felmerül” helyett előbb „lemerült”-et írt. Habermas – az intellektuális világközvélemény szerinti no. l filozófus – évekkel ezelőtt így fogalmazott: a mechanikus újra- termelés imperatívuszai az egész életszférát kolonializálják.” Tehát, hogy éppen akkor, amikor a felszabadulás – költői igazság, de természetjogi, ösztönös és alkotmányos az igazság is – gazdaságilag is lehetséges, akkor maga a termelés, sőt a termelésnek a legkevésbé kreatív szférája keríti hatalmába a kultúra, a politika, a jog szféráit is. A rabszolgaság mentalitása hatalmába keríti a társadalom összes szféráját, az olyan szférákat is, amelyekben ezzel a mentalitással teljességgel lehetetlen dolgozni. Bibó: „amióta a társadalmi szabadságprogram komolyan megfogalmazódott azóta nem lehet megállni az emberiségnek addig, amíg meg nem találja azokat a szervezeti formákat, azokat az erkölcsi beidegződéseket, amelyek mellett ezt a szabadságprogramot uralmi rátelepedés nélkül meg tudja valósítani. Ha ezt nem tudja megcsinálni, akkor az emberiség előbb-utóbb valamilyen formában megbolondul, és most már a legújabb technikai fejlemények segítségével el is tudja pusztítani önmagát.” „Itt egyszerűen nem is erkölcsi követelményként, hanem az uralmon levők életbiztosítása- ként elkerülhetetlen az alapelvek halálos komolyan vétele.”3 (Kiemelés tőlem, Cs.Á.)

Az NSZK-ban élő munkanélküliek hivatalos száma több mint két millió, a statisztikák manipuláltak: a legvalószínűbb az, hogy a szám 4 és 6 millió között van. Amennyiben ezek valamelyike nem rokonaitól, ismerőseitől, vagy az utcán koldul, hanem a jóléti államtól (amely költségvetésének 1-2 százalékából e tömeget el tudja tartani), – akkor a lét- minimumot azzal a jogi feltétellel kapta, hogy napjának minden órájában munkát keres, képzettségétől és képességétől független bármilyen munkát (ami statisztikailag nincs). Egy segélyre szorult munkanélkülinek (ebből tehát legalább kettő’ de a nem hivatalos fekete statisztika szerint sokkal valószínűbb négy-öt-hat-nyolc millió van) jogilag nincs szabadsága soha. (A várost, melyben segélyét kapja, engedély nélkül pl. nem hagyhatja el soha; v.ö. röghözkötöttség.) Nos, ez a formális jog, melyet nyilvánvalóan nem a tömeges munkanélküliség viszonyaira alkottak, de a jogot nem változtatják meg, jóllehet egy alkotmány értelmében, mely szabadságot, „emberi méltóságot” attól függetlenül ígér, hogy valaki rabszolgamunkát végez-e vagy sem, ez nem „jog”.

Tehát a technika, a technológia forradalma lehetővé teszi – és szükségessé teszi – az emberiség felszabadulását (az „ördög hatalmából”, tehát a dolgok hatalmából, a szükség hatalmából, a félelem, a rabság, az előtörténelem birodalmából.)

Miklós 1983-as Marx előadása érezteti és – bár ismétlései és a rendelkezésre álló idő miatti sűrítési kényszer következtében nem világos és félreérthetetlen módon – ki is mondja, hogy Marx és a francia forradalom korát követő kor forradalmárjai egy világtörténelmi jelentőségű áttörés hitében, pátoszában éltek. Egy olyan jelentőségű áttörés hitében, elkerülhetetlenségének tudatában, mely a felsőbbrendű emlős emberré válásához fogható, hasonlítható csak. Nos, Miklós szerint lényegében Marx sem tehetett mást, mint hogy ezt az áttörést – kimondta. Kimondta csupán, pedig gondolkodásának, fellépésének intenciója, „gesztusa”, a praxis, a konkrét gyakorlati cselekvés volt.

Univerzális gyakorlati folyamatokat írt le, melyek – állítása szerint – szükségképpen az emberiség univerzális emancipációjához vezetnek. Az áttörést azonban csak kimondta, Marx és a leírt társa- dalmi-gazdasági tendenciákról a leírás későbbi szakaszában már magában a leírás során maga is tudta, hogy nem vezetnek el a forradalmi célhoz. Tehát Marx és – mutatis mutandis – a francia forradalom radikálisai kimondták csak azt a felszabadulást, amit a kapitalizmus, mint szükségszerű lehetőséget magában hordoz. A kapitalizmus – mely radikális és forradalmi, de spontán folyamat – nem hozta létre – és a puszta spontaneitás erre nem is képes – azt a radikális tudatot és szenzibilitást (a „tudat” egy tiszta értelemben magában is foglalja ezt a szenzibilitást, érzelmi és ösztönvilágot, ennyiben az új tudat maga az új szenzibilitás is: „az elme tudomásul veszi a termelőerőket odakint és az ösztönöket idebent” – ennyiben elég is lett volna az imént csak „tudat”-ot írni), mely (totalitásában és konkrét gyakorlatisággal) átfogja a jelent és jövőt – az eddig létező radikalitások tökéletlenek és ezért tehetetlenek is voltak. Ebből már adódik is, hogy ma az értelmiség – az értelmes ember – feladata ez itt és most.

*

Voltaképp nagyon egyszerű dolog volt az, amit Krassó Miklós tudott. A csodálatos az, hogy saját élménygazdagsága és a kor forgószelei mellett (ellenére) kitartott mellettük.

Az egyik: az emberiséget, történelmet a lehetséges és szükségszerű jövőből visszafele nézte és élte. Zsigereiből tudta, amit Nietzsche neurotikus fegyelmű intellektualitásából tudott:

Denn alle Lust will Ewigkeit,

Tiefe, tiefe Ewigkeit.”

Mert minden gyönyör örökké él,

Mély, mély öröklétben.”

(Szószerint: „Mert minden öröm örökkévalóságot akar, mély, mély örökkévalóságot.”)

Hogy a Gyönyör, az Öröm, a Vágy, a „magamtól tudom, mi a jó” az egy: az élet terhe, a rabszolgaság, az akármennyire szükséges ház-, csatorna-, kenyér-gyártás, építés a kettő.

Hogy az emberiségnek meg kell gyártania a bőség társadalmát, de ami igazán ember, az nem a szükségletek világa.

A vágyak világa és a szükségletek világa két merőben más világ. (Advocatus diaboli-én: ha végsőkig kiéhezett ember falja a kenyeret?) Ha valaki szexuálisan végsőkig kiéhezett? V.ö.

Heine Anti-Börnéjével, melyben azt állítja, hogy életének egyetlen pillanata nem volt, melyben lelkének erkölcsi parancsát megszegte volna, soha egyetlen nővel anélkül erotikus kapcsolata nem volt, hogy benne ne Isten testi megnyilvánulását látta volna, vagy pedig olyan elementáris erejű vágy hajtotta, mely minden hétköznapit, sőt magát az életet is elfelejteti. Tény, hogy a kiéhezés, szükség elementáris vágyakat szülhet. De mégis nyilvánvalóan veszélyes, illetve romboló minden olyan politikai gyakorlat, mely a tömegeknek, népnek a mindennapi szükségletek kielégítésének minimumra szorítása árán kíván periodikusan – ünnepnapokon – eufórikus, extatikus örömöket „biztosítani” (v.ö. nácizmus, sztálinizmus).

Miklós megnemírt művében („vagy jól csinálom, vagy nem csinálom”) rendkívül fontos helyet kapott volna a Bentham-kritika. A Marx-szöveg egy-két mondata kitér Benthamra a „maximum happiness of the maximal number” jelszó szerzőjére, akit nemcsak Marx, Dosztojekvszkij és Nietzsche, de Miklós is megvetettek. Bentham – és ezt nemcsak Miklós látta így – a szakszervezetek és a szociáldemokraták mentalitására alapvető’befolyással volt. (Bentham alapvető élménye az a sok éves büntető-törvényszéki tapasztalat, melynek során arra a következtetésre jutott, hogy az emberi cselekvések legfontosabb mozgatója a pénz szeretete és a szexuális ösztön.)

Nyilvánvaló – és természetesen Miklós sohasem vonta kétségbe -, hogy a szakszervezeteknek és szociáldemokráciáknak sok tekintetben pozitív szerepük volt. Hisz józan ésszel ki tagadhatná a munkások életkörülményeinek javítására, az emberi szükségletek kielégítésére irányuló törek­vések jelentőségét. Azonban e benthamizmus, a „trade-union”-consciousness, a szociáldemokrata gondolkodás e harcot egy olyan „pátosz”-szal vívta, amelynek a jakobinusok, a forradalmi demokraták és Marx szenvedélyéhez, pátoszához semmi köze nem volt. A „munka pátosza” – ennek szakszervezeti, szociáldemokratikus értelmében – merőben más, mint az emberiség univerzális felszabadításának pátosza. Szentimentalizmustól mentes, radikális tudat; a „munka pátosza” egyenlő a rabszolgamunka heroizálásával, a rabszolgaság heroizálásával; az átlagmunkás rutinszerű mechanikus és keserves mindennapi tevékenységének heroizálásával, amelynek végzésére azért kényszerül, hogy önmagát és családját alacsony vagy kevéssé alacsony szinten fenntarthassa.

Krassó Miklós nem volt „a munka ellen”. Természetesen nem volt a kreatív munka ellen, és természetesen azt is látta, hogy a mechanikus munka évezredeken keresztül szükségszerű volt, a társadalom létének „conditio sine qua non”-ja volt és részben az még ma is. E szükségszerű tevékenységet valakinek el kellett és el kell végeznie, aki – épp e szükségesség által – meg- becsülést érdemel. Másfelől – elvileg – senkitől sem vehető el az a joga, hogy mechanikus munkát végezzen, ha ezt akarja; másfelől viszont gondolkodó embertől nem vitatható el a jog, hogy e munkáról kimondja, ami (rabszolgamunka). Egy, a mainál fejlettebb alkotmányba beiktatta volna a „rabszolgamunkához való jog”-ot. „ Aki soha életében nem végzett rabszolgamunkát, az éppúgy nem tud valamit az emberi létről, mint aki életében nem is hallotta, hogy versek léteznek” – mondtam neki egyszer. (Egyetértett.)

*

„Ha az emberiség dolgainak – valamennyiünk közös dolgainak – mai állásán gondolkodunk, gondolkodásunk értéke azon múlik, hogy képesek vagyunk-e szembenézni az emberi faj egyetemes válságával” – egy idézet Miklóstól, mely minden bizonnyal még 1955-ből származik.

Az egyetemes emberi válságot az ember – az utca embere, a nép – a bőrén érzi, azonban a válság értelmes diagnosztizálása „tabu” volt évtizedeken keresztül. Az „utca embere” ehelyett évtizedeken keresztül ideológiákat kapott, melyek akarva-akaratlan azt célozták, hogy ő – az „utca embere” – „érezze jól magát”, hisz nem sorsa az, ami a másik táborban élő” ember nyomorúsága; a keleti táborban élő” azt hallotta, hogy őt nem zsákmányolják ki – nem keresnek rajta milliárdosok milliárdokat -, a nyugati táborban élő” pedig azt, hogy őt nem nyomja el, életét nem fenyegeti egy totalitariánus állam, mely ráadásul az ő saját államának vallja magát. Ez (a hidegháborús propaganda) – különböző tényezők függvényében – periodikusan enyhült vagy erősödött, jelenleg erősen enyhül, sőt szűnni látszik.

„Az ideológiáknak mindenekelőtt az a sajátosságuk, hogy negativisztikusak: mindegyik valamiféle szabadságot ígér, s ezek a szabadságok negatívumokat jelentenek. A kapitalista kizsákmányolástól való szabadságot, az egyének totalitariánus megkötésétől való szabadságot, stb. Ezeknek a szabadságoknak jelentőségét én egyáltalán nem becsülöm le, de – gondolom – tagadhatatlan, hogy ezek azt fejezik ki, ami egy társadalomból (állítólagosán vagy valóban) hiányzik (tehát, kizsákmányolás, az egyéniség megkötése, stb.); s azt, ami a társadalmakban megvan, azt nem az ideológiák tartalmazzák: azt az emberek érzik a bőrükön. Mint az a múltkoriban nagyon nyilvánvalóvá lett, ezt az egyszerű emberek egészen világosan érzik; az értelmiség feladata nem az, hogy a népnek hitet, vallást, mítoszt adjon (márpedig ma nagyrészt ezt teszi, mindenütt a világon), hanem az, hogy racionálisan megértse (a maga egyetemességében) ezt a válságot, melyet nem elegendő pusztán érezni. Sajnos a jelenlegi status quo a Föld jelentős részén (éspedig nemcsak Spanyolországban s Dél- Afrikában) nem adja meg az elemi előfeltételeket sem ehhez a munkához.” (Részlet egy 1958-ból származó Krassó Miklós-jegyzetből.)

*

Az utóbbi két évtized során a planetáris szintű ökológiai katasztrófa lehetősége köztudattá vált. Ugyanakkor azonban az ezekre a nagyon is reális katasztrófa-veszélyekre utalás hozzájárult ahhoz, hogy az egyetemes emberi válság diagnosztizálására még kevésbé történjen kísérlet. Az ökológiai katasztrófa és a nukleáris katasztrófa veszélye a köztudatban mint a válság maga jelent meg. Hogy az emberiség egyetemes válsága egyenlő” ezekkel a veszélyekkel. Az a tagadhatatlanul irtózatos horderejű tény, hogy egy ilyen katasztrófa önmagában elegendő’az emberiség vagy annak jelentős részének megsemmisítéséhez, úgy jelent meg, mint maga a lényeg. A lényeglátás a köztudatban egyre inkább úgy jelent meg, mint e veszélyek elhárításáért folytatott harc.

*

Józan ésszel („common sense”) gondolkodva azonban nyilvánvaló, hogy sem a hidegháborús propaganda (a másik rendszer az elrettentő’ veszély), sem az akármennyire valóságos planetáris katasztrófák elhárítását célzó mozgalmak nem oldják meg a demokrácia problémáját. Azt a problémát, amelyet egy angolszász területen általánosan használt undergraduate politológiai tankönyv így fejez ki: „A világnak jelenleg egyetlen olyan országa sincs, melyben a nép túlnyomó többsége a kormány politikájába ne legföljebb csak belenyugodna (‘acquiesce’)”. A túlnyomó többség tényleges akaratát a legfejlettebb politikai formáció sem „fejezi ki”, a politika nem az, amit a nép akar, kíván, hőn óhajt, legfeljebb csak arról van szó, hogy e politika nem kifejezett ellentéte a választásra jogosultak akaratának. Az a folyamat, mely ehhez az állapothoz vezetett, csak egy komplex történelmi elemzés által ragadható meg. Ez elemzést nem pótolhatják absztrakciók. Személyes problémám adódik azonban abból, hogy Krassó Miklóst tizenkét éven keresztül hallgattam és halála után jegyzetei feldolgozásához fogtam, melyek harminc év anyaga. Egyidejűleg ismerek tehát konkrét elemzéseket és több évtizedes, illetve évszázados fejlődések egészére vonatkozó konklúziókat, megállapításokat… Az egyik legáltalánosabb igazság: „Az általános választójogot nem kísérte a kultúra univerzalizására (egy politikai-filozófiai centrum, de semmiképpen nem szektás értelemben felfogott kultúráé), jóllehet minden politikai formáció alapvető feltétele, hogy mindazok, akik hatalommal bírnak, politikailag kompetensek legyenek (demokrácia esetében a nép).5

Ebből a tételből azonban természetesen nem „vezethető le”, hogy mikor, miért jutott szóhoz mégis a nép akarata, mikor, miért uralkodott jakobinus terror, miért született meg a bonapartizmus, stb.

A fenti töredékszerű állításokból, idézetekből talán érezhető azonban az a meggyőződés, hogy abból, hogy „hisznek az emberben”, „hisznek a népben” nem következik, hogy a „nép hangja” tértől és időtől függetlenül „Isten szava”. Igen leegyszerűsítetten: a politikai kultúrával alig rendelkező mindennapi rabszolgamunka által fárasztott és tompított tudatú, évtizedes, évszázados, évezredes ideológiáktól bódított, félrevezetett nép csak igen szerencsés körülmények találkozása esetén ismeri fel és tudja kifejezni saját akaratát. A hamis radikalitások (ékes részigazságok) vonzását, csapdáját Miklós szerint az is jól érzékelteti, hogy egy Robespierre érvelésével nemhogy az iskolázatlan nép, de egy Danton sem tud hatékonyan szembeszállni.

Miklós szerint itt a helyes irányt Heine Anti-Börné-je adja meg, mely kritikája – előrevetített kritikája – a jezsuita merevségnek és radikalitásnak, minden kommunista párt merevségének és radikalitásának – nem is szólva a Kun Béla-féle „bevadult kispolgár” radikalitásáról; az Anti Börne a József Attila-i „ösztönök idebenn…” igazsága felé mutat…

*

Az egész Krassó Miklós-i elképzelés nem más, mint egy átmeneti korszak képe; „Ismerd meg Önmagad!” („Gnóti szeauton”): egy kulturális forradalom, melynek előfeltétele a rabszolgamunka alól felszabadító, szabad időt lehetővé tevő minimális jövedelem.

*

A Kommunista Kiáltvány szellemében a kapitalizmus maga egy a történelemből eddig ismeretlen mérvű, páratlan forradalom. Minden azon múlik azonban, hogy e folyamatban az ember maga tudatosan hogyan vesz részt. És itt Krassó Miklós – szemben minden eddig létező baloldali, jobboldali, kormánypárti, vagy ellenzéki csoporttal, párttal, mozgalommal – egy olyan programmal, vízióval áll elő”, mely „radikális, mint a realitás maga”. Tehát nem a múltat képviseli (reakciós), nem valamely görcsös módon kapaszkodik egy jövőképbe (dogmatizmus), nem is csak korrektíva (a társadalmi elnyomorodás, elidegenedés korrektívája, „svéd modell”, környezetvédelem). Az (ön)átnevelés forradalma ez, a forradalom, amin az emberiség sorsa áll, vagy bukik…

Előtörténelemből kitörés.

Jegyzetek

1V.ö. panta rei; v.ö. leegyszerűsítetten hegeliánus szituacionalisták”.

2Szó szerint „kibékülés”, de a szót e kontextusban Miklós a hegeli kategória értelmében használja, mely „megalkuvás”, „belenyugvás”, valósággal való „kiegyezés” jelentésével is bír.

3Bibó István: „Az európai társadalomfejlődés értelme”, Bibó István összegyűjtött munkái. Az európai protestáns Magyar Szabadegyetem (Bern) kiadása, II. kötet, 615-616.

4Az adatok 1990-ból származnak.

5 Részlet egy 1980-ból származó szövegből (,,Will”; Valóság, 1990: 3).

*A fenti szöveg egy 1989-90-ben keletkezett esszé némiképp átdolgozott változata

Krassó Miklós

Krassó Miklós történetesen zsidónak született. Egy vagy több éven át jezsuita magántanár nevelte megkeresztelt zsidónak; három évtizeddel később mohamedán hitre tért, hogy arab származású szerelmét feleségül vehesse.

Krassó Miklós forradalmár volt; „He lived and died in fire”*, így a gyászjelentés (melynek végére nincs kitéve pont), és az állításban nincs hamis pátosz. [*”Tűzben élt és tűzben halt”]

Zsidóságát sohasem tagadta meg (miképpen magyarságát sem). Félelmetes volt – „misztikusan” félelmetes (ez esetben nem túlzás, vagy olcsó e szó) -, ahogy a Smá Jiszroél-t, a geyer floriáni német parasztháború indulójának dallamára, egy fergeteges erejű forradalmár-főpap eltökéltségével énekelte, őszsigerekből. Mindezek dacára elsősorban sem zsidónak, sem magyarnak nem tartotta magát (még kevésbé „angol”-nak, jóllehet életének legtöbb évét abban a Nagy-Britanniában töltötte, melynek állampolgárságáért sohasem folyamodott), hanem valakinek, kinek „a szíve bölcs”. „Kinek bölcs a szíve?” – „Valakinek, aki nem keresztény, sem nem zsidó, nem is muzulmán, hanem emberi lény, nembeli lény” – írja egy levelében Mayhez, feleségéhez.

Egyik kedvenc verse Ady Endre „A rabbiság sorsa” című költeménye volt:

Pétere is ennen magamnak,

Kakas-szó szólhat már ezerszer,

Dédelgetett énem, vén Mester,

Zsidótalan és szegény rabbi,

Soha-soha meg nem tagadlak.

Soha-soha nem állok rabnak

Őrjöngő népek közepébe.

Nem állhat az, kinek a vágya

A népek és az Isten népe

S a minden vágyak legszebb vágya:

Ez a világ legyen világja,

Ékes, vidám, aki, jaj, ésszel

Embernek mert jönni s méréssel

Szántja, gondolja el a Bolygót.

Nem mondom én, hogy tegnap jól vót

S mindig ágy lesz, hogy egy-két ember

Érdemlődik, kit szerelemmel

Vesz körül a krisztusi dóré.

De már ezért az egy párért is

És magunkért, rabbiságunkért,

Előre az igazságunkért:

Csalatni, csalódni, előre.

(Kiemelések Krassó Miklóstól)

Cs.Á.

*

Életének (1930, Budapest – 1986, London) főbb tényei: Lukács tanítványa; 1956-ban a Nagy-budapesti Munkástanács egyik megalapítója; 1957-1963, oxfordi stúdium; a hatvanas években a New Left Club és a New Left Review alapító tagjai közé tartozik; a vietnami háború elleni kampányban Bertrand Russell titkáraként vesz részt; könyv alakban is megjelent Trockij-kritikáját több mint húsz nyelvre fordítják le; 1968-ban megszökteti és Gretna Greenben feleségül veszi May Jayyusi-t, egy arab költőnő lányát, aki 1980-ban elválik tőle; haláláig működik az END-ben (European Nuclear Disarmament).

A róla eddig megjelent cikkek közül: Eörsi István: Búcsú egy naiv embertől. Beszélő 1986: 2; Czigány Lóránt Krassó Miklós. Új Látóhatár, 1986: 2; Ungvári Tamás: A jordániai hercegnő”. Új Tükör, 1986: május 11; Sükösd Mihály: Utópia hercege. Valóság, 1987: 6; Kabdebó Ferenc: Legendák Miklósa. Új Látóhatár, 1988: 2; Sárközi Mátyás: Ebéd Miklóssal. Új Látóhatár, 1988; 2. Miklós Krassó. Times, 1986. január 22.; Nicolas Krassó: 1930-1986. New Left Review.

 

Címkék:1992-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Emlékfoszlányok

Ma is megvan még az a trafik a Ferenc körúton; ott kezd lejteni a járda az Üllői úti kereszteződés katlana...

A mappa

1940. március 15-i dátummal keltezett az az előszó, melyet dr. Ribáry Géza írt az Ámos Imre 14 eredeti metszete című...

Close