Szombat előfizetés 2017

Egy diaszpórában élő reflexiói Izrael Állam születésének ötvenedik évfordulójára II.

Írta: Szántó T. Gábor - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Egy diaszpórában élő reflexiói Izrael Állam születésének ötvenedikévfordulójára II.

Izraelt egyre inkább elfoglalják saját belső ellentmondásai, jóllehet az elmúlt évtizedben, az új korszakfordulón: a szovjet birodalom bukása, a nagy alija, a közép-kelet-európai népek felszabadulá­sa a kommunista diktatúra alól, az euroatlanti integráció kezdeti lépései, és egy meglehetősen nehezen körülhatárolható mentalitásváltozás tapogatózó lépései eredményeként Izrael maga is a változás útjára lépett; gyökereit keresi, melyek Eu­rópába, azon belül Közép-Európába ve­zetnek. A hitközségi szervezetrendszer demokratikus berendezkedése, a vallási alapokon nyugvó szociális gondoskodás, ami a zsidó állam centrális alapelvei közé sorolható, másrészről a cionizmuson be­lüli politikai tagolódás, mind az e térség­ben kialakult szellemiségbe kapaszkodik.

Az izraeli politikai-szellemi életben is nemzedékváltás zajlik. Az alapító atyák helyébe a már bennszülött fiák lépnek, és más szocializációval, más kor más gondjaival szembesülve alakítják ki ideo­lógiai credojukat, mint elődeik. A posztci­onistának nevezett új izraeli történészge­neráció revizionista szemléletmódja e legfeljebb negyven és ötven év közötti, főként baloldali közéleti emberek meg­nyilatkozásaiban is teret kap. Számukra az államalapító hősi múlt korántsem annyira dicső és mindenek feletti, s a di­aszpórához való viszonyuk is eltér a ko­rábbi raison d étre-től. Úgy vélik, hogy a diaszpóra, mely eddig az alija tartalékát (meggyőzendő, vagy megmentendő kö­zösségeket) jelentette mindössze az izra­eli politika számára, és a nyugati világban élő része komoly anyagi segítséget nyúj­tott Izraelnek, a jövőben éljen békében szülőföldjén, saját céljaira fordítva az Iz­raelnek küldendő támogatást. Izrael im­már nem szegény rokon, aki rászórni a segítségre, gazdasági prosperitása nem­zetközi tekintélyt vívott ki, polgárai gyara­podása kézzelfogható. A szellemi élet és a politikai társadalom mentalitásváltása nyilván e ténynek, Izrael önemancipáció­jának is köszönhető. A diaszpóra zsidósá­ga lakóhelyén is érték – hangzik az új vé­lemény -, erősítsék hát ott közösségei­ket, gyermekeiket utaztassák Izraelbe, hogy élményeket gyűjtsenek, s ha azok­nak nemcsak a zsidóság kultúrája, de a zsidó lét nemzetállammá szerveződött formája is elnyeri tetszését, ám éljenek a szabad költözködés jogával. Szűnjön meg az önmagát túlélt Cionista Világszer­vezet, változzék meg a Szohnut merev, ideologikus, agitatív komisszár szerepe és privilegizált státusa; kiegyensúlyozottabb, partneri kapcsolat vegye át a helyét a di­aszpórával folytatott eddigi, gyakran kiok­tató, bűntudatkeltő, lekezelő viszonynak.

*

Tény: sokak Izrael-élményét keserítette meg a Szohnut katonás hangütése, túlzó országpropagandája; nem keveseket idegenített el az Izraelbe település, vagy hosszabb próbalakhatás gondolatától, hogy kapcsolatba kerültek a Zsidó Ügy­nökség tisztviselőivel, majd a hétköznapi valósággal. Sokan akkor csalódtak, ami­kor komolyan véve a nagyszabású ígére­teket, csak Izraelbe érkezve szembesül­tek a nehézségekkel, a bevándorló sors­nak a világon egyébként mindenütt fáj­dalmas megpróbáltatásaival, ami a magát hazaérkezőnek tartó élményeit is beár­nyékolja. Rózsaszínű ígéretek után a becsapottság érzése, az otthonra találás ka­tarzisa helyett küszködés a bürokráciával és a pénztelenséggel, megállapodás he­lyett beilleszkedési zavarok. Az emigráció megspórolhatatlan élményei, amit csak a rendkívül tudatos azonosulás és több éves, fegyelmezett tanulás képes ellensú­lyozni. Mert hiába a Visszatérési Törvény, a befogadóközpont, a nyelvtanfolyam és az államkölcsön – e valóban egyedi konstrukció kellékei -, az érzelmi honta­lanságot, a kulturális gyökértelenséget, az idegenség bizonytalanságát és az anyagi kiszolgáltatottságot a világi beállítottságú bevándorlónak megspórolni aligha lehet (márpedig a legtöbben ilyen háttérrel ér­keznek), s ez az, amiről a csalogató pro­paganda hallgat; ez az, amire nem készí­tik fel azokat, akiket kecsegtető ígéretek­kel, az állam léte folytonosságának jelsza­vával, s ma már nem utolsó sorban a szervezet és az apparátus önfenntartásá­nak szándékával csábítanak az országba.

Izrael egykori lakosságának többszö­rösét fogadta be az évtizedek során. Ál­lami oldalról nézve nagyszabású, egye­dülálló feladatot hajtott végre. Ez azon­ban nem zárja ki, hogy az egyének béka- perspektívájából ez az abszorbció ha­sonlóan keserves legyen, mint bárhol a világon, ahol egyébként nem az állam alapelve a „visszatérők” istápolása. Iz­rael ma nincs rászorulva a bevándorlók­ra, bőven elegendő feladatot jelent szá­mára a posztszovjet alija folyománya­ként meglévő szociális, kulturális feszült­ségek kezelése.

A nyolcvanas-kilencvenes évek fordu­lóján, a közép- és kelet-európai térségben tábort ütő, valaha innen elszármazott Szohnut-képviselők érzéketlenül érdes stílusa, olykor demagógiája sokkal in­kább a vészkorszak túlélőinek ressentimentjéről árulkodott, amit egykori hazá­jukkal, s az őket innen kitaszítókkal szemben éreztek, mintsem tényekről és érvekről, amelyek kétségtelenné és nyil­vánvalóvá tették volna, hogy egy zsidó fi­atalnak Izraelben kellene élnie. A felsza­badult keleti blokk nyilván nagyobb ráfor­dítás megtérüléssel kecsegtetett, mint a nyugati országok, ahol a helyi antiszemi­tizmus veszélyeinek ecsetelése egyrész­ről, az izraeli fogyasztói társadalom lehe­tőségeinek vázolása másrészről, értelem­szerűen nem jelent elfogadható érveket.

Méltánytalanság lenne ugyanakkor elfe­ledni, hogy az elmúlt évtizedben a dél­szláv háborúban, a csecsenföldi villongá­sok során és Albánia bizonytalan körül­ményei között (miként a nyolcvanas évek derekán, a világ másik felén a falasáknak) a Szohnut támaszt és reményt jelentett a befogadó népek nacionalizmusának és vallási fundamentalizmusának örvényé­ben fuldoklók, és közegükből menekülni vágyók számára, néhány száz fős közös­ségekért vagy akár tucatnyi zsidóért is közbenjártak a kiküldöttek, és biztonsá­gosabb viszonyok közé segítették őket. Más lapra tartozik, hogy a fegyverek elcsitultán akadtak, akik visszatértek a volt Ju­goszlávia területére, kivívva ezzel megmentőik rosszallását, lévén ez ismét csak azt a cionista szempontból kontraproduktív álláspontot igazolja, hogy Izrael nem más, mint menedék; horribilile dictu: ide­iglenes menedék.

*

A diaszpórában is komoly rezonanciát keltő, etnikus öntudatot ébresztgető 1967-es győzelem után, az 1973-as jóm kippuri háború – amit a legszentebb zsidó ünnep napján indítottak, észak-izraeli kibucok gyermekházaira is tüzet nyitva arab államok, s amely háborúban (bár addigi legnagyobb emberveszteségét szenvedte el), Izrael felül tudott végül kerekedni – to­vább növelte az ország tekintélyét, a sza­bad világ zsidó közösségeinek elkötelezettségét, és a szovjet blokk elnyomott zsi­dóságának irigykedő csodálatát. A Camp David-ben megkötött béke pedig reményt ébresztett, hogy az állandó fenyegetettség légkörében létező zsidó állam, amerikai közreműködéssel, képes lesz lépésről-lépésre lecsillapítani és semlegesíteni korántsem veszélytelen szomszédait.

Az 1982-es libanoni háború és bevonu­lás következtében Izrael addig nehezen megszerzett nemzetközi tekintélye me­gingott, és a nyugati sajtóban is egyre- másra tűntek fel az Izraelt bíráló, részben baloldali-liberális zsidó tollforgatóktól származó vélemények. Más volt ez, mint a kommunista propaganda fröcsögő anticionizmusa, ezt nem lehetett egy könnyed legyintéssel visszautasítani, különö­sen azért nem, mert az országon belül is jelentősen felerősödtek a kormányt és a militarista államfilozófiai szemléletet bírá­ló, békepárti hangok. Míg a Hatnapos há­ború esetében nemzeti konszenzus tá­mogatta a határozott lépést, és fogadtatá­sa egyértelműen pozitív volt a zsidó világ­ban, ezúttal a diaszpórában is megütkö­zést, és többnyire visszatetszést keltett az erőfitogtató akció.

Kissé igazságtalan volt talán a „Közel-Kelet egyetlen demokráciájának” nyaká­ba zúdított politikai hidegzuhany és mo­rális felháborodás, és az attól fogva, a visszavonulás után is nap mint nap fel­hangzó refrén, mert a nyugati világ eta­lonként kezelt, hűvös diplomáciai normá­it a „gyengébb félen”: Izrael ellenségein – a terrorizmust művelő vagy támogató ál­lamokon és a Palesztin Felszabadítási Szervezeten – hasonló határozottsággal sosem, vagy alig kérték számon az Izraelt szigorú szóval bírálók. A politikai korrekt­ségre intő szó mögött éppen az a politika­ilag korántsem korrekt előfeltevés volt rajtakapható, mely nemcsak mint agresszorra, nemcsak mint erősebbre tekin­tett Izraelre, de mint bölcsebbre és civili­záltabbra is, ezért csak – vagy fogalmaz­zunk így: főként csak – neki rótta fel az ál­talánosan – tehát mindenkire – kötelező elvek megsértését. Ízléstelen módon az is előfordult nem egyszer ez idő tájt, hogy a nácikhoz hasonlították az izraeli hadse­regnek a Területeken szolgáló egységeit, akiknek túlkapásait, provokatív fellépését természetesen szükséges volt – és adott esetben ma is szükséges – bírálni, ám a kődobáló, vagy Molotov-koktélt hajigáló palesztin gyerekek karját eltörő, feldühö­dött, vagy erőt demonstráló katonákat nyilvánvaló túlzás volt a náci terrorgépezet alkatrészeihez hasonlítani, az egykori áldozatok mai utódait egy publicisztikai fordulatért ez egykori üldözőkkel egy ka­lap alá venni. A kritikusok elfogultsága sem menü fel azonban a tényleges alávalóságok elkövetőit, mint például a Sabra és Satila palesztin menekülttáborok lakó­it ellenségeiknek, a keresztény falangista milíciának kiszolgáltató és a mészárlást lehetővé tevő és tudomásul vevő izraeli katonai vezetést.

A diaszpóra és Izrael viszonyára kétség­kívül ránehezedett a Bejrút ostromáig ju­tó libanoni akció. Az erőpolitika Izraelben is súlyos kételyeket ébresztett és megosz­totta a társadalmat, s a későbbi béketár­gyalások kétféle stratégiája: engedni és bizalomért bizalmat várni cserébe, vagy erőt demonstrálva tárgyalni és garanciá­kat kérni előre a garanciákért, ettől fogva választja el mély szakadékkal Izrael társa­dalmát (az intifáda és az Öböl-háborút kö­vető időszak fejleményei csak tovább nyomatékosították a kétféle álláspontot képviselők nézetkülönbségét).

A távolból nézve nyilvánvaló volt: amíg a Hatnapos háború zsidó egységet tudott teremteni és önbecsülést ébreszteni, sőt még bizonyos erkölcsi alapon is lehetett érvelni a Jeruzsálem egészére kiterjesz­tett fennhatóság mellett, ezúttal ilyesmire nem volt mód: a szétszóratás Izraelért mégannyira lelkesedő közösségei is döb­benten szemlélték a történéseket, az ár­tatlanság végleges elvesztését, mert ahogy győztes és legyőzött között nincs harmadik lehetőség háborús helyzetben, úgy a háborúk logikájából eredően nin­csen mód arra sem, hogy a harc mindig korrekt módon folyjék, s ne legyenek in­dokolhatatlan és védhetetlen túlkapások. Tragikus, ám részben katartikus felisme­rés volt ez Izrael számára.

*

Szédereste, a tíz csapás felsorolásakor, amivel a hagyomány szerint az Örökkéva­ló a zsidókat elengedni vonakodó fáraót és népét sújtotta, tízszer cseppentünk ki ujjunkkal a borból, nem vigadhatunk ma­radéktalanul ellenségünk pusztulásán, hi­szen Isten teremtette ember pusztult el, ezért nem iszunk teli serlegből. Az élet szent, s a győzelem nem jelent feltétlenül triumfálást. Mindazonáltal nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a példázat nem hat mindenkire, a valláserkölcs fe­szes fegyelmét nem mindenki veszi ma­gára, és ahogy már szó esett róla a fenti­ekben: a nemzetté válás is asszimiláció, a háborúk során pedig odavész valamennyi nemzet ártatlansága.

Ennek az ártatlanságnak az elvesztése az izraeli meghasonláson és a társadalom végletes megosztásán túl a világ zsidó kö­zösségeiben is erős hullámokat vert. A di­aszpóra hagyományosan anarchista – ha­talom nélküli – beidegződése, évszáza­dok óta az áldozat szerepét ismerő és gyakorló mentalitása miatt, a többség ki­mondva vagy kimondatlanul zavart ér­zett be tévedjünk: alapvetően nem meg­értés vagy rokonszenv ébredt bennük Iz­rael ellenségei, a fanatikus gyűlöletet és a terrort gyakorlók iránt, de fájdalom alkal­masint ártatlan áldozatokért, és erkölcsi felháborodás a zsidó történelmi és embe­ri tapasztalattal szembenálló habitus és cselekedetek miatt; tehetetlen düh és szégyen, hogy Izrael állammá szerveződ­ve elveszíti azt a szerepét a népek között, melyre a hagyomány szerinti kiválasztott­sága predesztinálja. (Ez a kritika, disszo­náns módon, azok részéről is megfogal­mazódott, akik sem vallási, sem népi ala­pon nem tartják magukat zsidónak, gon­dolkodásmódjukban nyoma sincs a vallá­si alázatnak, mindössze a kényszerű sors­közösség révén éreznek azonosságot, és kizárólag a történelem örök üldözöttjei­nek tekintve a zsidóságot, e tapasztalatok birtokában kimondatlanul is magasabb erkölcsi normákat várnak el a magukra e történelem egészének örököseiként tekintők részéről. Ez az arrogáns „etikai na­cionalizmus” nemcsak Izraelt illetően ta­pasztalható baloldali-liberális, asszimiláns álláspontot képviselők részéről.)

A keménység, a nyers erő, mely Izrael hétköznapjaiban is megjelenik, valóban a bibliai Izrael folytatása, nem a diaszpóra két és félezer éves történetéé. Könnyeb­ben lehetett persze felháborodni a szétszóratásban, ahol nem érte nap-nap után provokáció a zsidókat, nem mérgezett meg mindent a tenortól való félelem (jól­lehet a palesztin tenoristák az egész nyugati világra, különösen a zsidó intézmé­nyekre kiterjesztették az izraeliek ellen vi­selt háborút; emlékezzünk csak a mün­cheni olimpián, az izraeli sportolók ellen elkövetett véres akcióra, vagy a párizsi nagyzsinagóga elleni merényletre, majd a rendszerváltozás után, immár a volt kele­ti blokkban, a kivándorló szovjet zsidókat szállító busz budapesti felrobbantására). Izrael – erőfölénye ellenére – a mindenna­pos fenyegetettség légkörében létezett, és létezik ma is, ami óhatatlanul megha­tározza mind az ellenségei által elköve­tett, mind a válaszlépésként eszkalálódó erőszakhoz való viszonyát.

A közjogi autonómiával nem rendelke­ző zsidó társadalmat nem érhették olyan kihívások, és nem kerülhetett nap mint nap olyan erkölcsi dilemmák elé, amivel a két nép által magáénak vallott földön szembesülnie kell Izrael Államának. A gettók népének fenyegetettsége és Izrael fenyegetettsége, s e kétféle fenyegetett­ségre adott válasz is jelentősen eltér, no­ha kétségkívül jelen van bizonyos sors­szerűség a sem a nemzetekben, sem a nemzetek között helyet és zavartalan bé­két nem lelő nép históriájában. De vajon saját, történelmileg kialakult morális mér­céjével mérve hogyan teljesít e kétféle feltételrendszerben a zsidóság? Siessünk leszögezni: ez megint olyan kérdés, amit szekuláris szemszögből aligha jogosult feltenni, és a hagyomány forrásait – ami­ket nyilvánvalóan a szétszóratás, az ide­gen népek kebelében való kisebbségi lét körülményei is formáltak – analógiával le­het csupán alkalmazni. Ezzel a körülménnyel azonban félévszázada szembe­sül az izraeli vallásos establishment is, mégis eszerint él és dönt, bár e döntések­be bizonnyal belejátszik a „politikai szük­ségszerűség”, az élet, a túlélés parancsa, s a zsidó lét alapvető változása: a föld nél­küli nép kiszolgáltatottságából önigazga­tó, hatalmi helyzetbe kerülése; valamint saját pozíciójának, a két nagy politikai irányzat között betöltött, mérleg nyelve szerepnek a megőrzése az izraeli állam­életben.

A fegyveres hatalom nélküli szellemi létben (mely ugyanakkor nem zárja ki a csoporton belüli jogszolgáltatáshoz oly­kor nélkülözhetetlen erőszak intézmé­nyét), az önigazgató autonómiák egymás mellé rendelt, nem-hierarchizált viszonyrendszerében, a hagyományos irodalom teremtette hordozható haza történetileg egyedülálló kulturális jelenségében meg­ragadható entitás, a judaizmus szellemi köztársasága, sok zsidó számára fonto­sabb és jelentőségteljesebb princípium, mint az állammá szerveződött, szekuláris nemzeti lét, noha ez utóbbi érdemeit, értékeit, adott esetben biztonságérzetet tápláló, garanciális súlyát elvitatni botor­ság volna. Aminthogy az sem lenne ésszerű, sem pedig méltányos, ha Izrael tagadná meg szellemi gyökereit.

*

Zsidó körökben közismert, ámbár érte­lemszerűen erősen vitatott fogalommá lett a markáns terminus technicus, misze­rint a világi Izrael polgárai „héberül beszé­lő gójok”. A sommás megfogalmazás ab­ból a kultúrharcból táplálkozik, ami az iz­raeli társadalom szekuláris fele és a vallá­sos zsidó univerzum között zajlik. Ezzel párhuzamosan folyik (a diaszpóra nem ortodox közösségeinek kezdeményezé­sére) az izraeli betérési törvény körüli vi­ta, aminek tétje az, vajon megszűnik-e az erre vonatkozó ortodox monopólium.

Izrael első leendő miniszterelnökét állí­tólag rabbik győzték meg, hogy ha számá­ra és elvbarátai számára mindegy is, me­lyik nap lesz a hivatalos munkaszüneti nap a függetlenné váló államban, legye­nek tekintettel azokra, akiknek nem kö­zömbös a választás. Mára természetesen nem akad olyan izraeli miniszterelnök-je­lölt, aki nyilvánosan kétségbe vonná a szombat szentségét, ám ennek oka ko­rántsem vallási meggyőződésükben, an­nál inkább politikai megfontoltságukban keresendő.

Tagadhatatlan, hogy a hagyomány kö­rülhatárolta értékrend, élet- és gondolko­dásmód fényévnyire van a modem nyu­gati életstílust mintaként követő, művelt­ségében is efelé tendáló, kisebb részben európai szellemi vonzalmakat tápláló, vi­lágpolgári attitűdöt hordozó, nagyobb­részt kulturális orientáltságában amerikanizálódott izraeli középnemzedéktől, a fi­ataloktól és a posztszovjet bevándorlók háromnegyedmilliós táborának döntő többségétől. Ezen csoportok hétköznapi életvitele valóban közelebb áll a kortárs európai vagy amerikai átlaghoz, a hason­lóképpen szekularizálódott keresztény társadalmak polgáraiéhoz, mint a vallá­sos zsidó világ mindennapjaihoz.

Az ellentábor általában felháborodott álláspontja szerint a definíció sértő, kire­kesztő és valótlan. A zsidóság – vallják – nemcsak abban a szél­sőséges tonnájában in­terpretálható, amint azt az ultraortodoxia teszi. A modernizáció a zsidó­sággal kapcsolatos fel­fogás, a vallás tételei­nek felülvizsgálatát kényszeríti ki. A zsidó­ság nemzet, amelyhez tartozás kritériumai azo­nosak a többi nemzeté­vel, s ha valaki a zsidó vallás szabályai szerint kíván élni, ám tegye, de ez ne befolyásolja má­sok önképének kialakí­tását, mindennapi életét egy olyan állam­ban, mely végső fokon mégiscsak a de­mokrácia, nem pedig a teokrácia elvei alapján épül fel, noha a vallás jelen van – álláspontjuk szerint túlzottan – a társada­lom mindennapjaiban. A nemzeti léthez való hűség jegyében ünnepük e szekulá­ris erők a bibliai eredetű, vagy posztbib­likus zsidó ünnepeket, melyek részben történeti, részben vallási fogantatásúak, illetve célzatúak, de állami ünnepek, s ezáltal a nem vallásos közeg is osztozik a közös tradícióban. A Biblia nyelvén be­szélünk, ünnepeink zsidó ünnepek, isko­láinkban gyermekeink zsidó történelmet tanulnak és a zsidó államot védik, ha a hadseregben szolgálnak – hangzik tiltako­zásuk a „héberül beszélő gójok” epitheton ornans ellen.

A globalizálódás kihívásaira, a szekula­rizációra, az ultraortodoxia sokak számá­ra fenyegető népszaporulattal, a halaha (a vallástörvény) szigorú betartásával és a könnyítéseket követelő hangok merev visszautasításával felel. A világiak dühöngenek, aggódnak és szégyenkeznek a mindennapi életet behálózó, szemükben tragikomikus rendelkezések miatt, s a szélsőségek természetéből fakadóan, a radikális álláspontok egymást gerjesztik. A posztszovjet bevándorlók tömegében az ultraortodoxia ellene irányuló tudatos ellensúly betelepítését vizionálja. Fiatalok tüntetően külföldön házasodnak, hogy ne rabbi adja össze őket, és sokan han­goztatják azt a nézetet, hogy ők izraeliek, nem pedig zsidók. Az egyik fél a közös hagyomány kapuját őrzi féltékenyen, a másik már inkább csak legyint és elfor­dul. Dacreakció, félelem, gyanakvás és indulat mindkét oldalon, szélesedő sza­kadék a két tábor között

*

Zsidó és izraeli valóban nem szinoni­mák, ezt mindkét félnek tudomásul kell vennie. S bármennyire különösen han­gozzék: a zsidóságnak csupán részhalma­za, egyik válfaja Izrael, még akkor is, ha mindennapjaink ismét igazolják a „Cionból jő a Tóra s az Örökké­való szava Jeruzsálemből” idé­zet valóságát, mert az elmúlt két- három évtizedben a vallásos élet dinamikusan erősödő központja (is) lett a Szentföld. Új minőség, habitus, önkép és világperspek­tíva jött létre a Közel-Keleten megszületett országban. Hatá­rain belül is kettéoszlik a társadalom, ugyanezen törésvonalak mentén. Vallá­sos és elvilágiasodó zsidóság útjait a di­aszpórában ismeijük. A szekuláris izraeli kultúrájából nem vész el teljesen a közös örökség, de eljelentéktelenedik a múlt, amely a hagyományőrző számára örök­jelen. Ez utóbbi folyamatos kommuniká­cióban állhat a többi, hasonlóképpen gondolkodó zsidóval, bárhol éljenek is, noha nem biztos, hogy zsidó nyelveken társalog velük, ám háromezer év írott kul­túrája s a belőle alászivárgó hétköznapi gondolkodás (mely még a diaszpórában asszimilálódók viselkedésébe is beleját­szik) valamiképpen összeköti őket. Erő­sebben, mint a közös útlevél.

Absztrakt, ezért kissé talán torzít e megközelítés, mert az átmenetek árnyala­tai nehezen ábrázolhatóak, a probléma körvonalai azonban talán így is kirajzo­lódnak. Erec és galut – csupán az egyik, a gyakran egymást is keresztező törésvona­lak között. Ám ha nincsenek közösen és hangsúlyosan vallott referenciapontok, a különbségek kerülnek előtérbe. A gyökér közös, a lombozat másként terebélyese­dik. Más habitus és más temperamen­tum, eltérő szocializáció, traumák, más-­más érzékenységek és gyengeségek. Egy­más titkolt csodálata, vagy udvariasan el­hallgatott lenézése. Moha talán más a New York-i zsidó viszonya Izraelhez, és más a pestié, mindkettő torokszorulva és ökölbe zárt kézzel nézi a televízió képer­nyőjén a Ramat Gan-ba becsapódó Scud-rakéták szaggatta bombatölcséreket, vagy a jeruzsálemi Ben Jehuda sétálóut­cán felrobbant kávéház vérző sebesültje­it. Bajban mintha testvérét siratná, béké­ben mintha csak féltestvérével civódna a családi örökségen.

Van-e viszonosság ebben az aggoda­lomban az Európára figyelő izraeliek kö­rében, ha szélsőjobboldali csoportosulá­sok hallatják olykor fenyegető hangjukat a posztkommunista országokban, vagy csak az állami ideológiának eleget tevő kommünikék és diplomáciai lépések? Je­lent-e valamit a diaszpóra önértékén az izraelieknek, vagy csak arra futja ilyen­ kor, hogy fáradtan elismételjék: Izrael ka­pui nyitva állnak.

Az átlag európai zsidó kissé kultúrálat­lannak látja az átlag izraelit, stílusát egy­szerűnek és érdesnek, utóbbi túlzottan szofisztikáknak ám végső fokon jólété­ben is hontalannak esetenként kiszolgál­tatottnak tartja az előbbit. Az egyik túlbo­nyolítja önnön zsidóságát, a másik szimplifikálja a magáét és a másikét is.

Távolságtartó, hűvös udvariasság, vagy kölcsönös jogok a bírálatot sem mellőző dialógusra? Az izraeliek nem kedvelik, ha a zsidók a diaszpórából kritizálják orszá­gukat, tanácsokat adnak és elvárásokat fogalmaznak meg. A zsidók se viselik könnyen, ha a cionista mozgalom megbí­zottjai oktatják ki őket arról, mit kellene, vagy éppen mit nem kellene tenniük.

*

A közép-kelet-európai tapasztalatok nem a legjobbak e téren. A posztkommu­nista országok közösségeit mint a cioniz­mus nagy rezervoárját, a Szohnut kikül­döttjei lerohanták a rendszerváltás után, és sokakat elidegenítettek önnön zsidó­ságuk maradékától is. Érezhetően ügy vélték: itt van mit keresni, ellentétben a nyugattal. Lélekhalászat volt ez a zavaros­ban, a volt Szovjetunió elvi okokból Izra­elbe vándorlóinak, gazdasági vagy politi­kai emigránsainak kivételével rövidtávon meglehetősen szerény eredményekkel. Mindenki okulhatott a történtekből, s per­sze a kapcsolatfelvételnek akadtak sike­resebb csatornái is. Bár a Likud-kormány nem folytatta a korábbi, baloldali-liberális kabinet egyes szószólói által beharango­zott, új diaszpóra-politika koncepciójá­nak kiérlelését és az Izrael-diaszpóra vi­szony új intézményi alapokra helyezését: a megcsontosodott Szohnut helyébe emelve az akkoriban Bét Jiszrael (Izrael háza) néven emlegetett s tervezgetett szervezetet és életre híva a Diaszpóra ta­nácsot (az ország és a szétszóratás kö­zösségeinek delegáltjaival), a kilencvenes évek közepétől, a világpolitikai erőtér megváltozásával, a lelassult, de meg nem állt izraeli békefolyamattal, a politikai establishment nemzedékváltásával és a közép-kelet-európai közösségi jóvátétel­lel kapcsolatos stratégiaváltással össze­függésben, az új szelek a Zsidó Ügynök­ség háza tájáról is új hangokat kezdtek fújdogálni Moszkva, Budapest, Prága és Varsó felé. Ezek a hangok a helyben ma­radó közösségek támogatásának elvét is elfogadva, a partneri viszony kialakítása mellett tettek hitet, miáltal újrafogalmazhatóvá válna az ország és a szétszóratásban élők viszonya. Az intézményes ke­retek azonban még hiányoznak, s e vi­szony társadalmasításához és a mentali­tásváltozáshoz vélhetően hosszú idő kell elteljen.

*

Szükséges-e egyáltalán bármiféle érv vagy legitimáció a diaszpóra polgára szá­mára, azért mert ott él, ahová született, vagy mert egyszerűen nem kíván Izrael Államban élni? Aligha több, mint azok­nak, akik az Izraelbe települést választot­ták, vagy ott születtek. A cionizmus öniga­zoló hévvel törekedett – s törekszik he­lyenként ma is – a zsidókat Izraelbe invi­tálni, míg a „diaszpórizmusnak” alig akad­nak nyílt szószólói. A szétszóratás törté­nelmi állapotát csupán a radikális anticionista ultraortodoxia vallja szentnek, raj­tuk kívül mások nem szívesen érvelnek a status quo fenntartása mellett.

E viták során kikényszerített konfessziókban mintha magához a zsidósághoz fű­ződő hűség kérdőjeleződne meg azáltal, hogy valaki nemlegesen reagál a kérdés­re vagy sürgetésre: ha fontos számára a zsidóság, ugyan miért nem alijázik?

Az Erec Jiszraelben való tartózkodás a középkori kommentárok szerint minden­képpen érdemdús cselekedet, ám a mes­siási kort megelőzően nem parancsolat az alija, sőt éppen ellenkezőleg: a töme­ges „felmenetel” tiltás alá esik. Szent szö­vegek mélyen vallásos interpretátorai egymásnak homlokegyenest ellentmon­dó következtetéseket vonnak le Izrael Ál­lam létrejöttével és az odatelepüléssel kapcsolatban. A gyakorlati teendőket ille­tően, a vallásos cionizmus az ország be­népesítését szorgalmazza (szélsőségese­ik a Nagy-Izrael megteremtését), mert a megnyíló lehetőség számukra a tilalom elhárulását, a messiási kor közelgő kez­detét jelenti, a jóval kisebb létszámú anticionista ultraortodoxia hívei pedig – ha nem is adták fel, már jóval az állam me­galakulása előtt megkezdett jelenlétüket a Szentföldön, és részesülnek az általuk tagadott állam szociális ellátásából – al­kalmasint egyetértenek az arab funda­mentalisták törekvéseivel, akik felszá­molni törekednének Izrael Államát. Jólle­het mindkét nézet radikálisai elenyésző kisebbséget képviselnek a diaszpóra kö­zel nyolc és fél milliós és Izrael ötmilliós zsidó közösségében, ám az a tény, hogy a hagyomány lehetséges ellentmondásai nem oldhatóak fel egykönnyen, a két szélsőség közötti széles mezőn elhelyez­kedő felfogásokra ruházza annak felelős­ségét, hogy – ha lehetséges – kidolgozzák a mérsékeltek közös modus vivendijét.

Ha a vonatkozó vallási parancsolatokat nem tudjuk, vagy lényegük szerint nem lehetséges, sőt nem is szükséges a mi időnkben kógens módon értelmezni, ma­gunkra – egymásra – vagyunk utalva. „Nem az égben van.” – felesel Rabbi Jehosua a Tórából vett idézettel, amikor a Jóteremtő R. Jehosua és R. Eliezer vitájá­ba avatkozna, az utóbbi mellett letéve voksát a Talmud Bava Mecia traktátusá­ban, jóllehet a többség R. Eliezer ellen foglalt állást. Nem az Istennél van már az ítélet joga, hanem az embernél, akinek a Törvény átadatott, és írva van: a többség véleménye szerint döntünk. A drámai ere­jű példázatban R. Jehosua a Szináj-hegyénél kapott felhatalmazással élve perel az Örökkévalóval, hogy álláspontját ér­vényre juttassa, akár a Tóra-adóval szem­ben is. S ugyan mi a válasz e döbbenetes pökhendiségre? „Gyermekeim legyőztek engem” – mondta kacagva kétszer is a Szent, adja tudtunkra néhány sorral lej­jebb a nemzedékekkel később élt R. Na­tan álmában megjelenő Elijáhu próféta.

Ez a szikrázó dialektika nyilvánvalóan ránk rója a válaszadás terhét azokban a kérdésekben, amelyek esetében nincs kötelező érvényű előírás: mit kell ten­nünk, vagy mitől kell tartózkodnunk.

*

Elfogadni egymásban ugyanannak a dolognak a másik felét, énünk hiányzó darabját, viszonossági alapon. Izrael és a diaszpóra ugyanannak az érmének két ol­dala. Nem kontrakarírozzák, kiegészítik egymást. Botorság volna elvitatniuk a má­sik igazságait. Számon kérni e viszony­ban bármit, nem helyénvaló. Kölcsönö­sen önkéntes alapon várhatnak a másik­tól támogatást. Miért lenne lehetetlen ez a dialógus, ha egymás megértése, vagy legfeljebb meggyőzése jelenti célját, és nem a komplexusok túlkompenzálásának tudatalatti rugója mozgatja az érvelés mechanizmusát, s nem a lehengerlő ön­igazolási kényszer vezérli ajkunkra az érv­nek álcázott szólamokat Ugyan miért len­ne eleve lehetetlen ez a dinamikus egyen­súly, ami kölcsönös előnyünkre szolgál­hatna?

*

Zsidóként élni és gondolkodni elsődle­gesen nem a hol vagy, hanem a mit teszel kérdésre adandó válasz.

Izrael sokak számára azért csalódás, mert egyrészt a fiatal, tajtékosan felhabzó nemzetállami lét negatívumai határozzák meg arculatát, a diaszpóra intimitása és rejtőzködő introvertáltsága után az erő és a fegyver (némiképpen talán kényszerű) kultusza, túlzott közvetlenség a hétközna­pokban és nyers durvaság a konfliktusok­ban, másrészt különös módon ezzel egyidejűleg hordozza az ország az amerikanizáltság jegyeit, a vallás pedig főként szél­sőséges, kirekesztő és riasztó formájá­ban jelenik meg.

Vagy a kozmopolita Tel-Aviv, vagy az ultraortodox Jeruzsálem. Izgatott hangos­kodás, harsány indulatok mindkét olda­lon. Fekete-fehér, igen-nem. Nincsenek árnyalatok.

*

A kilencvenes évek elejétől a Közép- és Kelet-Európából nagy reményekkel indí­tott csoportok elutaztak, körülnéztek és visszajöttek. Ide, ahol éppen akkor naci­onalista, xenofób és zsidóellenes hangok is hallatszottak a diktatúra évtizedeinek elfojtottsága után (a sajtó és a politikai térfél másik felén állók kissé fel is nagyí­tották a veszély érzetét), a zsidók mégis maradtak. Néhány száz fiatal és a rend­szerváltozás folyamán megingott egzisztenciájú középkorú Magyarországról is kí­sérletet tett, hogy Izraelben folytassa, vagy szervezze újjá életét, néhány tucat meg is kapaszkodott, a többi – illúzióival leszámolva – csendben és csalódottan tért vissza szülőföldjére, hogy egy utóbb fájóan szép, ám számukra hiábavaló pró­bálkozás emlékével legyen bölcsebb, és átélje kissé a száműzetés és a hontalan­ság vándorélményét.

Az alija iránti közöny részben a zsidó­ság iránti szélesebb közömbösségbe ágyazódik, noha szép számmal akadtak azért, akik élményt és öntudatot akkumu­láltak, s visszatérve nem feledték, sőt fel­dolgozták úti tapasztalataikat Saját zsidó és diaszpóratudatuk erősödött, megérezvén, hogy mi az, ami azonos bennük az izraeliekkel, mi az, ami megkülönbözteti őket tőlük, és szerencsés esetben indítta­tást éreztek, hogy e másságukat szülő­földjük többségi társadalmához képest, és másságukat a szabrékhoz (Izrael benn­szülöttjeihez) képest tudatosítsák, és eb­ből a premisszából törekedjenek adekvát következtetést levonni. A legtudatosabbak ráéreztek, hogy saját történelmük le­het csak az az otthon, amit ismét birtok­ba kellene venniük, s hogy az egykorvolt közép-európai zsidó tudat sokszínűségé­ből válogatva, ahhoz kapcsolódva kelle­ne újjáélesszék sajátos, erős lokális kötő­désekkel is rendelkező, szunnyadó azo­nosságtudatukat egy szunnyadó civilizáci­óhoz, ezáltal magát a civilizációt is újjáé­lesztve. Ez a választás nem hagyja figyel­men kívül a vallásosság helyi irányzatai­nak különböző fokozatait, sem az Oszt­rák-Magyar Monarchiában kialakult polgá­ri ízlésvilágot, a mindig kissé kívülálló, a politikát oldalnézetből szemlélő, a saját helyzetét is némi távolságtartással elem­ző, társadalomkritikus attitűdöt, a befoga­dó nemzet kultúrájába és mindennapjai­ba is mélyen gyökerező érdeklődést, ám a városhoz és a régióhoz hasonló erővel kötődő identitást, a korszellem diktálta kontinentális gondolkodást – a huszadik századi közép-európai zsidóság tapaszta­lataiból eredő, egymásra rétegződő irá­nyultságokat. E felfogás, természetéből fakadóan azt sem zárja ki, hogy képvise­lőit Izraelhez és a zsidó néphez erős szo­lidaritás fűzze.

*

A kizárólagosságra törekvő cionizmus ezen országokban jelen lévő kiküldöttjei a kilencvenes évek első felében olykor kontraproduktív szerepet játszottak a térségben. Két élményt törekedtek átad­ni a többségükben fiatal embereknek, akik küldetésük elsődleges célcsoport­ját alkotják: a vészkorszak és a modern Izrael teremtette közösség érzetét. Az egykori üldözöttek az asszimilációnak is kiszolgáltatott potenciális üldözötteket láttak maguk előtt, vagy ezt igyekeztek láttatni a helybeliekkel önnön maguk­ban, s a zsidóként való lét egyedül lehet­séges alternatívájaként Izraelt nevezték meg. Vagy-vagy – agitáltak. Később be­látva, hogy mindez önmagában kevés (és a már említett ideológiai félfordulat­nak köszönhetően) az izraeli anyaszer­vezetek fiatalabb küldötteket delegál­tak, akik nem a múlttal próbáltak érvel­ni. Dinamizmusukkal görcsök nélküli zsidóságot igyekeztek plántálni az itteni­ekbe, ám ez inkább „izraeli”, vagy legfel­jebb etnikus zsidó tudatot csíráztatott a vallásilag amuzikálissá lett ifjúság köré­ben, noha kétségtelenül egészségesebb önképet segített megteremteni a fiataloknak, mint amiben a korábbiakban, saját erőforrásból, részük lehetett.

Nem szűnt meg ugyanakkor az alijára való agitáció, és a „kézzelfogható”, nagy reményekkel: izraeli tanulmányi lehető­ségekkel és ösztöndíjakkal kecsegtetés politikája. Akik nekivágtak az útnak, és állami egyetemekre, főiskolákra pályáz­tak, többnyire lényegesen kevesebbet, de legalábbis mást kaptak Izraelbe ér­kezve, mint az előzetes ígéretek nyomán remélték. Egy-két száz fő járhatta meg tíz esztendő alatt az utat, akik nem turista­ként, nem is zarándokként érkeztek az országba, ám kevés kivétellel mind visszatértek. Az idősebb kivándorló-ha­zatérők, majd visszatérők között is ha­sonló az arány. A vallásos intézmények­be jelentkező kevesek közül talán vala­mivel nagyobb mértékben sikerült meg­kapaszkodniuk a fiataloknak, lévén a tu­datosság ellensúlyozta a szigorú életren­det megkövetelő viszonyokat.

Az ideológiai étrend, amit a Szohnut képviselői, más nemzetközi szervezetek­kel és a helyi, hivatalos zsidó intézmé­nyekkel (beleértve a vallásiakat is) a tér­ségben a nagyközönségnek felkínáltak a zsidóságon belüli szabad identitásválasz­táshoz, meglehetősen sivár és egyhangú.

A két totalitarizmustól megtaposott kö­zép- és kelet-európai zsidóság maradéka saját históriáját, létének tőkesúlyát feled­te és feledi, amikor a vészkorszak emlé­két és a modern szekuláris Izraelt avatja azonosságának talpkövévé; feledi a szer­ves és folytonos európai zsidó jelenlétet, ami a középkorig gyökerezik vissza, s aminek lombja ugyan ma tagadhatatla­nul másutt – jó két évtizede elsősorban Izraelben – zöldell, mert a menthető haj­ tásokat átültették, ám a szovjet biroda­lom szétesését követően ez a fajta zsidó­ság belső impulzussal nem rendelkezett, külső indíttatást pedig alig kapott, hogy magvai a térségben, ahonnan származnak, ismét meggyökerezhessenek. E kül­honi pesszimizmust, vagy végletes prag­matizmust talán még az elmúlt hat évti­zed közép-európai zsidó „sorstalansága” sem indokolja.

A zsidó hagyomány szerint – mert az élet szent – még a nyilvánvalóan haldok­ló tudatának kihúnytát sem szabad siet­tetni, jóllehet nem is kell ilyen esetben készakarva akadályozni a vég bekövet­keztét.

Még ha így volna is, és a Németország és Oroszország közötti zsidó jelenlét foly­tonosságának fenntartása eleve kudarcra volna ítélve, akkor sem lenne szabad sür­getni e szomorú fejezet lezárultát. A cio­nizmus – noha más dimenzióban, saját elvei mentén a zsidó jövőt szolgálja -, he­lyi következményeit illetően ezt a véget segíti elő.

E tekintetben – bár fájó – a történelmi Magyarországról elszármazott ortodoxia (kevés kivételtől eltekintve) szerte a vilá­gon következetesen hagyományhű állás­pontot képvisel: nem siettetik, bár nem is akadályozzák a vég közeledtét. Ahogy magától értetődően nem bíztatják szülő­földjük elhagyására a zsidóságot, akárha maguk Izraelben élnek is, szintúgy nem invesztálnak sem szellemi, sem anyagi tő­két az itteni vallási-közösségi élet újjá­szervezésébe. Nem segítik a saját intel­lektuális kapacitás híján megfeneklett (mélyrétegeit tekintve meg sem indult?) autentikus gyökérkeresését, újradefiniá­lását és „korszerűvé” – a mai vallásos vi­lággal kompatibilissé – tételét a még lé­legző helyi zsidó aktivitásnak.

*

Az Ur városbeli Ábrahám a választás kiválasztottja, nem a leszármazásé. A Hangra felel, és vonul ki atyja, Terah há­zából családjával együtt. Az egyiptomi ki­vonulás emlékezetére olvasott hagada ugyanerre int, noha itt már a kivonuló tö­meg egészét érinti a döntés és választás felelőssége. Az exodus drámai aktusa, közös történelmi élménye tette néppé Iz­raelt, a szólításra adott felelet, és persze mindennek irodalmi megörökítése, mely az utódnemzedékek tudatába kódolódott. Dávid király (s így a türelemmel várt Messiás király is) a moabita Ruth-tól szár­mazik, az idegentől, aki szellemi és sors­közösséget vállalt a zsidósággal.

Amikor forrásaink arra figyelmeztetnek, hogy őseink maguk is bálványimá­dók voltak, alázatra, a nemzeti gőg meg­fékezésére szólítanak fel.

A közös élmények és a kiválasztottság hagyománya öntudatos népet konstruál­nak. A közös olvasmányok, melyek sok­oldalú, árnyalt képet adnak az elődökről, nem szépítve bűneiket sem, megzaboláz­ni törekszenek a lehetséges nemzeti elbi­zakodottságot, majd a későbbiekben, a szétszóratás idején megőrizni törekedvén Izrael maradékát, szűkre szabják a zsidó­ság integritását veszélyeztető utakat. Egy pillanatra sem kétséges azonban, ha a későbbiekben a közösség népi mivoltá­nak megőrzése is a cél, hogy a zsidóság erkölcsi hagyomány, a leszármazáson túl szellemközösség és világnézet: a tradíció szerint égi törvény Isten-ember és ember­-ember viszonylatokat szabályozó rend­szabályai társadalmi tapasztalatokat szentesítenek a zsidó lét és az emberiesség törvényévé. E nélkül a vallási alapokon nyugvó korlát nélkül nem autentikus a „zsidó nemzeti tudat”, nem hű történelmi hagyományaihoz, még akkor sem, ha ezáltal gyökeresen eltér minden más nép nemzettudatának formai és tartalmi krité­riumaitól (amitől persze a nemzetek kö­zötti határokat is felszámoló, végső fokon saját népi létét is feloldó megváltás kon­cepciója által is radikálisan eltér). Ha ez a nemzeti tudat hűséges kíván maradni ön­maghoz, nincs más választása.

*

Egy aggáda szerint az Örökkévaló azért szórta szét a nemzetek közé, hogy megóvja Izraelt. Száműzte otthonából, ám mindenhol elrejtette maradékát, így biztonságba helyezve népét, mert annak túl nagy kockázatot jelentett volna egy- helyütt maradnia. A szétszóratásban azonban, noha így is ki van téve számta­lan nehézségnek és veszélynek, ha egyik fejét levágják is, másutt újranő, és túléli az üldöztetést.

Az ötvenéves Izrael, az arab világ kö­zepén, nagy szorongattatásaiból eddig mindig győztesen került ki, és a zsidók kisebb-nagyobb csoportjai szerte a vilá­gon úgy érezhették – amint arra több példa is szolgált -, hogyha létüket köz­vetlen veszély fenyegetné, van olyan erő, mely végső soron mögöttük áll és segítségükre lehet. Pedig a valóság azt mutatja, amióta Izrael létrejött, az ottani zsidóság él meg-megújuló, testközeli fe­nyegetettségben.

A fikció birodalmában (amely gyakran merít a valóságból, s amiből gyakran me­rít a valóság) számos olyan történet és gondolat nyert regényes formát, amiben Izrael állama és polgárai kerülnek ve­szélybe, és az ő menekülésük, biztonság­ba helyezésük és jövőjük kulcsa, záloga a diaszpóra, a jobb módú közösségek és az egyes származási országok, ahová vissza­térve, a Közel-Keletről elüldözött zsidók menedékre, majd otthonra lelnek.

Ez a gondolatkísérlet sokak számára el­fogadhatatlan, felháborító; ügy tekinte­nek rá, mint vallásos ember a blaszfémi- ára, noha matematikai lehetőségének igazsága kétségbevonhatatlan. Meglehet, nem más az oka a váratlan indulatnak, mint hogy a lelkük mélyén parázsló és fel­lobbanó szorongást fordítják át heves elutasításba.

*

A nácizmus elől Európából a Szentföld­re menekített ultraortodox vallási vezetők egy része a háborút követően és Izrael Ál­lam vajúdása idején eltávozott az ország­ból, ám az ötvenes évek végétől kezdve, praktikus okoktól vezérelve – és függetle­nül az államhoz való viszonytól – ide he­lyeződött át a vallási élet és tanulmányok súlypontja. A közép-európai – s ezen be­lül kiemelt hangsúllyal a történelmi Ma­gyarországról elszármazott – haszidizmus újjászületése és dinamikus fejlődése két­ségbevonhatatlan, a mérsékeltebb orto­doxia maradéka beolvadt ezen irányza­tok valamelyikébe. Az előbbiektől ideoló­giailag elkülönül a Hatnapos háború után felerősödő modem ortodoxia, mely a val­lásos cionizmus forrásaiból táplálkozik, de e két csoport együttesen képezi Izrael egyik arcát. Intézmények százaiban tízez­reik hajolnak szentírási szakaszok és Talmud-fóliánsok fölé, s nemzenek később hat-nyolc gyermeket.

Izrael másik arca, akár bárhol a vilá­gon: szekuláris, multikulturális, a jóléti társadalom és a „korlátlan szabadság” ideálját (vagy ideálnélküliségének áb­rándját) kergető; ma még jelentős több­ségben, ám két-, legfeljebb háromgyer­mekes családmodellel.

A közeljövő várható statisztikai trendje szerint a jelenleg tizenhárom és fél milli­ós zsidóság súlypontja áttevődik a Szent­földre, és a diaszpóra, kétgyermekes átla­gával, vegyesházassági rátáiban is körvonalazódó asszimilációjából következően alulmarad, csak egy vallásos kisebbség képes fennmaradni.

A szélsőséges anticionisták kivételével, minden józan gondolkodású zsidó bízik (vagy legalábbis reménykedik) abban, hogy Izrael Állam az elkövetkező évek­ben rendezni tudja közös dolgait a palesztinokkal, és biztonságos békét tud kötni valamennyi korábbi ellenségével.

Félő azonban, hogy mindaz a belső el­lentmondás, amely ma Izraelben többé-kevésbé fedő alatt fortyog, a közös külső fenyegetettség remélt megszűnésével vagy enyhülésével még inkább teret nyer, és Izrael politikai stabilitását veszélyezte­tő tényezővé válik. Ma kultúrharc folyik, nem polgárháború, s a küzdelem remél­hetőleg nem fajul tovább. Paradoxonok között vergődik a földjére visszatért nép: a modem demokrácia és az emberi jo­gok, valamint az önazonosság és a hagyo­mányhűség paradoxonjai között; olyan kérdésekkel viaskodik, melyek az emberi létezés alapkérdéseit modellálják. Kiválasztottsága, vagy e kiválasztottságba ve­tett hitének újabb próbatétele ez az országnyi laboratóriumban zajló kísérlet, amiből – Izrael küldetésének megfelelő­en – a világnak is okulnia kellene.

A zsidó világ pólusai között gerjedő fe­szültség legutóbb közel kétezer esztende­je koncentrálódhatott így, és hozzájárult az ókori zsidó állam felmorzsolódásához.

A helyzet azonban az, hogy a Közel-Ke­leten teljes, mindenre kiterjedő békére emberi számítás szerint nincs esély. Meg­lehet, talán jobb is, hogy így van. Vallásos szemszögből nézve lehetséges, hogy ez Izrael osztályrésze. Különben is visszatet­sző lenne abban reménykedni a békeidő­ben esetleg fellángoló izraeli népi-urbá­nus, vallásos-szekuláris kultúrharc ide­jén, hogy a döntő pillanatban mégis akad egy külső ellenség, aki rádöbbenti a fele­ket egymásrautaltságukra.

*

A történelem olykor ismétli önmagát, olykor meg váratlan közjátékokkal lepi meg a benne élőt A legnagyobb áldás és a legnagyobb csapás az emberi szabad akarat, vallásos és vallástalan ember kö­zös sajátossága, ami a végcélt – mert ez, a józan ész keretei között, mégis egy – a magatartásunkkal előidézett következ­ményekkel mindig elodázza, távolabb görgeti.

Zsidónak lenni alapvetően nem a hol vagy, hanem a mit teszel és hogyan gon­dolkozol kérdésre adandó válasz kereteit jelöli ki – abban az esetben, ha a kérdést magának szegező az örökség szellemében kíván válaszolni rá. A galut (a „teológiai” és a fizikai értelemben vett száműzetés) ha­gyománya és az általa kiérlelt két és féle­zer éves gondolkodás szellemi erőtere, ki­sugárzása olyan erős, hogy a modem Izra­el létrejötte sem rengeti meg, ellenkező­leg: új lökést ad neki, kihívást jelent szá­mára. Erősebben áll az időben, mint a le­rombolt jeruzsálemi Szentély nyugati fala; immár lerombolhatatlanul. A népek közé rejtett nép és annak ősi földjére visszatért része életmódjában és tudatában őrzi.

A nép, amely sorsában és gondolkodásában az emberi létezés valamennyi konfliktusát és erkölcsi di­lemmáját hordozza, s a történelem színpadán min­duntalan katartikus szere­pet játszik (vagy arra kényszerül, hogy e szerepet el­játssza); a nép, mely arra ítéltetett, hogy a próféták utódaként minduntalan szembesítsen vagy szem­besüljön, nem képes levet­ni jelmezét, öntudatlanul és akaratlanul is felmutatja tapasztalatait (vagy azok fonák­ját), mert szellemi küldetéséből sehogyan sem tud kivetkőzni. A zsidó népi lét nem csupán közös okból: a történelemből, de tradicionális felfogás szerint közös célból származik. S ez a vallási gondolat tagad­hatatlanul azokra is hatással van, akik maguk talán elutasítják relevanciáját, ezt mégis ugyanazzal a hévvel teszik, mint amivel – transzcendentális jellegétől meg­fosztva – maguk is környezetük körülmé­nyei, vagy a világ jobbításán fáradoznak.

Cionizmus-diaszpórizmus? E dichotómia csupán egy lehetséges koordinátája mindazoknak a problémáknak, melyek a zsidósággal kapcsolatban felvetődnek. A zsidó lét kérdései alapvetően nem territo­riális jellegűek.

Amennyiben megmutatkozik az erő, mely valóban képes összegyűjteni a szétszóratottakat, ez a vita amúgy is érvényte­lenné és értelmetlenné válik. Ha Elijáhu próféta feltűnik és kézen fog, úgysem lesz mód és nyilván akarat sem lesz, amely ellenállhatna neki. Addig pedig marad a diaszpóra, békében és „héjanászban” a népek és Izrael Állama között.

Címkék:1998-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Elfogult beszámoló a Nyári Zsidó Fesztiválról – Pécsi Katalin mustrája

Elfogult beszámoló a nyári zsidó fesztiválról Pécsi Katalin mustrája Öröm Egy zsidó fesztivál -„mint olyan” - jó dolog: lehet várni...

“Nagyszabású túrisztikai rendezvény” – interjú Vadas Verával, a fesztivál szervezőjével

„Nagyszabású turisztikai rendezvény” Interjú Vadas Verával, a Hitközség Zsidó Idegenforgalmi és Információs Központja vezetőjével a Nyári Zsidó Fesztivál szervezőjével Vadas...

Close