Szombat előfizetés 2017

Egy diaszpórában élő reflexiói Izrael Állam születésének ötvenedik évfordulóján I. rész

Írta: Szántó T. Gábor - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Egy diaszpórában élő reflexiói Izrael Állam születésének ötvenedikévfordulóján I. 1997-ben ünnepelték a világ zsidó kö­zösségei a Bázelban megrendezett első cionista kongresszus centenáriumát, és az idén emlékeznek meg Izrael Állam függetlenségének ötvenedik évforduló­járól.

Ötvenhárom éve szabadultak fel a koncentrációs táborok. Harmincegy esz­tendeje, az 1967-es háborúban aratott jelentős győzelmet Izrael ellenségein, akik felmorzsolni készültek az országot, s ennek első lépéseként elvágni igyekez­tek tengeri kijáratától. Tíz esztendeje an­nak, hogy összeomlott a szovjet biroda­lom, és a felszabaduló országok polgárai szabadon gyakorolhatják vallásukat, kul­túrájukat, a zsidók korlátozás nélkül lé­tesíthetnek kapcsolatot Izraellel, a volt Szovjetunió területéről pedig több mint hétszázezer bevándorló, Izrael zsidó la­kosságának tizenöt százaléka érkezett rövid idő leforgása alatt az országba.

*

Ezerkilencszázhuszonnyolc éve rom­bolták le a római légiók a második Jeruzsálemi Szentélyt, szűnt meg ezzel a zsi­dó államiság, a mindennapos áldozat a Templomban, vette át lassan a helyét az imák és szokások aprólékosan kidolgo­zott rendje, s a kényszerű száműzetés időszaka.

A tradíció szerint isteni büntetés volt ez a széthúzásért, a nemzeti elbizako­dottságért, a Tórahű élettől való elfordu­lásért. Az ország, a nemzeti szuverenitás helyébe a szertartásrend, a szellemi Izra­el lépett, a nemzeti létet a szokások és a szöveghagyomány behatárolta magatar­tási normák őrizték. Jeruzsálem újjáépí­tésének és a szétszóratottak összegyűjté­sének vágya az imák, a tanházak vitái és a messiási remény világába költözött.

Nem ez volt az első száműzetés, ami­nek következtében kialakult a nemzeti autonómia nélkül élők szellemi közössé­gén alapuló önfenntartási stratégiája (ak­kor már több mint ötszáz éve, az első Szentély pusztulását követően elhurcol­tak közül sokan maradtak Babilóniában, vagy máshová vándoroltak), ám ekkor­tól fogva kristályosodott ki a mai érte­lemben vett, életmódjában rabbinikus rendelkezések szabályozta cselekedet­vallást követő zsidóság.

*

Ezernyolcszáz évvel később, a XIX. század végétől, az Erec Jiszraelbe való visszatérés álma, eloldozódván alapve­tően vallási gyökerétől, ám a szenvedés­től való megváltás messiási vágyát to­vább hordozva, a politikai antiszemitiz­musra adott politikai válaszként is meg­fogalmazódik. Ez a cionizmus alapvető intenciója: menedéket nyújtani.

A mozgalom egyik korai, árulkodó gondolataként még az is fölmerül, hogy Ugandában kellene – mert ott lehetne – létrehozni a zsidó államot, sőt a politi­kai cionizmus majdani atyja, pályája kezdetén, a zsidókérdés megoldásának lehetőségét még abban látja, hogy a bécsi zsidóság a Stephanskirche bolt­ívei alatt egyidejűleg tömegesen kike­resztelkedjen.

A zsidó nemzeti mozgalom a mélyen vallásos körök felháborodását és heves elutasítását váltja ki, mert azok számára a Szentföldről való száműzetés transz­cendens üzenetet hordoz (sokan min­den éjfélkor felkelve s hamut szórva fe­jükre gyászolnak még tizenkilenc évszázaddal a történtek után is); számukra az országba való visszatérés csakis a Meg­váltás művének részeként képzelhető el, egybevágóan azzal a történelemszemlélettel, mely a Templom lerombo­lását és az államiság megszűnését, a galutot is az isteni forgatókönyvből véli ki­olvashatónak.

A cionista eszme és mozgalom egé­szen a vészkorszakig a zsidóság töredé­két, azon belül főként a vallástól eltávolodottakat tudja csak zászlaja alá szólíta­ni, és egy-két hangsúlyos kivételtől elte­kintve – akiknek álláspontja szerint még az istentelen cionizmus is jobb, mint a beolvadás – szitokszó marad az ortodo­xia mértékadó irányzataiban.

*

Az európai zsidóság sorsában tragikus fordulatot hozó második világháború éveiben egyedül a cionista mozgalom képes hatékony, szervezett zsidó elle­nállást kifejteni és mentőmunkát végez­ni, mi több, Magyarországon alig van más, számottevő antifasiszta ellenálló csoport. Ezekben az években az sem rit­ka, hogy az anticionizmus legelszántabb szószólóit – vezető haszid rabbikat, akik a Sátán ügynökeiként exkommunikálták a cionizmus híveit -, épp a zsidó nemze­ti mozgalom közreműködésével mene­kítik meg.

A háború vége – ama háborúé, mely a kontinens középső részét egyetlen, nagy zsidó temetővé változtatta s a túlélők je­lentős részének hitét alapjaiban megin­gatta – fordulatot hoz a mozgalom törté­netében. A lágerekből felszabaduló, lé­lekben és gyakran fizikailag is hontalan­ná és nincstelenné vált zsidóság körében termékeny talajra talál a „közjogilag biztosított nemzeti otthon” akkor már közel fél évszázada hangoztatott igénye. Vágy az azilumra, ahol soha többé nem lehet­nek olyan kiszolgáltatottak, mint az el­múlt szörnyű években, amikor nem tud­ták megóvni családjaikat a szenvedéstől, a megaláztatástól és a pusztulástól.

Közvetlenül a vészkorszakot megelő­zően, a világ zsidóságának a fele Közép- Kelet-Európában élt. A második világhá­ború végén Palesztina kétmilliós lakossá­gának egyharmada volt zsidó, ez az össz-zsidóság létszámának körülbelül hat szá­zalékát jelentette. Az 1948-as izraeli nép- számlálás adatai szerint, a brit bevándor­lási kvóta korlátozó rendelkezései következtében, két év alatt alig több mint hat­vanezer ember telepedhetett le itt. A há­borút követő években mindenesetre tí­zezrek várakoztak Európa hontalan-tábo­raiban, vagy iratkoztak fel az illegális be­vándorlók listájára, s Palesztinába érkezve ezrek fogtak fegyvert, hogy a brit man­dátum alatt álló territóriumot, őseik or­szágát visszafoglalják.

A palesztinai feszültségek, és a honta­lanok többszázezressé duzzadó európai tömege arra késztette az ENSZ Paleszti­na Bizottságát, hogy határozzon a brit mandátum megszüntetéséről és a terü­let felosztásáról. 1948-ban, Izrael Állam megalakulásával megnyíltak a kapuk a bevándorlók előtt.

Kétségbeesésből és végső elszántság­ból születik meg az új államalakulat, egy olyan történelmi pillanatban, amikor a zsidók jogos történelmi jóvátételi igénye találkozik a világközvélemény erkölcsi egyetértésével, de leginkább a nemzet­közi politikai akarat végül szerencsésen kedvező alakulásával. Tény azonban: a vallásos cionisták markáns kisebbségén kívül, akik úgy hiszik: a Hatmillió pusztu­lása és az ország vérrel és vassal zajló létrejötte a közelgő messiási kor szülési fájdalma, kétségtelen előjele, a többség nem feledheti: Izrael létrejöttét Auschwitznak, az üldözötteket cserbenhagyó civilizált világ bűntudatának, a zsidók el­len viselt brit háború morális tarthatat­lanságának, a robbanásig feszült közel-keleti viszonyokból való visszavonulás szándékának és a világpolitikai erőtér ak­tuális érdekkonstellációinak köszönheti.

Az államalapító nemzedék és különö­sen gyermekeik későbbi konfrontálódása e tudattal értelemszerű. Ki tudna egy­könnyen megbékélni azzal, hogy nemzeti mitológiája centrumában mindössze füst­té és hamuvá vált elődök vannak? Ki kí­vánna szembesülni a ténnyel, hogy a ka­taklizma következtében született országa függetlenségét Auschwitz halottainak „te­vőleges” közreműködése nélkül aligha tudta volna kivívni? Ez a tény alapvetően meghatározza a diaszpórához és a vészkorszakhoz való elutasító viszonyukat. Gyökereiket a hősi, bibliai múltban, és a huszadik századi cionista mozgalomban keresik. A hazai történelem oktatása az izraeli iskolákban a második Szentély le­rombolása után tizenkilenc évszázaddal később folytatódik, s ez lényegében mit sem változott az elmúlt ötven esztendő­ben. Az államalapító halucok gyermekei nem akartak tudni a pusztulásról, szüleik traumáiról, sem az Európában maradt ro­konokról, akik érthetetlen módon vissza­tértek oda, ahonnan, „akár a birkákat, hajtották őket a vágóhídra”.

*

A vészkorszak, mely a hagyományhű gondolkodás jelentős vonulatai számára az immár másfél évszázada tartó, roha­mos asszimiláció miatti isteni büntetés­ként volt leginkább értelmezhető, a ko­rábban militáns anticionizmus felülvizs­gálatára is késztetett számos meghatáro­zó vallási vezetőt

A pusztítás hordereje Jeruzsálem le­rombolásánál s a száműzetésnél sok­szorosan többszörös áldozatot követelt a zsidó néptől, és ez – ha expressis verbis nem vontak is analógiát a két ese­mény között -, valamint a megszülető Iz­rael Állam mindennapokra is hatást gya­korló ténye, félfordulatot hozott a vallá­sos felfogásban.

Míg korábban a Tórahű gondolkodás a száműzetésben egyértelműnek tekintet­te az alija, a tömeges Izraelbe vándorlás tilalmát (a Babilóniai Talmud Ketubot traktátusa az Énekek Énekét kommen­tálva így fogalmazza meg a Három Es­küt: „Megeskette a Teremtő Izraelt, hogy ne alijázzanak falként; megeskette őket, hogy ne lázadjanak a világ népei (a be­fogadó népek) ellen; és megeskette a vi­lág népeit, hogy ne sanyargassák túlzot­tan Izraelt.”), az üldöztetések, majd a Függetlenségi háború nyomán megnyíló lehetőség, ugyanezen forrás alapján el­térő következtetések levonására kész­tette az egyes vallási irányzatok szellemi vezetőit és híveiket. Az új helyzet új kér­dések felvetődését idézte elő, és ezekre új válaszokat kellett adniuk.

Három fő irányzat mentén körvonala­zódtak – és körvonalazódnak ma is – az álláspontok.

A mainstream ultraortodoxia adottság­ként, kihívásként, tórái alapokon megol­dandó feladatként, pragmatikusan te­kint a szuverén, állami keretek között zajló nemzeti létre; igyekszik a vallástör­vények betartására és betartatására irá­nyuló, s azok szellemében megfogalma­zott politikai akaratát minden lehetséges csatornán érvényre juttatni a néhány alapvető kivétellel mégiscsak szekuláris elveket követő, a modern parlamentáris demokrácia fundamentumán felépült or­szág és a benne élő társadalom műkö­désében.

A már említett (modern ortodox) vallá­sos cionizmus – melynek jelentősége különösen a 67-es háborút követő eufó­rikus hangulatban, az ennek nyomán a diaszpórában is terjedő vallási rene­szánsz és új, etnikus öntudat hatására vált politikailag is egyre hangsúlyosabb tényezővé – szorgalmazza az Izraelbe te­lepülést, és ott a zsidó élet nemzeti és vallási aspektusának kiteljesedését.

A radikális anticionizmus talaján álló ultraortodoxia (melynek képviselői ki­sebb kolóniákban már az államalapítás előtt jelen voltak a Szentföldön) tagadja Izrael Állam létjogosultságát. Úgy véli, az országból egykor száműzött zsidóság­nak még akkor sem lenne joga önálló ál­lamalakulat létesítésére a messiási kor eljövetele előtt – amikor is parancsolattá lesz az alija -, ha vezetői valamennyien szent és istenfélő emberek lennének. Ál­láspontjuk szerint a modern Izrael „a vég sürgetése”, beavatkozás a Megváltás művébe, lázadás a világ isteni rendje: a történelem tervszerű menete ellen.

Az első két irányzat hívei úgy vélik, hogy miután a népek sanyargatták Izra­elt, ezért nem kellett tartania magát az el­ső két eskühöz, illetve, mivel a népek megengedték a visszatérést, sem áll fenn a tiltás (sőt a vallásos cionisták szerint, miután létrejöttek a visszatérés feltételei, érvénybe lép az Izrael földjén lakozás pa­rancsa), az utóbbi értelmezés szerint azonban máig hatályos a Három Eskü.

*

A vallási aspektustól magát függetlení­tő cionizmus számára ezek a problémák nem léteztek. A zsidó nemzeti mozga­lom szempontjából a történelem nem az isteni forgatókönyv és az emberi szabad akarat együttműködése nyomán alakuló mű, melyben a zsidóság az egyetlen olyan nép, aminek nemzeti mivoltát nemcsak a közös leszármazási elv, nyelv, kultúra és territórium jellemzi, te­hát nemcsak oka, de teológiai-eszkatológiai értelemben vett célja, önnön létén túlmutató küldetése is van. A cionizmus számára a história gazdasági és politikai érdekek, ideológiai törekvések, népek, osztályok és karizmatikus egyének alakí­totta folyamat, melyből a szétszóratásban élő zsidóságnak, magát modern, politikai nemzetté szervezve, ki kell ven­nie a részét. Míg évszázadokon át az an­tiszemitizmus céltáblája volt, eztán saját kezébe véve sorsát, önnön történelmé­nek tárgyából, annak alakító alanyává kell válnia. Mert egyénenként nem fo­gadták be a népek, és közösségeinek sem sikerült kisebbségként beilleszked­nie az egyes nemzeti társadalmakba, nem marad más hátra, mint népként beilleszkedni a nemzetek közösségébe.

E folyamat, megvalósult formájában, bizonyos értelemben szintén asszimi­láció, ahhoz az állapothoz képest, ami az élet- és gondolkodásmódjában tórái és rabbinikus törvények gyakorlása ál­tal identifikálható zsidóságot tételezte, és a száműzetésben is mindenkor és mindenhová „hordozható haza” polgá­raivá tette.

*

Az egyes vallási irányzatok között a ci­onizmus és Izrael megítélésében meglé­vő, gyakran szélsőséges nézetkülönb­ség, illetve a szekuláris cionizmus és a vallási irányzatok között feszülő ellent­mondások mellett, a zsidó nemzeti moz­galom, és különösen az állam létrejötte óta problémát jelent Izrael és a diaszpó­ra kölcsönös gátlásokkal, komplexusok­kal terhelt viszonya is. Azoknak a felek­nek a kapcsolata, akik e viszony érzelmi hullámverésében, álláspontjuk kialakítá­sa során – hogyan tekintenek önmaguk­ra és az ország határain kívül élőkre, il­letve viszont – nem hivatkoznak a ha­gyomány forrásaira, vallási autoritásra, mert ezek nem is jelentenek számukra normatívát, legfeljebb orientáló ténye­zőt, vagy még azt sem, csupán bizonyos irodalmi értékkel bíró nyelvemléket, ho­mályos és helyenként megmosolyogni való őstörténetet.

Amíg a cionista álom – visszatérni az ősök földjére – nem volt egyéb, mint a próféták jövendölése, az átok és az ál­dás szavaiból szőtt vágykép, elegendő volt legyinteni, vagy könnyű szívvel vál­lat vonva, feltételes módban fogalmaz­ni: ha lenne a zsidóknak saját országa, akkor így vagy úgy tennénk. Attól fogva azonban, hogy ez a feltétel teljesült, a diaszpóra zsidóságának szint kellett val­lania: megy-e, vagy marad, s ha marad, hogyan viszonyul Izraelhez, amiképpen az ott élőknek is ki kellett alakítaniuk a diaszpórához való viszonyukat.

Ez a viszony, finoman szólva, ma sem zökkenőmentes. A kérdés mármost az, hogy az Izrael Állam létét opponáló radi­kális ultraortodoxok, és a Hatnapos há­ború óta politikai tényezővé vált, gyak­ran militáns vallásos cionisták pólusai közötti, széles ideológiai mezőben léte­ző, mérsékelten vallásos, vagy szekulá­ris, de önmagát zsidóként meghatározó közeg milyen érvkészlettel és miféle le­gitimációval fogalmazhatja meg állás­pontját az ország határain belüli, vagy azon kívüli zsidó lét mellett; milyen a vi­szonya e két, nagyságrendileg azonos létszámú csoportnak egymáshoz; mi­lyen konzekvenciákkal fogalmazzák meg véleményüket a másik léthelyzeté­ről és annak alapvető dilemmáiról; vég­ső fokon: miben látják a zsidó lét értel­mét; hogyan nevesítenék annak, ily mó­don korántsem egyértelmű princípiuma­it, és milyen aktuális következtetéseket vonnak le mindebből?

*

A nácizmus elől menekülő, több mint kétszázezer európai bevándorló miatt, a harmincas években megingott a közel- keleti status quo. A jisuv (a palesztinai zsidó kolónia) jelentőségének növeke­désével, már akkor fokozódott az erec jiszraeli zsidóságra nehezedő arab nyo­más, és ez a függetlenség kikiáltása után háborúkban tetőzött.

Jóllehet, az elmúlt fél évszázadban a diaszpóra közösségei, különösen az amerikai zsidóság, anyagi és diplomáciai eszközökkel kiállt Izrael mellett, polgára­inak közvetlen élményként mégiscsak azt kellett megtapasztalnia, hogy bár ők alkotmányos súlyú hatállyal nyilvánítot­ták ki, miszerint a világ zsidóságának anyaországa Izrael Állama, s ebből követ­kezően mindannyiuk joga visszatérni az őshazába, a világ zsidósága leginkább mégiscsak imáiban és turistaútjai során azonosul velük, s nem választja állandó lakhelyéül Ciont, az ígéret földjét. A világ zsidósága a jogokat köszönettel akcep­tálta, ám a kötelezettségekben nem kí­vánt osztozni, legfeljebb pénzzel váltotta meg rossz lelkiismeretét.

Izrael két évtizeden át azilum maradt, ahová főként csak onnan érkeztek be­vándorlók, ahol életük még nagyobb veszélyben volt, sorsuk még több bi­zonytalansággal terhes, mint itt. Ez a tu­dat természetesen mind a cionista pioní­rok, mind már bennszülött gyermekeik számára nehezen volt elfogadható, és a diaszpórához való viszonyukra rányom­ta bélyegét. Hiába jelentett morális elég­tételt számukra, hogy sanyarú körülmé­nyeik között is ők nyújthatnak menedé­ket az üldözötteknek, s a felfegyverzett férfi mítosza Izrael mindennapjai által hiába vette át a gettózsidó kiszolgálta­tott képének helyét a zsidók és a világ köztudatában, az ország továbbra sem nélkülözhette a távol élők segítségét. Bár az izraeli közgondolkodásban bizonyosan jelen volt némi sértett ressentiment, nehezen emészthető, és gyakran túlkompenzált kisebbségi komplexus, a cionista gondolkodás centrális alapelve, mely a (valamennyi, diaszpórában élő zsidóra kiterjedő) Visszatérési Törvény rendelkezéseiben is manifesztálódott, mindenesetre nem ingott meg.

Csak a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, posztcionista körökből hang­zott el a javaslat, hogy ezt az alapelvet törölni kell az állam életéből, és a be­vándorlási politikában a modern jogi normákhoz kell igazodni, nem téve kü­lönbséget az állampolgárságért folyamo­dók között nemzetiségi alapon.

*

A vészkorszaktól a Hatnapos háborúig eltelt bő két évtizedben az Egyesült Álla­mokban és Nyugat-Európában is tovább folytatódott a XX. századi asszimiláci­ós trend, a konti­nens középső és ke­leti részén pedig a kommunista diktatú­ra minden másságot felőrölni és beol­vasztani igyekvő po­litikája érvényesült.

A hidegháborús időszak egyértelmű­vé tette, hogy bár Iz­rael létrejöttében Moszkva diplomáciai szerepe nélkülözhetetlen volt, a közel-keleti viszályban átrendeződtek a szövetségi viszonyok, és az arab világ mögött körvonalazódó Szovjetunió a zsidó állam helyét a nemzetközi pálya másik térfelén jelölte ki. Talán ennek következtében is, Izrael államfilozófiai ars poeticája, kezde­ti baloldali-kommunitárius ideáitól a nyu­gati világ individualista normái felé moz­dult, és sajátosságaival együtt (vallás sze­repe az államéletben, a családjogi szférá­ban, a kibuc, a repatriálási törvény) bele­simult a polgári demokráciák világába.

Bár a Zsidó Ügynökség (Szohnut) ré­vén – mely szervezet a függetlenség kiki­áltását megelőzően a cionista mozga­lom kvázi-kormánya volt, és Izrael létre­jöttével hátrébb szorulván még jó ideig állam maradt az államban – a cionista propaganda jelen volt a szabad világ­ban, igazán jelentős eredményeket nem tudott felmutatni.

Az 1960-as Eichmann-perre, a náci tömeggyilkos izraeli titkosszolgálat általi dél-amerikai elrablására és jeruzsálemi perére felkapja fejét a világ. A vészkor­szak túlélői az igazság pillanatát látják el­érkezni, fogukat összeszorítva emlékez­nek, ám végre Izraelben is képesek szól­ni traumáikról gyermekeiknek, akik vég­re kérdéseket tesznek fel, a nemzetközi közösség pedig tudja, aligha van erkölcsi alapjuk tisztán jogi érveket felhozni az akcióval szemben. Az elitértelmiség per­sze moralizál, köztük a zsidók is.

Könyvek sora foglalkozik majd magá­val a perrel, a vészkorszak témája általá­ban is a bestsellerek toplistájának élére tör, és azóta onnan le nem kerül. Alap­művek születnek, majd iparággá, sőt giccsforrássá lesz a nagyipari zsidóirtás történetének feldolgozása. A vészkorszakkal való foglalatosság évtizedek alatt szinte önálló „vallássá”, vagy legalábbis „vallási” irányzattá válik a diaszpóra zsi­dóságán belül, vagy inkább a helyett. Ám a gyász mégoly hiteles hangjai is árulkodóak, ha az élők közösségének legin­kább ez jelenti azonosulását. Gyorstalpa­ló identitáspótlék, aminek irodalmával, mennyiségében egyetlen történelmi kor vagy esemény sem vetekedhet, „Nincs jobb biznisz, mint a holocaust-biznisz!” – fogalmazza meg tragikus öniróniával egy fiatal német-zsidó író. „Nincs jobb biz­nisz, mint fiatal német-zsidó írónak lenni és provokatív megjegyzéseket tenni” – vágnak vissza vitapartnerei.

*

Az 1967 júniusában, az akabai öböl tervezett elzárása miatt kirobbant Hatna­pos háború fordulópont Izrael és a di­aszpóra történetében. Drámai – és kény­szerű – „nemzetkarakterológiai” változás jelentkezett a szétszóratás körülményei­hez képest már a második világháborús cionista ellenállás során, majd a honfog­lalók, s közöttük is különösen az Irgun és a Lehi terrorakcióktól sem visszaria­dó harcosai soraiban és az 1948-as Függetlenségi háború katonáinak küzdelme­iben. Mégis, a világ zsidóságára gyako­rolt hatás 1967-ben vált meghatározóvá.

A megosztott Jeruzsálem egyesítése, mely az arab-izraeli viszály jelképe volt – s annak jelen állapotában is feszültsé­gekkel terhes szimbóluma – eufórikus hangulatot ébresztett a zsidó világ nem anticionista részében. Elgondolkodtató, hogy az Izrael határain kívül élő zsidóság körében is szellemi fordulatot eredmé­nyező esemény miért fejtett ki ilyen nagy hatást. A váratlan és gyors katonai siker sokkja? A nemzetközileg szentesített közel-keleti status quo-t felborító avant­gárd akció mint a tényleges függetlenség kivívásának pillanata, a szuverén nem­zetté válás betetőzése, másfelől a mo­dern etnikus zsidó tudat végleges eloldozódása a vallási-szellemi közösségnek a zsigereiben mégiscsak a gettók szoron­gását őrző képletétől, mely sokak számá­ra nem jelentett vonzó opciót? Ekkortól lett Izrael olyan ország, mint a többi, s nem azilum, üldözöttek menedéke, de tragikus módon maga is üldöző, térfog­laló, mert a világtörténelem nem ismer harmadik utat a viszályokban, csak a győztesekét és a legyőzöttekét? Az egyet­len lehetséges megoldás? Valamiféle irracionális válasz volna helyénvaló az idő méhében és a zsidó lelkek mélyén vajúdó szándékról, ami jelre vár?

Mintha itt és ekkor ért volna valójában véget az államalapítás, és itt kezdődött volna újra az azóta is hol némán, hol fáj­dalmas jajkiáltásoktól hangos háború a palesztinok és az izraeliek között.

*

A diaszpóra Csipkerózsika álmát alvó közösségét ama júniusi hat nap fegyver­ropogása mindenesetre felébresztette. Világszerte megélénkült az intellektuális érdeklődés a judaizmus és Izrael iránt, sokan véltek felfedezni azonosságokat a történtekben és a prófétai szövegek jövendölésében; mások talán úgy vélték, az államalapítás után ez már mégis csak intő jel – jel az ígéret szerint -, megint mások az igazság pillanatának érezhet­ték a történelmi szent város unifikációját az igazságtalannak vagy szerencsét­lennek vélt, két évtizedes felosztó határozattal szemben.

A szovjet „tagköztársaságokban”, ahol a zsidóságot az államhatalom a megbé­lyegzéssel felérő és tartalmában a cen­zúra miatt üresen kongó nemzetiségi lét­re, a megszállt közép-európai országok­ban szigorúan liturgikus rendezvényekre és a mártír-istentiszteletekre korlátozta, az arab világhoz fűződő baráti viszony pedig a rendszer szövetségi politikájá­nak sarokköve volt, a Hatnapos háború híradós filmkockái, a kommunista pro­paganda hazug lózungjaival együtt is ele­mentáris élményt jelentettek, és új önér­zetet fecskendeztek a kiapadni látszó zsidó öntudat hajszálereibe. Kétségte­len: valami történt.

A Varsói Szerződés országai Románia kivételével valamennyien megszakítot­ták diplomáciai kapcsolataikat Izraellel. A hatalom által szított, anticionista mez­be bújtatott, lengyel antiszemita kam­pány emigrációra kényszerített több ezer zsidó értelmiségit. A Szovjetunióban ki- vándorlási kérelmek ezreit tagadta meg az elkövetkező két évtizedben az állami- és pártbürokrácia, a refúznyikokból pe­dig mozgalom szerveződött. Magyaror­szágon zsidó fiatalokat vegzált a politikai rendőrség, akik hivatalosan meghirde­tett külpolitikai előadásokon provokatív kérdéseket tettek fel izzadó előadóknak; akik kávéházról kávéházra járva a győz­tes Izraelről beszélgettek, hogy a szom­széd asztaloknál is hallják őket, és röp­cédulákon éltették a zsidó államot, az 1973-as háború után pedig bírálták az arab agresszorokat.

1968 Párizsában a „vörös Dani” né­metországi kiutasítását követően fel­hangzik az újbaloldali jelszó: „Mi mind­annyian német-zsidók vagyunk!”. A viet­nami háború után terjedő és erjedő ame­rikai alternatív gondolkodású csoportok fiataljai rádöbbennek, hogy nem a baloldaliság a kommunizmus gyermekbe­tegsége, hanem a kommunizmus a rák a baloldaliság testén; hogy nemcsak a sza­bad világ polgáraiként felelősek az elnyo­mott nemzetek és kisebbségek jogaiért; nem csupán a jólét gyermekeiként visel­nek felelősséget Afrika éhezőiért; fehér­ként a feketék helyzetéért; a posztindusztriális társadalom haszonhúzóiként az ökológiai világrendért, de zsidóként saját hagyományukért, és a szovjet bör­tönvilágban és táborokban szenvedő zsi­dókért is. A refúznyikok kiszabadításáért és a szabad izraeli kivándorlás jogáért folytatott küzdelem sok amerikai zsidó számára az első lépés visszafelé, önma­gához. Akadnak persze olyanok, akiknek ez lesz egyúttal a legutolsó lépése is, és a zsidósággal kapcsolatos homályos, bűntudatos kötelességérzetüket ezzel, vagy a későbbiekben némi pénztámoga­tással tudják le.

Az Egyesült Államokból soha nem volt számottevő bevándorlás Izraelbe, s ma is közel egymillióval több zsidó él ott, mint a Szentföldön. Az elnyomott vagy üldö­zött hitsorsosok izraeli kivándorlását, vagy az ország mindennapjait anyagilag és politikai eszközökkel is támogatván, az amerikai zsidóság részben elkötele­zettségéről tesz tanúságot, részben saját távolmaradása miatti lelkiismeret-furdalását váltja meg. Ez a fajta azonosulás is so­kak „civil vallásává”, bizonyos szentség­gel felruházott közéleti tevékenységévé lényegült, gyakorta más zsidó aktivitás helyett. Akkor és azóta is az a megnyug­tató érzés vehette birtokba híveit, hogy az alija finanszírozása által egyszerre segítik elő a foglyok szabadulását és Izrael erő­södését. A fanyar vicc szerint cionista az, aki egy másiknak azért ad pénzt, hogy az egy harmadikat kivándoroltasson. Más­ként fogalmazva: úgy tűnik, az első osztá­lyon utazók közreműködnek, hogy a har­madosztály utasai a másodosztályra köl­tözködhessenek, ahová legtöbbjük legfeljebb látogatóba jár. A gazdasági-szociális szempontok, úgy tűnik, az elveknél és vonzalmaknál erősebben nyomnak a lat­ba. Ebből a cionizmusból számosán hörpintenek, ám némi zacc mindig marad a csésze alján.

Izrael mindenestre a hatvanas évek végétől címlapsztori lesz – s marad mind a mai napig -, és farvizén, intellektuális körökben, téma lesz a zsidóság. Jews are news – mondják a szerkesztőségek­ben, a szabad sajtó világában.

*

Halkan morajlani kezdenek, majd egy­re inkább teret kapnak azok a hangok, melyek Jeruzsálem visszafoglalását a messiási korszak, a közelgő Megváltás újabb jeleként interpretálják. Először az állam létrejötte, majd a szent város fel­szabadítása mind intő jel számukra; a vallásos cionizmus ekkor zajló ideológi­ai akkumulációja évtizedekre megalapozza politikai jelentőségüket. Sokan költöznek a Területekre, új települések épülnek ki a bibliai elődök nyomában.

Az izraeli népi öntudat a győzelem ha­tására tovább erősödik (hozzájárul eh­hez az Észak-Afrikából bevándorló sze­fárdok jobboldali szocializációja, ami kulturális elmaradottságukból eredő ki­sebbségi komplexusaik kiegyensúlyozá­sára szolgál a nemzeti azonosulás által), ám a következő évtizedben megjelen­nek az új próféták is, akik markáns bal­oldali, szekuláris kritikát fogalmaznak meg a triumfáló nacionalista szellemmel és a vallási establishment térfoglalásával szemben, felhívják a figyelmet a palesz­tinok sérelmet szenvedett emberi és kol­lektív jogaira, valamint az ésszerű kompromisszumok szükségére, melyek végső fokon az önálló palesztin állam­ban kell konkludáljanak.

Ugyanakkor – bár továbbra is növek­szik a diaszpórában a vegyes házasságok száma (a kilencvenes évek elejére az Egyesült Államokbeli zsidók ötvenkét százaléka nem-zsidó partnerrel él), ezzel egyidejűleg tízezrek fedezik fel karizma­tikus vezetők közvetítésével a zsidó ha­gyomány „korszerűségét”, sokoldalú in­terpretációjának, műfaji sajátosságainak, világszemléletének, az általa beha­tárolt élet- és gondolkodásmódnak mint a posztmodern egy lehetséges válfajá­nak a lehetőségét.

A hatvanhetes háborút követően, no­ha az ország ázsiója megnő, mégsem emelkedik az Izraelbe bevándorlók szá­ma. E téren nincs áttörés. A diaszpórá­val szembeni Izraeli közhangulat értet­lenséget és elégedetlenséget tükröz. Az önemancipációhoz – úgy tűnik – kevés az állam teljes önállósága, melyet legfel­jebb a későbbi béketárgyalásokat mo­deráló Egyesült Államok nyomásgyakor­lása tud olykor-olykor korlátozni. Ez az ára annak, hogy a két évtizedes diplo­máciai elszigeteltség idején – mely egye­bek mellett az 1975-ös keltezésű, szé­gyenletes ENSZ-határozatot is produkál­ta a cionizmus elítéléséről – az USA többé-kevésbé mindig Izrael mellett állt.

A győztes fegyveres halucok imázsa már 1948-ban is radikálisan eltért a zsi­dókról kialakult európai benyomástól, sőt az európai zsidó önképtől is (betelje­sítve ezzel a cionizmus egyik ideológiai célját), ám talán túl közel volt még a vi­lágháború, hogy ez a kép elgondolkodtasson, és persze óriási volt a fájdalom, a dac és a tét.

1967 után a zsidó és izraeli fogalmak – paradox módon egyidejűleg az izraeli győzelem miatti zsidó reneszánsszal – kezdenek határozott körvonalakat öltve elkülönülni nemcsak az izraeli fiatalok fejében, akiknek immár saját, két évtize­des, győzelmes történelmük van, de azoknak a diaszpóra-zsidóknak a fejé­ben is, akik az izraeli katonák győzelme miatt saját, ezerkilencszáz éves diaszpó­ra-zsidóságukra is kezdenek büszkék lenni; akiknek zsidó tudatának felszaba­dításához, annak negatív konnotációktól való megtisztításához, gyakran nevelte­tésüket áttörve, szüleik által elhallgatott származásukat feltárva, a Hatnapos há­ború izraeli katonái vívták meg közvetve a harcot

*

Izrael bennszülött nemzedékét nem fűzik személyes érzelmek szüleik szár­mazási országához; nem voltak és nin­csenek nosztalgiáik, nincsenek közeli rokonok, barátok, feledhetetlen szerel­mek, ízek és illatok emlékeikben, nincs Staatsoper és Zserbó, nincs Altneuschul és Cafe Dome, nincs Varsó és Vilna, Po­zsony és Belz, Máramarossziget és Büdszentmihály. Európa számukra legfel­jebb turistaélmény, történelmi tudatuk­ban nemigen van hely a számára.

A vészkorszak után született európai-askenázi zsidóknak nincs személyes és közvetlen traumája, legfeljebb a szülők emlékei és viselkedése nyomán szociali­zálódott reflexek, netán kisebb-nagyobb verbális sérelmek a hétköznapi gyűlölet­beszédtől. Kapcsolatuk a zsidósághoz a legtöbb esetben közvetett, izraeli élmé­nyek által ébredő kíván­csiság, amerikai, vagy iz­raeli mintákat követő, el­sősorban etnikus azono­sulás, gyakorta nemze­déki szembefordulás, a szülőkről való leválás, a felnőtté váláshoz szük­séges önemancipáció eredménye. Lehet azonban a kirekesztettség dacreakciója is, vagy a társadalmi felemelkedés egy lehetséges útja, fi­nom elhatárolódás a kül­világ, a „művelt nyugat” által kissé leke­zelt „balkáni” környezettől, amint erre Kelet-Európában, különösen a posztszovjet országokban akad elég példa.

Annak a nemzedéknek, mely üszkösödő sebekkel ment el, vagy maradt, számos okból nem volt igazán módja higgadtan végiggondolni, kidolgozni és megvitatni a modus vivendit: a diaszpó­ra és Izrael között lehetséges és szüksé­ges viszonyt. Az egyik alkalmasint azért dühös, mert elment, a másik azért, mert maradt, és persze mindkettő vészesen és vehemensen önigazol, ha egyáltalán megadatik számukra őszintén beszélni e tárgyról, és nem hallgatják el gyermeke­ik, unokáik elől csalódottságukat.

*

Milyen kép, alkalmasint milyen sztere­otípia él az izraeliek fejében a diaszpóra zsidóságáról, illetve a diaszpórabeliek­nek az izraeliekről?

A szabrék (Izrael bennszülöttei), sőt az államalapítók nemzedéke, szíveseb­ben tekintenek a bibliai Erec Jiszraelre, ha történelmi-kulturális gyökereiket ke­resik, mint a szétszóratás közel kétezer éves históriájára és a sokarcú zsidóság­ra, mely szellemi közösséget alkot. Az iz­raeli világi oktatásban érvényesülő sajá­tos történelemszemlélet hiányosságai e tárgyban kétségbevonhatatlanok.

A talmudi irodalom, a farizeus-rabbinikus zsidóság páratlan jelentőségű szö­veghagyománya, mely bibliakommentár, magatartáskódex, történelemkönyv, tör­vénykatalógus, erkölcsi útmutató, litur­giái alapvetés, vallásfilozófia és literatúra, közel harminc nemzedék vitáinak jegyzőkönyve: évszázadok népi létének és gondolkodásának foglalata, s a nép szellemi hazája, ország és határok nélkül is megőrizte Izraelt a száműzetésben. E léthelyzetből, valamint szellemi stratégiá­ból desztillálódó hétköznapi gondolko­dás még a szekularizáció, sőt az asszimi­láció két évszázada után is hat. Azokra is, akik ezt tagadják. Mentalitásbeli búvó­patakokon, olykor torzult, indulatátvitel­lel, (túl)kompenzációval jellemezhető vá­ratlansággal, de felfedi önmagát.

Mindkét véglet: a magukat csak e vég­letes aprólékossággal megkonstruált szellemi hazában otthon érző s a modern nemzeti lét kereteit elutasítók, más­részről a szétszóratásban beolvadni pró­bálók szélsőséges alternatívája is irritáló lehet szekuláris izraeli szemmel nézve.

Izrael vallásos iskoláiban a bibliakriti­ka, a modern zsidó kultúra a vörös posz­tó és a szekuláris lét – akár ott, akár kül­földön -, a világi oktatásban a vallásos irodalom és gondolkodás szórni periféri­ára, noha az állam nyelve természetesen a Biblia nyelve, a zsidó vallás és történe­lem ünnepei Izrael Állam ünnepei is, ezért a „nemzeti minimum” részeként valamilyen szinten mindenki osztozik a bizonyos értelemben deszakralizálódott közös hagyományban, a diaszpóra törté­nete azonban mintha csak kisiklás, trau­ma volna, melyről a terápia és gyógyulás e kezdeti, alig ötven éves szakaszában még nem lenne tanácsos szót ejteni.

A humán világ itt radikálisan kettéválik: vallásos és világi, diaszpóra és nemzeti létre, márpedig saját előtörténetét, súlyo­sabb konzekvenciák nélkül nem dobhat­ja el egy közösség, különösen akkor nem, ha ez az előtörténet, hétfejű sár­kányként újra és újra nyakát nyújtogatja.

Az átlag izraeli bennszülött számára Izrael a normalitás, a konstans, az orga­nikus, a diaszpóra abnormális, bizonytalan és természetellenes. A vallás izraeli jelenléte az esetek döntő többségében ultraortodox, és/vagy politikailag radiká­lis álláspontot hordozó opciót jelent, s e mivoltában taszító a világi társadalom számára. Tudat alatt talán ez is hozzájá­rni, hogy a diaszpóra históriája – mely, felfogásuk szerint nem más, mint ván­dorlás és üldöztetés, másrészt a vallás, a hagyomány története, ez utóbbi mivol­tában pedig mai, égető problémáik elő­történetének is tekinthető irreleváns­sá válik számukra, amit így megérteni, elfogadni, és hozzá egészséges viszonyt kialakítani aligha lehet.

A kilencvenes évek első felének kísér­letei, melyek arra irányultak, hogy kidol­gozzák a metódusát, majd szervesen be­építsék a judaizmus és a diaszpóra tör­ténetének stúdiumait a világi oktatás curriculumába, ezáltal is csökkenteni tö­rekedvén a hetvenöt százalékos arányt képviselő, nem vallásos többség és a hagyományőrző kisebbség, valamint az országlakók és a diaszpórában élők kö­zötti távolságot, egyelőre csupán terve­zet formájában vár megvalósulásra.

A hétköznapi szélsőséges tapasztala­tok pedig igencsak alkalmasak arra, hogy az ifjúságot elfordítsák a történel­mi tudattól, a tradíció tiszteletétől, ami­re egyébként is hajlamos minden szeku­láris neveltetésű, felnövekvő nemzedék.

*

A hagyományhű értelmezés szerint pészahkor, az egyiptomi exodus soréin, vonakodva kivándorlók szedett-vedett hada hagyta el Micrájimot, a szolgaság földjét, s csak ötven nap múltán, a Szináj-hegyi kinyilatkoztatás élményére vál­tak szabad néppé. „A táblákért kapták Izrael fiai a szabadságot”, fogalmaz a misna. A törvény emel ki a hordalétből. A kivonulás kollektív, történelmi élmé­nye nem öncél, csupán lehetőség me­lyet beteljesít a szabadság lényege és oka: a Tóra átadása. Ezért kell az ómert (kévét) számolni, a két ünnepet ezzel az időben emelt híddal összekötve hét hé­ten át, hogy senki ne feledkezhessen meg róla: a szabadulás a megváltás szükséges feltétele, de a szabadulás csak itt teljesedik be, amikor az isteni szóra, a kihirdetett Törvényre felel a nép: Megtesszük és meghallgatjuk. A ki­vonulás mindössze jel: a kezdet jele, mely e felvonás végkifejletéhez, Szináj hegyéhez, a szellem hívó szavára törté­nő néppé váláshoz vezet.

Amikor ma szerte a világon, széderasztal körül olvassuk a hagadát, hajlamosak vagyunk megfeledkezni erről. Úgy éljük át az alkalmat, mint szabad­ságünnepet, ami mellett Sávuot, a Tóra­adás napja, virággal feldíszített zsinagó­gáinkban elsikkad. Ha emlékezni próbá­lunk, az jut mindünknek eszébe, hogyan ülhették meg az ünnepet időről-időre a szorongattatások napjaiban, amikor a szabadság kézzelfogható hiánya és a veszélyeztetettség az egyiptomi időket idézte, majd szétoszlottak a sötét felle­gek. Jelenünket, szabadságunkat ünne­peljük, annak előképét látjuk magunk előtt a kivonulásban, visszavetítve mai élményünket, nem az akkori körülmé­nyeket elevenítjük fel, pedig a parancs úgy szól: „Mindenkinek úgy kell éreznie magát, mintha személyesen jött volna ki Egyiptomból, a szolgaság házából.”

S ugyan mit mondhat a szekuláris izra­elinek a hagada ama mondata: „Jövőre Jeruzsálemben”, ha ott él, s ha nem hisz a Megváltás processzusában, mely a szent város soha nem látott dicsfényű új­jáépítését jelenti? Mert ez a Jeruzsálem nem az a Jeruzsálem, amiről a hagada beszél és álmodik. Amikor ez a téma szóba kerül, a világiak Izraelben csak le­gyintenek, pészahnak csupán a törzsiség élményét tulajdonítva ezzel, nem pedig a hagyomány szerinti szellemi jelentősé­gét: egy nép felelősségtudatában az em­beriség önmagára eszmélésének első lé­péseit, annak egészére nézve következ­ményeket hordozó Törvényadáshoz megnyitó út kezdetének jelentőségét.

Meglehetősen nehéz úgy átélni a zsidó ünnepeket, őrizni a hagyomány elemeit, hogy pusztán a nép történetének egy bi­zonyos szakaszában kialakult szokás­ként, a vallási hiedelemvilág fejlődésé­nek epizódjaként gondolunk rájuk, hi­szen ezek konstrukciója az örök-jelenidőre irányul. Évezredek rabbinikus in­terpretációja úgy tapad, szervesül immár hozzájuk, mintha ezzel is dokumentálni akarná azt az alapvető vallási álláspontot (ami világi szemszögből bizonnyal átélhetetlen), miszerint a szóbeli hagyomány éppúgy Szináj hegyénél, a Kinyilatkoz­tatás alkalmával adatott át a zsidó nép­nek, miként az írott Tóra. Az isteni inspiráció permanenciáját „igazolni” pedig bi­zonnyal csak azokkal szemben szüksé­ges, akik tagadják e tételt. Ha a gondolat e formájában nehezen akceptálható, te­kintsék úgy, mint elképesztő erejű to­poszt, melyhez egy irodalom mindunta­lan viszonyítja önmagát.

(Az esszé második, befejező részét következő számunkban közöljük)­

Címkék:1998-09

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Megnyitotta kapuit a Scheiber Sándor tanintézet

Új tanév, új iskola, új név Megnyitotta kapuit a Scheiber Sándor Tanintézet Szeptember elsején a volt Anna Frank Gimnázium diákjainak...

Az iskola építészszemmel

Az iskola építész szemmel Örvendetes hír: tíz hónap alatt felépült Zugló villanegyedében az az iskolaépü­let, ahová az Anna Frank Gimnázium...

Close