Szombat előfizetés 2017

Egy diaszpórában élő reflexiói a magyar-zsidó irodalom definíciója ürügyén

Írta: VÁRNAI PÁL - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Csehovtól tudjuk, hogy az író feladata kérdéseket fel­tenni és nem megoldásokat találni. Vajon mi vállal­kozhatunk-e itt többre? Aligha. Az elmúlt hónapok­ban sokat töprengtem a magyar-zsidó irodalom fogalmán. Eszembe jutott az a szellemes megállapítás, amit az Újság cí­mű lap egyik század eleji számában olvastam: „Hogy mekko­ra író valaki, azt csak a szabója tudná megmondani.”

S hogy ki a magyar-zsidó író? Annak talán csak a Jóisten lehetne a megmondhatója. Létezik-e, létezett-e magyar-zsidó irodalom, múltban és jelenben? S egyáltalán, mi az, hogy magyar-zsidó, magyarországi zsidó, zsidó-magyar? Milyen mértékben magyar vagy zsidó valaki? Hiszen ez az arány nap­tól, órától, hangulatunktól, a viszonyoktól, környezetünk viselkedésétől, megítélésétől függően alakulhat. Manapság, mint tudjuk, szokás még eufemisztikusan „zsidó származás­ról” is beszélni, többnyire pontatlanul, hiszen a kifejezés inkább a szülőkre, a felmenőkre vonatkozik, emigrációra meg különösen érvényes. Hiszen nem szoktuk azt mondani vala­kiről, hogy „katolikus származású” stb.

Mely kritériumok jöhetnek számításba a magyar-zsidó szer­ző fogalmának a meghatározásánál? Születési adatok, nyelvhasználat, azonosságtudat, a zsidóság vállalása, sors, tradí­ció, kultúra, a zsidóság élete, életkörülményei, problémái, a condition juive iránti érdeklődés, hogy csak párat említsek. Nevezhetünk-e vajon zsidó írónak valakit, aki egyetlenegy­szer le nem írta, hogy zsidó, aki látszólag vagy valóságosan, a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta zsidósága, vallása, hagyományai iránt? Legfeljebb csak otthon, zárt ajtók mö­gött, baráti körben, magánlevelezésében? Egyáltalán, mitől zsidó, de mitől magyar, norvég vagy brazil egy irodalom? Zsi­dó író-e, s ha igen, mitől, Füst Milán, Heltai Jenő, Gábor Andor, Kemény Simon, Markovics Rodion vagy akár Ker­tész Ákos? Zsidósága Szerb Antal számára sem volt külö­nösebben téma. Gondolkodását, szemléletét, sorsát mégis befolyásolta. Fontos-e, hogy mit vall magáról egy író, vagy csak a mű számít, az irodalomtörténészre várva, hogy az megfejtse?

Azután itt van a nyelv problémája. Másképp zsidó irodalom-e az a zsidó irodalom, amelyik héberül vagy jiddisül író­dott, mint az, amelyik a befogadó nemzet nyelvén? Miben különbözik az asszimilált környezetben született zsidó iroda­lom a gettóétól? Elegendő-e, ha valaki a péntek esti gyertyagyújtásról ír, zsidó gyermekkorára emlékezik? Hiszen gyer­mekkora mindenkinek volt. Olykor a zsidó szereplők, nevek könnyen behelyettesíthetők másokkal. Számos példa van ar­ra is, hogy nem zsidó szerző nyúl zsidó témához, netán au­tentikus zsidó művet alkot. Hadd említsem Ivan Olbracht Átok völgyét, Thomas Mann József és testvéreit, Fekete Gyula, Szabó Magda egy-egy könyvét. A fordítottja is előfor­dul, mint például Franz Werfel ismert regénye az örmények tragédiájáról. Hova sorolhatók ezek az alkotások? Vagy pél­dának okáért, az Olaszországban élő, olasz nyelven író Edith Bruck, Giorgio Pressburger magyar-zsidó tematikájú mű­vei? Igen tanulságos fellapozni lexikonok, enciklopédiák, iro­dalomtörténetek idevonatkozó ismertetéseit. Zsidó források nemritkán csak a héber és jiddis nyelvű irodalmat tárgyalják „zsidó irodalom címszó alatt. Másutt „zsidók által írott iroda­lom-ról, „zsidó hozzájárulás”-ról (contribution), vagy „zsidó motívumokról olvashatunk. Más forrásmunkák egy-egy zsi­dó író műveit az úgynevezett „zsidó világirodalom”-hoz sorol­ják, de „európai nyelveken írott zsidó irodalom” is megtalál­ható címszóként, mint ahogy a „zsidó irodalomhoz tartozó” is. Zsidó forrásmunkák biztonsággal szólhatnak német, oszt­rák stb. íróról, hiszen azok zsidó származása magától értető­dő. Tárgyilagosabbnak tűnő források viszont hol megemlítik a zsidó származást, hol nem. Ezekből a példákból is láthat­juk, hogy tárgyunk megközelítésénél nem kis következetlen­ség uralkodik.

Az Élet és Irodalom egyik 1995-ös őszi számában a kiváló Vezér Erzsébet hosszasan érvel Koestler Arthur magyarsá­ga mellett. Koestler magyar író, akkor is, ha nem sokáig élt Magyarországon, és ha nem is írt magyarul, hiszen itt született és magyarnak vallotta magát, bizonygatja az irodalomtörténésznő. Börtönnaplójában viszont Ignotus Pál nem keve­sebbet állít, mint hogy Koestlert Magyarországból csak íróba­rátja, Németh Andor érdekelte. Hogy mégsem csak, azt mu­tatja, hogy közbenjárt egy másik íróbarátja, Déry Tibor kiszabadításáért. Vezér Erzsébethez hasonlóan vélekedik Sükösd Mihály is, szintén egy És-beli, 1995. őszi számban. Bár lexikális értelemben Koestler nem volt magyar író, mivel „magyar író az, aki magyar nyelven fogalmaz és jelenteti meg műveit”, Koestler mégis az. Alaposan megnehezítené helyze­tünket, ha a nemzeti irodalomhoz tartozásnak Sükösd javasolta kritériumát próbálnánk alkalmazni a zsidó irodalom egészére. Gyorsan fellapoztam a Columbian Dictionary of European Literature című vaskos kötetet, amelybe én is dol­goztam. Ez sem segített, mert a magyar szerkesztő (és nem csak a magyar), sajnos nem vett tudomást Koestlerről, mint ahogy a Philip Roth által magyarnak mondott (vajon miért?) Elie Wieselről sem. Két olyan, erről a vidékről származó szerzőről, akiknek legalább nevük van a világban. Lehet, hogy Koestler nem is volt író? Hiszen alig pár évtizede az il­lusztris Ludas Matyi mint „angol humoristát” emlegette Koestlert, pedig az az egy biztos nem volt. Vezér Polányi és Ne­umann János (alias John von Neumann) magyarságát is hangsúlyozza. Utóbbiról Vitányi Iván is mint magyar ember­ről tett említést valamelyik napilapban. Egyrészt örülhetünk, hogy Koestler végre „hazatérhetett”, hiszen évtizedekig rágal­mazták vagy hallgattak róla. Másrészt azért mégis tagadhatat­lan, hogy Koestler, számos zsidó témájú mű szerzője, a hé­ber nyelvű keresztrejtvény egyik feltalálója, nem kevésbé volt zsidó író, mint magyar. Eszembe jut egy kanadai-magyar költő rögtönzése, aki, megpillantván a felejthetetlenül bájos és sziporkázóan szellemes Zend Róbert költőt a társas­ágomban, így verselt irányunkban: „Akár autóval vagy gyalog, a zsidók a legjobb magyarok.”

Erről egyébként újból megbizonyosodtam nemrég, a szá­zéves Moholy-Nagyról olvasván, amikor Passuth Krisztina közlése alapján megtudtam, hogy Moholy-Nagy utolsó szavai ezek voltak: „Magyarnak születtem, magyarként is halok meg.” De mindjárt itt az ellenpélda. Amikor egyszer Zamenhofról, az eszperantó megalkotójáról mint lengyelről szól­tam, lengyel ismerősöm titokzatosan elmosolyodott és ha­miskásan kacsintott egy harmadikunkra. Ahogy az angol mondja: You can’t win (nem lehetsz mindig győztes).

Most engedjenek meg egy rövid törté­neti áttekintést a magyar-zsidó irodalom meghatározásáról, ahogy azt Magyaror­szágon látták némelyek. Komor András Fischmann S. utódai című regényének apropóján a „Zsidó lélek a magyar iroda­lomban” című cikkében Móricz Zsigmond „zsidó lelkivilágról, felfogásról, mentalitásról” szól. „El kell következnie annak – így Móricz -, hogy ez a hatalmas szellemiség, amit a zsidóság képvisel, őszintén és zavartalanul fejthesse ki lelki tartalmát.” Komlós Aladár, a téma legkiválóbb magyar ismerője „minden zsidó származású írót” a magyar-zsidó irodalomhoz tartozónak vél. Komor András 1935-ben tartott, „Zsidó problémák a ma­gyar irodalomban” című három előadásában Kóbor Tamás­nál „autentikus zsidó környezetet és szellemet” figyel meg, míg Bródy Sándort és Kiss Józsefet talajtalannak látja, mert úgymond „nem mertek eléggé zsidók lenni”. „A zsidó író ne akarjon nem zsidónak látszani” – hangsúlyozza Ko­mor. Ugyanakkor a költő Fenyő Lászlóról megállapítja, hogy „hangulati elemeiben, ideges szenvedésében, alacsonyabb rendűségében tudatosan és bevallottan zsidó”. A zsidó témá­val szemben Komor a zsidó szemléletet, a zsidó gondolatot helyezi előtérbe. Féltő, bíráló, helyenként korholó hangvéte­le érthető volt abban a korban, amelyre különösen igaz lehe­tett Komor sóhaja: „Százszorosán nehéz annak az írónak a helyzete, akit sorsa zsidó létére magyar írónak rendelt.” A gyökértelenség feloldásának csak egy módja lehetne, állapít­ja meg Komor, amennyiben a zsidó írók visszatérnének zsi­dó gyökereikhez, ami nagyon nehéz lenne, hiszen „Arany János közelebb van hozzánk, mint Maimonides Mózes”. Bi­zonyára emlékeznek rá, hogy önéletrajzi regényében Gelléri Andor Endrét is foglalkoztatja a probléma, és hasonló kö­vetkeztetésre jut. Utoljára, de nem utolsósorban, szeretném megidézni Radnóti Miklóst, az egyik legszebb magyar haza­fias vers, a Nem tudhatom szerzőjét. Kevesen szóltak a ma­gyar-zsidó irodalom problematikájáról ennyire határozottan és szenvedélyesen. Naplójában, 1942. május 17-i keltezés­sel Radnóti idézi saját, Komlós Aladárhoz írott levelét, ellen- véleményét. „Zsidóságomat soha nem tagadtam meg… zsidó felekezetű vagyok ma is… a zsidóságom életproblémám, mert azzá tették a körülmények”, írja, többek között, Radnó­ti. A nyomaték kedvéért kétszer is kimondja: „Nem érzem zsidónak magam… magyar költő vagyok… nem hiszek a ’zsi­dó íróban’, de a ’zsidó irodalombansem.” Csak gyenge ké­pességű íróknak van szükségük arra, hogy egy közösség fel­karolja őket. Ez volt röviden Radnóti Miklós véleménye a zsi­dó irodalomról háromhavi munkaszolgálat után, két és fél évvel meggyilkolása előtt. Bárhogy is vélekedünk Radnóti kü­lönvéleményéről, hálásak lehetünk, hogy a magyar irodalom több száz áldozatából legalább egynek a gondolatai eljutot­tak hozzánk.

Talán nincs az újkori magyar irodalomnak másik olyan alakja, akinek a megítélésében zsidó és nem zsidó olvasó annyira egyetértene. És mégis, egyszer, a 60-as évek Ameri­kájában, egy 56-os diáktársam fakadt ki meglepő és leplezet­len gyűlölettel Radnóti ellen, hogyha élne, úgymond, megöl­né. Legyek jóhiszemű és gondoljam azt, hogy valamiféle bűntudatból gyűlölte ennyire a költőt? Vagy annyira makulát­lannak, tisztának, kikezdhetetlennek találta, hogy csak gyű­lölhette? Sohasem fogom megtudni. Lehet, hogy könnyebb lenne a kettős kö­tődés? Hadd idézzem Gergely Ágnes 137. zsoltárának szép sorait: „Hát kihűlt jobbom legyen rá az Ámen, / ha elfeled­lek egyszer Jeruzsálem… / És fájó or­cám rángjon majd a számhoz, / ha elfe­ledlek egyszer Arany János.” Ennek a résznek a befejezéséül megemlíteném még Komor András­nak egy gondolatébresztő, bár megkérdőjelezhető észrevéte­lét, hogy már pár oldal elolvasása után érezni lehet, hogy egy művet zsidó író írt-e. Vagy igen, vagy nem. Azt hiszem, hogy egy ilyen megállapítás azért másként hangzana egy antisze­mita szájából vagy tollából.

Maradjunk a zsidó irodalom definíciójának a kérdésénél, amely engem itt elsősorban foglalkoztat. Mivel Magyarorszá­gon ennek a tárgykörnek kevés az irodalma, máshova fordu­lok példákért. Egyesek szerint, még ma is, zsidó irodalom csak héberül, mások szerint csak jiddisül íródhat. Ez a véle­mény nem új keletű. 1918-ban, a jiddis irodalom csernovci kongresszusán Baal Makhsovets a következőképpen fogal­maz: „Két nyelvünk van és ezenkívül legalább egy tucat más nyelv is beszivárgott a nyelvünkbe, de irodalmunk csak egy van. A zsidó irodalom kétnyelvű. Hasonló Patai József megközelítése, amikor hangsúlyozza, hogy „nemzeti nyelv hí­ján a zsidó nép az egyetlen, amelyik tudatosan soknyelvű”. Albert Memmi úgy véli, hogy egy zsidó írónak hangsúlyoznia kell zsidóságát, különben felszívódik az uralkodó kultúrá­ban. Vannak írók, köztük igen jelentősek, mint például Isaac Bashevis Singer, akik egy szűk réteg világát ábrázolják. Mások Isten jelenlétét teszik egy mű zsidóságának a kritériu­mává. Nem ritka az a nézet sem, hogy a zsidó író feladata a zsidó örökség ápolása, propagálása. Nem kevesen úgy gon­dolják, hogy műveiben zsidó író csak kifogástalan jellemű embereket szerepeltessen. Ez olyan, mint az a bizonyos Jó- e ez nekünk, zsidóknak?”. Hiszen eleget szenvedtünk, mondják, egy zsidó írónak többféle érzékenységre kell odafigyel­nie, hagyjuk meg a zsidók előnytelen ábrázolását az antisze­mitáknak. Nem dicséretes, de indokolható szemlélet, amely­nek csak a fordítottja az ellenszenvesebb. Megemlítenék egy, a jelenlétemben megtörtént esetet. Egy idős és neves emigráns orosz professzor a Doktor Zsivágóról tartott elő­adást egy szintén emigráns közönség előtt. A színvonalas előadást követően felszólalt egy úr és azt kérdezte, hogy mi­ért ír Paszternák kivétel nélkül rokonszenves zsidókról, hi­szen… és következtek a szokásos vádaskodások. Mire az ősz (vagy talán kopasz?) előadó, nekem hajdani professzorom, a legteljesebb egyetértéséről biztosította a hozzászólót. „C’est la Zsizny”, ahogy akkoriban errefelé mondták. Valóban és érthetően, az olvasók, és köztük a zsidó olvasók java része nyilván nem lelkesedik, amikor kellemetlen dolgokat monda­nak a szemébe. Az amerikai Philip Roth, a kanadai Mordecai Richler is sokak nemtetszését nyerte el, és hasonló reak­ciót váltottak ki a magyar irodalomban Zsolt Béla egyes írá­sai is. Komor András regényei is. Zsidó irodalomtörténeté­ben Mayer Waxman azt írja, hogy „egy zsidó témával foglal­kozó zsidó író munkája még nem okvetlenül zsidó iroda­lom”. Philip Rothot, Saul Bellowt és másokat is számos bírá­lat ért, amennyiben felrótták nekik, hogy nem foglalkoznak eleget a zsidó közösség életével, vagy hogy nem ismerik el Izrael elsőbbségét a diaszpórával szemben.

Míg Arthur Millert, Salingert, Norman Mailert inkább csak származásuk sorolja az amerikai zsidó írók közé, Malamudot, Philip Rothot, Bellowt mondanivalójuk is. Roth mégis úgy nyilatkozott, hogy ő nem zsidó író, hanem egy író, aki zsidó. Bellow sem vállalja a megkülönböztető címkét: „Az egész zsidó író-business egy mese, a média, a kritikusok és az úgynevezett ’tudósok’ találmánya. Soha eszembe nem ju­tott volna ez, bár tökéletesen tudatában vagyok annak, hogy író vagyok, annak is, hogy amerikai vagyok és annak is, hogy zsidó.Mordecai Richler, a legismertebb kanadai zsidó pró­zaíró kanadai-zsidó írónak vallja magát, hangsúlyozva, hogy mindkét identitás egyformán fontos a számára, és hogy a ket­tőből adódó feszültség az, ami érdekessé teszi azt, ami mű­veiben található. És mit mond Singer, a „maximum zsidó” (Singer jellemzése, atyjáról): „Én soha nem nevezem magam zsidó írónak, bár zsidó vagyok, és na­gyon érdekel a zsidóság. Szívesen mon­danám magam jiddis írónak, mert az írót nem a vallása, hanem a nyelve határoz­za meg. Íme, a már idézett kritérium: nem a vallás, hanem a nyelv számít. Irving Layton, a kanadai irodalom fene­gyereke egyik versében a zsidók „nyelvi promiszkuitásáról” beszél. Az amerikai Henry Roth, a 30-as években írott, nemrég újból felfedezett és kiadott Call it Sleep (Mint egy álom) című, egy Galíciából bevándorolt csa­lád életével foglalkozó regénye is tulajdonképpen kétnyelvű: otthon a család jiddisül beszél, de társai között a gyerek már az amerikai utcai zsargont használja. Az amerikai zsidó szer­zők, például Bellow műveiben gyakoriak a jiddis kifejezések, természetesnek hatnak, egy sajátos couleur locale-t képvisel­nek. Az amerikai zsidó irodalom, kritika, publicisztika oly­annyira jelentős és meghatározó, maga a zsidó jelenlét nem kevésbé, hogy a jiddis elemek beszivárgása természetes a művelt olvasók számára, akiknek tetemes része ugyancsak zsidó. Sanders Iván említi egy régebbi tanulmányában, hogy hasonló jelenség nem lenne igazán elfogadott a magyar iro­dalomban. Megemlíteném még Cynthia Ozzick írónő és esszéista sajátos elméletét, amelyet „Egy új jiddis felé” című írásában fejt ki, hogy tudniillik az amerikai-angol nyelv épp­úgy alkalmas lenne egy újfajta jiddis megszületéséhez, mint a német volt, annál is inkább, mivel a zsidóságnak majdnem a fele, 40 százaléka Amerikában él. Ami viszont a zsidó iro­dalom definícióját illeti, Ozzick meglehetősen szigorú mér­tékkel mér: „Amikor egy zsidó világi személy lesz, megszűnik zsidónak lenni, különösen az irodalomban. Amikor egy, a diaszpórában élő zsidó búcsút mond a liturgiának, az iroda­lomtörténet eltaszítja magától.” Ozzick sommás ítéletével is nehéz lenne egyetérteni: „There are no major works of Jewish imaginative genius written in any gentile language.” (Egy nem-zsidó nyelven sem születtek zseniális zsidók által írott szépirodalmi művek.) Megemlíti ugyan Freudot, Kafkát és Montaigne-t mint határeseteket. Hasznosabbat közöl Oz­zick, amikor összeveti Sólem Aléchemet Iszaak Bábellel. Szerinte Bábel némely írását akár Aléchem is írhatta volna, holott Bábel nem számít zsidó írónak, fejtegeti Ozzick. Ezzel szemben, amennyiben Sólem Aléchem oroszul ír, eggyel több nagy orosz író lenne.

Engedjék meg most, hogy röviden szóljak a kanadai-zsidó irodalomról is. Lévén, hogy évtizedek óta ott élek, s mert a kanadai-zsidó irodalom csak kevesek számára ismert, továb­bá, mert vannak lényeges eltérések és affinitások a magyar és a kanadai irodalom között, egy ilyen összevetés talán nem tanulság nélkül való.

Már a második világháború előtt, de különösen után, vagy fél tucat jelentős zsidó író és költő jelent meg a kanadai iro­dalmi színen, többségük Montrealban, a kanadai-zsidó emig­ráció központjában, ahol többek között Saul Bellow is gyerekeskedett. Amíg az Egyesült Államokban a zsidó íróknak si­került erre az időre integrálódniok, sőt „mainstreammé” válniok, a mindig késésben lévő, konzervatívabb Kanadában, az úgynevezett kanadai mozaik nem siettette a zsidó írókat a beolvadásra, gyökereik feladására. Első meg második gene­rációs írókról van itt szó, akik a tradíció és asszimiláció szo­rításában élnek (egyik kezükben Coca-Cola, a másikban Buber, ahogy valaki találóan festette le ezt az állapotot). Gyökértelenség, marginalitás, magányosság, identitáskeresés jel­lemzi ezeket az írókat. Persze a posztkoloniális helyzet, az USA gyérebben lakott és zordabb klímájú északi szomszédjá­nak kisebbrendűségi komplexusát ered­ményező közérzet a kanadai irodalom egészére is vonatkozott egy adott időszakban, legfeljebb a zsidó írók hatványozottabban érezték az összehasonlítás sú­lyát. A kanadai prérin élő Miriam Waddington költőnő pél­dául „amerikainak, kanadainak, zsidónak, orosznak és egy­ben gyökértelennek” mondja magát. Mordecai Richler, Leonard Cohen, Irving Layton hagyományos galíciai zsidók gyermekeként gettóban, amolyan észak-amerikai stetlben nőttek fel, két másik, a francia és az angol magányosság kö­zé ékelődve, Montrealban, a 30-as és 40-es éveknek az euró­pai antiszemitizmustól nem sokban különböző légkörében, a másság teljes tudatában. írók és hőseik hol menekülnek a gettó fojtogató világából, hol visszahúzza őket az. Gyakran találkozunk írásaikban azzal a gondolattal is, hogy az asszi­miláció nagy veszteség, amelynek ára van: a kettős identitás. Ha nekik nem is volt Arany Jánosuk, de ott állt előttük New York, a sikeresebb, idősebb fivér példája. Ugyanakkor a ma­gyar irodalomtól eltérően, de az amerikaihoz hasonlóan, megdöbbentően jelen van ezeknek az íróknak a regényeiben és költészetében a zsidó múlt. Európa különben is érdeke­sebbnek tűnik számukra a provinciális Kanadánál, melyről Layton egyik versének a címe is tanúskodik: „Európa és ha­sonló rossz hírek.” Az Ótestamentumtól a haszidizmusig és messianizmusig, Baal Sem Tovtól Bialikig, a Szentföld és a modern Izrael, a zsidó ünnepek, a kereszténység és Jézus, Hitler és a holocaust, a cionizmus, a zsidó történelem vállalá­sa és a zsidósággal való szolidaritás igen számottevő inspirá­ciója a kanadai zsidó írók munkásságának. Persze a kanadai irodalom részben emigráns irodalom is, amely egy multikul­turálisnak nevezett környezetben születik, ahol egyrészt di­vat etnikumnak lenni, másrészt kínos a bevándorlókat vagy más kisebbségeket ócsárolni. Az olvasókról, a recepcióról még nem volt szó. A két meg három meg még több magá­nyosság országában az olvasók is szegregálódnak. Ezért is, meg talán a nagyobb tolerancia okából is, az írók nagyobb al­kotói szabadságot engedhetnek meg maguknak, s ez többek között a sok nemzetiség előnye. Ez volt, érdemes hozzáten­ni, amíg az úgynevezett „politikai korrektség” elvének para­noiája korlátokat nem emelt ennek a szabadságnak.

Bár, mint láttuk, számos észak-amerikai zsidó író elhatárol­ja magát a sztereotipizálástól, igenis foglalkoztatja őket, iz­gatja őket zsidóságuk, nem tudnak kilépni belőle.

Az iraki születésű, arab anyanyelvű és franciául író, Kana­dában és Franciaországban élő (egyébként Magyarországon is ismert) Naim Kattan zsidó írónak vallja magát, amint ezt ki is fejti egy nemrég Franciaországban megjelent vallomásá­ban („Hogyan lettem zsidó író?”): „Ha esszét, regényt vagy novellát írok, zsidó író vagyok, és nincs szükség arra, hogy ezt ki is mondjam; az vagyok akkor is, ha semmiféle utalást nem teszek, ha sem regényben, sem novellában nem te­szek erről említést, azért ez nincs kevés­bé jelen.” Az identitásról, no meg a ka­nadai mozaikról még annyit, hogy Kat­tan elmondta nekem, hány különböző csoportba sorolják az ő írói munkássá­gát: ha emlékezetem nem csal, kanadai­nak és québecinek, frankofonnak és szefárdnak, arabnak, no meg férfi írónak is számít, hiszen arrafelé a nemek, külö­nösen a nőnem, ugyancsak elkülönülnek. Tehát Kattan zsidó író, bármiről is írjon, bármilyen nyelven is, legalábbis ő ma­ga így gondolja, annak vallja magát.

Mielőtt végleg visszakanyarodnék honi tájakra, szeretnék még egy utolsó kitérőt tenni, ezúttal a lengyel-zsidó irodalom­ról, amelynek az utóbbi pár évben komoly történeti feldolgo­zása van folyamatban. Persze a lengyel helyzet inkább csak megközelítésében, módszereiben lehetne tanulságos, olyannyira különbözik a magyarétól, annyival összetettebb annál. Többek között nyelvileg. A lengyel-zsidó irodalom há­rom, ha nem négynyelvű volt: héber, jiddis, lengyel és né­met. Számos ismert hátrányuk mellett a lengyel-zsidó írók­nak megvolt az az előnyük, hogy kedvük szerint váltogathat­ták a nyelveket, egyikről áttérhettek a másikra és vice versa, amit meg is tettek, többek között a többnyire fájdalmas len­gyel-zsidó viszony alakulása szerint.

Számunkra most elsősorban a lengyel nyelvű zsidó iroda­lom problémái az érdekesek. Ezen a téren is igen bonyolult volt a helyzet. A lengyelül író zsidó írók nagyjából két cso­portra voltak oszthatók: a) a zsidósággal azonosságot vállaló, de lengyel nyelven alkotókra, valamint b) a lengyel kultúrával és nemzettel azonosuló zsidó-lengyel írókra. Már maga az ál­talánosan használt „lengyel nyelvű zsidó irodalom” is tanús­kodik a magyar-zsidó irodalomtól való lényeges különböző­ségről, hiszen hasonló meghatározásról, legalábbis az újabbkori magyar irodalomban, nemigen tudok. Két jelenségről szeretnék itt igen röviden szólni. Elsőnek a 20-as és 30-as évek legjelentősebb irodalmi folyóiratának, a Wiadomosci Literackie-nek, a zsidó univerzalizmust képviselő, nem kizáró­lagosan zsidó – bár rosszakarói által annak mondott – fórum­nak a küzdelméről, egyrészt a jobboldallal, másrészt a tradi­cionális, provinciális zsidó élettel, a lengyel zsidóságnak a Wiadomosci által nacionalistának, sőt fasisztának bélyegzett sajtójával, kulturális szellemével.

A másik jelenség, amellyel újabban Eugenia Prokop Janiec, krakkói professzomő foglalkozik nemzetközi sikerű könyvében, A két háború közötti lengyel-zsidó irodalom mint kulturális és művészeti jelenség-ben. Itt az íróknak egy arány­lag maroknyi, feledésbe ment csoportjáról van szó, akik egy­felől túlságosan is zsidóknak bizonyultak a lengyel kutatók számára, míg ugyanakkor nem eléggé annak a hagyományos, jiddis nyelvű irodalommal foglalkozó zsidó irodalomtörténé­szek számára. Egy, az asszimilációban csalódott, lengyel nyelvű és kultúrájú, ám nem integrálódott irodalom ez, amelynek nyelve ugyan lengyel, de amely szempontjaiban, szemléletében, értékeiben zsidó. Végül, a lengyel-zsidó iro­dalom kutatóinak munkáiban egyre több utalást lehet találni a lengyel irodalom ez ideig részben elhallgatott vagy kisebbí­tett zsidó vonatkozásaira. Itt elsősorban a lengyel nemzeti költő, Adam Miczkiewicz életének és munkásságának a kutatására gondolok, Miczkiewicz vérségi kapcsolataira, társa­dalmi és irodalmi körére és főleg össze­fonódására a frankizmussal.

Mindezek után és most már véglegesen, de röviden, következzék egy áttekintő összefoglaló a mai magyarországi hely­zetről.

Úgy vélem – és ezzel nem mondok újat -, hogy a XX. szá­zadban egész sor olyan politikai rendszer váltogatta egymást Magyarországon, amely nem kedvezett igazán egy zsidó tu­dat kialakításának. 1989-ben megjelent tanulmányában Már­ton László kitűnően elemzi a magyar-zsidó tudathasadás, il­letve kettős identitás súlyát. Jóval kritikusabb időben, 1939- ben, Tábor Béla tárgyalja ugyanezt a kérdést, korszakos mű­vében, A zsidóság két útjá-ban. A 70-es években pedig ha­sonló kérdéseket feszeget, jóval fájdalmasabban, Gergely Ágnes, A tolmács című regényében. Az utóbbi években meglepően sok magyar-zsidó értelmiségi, író fedezi fel zsidó mivoltát, örökségét, amely gyakori témaként jelentkezik a mai magyar irodalomban. Ezek az írók mintegy újból zsidó gyökeret eresztenek, a nyilvánosság előtt is vállalják hovatar­tozásukat. Ugyanerről a jelenségről, de elítélően tesz emlí­tést naplójában Radnóti, 1942-ben, nevezetesen arról, hogy mennyi író és költő fedezi fel magában a zsidót a zsidótörvé­nyek óta. Érdemes lenne egyszer megvizsgálni, hogy elsősor­ban milyen időkben fordulnak a zsidók zsidóságukhoz. Meg azt is, hogy a megkeresztelkedett zsidó írókban él-e és mennyire él tovább a zsidó tudat.

Létezik-e magyar-zsidó irodalom? Igen, de sokféle. Bene­dek István Gábor Komlósi Tóra című novellafüzére, Charles Fenyvesi (igaz, magyarra csak fordított) Mikor kerek volt a világ című családregénye, Mezei András költészete, Kar­dos G. György regényei, talán Nádas Péter Egy családre­gény vége című műve a hagyományosan zsidó művek közé tartoznak. Számos más író, költő is előszeretettel foglalko­zik a zsidó sorssal, szerepeltet szívesen zsidó figurákat, mint például Bárdos Pál, Odze György, Gergely Ágnes, Kornis Mihály, Székely Magda, Konrád György, Ember Mária, Szántó T. Gábor, Dalos György, hogy csak néhányat említsek. Jelentős szépirodalmi feldolgozása van a ho­locaustnak is, amely egyben Kertész Imre főtémája is. Per­sze a holocaust tágabb értelemben nem okvetlenül zsidó téma. Kertész esetében sem, az olasz Primo Lévinél még kevésbé az. Más zsidó írók számá­ra zsidóságuk nem központi téma, ha­nem esetleges, rejtett, időnként elő­bukkanó. Bizonyára emlékeznek Eörsi megjegyzésére, hogy neki csak akkor jut eszébe, hogy zsidó, amikor éppen el akarják gázosítani… Már beszéltünk arról, hogy bármiről is írjon, netán hallgasson a zsidó író, valahol elárulja zsidó­ságát, ám lehet, hogy elsősorban egy hasonló neveltetésű és szellemiségű olvasó számára vagy egy zsidógyűlölő szá­mára. Arról is szóltam, hogy mennyire lényeges a szárma­zás, az identitás vállalása. Oszip Mandelstam bizonyára megsértődött volna, ha azt mondják neki, hogy ő nem orosz, hanem zsidó költő. Lehet, hogy a lengyel Bruno Schulz is, bár őt, tudjuk, foglalkoztatta a Messiás tematiká­ja. Nem tartom kizártnak viszont, hogy a csodálatos zsidó regények szerzője, Joseph Roth, zsidónak vallotta magát. Ahogy Mandelstam vagy Brodszkij Puskint vagy Ahmatovát tekinti szellemi elődjének, a zsidó származás a magyar köl­tőt sem akadályozhatja meg abban, hogy Aranyt, Babitsot vagy József Attilát vallja szellemi atyjának. Ezen nőtt fel, más választása nem is lehetett. Másképp, mint magyarul, a magyar-zsidó író nemigen írhat. Fent említett művében Tá­bor Béla is leszögezi: „A magyar zsidóságnak nincs más nyelve, mint a magyar, a magyar zsidóság tehát a magyar nyelvközösség tagja.” Koestler megtehette, hogy a hébert túl szűknek érezve, az angolt válassza. A mai magyar vagy magyar-zsidó író csak kivételes esetben kétnyelvű, be van szorítva a nyelv Prokrusztész-ágyába. A zsidó hagyomány is kihalóban van, legalábbis Európában, bár az utóbbi évek fejleményei rácáfolnak erre. Már Kafka is szemére hányta atyjának, hogy nem részesítette a zsidó hagyományok áldá­saiban. Terelőút című regényében Gera György is panasz­kodik, hogy a múlté már a sok szép ünnep, a családiasság. Mindez megváltozhat, még van remény.

A magyar irodalomkutatásnak nagy adósságai vannak a magyar-zsidó irodalom feltérképezésében. (Mi lenne, tréfál­kozom magamban, ha a magyar irodalomtörténészek egy évig csak e tárgynak áldoznának? Amolyan felajánláskép­pen.) Nem tudom, volt-e már kísérlet például arra, hogy egy asszimilált, egy más nemzeti kultúrában élő, nem zsidó nyelven írott mű zsidóságát szövegelemzéssel próbálták volna megközelíteni? Egy másik szempont: egy magyar író magyar marad akkor is, ha magyarságáról semmi mon­danivalója nincs, hiszen identitása evidencia, „nyelvében él a nemzet”. Másképp van ez egy kisebbségi írónál, aki amennyiben nem utal másságára, elveszhet, eltűnhet a többségi kultúrában. Feltehetően másképp kell vizsgálni a kérdést egy homogén és másként egy multikulturális kö­zegben, melyek száma szaporodóban van a világban. (Érde­kes módon például Kanadában a legkülönfélébb etniku­mok írói adják közre a legizgalmasabb műveket.) Nem szól­tunk még a magyarországi cigány irodalomról, vagy más magyarországi kisebbségi irodalmakról: talán lennének összehasonlító kutatási lehetőségek itt is. Feltehetőleg és remélhetőleg a magyar társadalom is valamiféle multikultu­rális irányban halad, s ez új szempontokat vet majd fel.

Összefoglalva, szeretnék pár mondat­ban konkrétan hozzászólni a felvetett kérdésekhez.

Ami az első kérdést, a definíciót illeti, igyekeztem mindvégig erről beszélni, ha nem is mindig a magyar irodalom kon­textusában. Most csak annyit szeretnék hozzátenni, illetve mondanivalómat úgy próbálnám összegezni: a magyarországi zsidónak nevezhető irodalom olyannyira része lett a magyar irodalomnak, a magyar zsidóság oly mértékben asszimiláló­dott, hogy beszélhetünk ugyan zsidó témákról, motívumok­ról, környezetről, szempontokról, egészében mégis nehéz lenne egy különálló irodalomról szólni.

A második, a szemlélet kérdése: ez egy meglehetősen sokrétű problémakört vet fel. Meg lehetne vizsgálni, hogy mennyire illeszkednek a magyar-zsidó irodalmi alkotások a magyar irodalomba, annak hagyományaiba. Másrészről azt is, hogyan, milyen mértékben gazdagították azt, milyen plusszal járultak hozzá fejlődéséhez, miben áll másságuk. Ahogy erre már utaltam, a magyar-zsidó irodalom nyilván­valóan többféle: megfigyelhető benne a kettős lojalitás is, a zsidó származás tudata megférhet benne a magyar nem­zeti hagyományokkal, mint ahogy lehet szűk, etnocentrikus is. Ugyanakkor valószínűleg erősebb benne egy na­gyobb rálátás a világra, a más kisebbségek iránti nagyobb szolidaritás, érzékenység is. Én úgy vélem, hogy mindkét irodalomtörténeti szemléletre szükség van, lenne: az egységesítőre éppúgy, mint a specifikusságot hangsúlyozóra. Amennyiben a magyar-zsidó irodalmat egy, a magyar iro­dalmon belüli egyedi jelenségnek tekintjük, igen nyitott­nak kell lenni és minden lehető oldalról megközelíteni a problémát. A magyar-zsidó irodalomnak a magyar iroda­lomban játszott szerepe mellett érdemes lenne még tanulmányozni ezt az irodalmat mint kisebbségi irodalmat is, ez újabb kutatási terület.

A harmadik kérdés: motívumok, életművek, nyelvhaszná­lat kutatása. A három közül ez tűnik nekem a leghasznosabb­nak és a legcélravezetőbbnek.

Szeretném remélni, hogy a magyar-zsidó irodalom kutatá­sa hozzájárni majd egy nyitottabb, megértőbb, toleránsabb társadalom kialakulásához is.

A szerző a kanadai Carleton University, Ottawa professzora. Fenti elő­adása a Szombat szerkesztősége és a Yahalom Zsidó Szabadegyetem közös rendezésében 1996. január 8-9-én lezajlott, A magyar-zsidó iro­dalom létformái című konferencián hangzott el. A konferencia előadá­sai a közeljövőben önálló kötetben jelennek meg.

Címkék:1996-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Az élet játék

Nem egy, nem kettő, nem három... Így szokta egykoron Edik nagymamája kiszámolni, hogy hány tányért kell tennie az asztalra. A...

Nézz vissza haraggal?

Egyenlőség, 1896. március 6. Nem kérünk az új hazából Válasz dr. Herzel Tivadar röpiratára Lapunk más helyén egész terjedel­mében közöljük...

Close