Szombat előfizetés 2017

Dunántúli múlt – Részletek a szerző Cserepek című könyvéből

Írta: Lénárt György - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

TAPOLCÁN a múlt század hetvenes éveiben fellendülőben a borkereskedelem. Az „LMF” – Lessner Manó Fiai – jelzésű hordókat szerte a Monarchia országaiban jól ismerik a borkereskedők, vendéglősök, kocsmárosok. Apja mellett a fiatal, határozott és a borászatot kitűnően ismerő Lessner Sámuel irányítja a kereskedőházat. Huszonhat éves, házasodni készül. Menyasszonya, Fanny, a bécsi Mayer Schlesinger és Charlotte Wolf lánya. Mayer nagyon gazdag, rátarti ember, felváltva Bécsben és Badenban él családjával. A császári kincstárnak szállít, ezrével vásárolja a lovakat a hadsereg részére. Az ő tulajdonában van a bécsi Tattersaal is. A Wolf család sem kevésbé gazdag. Wolf Lipót, a híres kismartoni borkereskedő cég feje, Charlotte lányát úgy nevelte annak idején, mint egy hercegkisasszonyt. A huszonkét éves, nem túl szép, széles arcú, de nyílt eszű Fanny is Bécsben, a legjobb leányintézetekben nevelkedett. És ami a legfontosabb: gazdag hozománnyal rendelkezett.

1872-ben Kismartonban kötöttek házasságot.

A talpraesett, felvilágosult fiatalasszony méltó partnere férjének. Szívesen jött Tapolcára, a virágzó mezővárosba, ahol ma a tanúhegyek – Badacsony, Szent György-hegy, Gulács, meg a többiek hatalmas ékkövekként díszítik a tájat. Egyszer az újdonsült férj sétálni vitte feleségét, Fannyt a Keszthely felé vezető úton, hogy megmutassa legújabb szerzeményét, a Billegénél fekvő szőlőt.

Útközben a csendet csak a gólyák kelepelése törte meg az edericsi kaszálók felől. A messzeségben megcsillant a Balaton tükre, s a Tapolcai-medence minden csodája kitárulkozott a szerelmes bécsi asszonyka előtt.

– „Ach, wie Schönbrunn!” – kiáltott fel lelkendezve. A férje e naptól kezdve csak Schönbrunnak hívta a szőlőt és környékét, amit a tapolcai vincellérék és parasztok „Sebron”-nak ejtettek a maguk ízes tájnyelvén. Sebronnak hívják ma is a városnak ezt a kerületét.

1873-ban megszületett első gyermekük, Zsófia, az én anyai nagyanyám. Őt még hét gyermek követte.

Anyám meséli: „Sámuel dédapádnak öt testvére volt. Apjuk – Manó fellendülőben a borkereskedelem. Az „LMF” – Lessner Manó Fiai – jelzésű hordókat szerte a Monarchia országaiban jól ismerik a borkereskedők, vendéglősök, kocsmárosok. Apja mellett a fiatal, határozott és a borászatot kitűnően ismerő Lessner Sámuel irányítja a kereskedőházat. Huszonhat éves, házasodni készül. Menyasszonya, Fanny, a bécsi Mayer Schlesinger és – Sámuelt, Józsefet és Adolfot vette be az üzletbe. Ez volt a „Lessner M. Fiai” cég. A negyedik fiú, Rudolf, orvos lett, az ötödik, Dávid, fiatal korában Bécsbe került, s fényes karriert csinált – ő alapította meg Európa első nagyáruházát a mai Gerngross helyén, a Mariahilferstrassén. Felesége, Rosa, nagyvilági osztrák arisztokrata lány volt, a családban bronzvörös haja miatt csak úgy hívták: „die rote Rosa”, aki arról volt nevezetes, hogy naponta kijárt lovagolni a Tattersaalba. Fiuk, Ervin, nagy tudós volt, aki az első világháború után Amerikába ment. A westporti Greenwood Press kiadónál 1961-ben könyve jelent meg, amely a Duna menti népek történetével foglalkozik.”

Dédapád, ez a családjával is zsarnok, kemény ember, szívósan, tégláról téglára építette fel a céget. A filoxéra nagy pusztítása idején új, ellenálló szőlőoltványokat vett, amelyekkel a környék szőlősgazdáit is ellátta, s óriási erőfeszítéséket tett a balatoni szőlők megmentéséért. Keményen kézben tartotta a cég irányítását. Felnőtt fiáira még ötvenéves korukban is úgy tekintett, mint hátulgombolós gyerekekre.”

*

A TAPOLCAI VAKÁCIÓK meghatározó alakja, élményeim központja Lessner Samu dédapám volt. Akkor is, amikor vele voltam, de akkor is, ha csak szimbolikus volt jelenléte. Vagyis mindenkor éreztem személyisége erejét. Haláláig meg tudta őrizni tekintélyét, szuverenitását az egész család fölött, amelyhez tartozni akár beházasodás révén – lett légyen az illető „kívülről jött” férj vagy feleség – becsület és dicsőség dolga volt.

*

ÉN MÁR CSAK aggastyán korában ismertem ezt a haláláig kemény, szigorú férfit. Elképzelem, milyen lehetett férfikora delén, alkotóereje teljében: fantáziadús, korrekt, de konkurenseivel a kíméletlenségig határozott. Családtagjaival sem érzelgős, magával szemben is igénytelen – gyermekeivel – fukar. Zsófia nagyanyám a szomszéd-, fia az ötödik házban lakott, de egyetlen alkalomra sem emlékszem, hogy ellátogatott volna hozzájuk. Ha anyámmal megérkeztünk Tapolcára, kiküldte elénk a hintóba fogott két szürkét, a bakon Károly bácsival, de mindössze öt pengő kosztpénzt számolt le nagyanyámnak ellátásunkra. Születésnapomra egy almát kaptam tőle, bármicvóra még azt se. Én csak dédunoka voltam. Gyerekeivel szigorúan elszámolt, pénzügyekben nem ismert tréfát. Unokáját – anyámat – nyomorogni hagyta, amikor apám munka nélkül volt a húszas években… A mérleg másik serpenyőjében viszont ott ékeskedett nagy alkotása, a CÉG, az Európa-szerte ismert, tekintélyes borkereskedés.

*

NEM IS ANNYIRA vallásos megemlékezés, mint inkább a családhoz tartozás jelképe volt a Lessnerek számára minden tavasszal a szédereste megrendezése. Ilyenkor dédapánál összegyűlt az egész család: hat-hét gyerek, tíz-tizenkét unoka, és én – egyelőre még az egyetlen dédunoka. Huszonöt, sokszor huszonnyolc fő. Lévén én a legfiatalabb, nekem kellett feltennem a kérdéseket. Ha az előírtakat hibátlanul mondtam fel, dédapa megsimogatta a fejem, aztán folytatták a felnőttek az imaduruzsolást a számomra fura, idegen nyelven… A sok gyerek azonban többnyire unatkozott, s épp ezért ott komiszkodott az asztalnál a Haggada felolvasása közben. Ezért később külön terítettek nekünk az előszobában, ahol hancúrozhattunk, nevetgélhettünk, játszhattunk kedvünkre.

Az est fénypontja az elrejtett pászka megkeresése volt, s a szerencsés gyerek, aki megtalálta, dédapától valami – szerény – ajándékot kapott. Vacsora után, ha jó volt az idő, kimentünk az udvarra, s ott folytattuk a rosszalkodást. Bizony, a legkevésbé sem érdekelt bennünket a tíz csapás, meg a zsidók csodálatos megmenekülése Egyiptomból, hisz tavasz íz volt a levegőben, fűszeres illatokat vitt a szellő, miriádnyi csillag ragyogott az éjszakai égbolton.

*

Anyám meséli: „Nagyszüleim házassága – ma bizonyára így mondanák – modern volt. Modern abban az értelemben, hogy tisztelték egymást, mindketten erős egyéniségek voltak, és járták a maguk útját. Fiatal korukban dúlt még köztük a féltékenység, különösen Fanny részéről, mert nagypapa szerette a gyöngébbik nemet. Sámuelt később teljesen lekötötte az üzlet, Fannyt meg a nyolc gyerek nevelése. . .

Fanny nagymama művelt nő volt. A nappalinak majdnem a felét elfoglalta egy hosszú, régi zongora. Néha játszott nekem rajta, s anyámat is azon taníttatta… Ha nem is dédelgette gyerekeit, de szerette nagyon őket, legjobban talán Manót, akit én úgy imádtam, mintha apám lett volna. Jóképű férfi volt, barátai Emmának, Mancinak hívták. Amikor Pesten már kereskedelmibe jártam, mindig meglátogatott a leányinternátusban, ahol laktam. Vasárnap délelőttönként múzeumba kellett mennem, s utána beszámolnom neki a látottakról. Egyszer azt mondta, okvetlenül nézzem meg a Szépművészetiben a Goya-képeket. Amikor aztán megkérdezte, hogy tetszettek-e a Goyák, én csak hebegtem-habogtam, míg végül rájött, hogy én gólyákat kerestem – és sehol sem találtam.

*

A VASÁRNAP DÉLUTÁNOKAT nála töltöttem, s rendszerint már ott találtam művészbarátait: Pátzay Pált, Berény Róbertét meg a többieket. Iszogattak, és nagyokat hallgattak. Csak a poharak csendültek néha. Szűkszavú ember volt Manci, de ha megszólalt, szelleme sziporkázott. Este hétkor aztán rám mordult: „most aztán hazakísérünk kislány”.

Lessner Sámuel, mint jó kapitalistához illik, fiai ösztönzésére, nagy mecénás is volt. Pártolta a művészeket, Manó barátait. A papa fiai, vejei, unokaöccsei haladó szelleműek voltak, s nem egynek a Tanácsköztársaság leverése után emigrálnia kellett. Vagy feketelistára került, mint például Manó, akit Richard nagybátyja mutatott be Lukács Györgynek. Ő sógora volt, mert elvette Lukács György húgát, Máriát, akit a család Micinek, Mickónak hívott.

Lukács György persze Manóra is nagy hatással volt. A kommün idején Lukács műegyetemi tanárnak nevezte ki. Berény-nyel, Pátzayval, Kozma Lajossal, Ferenczy Bénivel együtt tagja lett a művészeti direktóriumnak, amelyben Manó képviselte az építészeket…

Manó hol itt, hol ott dolgozott – mások neve alatt. Ő építette át a család Szent György-hegyi présházát is, amely valamikor, réges-régen kocsma volt. Állítólag Sobri Jóska meg más betyárok is látogatták. Tény, hogy a pincében volt egy lejárat a titkos alagútba, amely valahol távol bukkant ki a hegy oldalából. A rege szerint ide menekültek a betyárok, ha üldözték őket a pandúrok. Egy nagy szekrény takarta el a lejáratot, melyet aztán később befalaztak. A padlástérben Manci szobákat alakított ki, melyeknek ablakai a Badacsonyra, Szigligetre, meg a Balatonra nyíltak. Itt látta vendégül, sokszor hetekre, hónapokra művészbarátait.

Gyerekkoromban én is itt ismertem meg Egry Józsefet. Emlékszem, egyszer ott ült az udvarban, háttal a Balatonnak, és festett „Jóska bácsi – kérdeztem a csupa ránc arcú embert -, miért ül háttal a Balatonnak?” Rám pillantott, s csak annyit mondott: „Azért, fiam, mert utálom.” De közben szeme cinkosan csillogott.

*

Anyám meséli: … „A Tanácsköztársaság egy hónapja megbukott… Tapolcán is minden a feje tetején állt. Mamának volt egy fiatal kis cselédlánya, Annus, aki ellátta, gondozta őt. Annus elmondta mamának, azonnal meneküljünk, mert az éjjel Tapolcán leöldösik a zsidókat meg a kommunistákat. Váratlanul apád is betoppant (akkor még vőlegény volt), lóhalálában jött Pestről, hogy elvigyen bennünket mamával. A vonaton apád elmondta, hogy Richárd apósához, Lukács József bankárhoz visz. Ott biztonságban leszek. 1919. szeptember 9. volt.”

*

MÁR SÖTÉTEDETT, amikor megérkeztünk a Lukács-villába. Fáradt és letört voltam, nem vágyakoztam másra, mint egy jó fürdőre. Mici várt bennünket, s bevezetett a házba …

A Gellért-hegy lábánál, a Gyopár utca 2-ben állt a Lukács-villa, egy kétemeletes, tornyos ház, amelyet két éve vett meg Lukács József Révaiéktól, a nagy könyvkiadó vállalat tulajdonosától. (Az épületből semmi sem maradt, a második világháborúban lebombázták, a benne felhalmozott műkincsekkel együtt.)

Másnap megkezdtem barangolásomat a házban a pincétől a padlásig. Az előcsarnokban és a hallban értékes festmények lógta. Emlékszem, volt ott egy hatalmas Iványi Grünwald-kép a fő helyen. Nagyon megragadott. Azóta sem láttam, nem tudom, hol lehet. Bizonyára az is elpusztult.

Lukács József nagy mecénás volt, pártfogolta a művészéket, zenészeket, írókat, festőket. Jó barátja volt Ferenczy Károly, aki portrét készített róla. László Fülöp is festett portrékat a család tagjairól, Rippl-Rónai Lukács Györgyről. A kép apjának dolgozószobájában függött.

Richárd és Mici is műpártolók voltak. Mici elsősorban a zenét kedvelte, Popper Dávidtól tanult csellózni, s elég jól játszott, de a képzőművészetekhez is nagyon értett. Baráti körükhöz tartozott Czigány Dezső – akit tulajdoniképp mama karolt föl húsz évvel ezelőtt -, valamint Kernstok Károly és Márffy Ödön. A fehérterror hónapjaiban Mici önfeláldozóan igyekezett segíteni Ferenczy Noémin és Bénin, Czóbel Bélán meg még sok máson. Ezekről az akciókról Richárd nem tudott. Gyökeresen más politikai nézeteket vallott már, mint felesége. Gyűlölte sógorát, mert – szerinte – Lukács György miatt nyugdíjazták őt, a kereskedelmi minisztériumi államtitkárt! „Miniszter is lehettem volna” – hangoztatta még évekkel később is.

*

MAHAGÓNI LÉPCSŐ vezetett föl a galériára, amely plafonig zsúfolva volt könyvekkel Innen több szalon nyílt, valamint a zeneterem és Lukács József lakosztálya. A vitrinekben porcelánok, mindegyikben más és más fajta, meg elefántcsont faragványok, régi metszett üvegkelyhek, poharak. És persze itt is, mindenütt festmények. Ha jól emlékszem, jórészt kortárs magyar festőktől, de bizonyára voltak régi mesterek is. Több mint hatvan év távlatából már sok minden a homályba vész. Itt volt a nagy, sötétbarnára pácolt, faburkolatos ebédlő, hatalmas asztallal. Olyan hosszú volt, hogy elfáradt az ember, ha körüljárta. Ennél folyt az étkezés, szertartásosan, naponta háromszor. Reggel meisseni porcelánból itták a teát, délben herendivel terítettek, este a bécsi szerviz volt soron. Az apa az asztalfőn ült, mint egy főúr, alig hallótávolságra tőle – az asztal végén – a család: Mici, Richárd, a két gyerek, Editke meg Ervin, a Fräulein, Gyergyai Albert tanító úr, s végül én. Lukács György ekkor természetesen már nem volt otthon, Bécsben élt emigrációban.

A Fräulein a kislánnyal, Gyergyai, aki egyetemi hallgató volt akkoriban, Ervinnel foglalkozott. Amíg én ott laktam náluk, nem igen fordult meg más a házban. Dühöngött a fehérterror, nem volt társadalmi élet. Csak Bartók Béla meg Dohnányi Ernő – akik a család baráti köréhez tartoztak – látogatták meg olykor Lukács Józsefet. Korábban gyakran rendeztek náluk zeneesteket, amelyeken több neves művész vagy a Lehner-kvartett lépett fel. A másik fiú, János sem lakott apjánál, ő a belvárosban élt. János, valamint Mici és György között nem volt jó a viszony. János hivatalnokféle volt, de tulajdonképpen őt is az apja tartotta el. Sohasem nősült meg.

A ház második emeletén voltak a családtagok szobái, két szalon, társalgó, könyvtár és a dohányzó. Az antik pohárszékekben, vitrinekben itt is sok porcelán, kisplasztika és legyezőgyűjtemény zsúfolódott. Rengeteg holmi… A toronyszobában lakott a Fräulein meg a varrónő.

Másnap, bolyongásom közben eljutottam a konyhába. Nagyon kedvesek voltak ott a lányok, megmutatták birodalmúkat, az óriási tűzhelyet, az edényeket, a borospincét, a teremnyi éléskamrát. Egyszer csak belép a konyhába egy öregúr. A lányok pukkedliznak, ő meg bemutatkozik nekem: „Lukács József vagyok” – ”Én meg Richárd unokahúga.” Erre Lukács József, mint akit darázs csípett, megfordult és otthagyott.

Richárd meg ő ugyanis haragban voltak, nem beszéltek egymással, de nekem akkor erről még fogalmam sem volt. Bár együtt étkezett a család, az asztalnál nem folyt társalgás. Legalábbis Richárd és apósa között nem. Mici is panaszkodott nekem Richárdra, nemcsak konzervativizmusa, de emberi tulajdonságai miatt is. Viszont rajongott apjáért: „nagyszerű ember, a legjobb apa” – szokta mondani. Mici esténként bejött a szobámba, órákig beszélgettünk, s nagyon jóba lettünk. Viszont miatta kiestem Richárd kegyeiből, bármennyire szerettem volna is kibékíteni a feleket.

*

MEGÉRKEZÉSEM UTÁN pár nappal szobám ajtaján kopogott az inas: „a méltóságos úr üzeni, szíveskedjék őt egy félórára felkeresni”. Úgy látszik, Mici révén megenyhült irányomban az öregúr. Amikor beléptem dolgozószobájába, kis biedermeier asztalán feküdt a Tőke. Épp azt olvasta. Rábökött a könyvre: „Érdekel a mű, igazat mond a szerző”, és hellyel kínált. Sokat beszélt fiáról, a „Gyuriról”, akit nemcsak szeretett, de becsült is, bár nézeteik homlokegyenest ellenkeztek: az apa konzervatív volt, Tisza-párti. Miután alaposan kifaggatott, hogy ki fia-borja vagyok, hosszasan beszélt magáról, a szegedi paplanos Lőwinger fiáról, aki tanulni szeretett volna, ehelyett munkába állt, mert pénzt kellett keresnie. „Sosem felejtem el, hogy mit jelent nyomorogni.” Mici később elmesélte nekem, hogy apja minden tehetséges fiatalon segít, aki csak hozzá fordul. A félórás kihallgatásból kétórás beszélgetés lett.

November végéig élveztem vendégszeretetüket, de nagyon nyomasztott az állandó feszült légkör, a házaspár közötti mély ellentét, amely hamarosan váláshoz is vezetett. Mici később férjhez ment Otto Popperhez, Richárd meg feleségül vette Cserna Juliskát, Cserna Andor író húgát. Mici élete végéig sem tudott megbocsátani Richárdnak.

A Gellért téren konflisba szálltam, és kis kofferommal mamához mentem a Sütő utcai szerény penzióba.”

 

Címkék:1990-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Kistörténelmi zavaraink

TALÁN SZOKATLANNAK, kissé erőltetettnek tetszik ez az összetett szó: kistörténelem. Azokat az eseményeket szeretném kifejezni általa, amelyek az utóbbi években,...

Kun Béla, a japán

CSURKA ISTVÁN izgalmas játékba fogott az utóbbi időben: megpróbálja kipuhatolni a gyakran emlegetett „zsidó érzékenység” ingerküszöbét. Ha egy-egy nyilatkozata túlságosan...

Close