Szombat előfizetés 2017

Dúlt temetők, dúlt lelkek

Írta: Zala Tamás - Rovat: Archívum, Külpolitika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A CSODÁK mindössze három na­pig szoktak tartani. A botrányok talán valamivel tovább, de kérészéletűek ezek is. Történik valami, ami meghökkentő vagy megdöbben­tő, meglepő vagy feszélyező és a sajtó vagy a televízió hirtelen fel­kapja, majd ugyanolyan sebesen és ötletszerűen elejti és elfelejti. Pár nap múltán nemcsak az esetnek nincs nyoma, de az előzményekről és táptalajról sem beszél senki, mint ahogy a következtetések és következmények mérlegelésére sem jut idő vagy erő. Van-e beszédesebb példa ennek a szomorú igazságnak az illusztrálására, mint a francia kisváros május eleji, világra szóló skandaluma, a carpentras-i temetődúlás.

Holott ez sem a derült égből vil­lámcsapásként sújtott le a franciák­ra, hogy ideig-óráig megriassza a gyengébb idegzetű polgárokat és fel- rezzentse az eltemetésre ítélt rémes múlt kísértésre hajlamos szellemeit. Voltak előzményei, amelyek közül nálunk Magyarországon sokkal több annál, hogy ezt a települést a föld­résznek talán legrégibb zsinagógája teszi híressé, szinte semmi el nem mondódott, még csak meg sem említődött. Arról pedig végképp nem esett szó, hogy a carpentras-i sírgyalázásnak olyan tanulságai is vannak szép számmal, amelyeken sok helyütt a világon ajánlatos el­gondolkodni, Magyarországon pedig kiváltképpen.

Tény és való, hogy az ottani zsinagóga a 14. század óta áll és mű­ködik megszakítás nélkül. S azt is feljegyezték a tudósítások, hogy a carpentras-i zsidó közösség egyike a legősibbeknek, ha nem éppen a legrégibb egész Európában. De va­jon rámutatott-e nálunk valaki is a kísérteties párhuzamokra, amelyek a botrányos esetet kísérő egyes franciaországi és a lépten-nyomon tapasztalható magyarországi kije­lentések és gondolatmenetek között megmutatkoznak?

Egy nappal a sírgyalázás előtt emlékezett meg a világ a hitleri Németország fölött aratott győzelem évfordulójáról. A francia televízió dokumentum-összeállítást sugárzott a náci idők szörnyűségeiről és a zsi­dóság tömeges, iparszerű megsem­misítéséről. Másnap, a holtak nyug­vóhelyének gyalázatos megbolygatása után pár órával megszólalt a televízióban a francia szélsőjobbol­dal üdvöskéje, Jean-Marie le Pen. Két dolgot mondott. Egyrészt azt, hogy ha van politikus, akire hálá­val és tisztelettel kell emlékezni, akkor Pétain az. Másrészt habzó szájjal szidta a „zsidó lobbyt”, amely a sajtót és ezen keresztül a közszellemet mérgezi.

A sírok megszentségtelenítése és a tetemgyalázás talpra ugrasztotta egész Franciaországot. Százezrek vo­nultak fel Párizs sugárútjain, élü­kön a köztársaság elnökével. Ekko­ra tömeget, ekkora nemzeti egységet nem látott az ország azóta, hogy Hitler bukását és a szövetségesek győzelmét megünnepelték. De tör­tént ezen a napon még valami, ami­ről az itthoni híradások szintén hall­gattak. A Revision című, szélsősé­ges uszításokra vetemedő lap ki­adószerkesztőjét háromhavi elzárás­ra ítélte egy párizsi bíróság, amiért a cári Ochrana által a múlt század 80-as éveiben fabrikált hírhedett förmedvényt, a zsidók ellen pog­romra felhívó Sion bölcsei jegyző­könyvét közreadta lapjában.

Adva volt tehát minden, ami szemnek és szájnak ingere. A zsidó- ellenesség fellángolása, a carpentras-i temetőrongálás, amely pár nap leforgása alatt egészen Svájcig követőkre talált. A politikában megszólalt egy olyan hang, amelyet széles körben úgy értékeltek, hogy – a hamburgi Die Zeitet idézve – az antiszemiták többen ugyan nem lettek, mint voltak eddig is, viszont szemlátomást elszemtelenedtek. S ez szembesítette a rendes és jó ér­zésű embereket azzal a nem csupán francia problémával, hogy előjött, amit csak a szőnyeg alá söpörtek, de elfelejtettek a szemétre hordani, azaz felszínre került a megemésztetlen múlt. Vagyis, hogy a Vichy- Franciaországban Pétain idején 80 ezer zsidót hurcoltak el és semmi­sítettek meg, s nemcsak a nemzeti méretű bűnbánat maradt el, de a bűnösök felelősségre vonása is. A Neue Zürcher Zeitung tudósítója említi Bousquet nevét, ez az ember Vichyben a rendőrség igazgatója­ként működött és a „végső megol­dás” vezénylője volt francia részről, ám az igazságszolgáltatás soha le nem «sújtott rá. Talán azért, mert közvetlenül a háború után, de mindmáig igencsak kínos lett volna nyíltan és hivatalosan elismerni, hogy a lakosság nagyobbik fele nem vett részt az ellenállásban, nem is oda húzott, kollaborált a nácikkal vagy közömbös maradt honfitársai­nak tragikus sorsa és az azt okozók bűnös tettei iránt. Nem De Gaulle-t követte, hanem Pétaint.

Egy társadalom nem nézett szem­be egykori önmagával, nem vette számba az apák vagy nagyapák bűnét és nem is vezekelte le. A cin­kosság nyomában éppúgy rossz volt a lelkiismerete, mint az elkövetett bűnök okán, s a rossz lelkiismeret többnyire nem jó tanácsadó. Hajla­mos arra, hogy bűnbakot keressen, s a bűnbakképzés mechanizmusa ki­váltképpen akkor lép működésbe, ha az élet valami oknál fogva ki­zökken a megszokott kerékvágásból. Márpedig vén Európánk most ép­pen ilyen helyzetben van, s édes mindegy, melyik égtáj felé emeljük tekintetünket, mindenütt a felbolydultság jelei mutatkoznak. Oroszor­szágból tízezerszám menekülnek a zsidók, de a carpentras-i ügy Franciaországban is elgondolkoztatott nem is keveseket, vajon nem kellene-e eltávozni ebből az országból Tömegínség nincs és semmi jele az elszegényedésnek, s a demokráciát sem fenyegeti veszély.

Sok viszont az idegen és egyre több lesz, ez pedig idegessé teszi a társadalom bizonyos rétegeit, ami­re hordószónokok könnyűszerrel rá­játszhatnak. Jó élet és a kecseg­tető lehetőségek sok embert vonza­nak, főként az úgynevezett harma­dik világból, a diktatúrák és ideo­lógiai fanatizmusok pedig tömege­sen késztetnek menekülésre.

Bármi meglepő, a hihetetlenül gyors műszaki fejlődés és az euró­pai egység eszméjének térhódítása, minél láthatóbb testet öltése olyan intézményekben, mint a formálódó európai közösség, nem a harmóniát erősíti, hanem a rasszizmus gyúanyagát termeli ki félelmetes mennyiségben. Különféle formákban felüti fejét az előítéletes magatar­tás, váratlanul színre lép a rassziz­mus. Carpentras látszólag helyi in­cidens volt, de nyugodt lélekkel hi­hetünk a londoni The Economist-nak, amely egészen tág kontinentá­lis összefüggésrendszerbe állítja ezt a „korszerűtlen” jelenséget. A rasszizmus berobbanását három olyan okra vezeti vissza, amelyek nemcsak Franciaországban hozzák meg mér­gezett gyümölcsüket. A menekültek tömeges kivándorlásán kívül említi az „elnemzetlenítődés” folyamatát, amely az európai integráció kísérőjelensége, és rámutat a politika és a politikusok egy új fajtájának szín­re lépésére. A nemzetek tudatos „egybemosása” játszi könnyedséggel csap át túlfűtött hazafiasságba, s emez főként a kevéssé tanult és a primitív, alantas érzelmek által ve­zérelt „proli”-rétegekben soviniz­mus és antiszemitizmus formájában csapódik ki. Kivált akkor, ha a pártharcokat egyes politikai akarnokok úgy vívják meg, hogy a tö­megindulatokat korbácsolják fel be­folyásuk növelése céljából. Ezekre a politikusokra az a jellemző, hogy amilyen zsugorodott az agyuk, oly nagy a szájuk.

De Franciaország végeredmény­ben mégiscsak jól vizsgázott a car­pentras-i krízisben. Százezrek vonultak fel, hogy tiltakozzanak, és hogy nemet mondjanak arra, amit a tekintélyes londoni lap által meg­nevezett okok logikusan magukkal hoztak. A tüntetők feltűzték a mel­lükre a sárga csillagot és azt mond­ták, hogy ha a zsidókat bántják, ak­kor ők is zsidók. Ez a fajta szolida­ritás és a sorsközösség vállalása a kisebbséggel a megpróbáltatás ide­jén fontos és reményteli fejlemény. De legalább ennyire elgondolkozta­tó kell legyen, hogy ez a rendkívüli mértékű asszimilált zsidóság, mert a francia ilyen, nyíltan vállalta és habozás nélkül megvallotta a ma­ga zsidóságát. A zsidók megmozdu­lása és felvonulása azt a határozott szándékot fejezi ki, hogy ezentúl nem bujkálva akarnak szülőföldjü­kön élni, hanem felemelt fejjel, nem megtagadva zsidóságukat és nem eltagadva, hogy ők zsidók. Carpentras-nak nem csupán az az üzenete, hogy van antiszemitizmus és pimaszabb, mint valaha, de az is, hogy nem meghunyászkodás a he­lyes válasz rá, hanem önmagunk öntudatos vállalása.

Zala Tamás

Címkék:1990-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Aczél György és a zsidóság

Az alábbiakban rövidítve és kissé átszerkesztve ismertetjük Arje Palgi írását Aczél Györgyről, Izraelben 1989-ben tett látogatása alkalmából. A cikk a...

Változás a Szombat szerkesztőségében

Hernádi Miklós író, a Gondolat Kiadó főszerkesztője megvált lapunktól, mint­hogy irodalmi munkássága igénybe veszi minden idejét. Az MZSKE május 20-i...

Close