Szombat előfizetés 2017

Dörgölőzéseim a zsidósághoz

Írta: Kertész Péter - Rovat: Archívum, Hazai dolgaink

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

avagy: hogyan szűntem meg a hitközség fizetett ellensége lenni?

A Mazsihisz elöljárósága június 27-i ülésén megszüntette a szóvivői posz­tot.” A sötét betűkkel szedett hír az Új Élet 1995. július elsejei számában látott napvilágot, a második oldalon, alul, mint­egy jelezve, hogy a lap szerkesztői friss hí­rekkel szoljainak olvasóiknak. Azt nem állítom, hogy szenzációval, mert szerény­telennek tűnnék, miután a viharos gyorsasággal megszüntetett posztot 1994. ja­nuár elsejétől e számomra nem éppen di­cső napig én bátorkodtam betölteni.

A hír olvastán még megtisztelve is érez­tem magamat, mert hiszen a Magyaror­szági Zsidó Hitközségek Szövetségének lapja ez ideig még csak említést sem tett arról, hogy a Mazsihisznek szóvivője is van. Illetve már csak volt, de végső soron ez nem egy olyan hivatal vagy tisztség, amit ab ovo agyon kellene hallgatni, s csak akkor tenni említést róla, amikor ép­pen megszüntették.

Mindez persze nem változtat Kardos Péter főszerkesztő gesztusán, amely ré­vén, ha nem is nevesítve, de hír lehettem a lapjában. És még csak azt sem mondhatom, hogy a háromsoros interpretációban nem fedezhető fel a szerkesztői bravúr csalhatatlan jele. A hír fölött ugyanis, s az­zal mintegy összeszerkesztve, Vélemény címszó alatt ez volt olvasható: „…nem valószínű, hogy az Új Élet a ludas abban, hogy a hitközség vezetőinek és szóvivő­jének merőben eltérő a véleményük cio­nistaügyben. Önök leközölték vezetőik beszédeit, riportokban elhangzó nyilatko­zataikat (lásd pl. Szochnut-kongresszus), most pedig kiderült: szóvivőjük más véle­ményen van. Bejáratott demokráciákban ilyenkor két eset lehetséges. 1. A vezetők elhatárolódnak szóvivőjük nézeteitől (?). 2. Útilaput kötnek a talpára. Ha egyik sem történik meg akkor viszont csak egyetlen következtetés lehetséges: a szóvivő – mint általában szokás – főnökei vélemé­nyének ad hangot…”

A végszóra közzétett Vélemény alatt az olvasók természetesen hiába keresték a szerző nevét, be kellett érniük az ilyenkor szokásos „Név és cím a szerkesztőség­ben” aláírással. S ez az a szerkesztői bra­vúr, amire fentebb már utaltam.

De hogy a Szombat olvasói is értsék. Ta­lán emlékeznek rá, hogy még szóvivőként interjút adtam Szántó T. Gábornak, a Ma­gyar Zsidó Kulturális Egyesület folyóiratá­nak márciusi számában, s erre reflektált – nevezzük így – X. Y. hittestvérünk (infor­mációm szerint a cionista szövetség egyik lelkes aktivistája) július elsején az Új Élet­ben. Mintegy sugallva főnökeimnek: kössenek útilaput a talpamra. S mit tesz Isten (pontosabban Kardos főrabbi-főszerkesz­tő): alighogy kimondatott a hittestvéri jám­bor óhaj, már ott is van – mintegy foly­tatásként, nagy fekete pont alatt – a szűk­szavú közlemény a Mazsihisz elöljárósá­gának négy nappal korábbi döntéséről, amellyel megszüntette a szóvivői posztot.

Három évtizede vagyok gyakorló újság­író, de nem emlékszem, hogy ehhez fog­ható véletlennel találkoztam volna. Ettől azonban még nagyon is előfordulhat ilyes­mi. Amin legfeljebb csak az a furcsállni va­ló, hogy miért kellett egyidejűleg (biztos, ami biztos: névtelenül) azt proponálni, ami már amúgy is eldöntetett. Értem én persze a szerkesztői szándékot: nyilván így akarta egykori iskolatársam. Kardos Péter a cionizmust vele azonos módon ér­telmezők tudtára adni, hogy olvasó és elöljáróság mennyire egyek a zsidóságu­kat zavarosan értelmezőkkel szemben. Következésképp – folytatva a gondolatme­netet – bölcs döntést hoztak a magyaror­szági zsidó hitközségek küldöttei ez év áp­rilisában, amikor ennek az elöljáróságnak szavaztak bizalmat az elkövetkező öt esz­tendőre. Kétségtelen, hogy szerencsé­sebb lett volna a másodközlésben ezúttal citált névtelen Véleményt az Új Élet korábbi számában megjelentetni, s akkor nem lenne ok a félreértésre. így viszont a gya­nútlan és főleg nem beavatott olvasó könnyen azt hiheti, hogy végső soron azért rúgtak ki, mert nem egyezünk cioniz­musügyben a főnökökkel. Emlékeztetőül: több minden egyéb mellett azt bátorkod­tam nyilatkozni a Szombat hasábjain már­ciusban, hogy megítélésem szerint divat­ba jött egyfajta pszeudocionizmus, amely­nek gyakorlói úgy viselkednek, mintha emigrációban élnének, miközben tárt ka­rokkal várják őket a hazájukban. Meg azt is kifogásoltam, hogy egyik-másik hitköz­ségi vezető (a trianoni határokon belül élő nyolcvanezer zsidó nevében) több nyilat­kozatában feltételekhez kötötte, hogy ezt az országot, amelynek a cionizmusról val­lott nézetünktől függetlenül az állampol­gárai vagyunk, ne csak szülőföldünknek, hanem a hazánknak is tekintsük. Hogy mik lennének ezek a feltételek az szeren­csére még nem került nyilvánosságra, tény viszont, hogy a pszeudocionistáknak aposztrofált hitsorsosaim akkor is csak zsidónak és még véletlenül se magyarnak (is) váltanák magukat.

Vitathatatlan, hogy ilyen értelemben – amint azt a Síp utcában definiálják – „ká­véházi zsidó” vagyok, de ezt tudni lehe­tett rólam akkor is, amikor mindkét elöl­járóság (Mazsihisz, BZSH) egyhangú dön­téssel bizalmat szavazott nekem. Az ál­momban nem jutott volna eszembe, hogy a magyarsághoz való viszonyulá­sunk esetleges különbözősége felhatal­mazzon bárkit arra, hogy kétségbe vonja a másik zsidóságának a hitelességét. Je­len esetben az én zsidóságomét A má­sodállásban betöltött egzisztenciámra cé­lozva házon belül egyesek rendre megje­gyezték, hogy érdekes módon ötvenhét éves fejjel kezdtem el dörgölőzni a zsidó­sághoz. Mások azzal viccelődtek, ha egyik-másik őszi ünnep alkalmával talál­koztunk a zsinagógában, hogy még a vé­gén zsidót csinálnak belőlem. Legkevés­bé Feldmájer Péter elnök úr cifrázta: az interjú megjelenése után tréfásan a hit­község fizetett ellenségének nevezett.

Már-már azon voltam, utólag becsato­lom a zsidóéletrajzomat, amit nem szab­tak feltételül az alkalmazásomhoz. Még­sem gondolnám, hogy akik a szóvivői in­tézmény megszüntetésén munkálkodtak, semmit nem tudtak arról, amit „magam mentendő” összehordtam volna. Engländer úr például, kevéssel a vezető elöljáró­vá történt megválasztását követően, szó­ban követelte Zoltai Gusztáv ügyvezető igazgatótól az eltávolításomat. Az ok a cio­nizmusról publikált téveszmém volt, ame­lyet egyébként korábban már a Magyar Cionista Szövetség Oneg Sabbat klubjá­ban is kifejtettem, a Zsidónak lenni soro­zatuk egyik meghívottjaként. Zoltai azt mondta, nem kell komolyan venni a cio­nisták követelését, már csak azért sem, mert az új összetételű elöljáróságban többen szimpatizálnak velem. Abban marad­tunk, hogy ha a vezető elöljáró írásban be­nyújtja az elnökséghez a leváltásomat szorgalmazó indítványát, arra módomban áll majd reflektálni. Engländer prepozíció­ja persze nem volt előzménytelen. 1995. március 241 keltezéssel Feldmájer Péter feljegyzést juttatott el Zoltai Gusztáv ügy­vezető igazgatónak. Ebben az ált, hogy aznap került felavatásra Eötvös Károly emléktáblája a városháza falán Nyíregyhá­zán, ahol az Igazságügyi Minisztérium po­litikai államtitkára társaságában ő is ko­szorúzott. Az eseményt megelőzően több mint egy hónappal arra kért, hogy mint „sajtófelelős” hívjam fel a médiumok figyelmét. Többszöri sürgetésére csak egy-két nappal az ünnepség előtt fogal­maztam meg egy rövid közleményt, ame­lyet eljuttattam az MTI-nek. Az eseményről az országos médiumok lényegében nem tudósítottak. Márpedig a sajtófelelősnek az a dolga, hogy az általunk rendezett ese­ményekre felhívja a figyelmet és a külön­böző formális és informális csatornákon elérje, hogy a túrpiacon ezek kellő súllyal megjeleljenek. Arra kár pénzt költenünk – írta a Mazsihisz elnöke -, hogy valaki egy pár soros papírt írjon a meghívó alap­ján, ezt bármelyik titkárnő meg tudja csi­nálni. Újra kell tehát gondolni, hogy való­jában mi szükségünk van egy ilyen sajtó­szóvivőre, szükségünk van-e egyáltalán, és ha igen, akkor erre a jelenlegié a meg­felelő személy.”

Zoltai írásban szólított fel, szíveskedjek igazoló jelentést készíteni, amire a mai na­pig sem szóban, sem írásban választ nem kaptam. Pedig hát egyet és mást leírtam az üggyel kapcsolatban. Lényege az, hogy Feldmájer néhány héttel a Mazsihisz tiszt­újító közgyűlése előtt valójában azt sze­rette volna, ha szerény közreműködésem­mel a rádió, a televízió és az összes orszá­gos napilap részletesen beszámol arról, hogy ő koszorút helyezett el az erre egyéb­ként vitathatatlanul rászolgált Eötvös Ká­roly emléktáblájánál. Ezt még akkor sem tudtam volna elé tenni, ha százszor több in­formális kapcsolattal rendelkezem. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy a sajtó szá­mára manapság az ilyen esemény nem különösebben hírértékű. Mint ahogy saj­nálatos módon nem volt tudósítás sem az írott, sem az elektronikus sajtóban az ugyancsak március 24-én, Kőszegen ren­dezett megemlékezéstől sem, ahol a vá­ros polgárai a kormány egy másik képvise­lőjének jelenlétében hajtottak fejet a fél évszázada az ottani téglagyárban kialakí­tót gázkamrában megölt zsidó áldozatok emléke előtt. Érdekes módon a hitközség sem tulajdonított különösebb jelentősé­get a kőszegi évfordulónak, legalábbis er­re lehet következtetni abból, hogy első­számú vezetői közül senki nem tisztelte meg jelenlétével az ünnepséget. Ennek megfelelően Feldmájer is csak azt kifogá­solta titkosnak szánt feljegyzésében, hogy a médiumok nem tudósítottak a nyír­egyházi emléktábla-avatásról. Lényeg az, hogy nekem mint „sajtófelelősnek” a szer­ződésemben rögzítettek alapján nem az volt a feladatom, amit „bármelyik titkárnő meg tud csinálni”.

Ott voltam a Mazsihisz elöljáróságának alakuló ülésén, ahol Engländert egyhan­gúan vezető elöljáróvá választották, s egyidejűleg Olti Ferenc számos téma megvitatását javasolta az elkövetkező időkben, köztük a szóvivői tevékenysé­get is. Vártam, mikor kerülök napirendre, s nem éreztem különösebb veszélyét an­nak, hogy készülnének a kiebrudalásomra. Azért sem, mert ismételt érdeklődé­semre Zoltai azt válaszolta, hogy Engländer, úgy látszik, elállt a szándékától. Időközben a Magyar Hírlapban – ahol egyébként, amióta szóvivő lettem, nem írhattam le azt a szót, hogy zsidó – én tudósítottam arról a bírósági tárgyalásról, amelynek a felperese Feldmájer elnök úr volt Valójában fel lettem szólítva ezúttal is, hogy értesítsem a sajtót, ami megint csak nem járt sikerrel, tény viszont, hogy az ügy méltó lett volna a publicitásra.

Az történt, hogy hónapokkal korábban a nagykőrösi Barátság vendéglátó-ipari egység szkinhed törzsvendégei, miután kellően teleitták magukat, éjszakai por­tyázásra indultak. Ennek során náci dalo­kat énekeltek, s egyikük az öklével betör­te a városszerte ismert zsidó ügyvéd csa­ládi házának ablakát. A tárgyaláson a vád­lottak beismerő vallomást tettek, a bíró­ság – amint azt már kezdjük megszokni – eltekintett a közösség elleni uszítástól, s csak garázdaságért marasztalta el őket Feldmájer közvetlenül az ítélethirdetés után lépett a terembe, s egyszer csak azt láttam, hogy sorra kezet fog az elébe já­ruló, bocsánatát kérő fiatalokkal. Nekem ez a gesztus akkor fölöttébb imponált.

A végső attak azzal kezdődött, hogy az Új Élet június 154 számában A félreérthe­tő jelképekről… címmel Csongovai Péter reflektált a Szombat című folyóirat már­ciusi számában megjelent interjúra, s ki­fejtette az enyémmel ellentétes nézeteit az úgymond zsidó jelképekkel kapcsolat­ban, jóllehet az inkriminált nyilatkozat­ban az izraeli jelképekről szóltam. (A cikkre Schweitzer Gábor hívta fel a figyel­memet, miután jómagam nem várom kéthetenként körömrágva az Új Élet meg­jelenését) Azon meditáltam, vajon miért pont most, három hónap elteltével méltat figyelmére, s jelentet meg velem kapcso­latos írást a lapjában Kardos, akivel a hír­hedt kunmadarasi beszédét követően meglehetősen visszafogott lett a kapcso­latom. Az olvasói levél utolsó két mon­data minden várakozásomat felülmúlta. Idézem: „Ilyen incidens a zsidósággal szemben a nemzeti jelképek miatt az elmúlt években Magyarországon még az antiszemita hullám csúcspontján sem fordult elő! Ezt a „mulasztást” a Mazsihisz másodállású szóvivője – a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület folyóiratában közzé­tett meggondolatlan nyilatkozatával – most sikeresen „pótolta.”

Június 22-én írásban hívtam fel az el­nök és az ügyvezető igazgató figyelmét ar­ra, hogy ha a Mazsihisz lapjában a Mazsi­hisz szóvivőjét gyalázzák, azzal valójában a Mazsihisz rossz hírét keltik. Beértem volna annyival, hogy a hozzájuk intézett levelem megjelenjen az Új Életben. Jú­nius 28-án keltezett válaszukban Feldmájer és Zoltai tudomásomra hozták, hogy „nem látják alaposnak kérésemet a hely­reigazítással és az elégtétellel kapcsolat­ban”. Mivel hogy „a sérelmezett írás egy olyan véleményt tartalmaz, amely senkit sem sért, és egy adott nyilatkozatról fejti ki álláspontját az írója”. Következésképp „az Új Élet igen helyesen járt el, amikor a zsidó közvélemény egyik képviselőjének szót adott, és ezzel lehetővé tette, hogy nézeteit megismerje az olvasóközönség. (…) Az elemi sajtószabadság azt követeli meg, hogy mindenki szabadon fejthesse ki véleményét szóban és írásban is.”

Ez a lehetőség azonban nekem, még mint a Mazsihisz szóvivőjének, a Mazsi­hisz lapjának hasábjain nem adatott meg. Vélhetően azért sem, mert nem va­gyok annyira a „zsidó közvélemény egyik képviselője”, mint Csongovai Péter, akit Feldmájer és Zoltai állítólag nem is ismer.

Június közepén hallottam, hogy 27-én Mazsihisz-elöljárósági ülés lesz. Feldmájer azonban nem tartotta lehetségesnek, hogy jelen legyek, mivel – üzente – hit­községi alkalmazott vagyok. Furcsa mó­don ez korábban egyetlen alkalommal sem korlátozott abban, hogy végigülhes­sem az elöljáróság üléseit. A döntést Zol­tai másnap telefonon közölte velem. Egy­idejűleg levélben tudatta, hogy „a Mazsi­hisz vezetősége egyöntetű szavazással úgy döntött, hogy a szóvivői munkakör, feladatkör betöltésére – figyelemmel a változó közéleti körülményekre is – a továbbiakban nincs szükség”. Ezért – kife­jezve köszönetét a Mazsihisz nevében ed­digi munkámért – a munkavégzés alól jú­lius 1-jével felmentett.

Címkék:1995-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

„Mindennap elmondom, hogy nem leszünk Magyarországon örökké”

Dr. Israel Selával, a JOINT magyarországi igazgatójával beszélget Gadó János Úgy tudjuk, a JOlNT megszünteti a magyar zsidóság bizonyos tevékenysé­geinek...

A magyar-zsidó irodalom létformái

A Yahalom Zsidó Szabadegyetem és folyóiratunk, a Szom­bat nagyszabású tudományos konferenciát szervez 1996 ja­nuárjában A magyar-zsidó irodalom létformái címmel, me­lyen...

Close