Szombat előfizetés 2017

Diplomácia, óh!

Írta: Archívum - Rovat: Archívum, Külpolitika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Mi köze van egy negyven éve halott amerikai poli­tikusnak egy ma is élő politikai kalandorhoz, aki mi­közben Goebbelset megszégyenítő módon szégyentelen hazugságokkal ámítja népét, csábítja régi-új vetélytársait és ellenfeleit, kábítja az egész világot, egy vissza­taszítóan cinikus agresszióval sivatagi háború küszöbére sodorta az egész emberiséget. Azt mondják, hogy rosszul feltett kérdésre is adható jó válasz, mint ahogyan megfelelhető ostobán valamely bölcs kérdés. A mi kér­désünk bölcsnek aligha nevezhető, ám helyénvalónak és időszerűnek annál inkább. Mert Henry Stimson négy évtizede nem él, Szaddám Huszein viszont igen, sőt annyira jól van (hacsak ez is nem hazugság), hogy Mo­hamed prófétával értekezik; aki álmában látogatta meg őt és adott sugalmazást az Öböl-válságot illetően, szóval a holt és az eleven között egészen természetes kapcsolat teremthető. Nem az, hogy annyira kiáltó ellentétei egy­másnak. Sokkal inkább az, hogy ha Stimson élne, akkor Szaddám egészen másként élne, sőt kérdés, hogy egzisz­tálhatna-e mint politikus. Mindenesetre aligha enged­nék szabadon garázdálkodni, gyilkolni, rabolni, túszokat fogva tartani büntetlenül. Feltehetőlég nem önkéntes követek zarándokolnának hozzá ajánlatokkal, hanem végrehajtót küldenének a nyakára és kihúznák alóla a hatalom zsámolyát, megfizettetnék vele az anyagi és er­kölcsi kárt, amit okozott. Úgy kezelnék, ahogy megérde­melné, és nemzetközi bíróság ítélkeznék fölötte.

Némileg indignálódva említi fel a Los Angeles Times-ban William Pfaff, hogy a Time című képes magazin azzal támadta meg őt, miszerint visszasírja az egykori arisztokratikus elit uralmát Amerikában, nosztalgiát próbál ébreszteni a politika és főleg a külügyek nagyúri irányítói iránt, akik immáron kiszorultak a címszere­pekből. Holott egyáltalán nem erről van szó. A minap, amikor egy közismert angol publicista Henry Stimsonról közreadott monográfiáját ismertette Pfaff, félreérthetetlenül szögezte le, hogy nem egy letűnt osztályt sirat, nem az úri világot, mindössze egy magatartást. Egészen pontosan az úriemberséget.

Való igaz, hogy Stimson jómódú és előkelő szülőktől származott, kitűnő nevelésben részesült, de nem ez a lényeg. A fontos az, hogy a század első felének ameri­kai közéleti szereplői úgymond nem származásilag, ha­nem cselekedeteikben voltak úriemberek. Oly kor volt ez – állítja Pfaff -, amikor még általános érvényű belső parancs a nemesség kötelező elve. Gerincességre tanították akkoriban a gyerekeket családban és iskolá­ban, s arra, hogy aki közszereplést vállal, azt felelősség terheli. Ebben a korszakban a jog és az erkölcs gyakor­lóterének tekintették a külügyeket, nem pedig alvilági játékok terepének.

Lehetséges, hogy mai kritikusai szemében idillivé aranyozódik egy letűnt kor és annak meghatározó szemé­lyiségei. De egy eszményített világ szembeállítása a má­val arra nagyon alkalmas, hogy élesre exponálódjék a kontraszt és a maga teljes siralmasságában mutatkoz­zék meg, milyen is napjaink közélete és minők a sze­replői. Közkeletű bölcsesség, hogy a politikában barát­ság nincs, csak érdekek vannak. Hányszor, de hányszor tapasztalhatták meg kis népek ennek a megállapításnak a keserű örökérvényűségét. Ám ha valaha megfigyelhe­tő volt, hogy a hatalmasok nem meleg szívvel, hanem hideg – és számító – fejjel döntik el, kit öleljenek a keblükre és kit ejtsenek el, akkor a közel-keleti ügyek­ben ezt láthatjuk vakító élességgel.

Sokan teszik manapság szóvá, hogy már-már a meg- hasonlásig menő lelki válságban leledzik, az amerikai társadalomnak politikával és külügyekkel foglalkozó ré­sze. A tekintélyes The New Republic egyik októberi szá­ma azon elmélkedik, vajon van-e még hitele az ameri­kai gazdaság dinoszauruszainak, amelyeknek vezetői tagjai voltak az amerikai–iraki üzleti fórum nevű laza csoportosulásnak, és hogy szabad-e hinni Henry Kissin- gernek, aki az Irak ellen indítandó keresztes hadjárat szószólói közé tartozik a kuvaiti agresszió óta, holott egészen addig ennek a fórumnak a motorja volt. Az iraki lobbyra fényt vető cikk ismeretében most már azt is jobban értjük, hogy Szaddám Huszein lépése nem azért érte meglepetésként a világot, mert nem lehetett tudni, hogy milyen igazából a baathista Irak, mennyire gátlástalan, sötét figura a vezére és hogy mit forral. Sokkal közelebb áll az igazsághoz, hogy ezt a nagyon befolyásos lobbyt mindez nem érdekelte, nem ez érde­kelte, hanem egyrészt az üzletek, amelyeket Szaddám rendszerével folyamatosan lehetett kötni, másrészt az a hatalmi-politikai játszma, amelyben figurákat időnként kiütnek, és parasztokból csinálnak vezért. Amíg folyt a háború Irak és Irán között, addig Irak volt a „kisebbik rossz”. És bár rosszasága inkább kolosszálisnak mond­ható, semmint kicsinynek, elnéztek neki gyakorlatilag mindent.

Van ennek a közel-keleti körhintának egyéb furcsa következménye is. A The New York Times világszerte ismert publicistája a minap utálkozva tette szóvá azt a kutyakomédiát, amelynek a Hudson-parti üvegpalota a színtere. A. M. Rosenthal szerint a dolog lényege, hogy minél több kárt okozzanak a Közel-Kelet egyetlen par­lamenti demokráciájának. Kettős csapdáról beszél. Az egyiket Szaddám Huszein és a PFSZ állította Jeruzsá­lemben, s sikerült is kiprovokálniuk Izrael Állam fegy­veres erőinek Önvédelmi akcióját, aminek nyomán em­berek haltak meg, viszont vádló ujjal lehetett rámutat­ni egy civilizált országra ahelyett, hogy a barbárokra zúdult volna a megérdemelt kritika. A másik csapdát az Egyesült Államoknak állították és az amerikai politika félig bele is sétált. Csatlakozott ahhoz a táborhoz, ame­lyik ENSZ-határozatban elmarasztalta Izraelt. De kisik­lott az elől, hogy tétessék egyenlőségjel Kuvait iraki megszállása és az 1967-es események közé, amikor Iz­rael egy reá kényszerített háború eredményeképpen megszállta a Jordán folyó nyugati partvidékét.

Az Öböl-válságnak torz és baljós mellékhatásai van­nak. Ma már megválaszolható az a kérdés, amely előző számunkban még csak mint a jövő megfejthetetlen ta­lánya említődött. Nem arra gondolok, hogy Szaddám Huszein csak újrajátszottá azt a partit, amelyet iker­testvére, Kasszem a 60-as évek legelején kezdett el, de a sorsdöntő lépést, amelyet most Szaddám megtett, azt 6 akkor nem merte megcselekedni. Amiből is az követ­kezik, hogy az iraki nagyhatalmi tébolyt nem Szaddám hozta a világra, s minden bizonnyal túl is éli az ő véres zsarnokságát. Ma már az is plasztikusan látható azon­ban, hogy ha Irak lemerül, akkor a libikóka kit, mely országot emel ismét a magasba. Kadhafi Líbiája egy- harmaddal növelhette olajeladásait és kétmilliárd dol­lár többletbevételhez jutott. Ez tehát a válság egyik ha­szonélvezője.

S a másik Asszad Szíriája. Amerikai és nyugati szem­pontból most ő a kisebbik rossz. Hogy jelképesen csa­patokat küldött az öböl térségébe, az máris busásan megtérül neki politikailag. Ma már egész Libanon az 5 fennhatósága alatt áll, s a palesztin mozgalom irányítá­sát is átvette Bagdadtól. Perdöntő bizonyítékok szólnak arról, hogy Szíria a kábítószer-kereskedelem egyik köz­pontja és a nemzetközi terrorizmus fő fészke. A New York-i egyetem jogelméleti tanára, Rachel Ehrenfels Narco-Terrorism című kötetében emelt súlyos vádakat a mai szíriai rezsim ellen. Asszad és környezete semmi­vel sem különb a panamai Noriegánál és bandájánál, mégis szalonképes.

A közel-keleti sakktáblán tehát úgy fest a jövő, hogy Szaddám a vezér, akit előbb-utóbb kiütnek, de már ké­szülnek a helyébe lépni mások. A területi mohóság, az agresszió veszélye marad, csak új felirat kerül rájuk. A philadelphiai külpolitikai intézet igazgatója, Daniel Pipes új könyvének címét idézve a címkén a szöveg ez lehetne: Nagy-Szíria, avagy egy ambíció története.

Lehet ez a történet rémes vagy véres, de lehet olyan, amelynek időben végét lehet szakítani. Ebből a szem­pontból nem közömbös, hogy támadnak-e méltó örökö­sei az egykori Stimsonoknak, és a diplomácia művésze­tében az általa képviselt jog és erkölcs visszaszerzi-e azt a helyet, amelyet az idők során elveszített. Vajon merhetünk-e bízni ebben?

Címkék:1990-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

1990. novemberi szám

Női rabbik - i -I: A rabbi pénteken sokáig aludt M. B. J.: ...én vagyok az Úr, ha bosszúmat állom...

A rabbi pénteken sokáig aludt

 és - amit pedig eddig el nem mu­lasztott - a minyére sem ment el. Történt ez napjainkban az USA Barnard’s...

Close