Diaszporizmus

(Ron B. Kitaj: Szétszórva a világban. Akadémiai Kiadó, 1994)

A Londonban élő s világhírű amerikai zsidó festő magyarul megjelent könyvé­nek alcíme pontosan megjelöli, miről szól a könyv: „Egy zsidó festő vallomása az életről, a művészéből. A diaszporizmus első kiáltványa.”

Kitaj az Egyesült Államokban született 1932-ben. Édesanyja, aki orosz-zsidó szár­mazású, 1941-ben férjhez megy egy Bécsből emigrált zsidó kémikushoz. Valószínű­leg ennek hatására választja a gyerekkora óta rajzoló, festő Kitaj képzőművészeti ta­nulmányai színhelyéül éppen a bécsi aka­démiát az ötvenes évek elején. Európai és amerikai utazások és a katonaság után 1957-ben Oxfordban, majd 1960-ban Lon­donban folytatja tanulmányait. Ekkor kezdi el azokat a kollázsnyomatokat, melyeken szembetűnő jellegzetes módszere, kom­pozícióiba képi elemként épít be tárgya­kat, töredékeket, könyvcímeket, képidéze­teket, szövegeket. Londoni, majd amerikai egyetemeken tanít művészetelméletet is, végül Londonban telepszik le, az úgyneve­zett „londoni iskola” egyik alapító tagja, je­lentős képviselője, az avantgárd utáni képzőművészetnek nemcsak gyakorló művé­sze, hanem teoretikusa is. A hetvenes évek közepén érdeklődése a rajz, a pasztelltechnika felé fordul, figurális képeket fest „Cézanne azt mondta, szeretne egy­szer Poussin-képet csinálni, de a természet után. Felmerül benne a gondolat, lehetsé­ges lenne-e megismételni Cézanne-t, Degas-t és Kafkát így Auschwitz után” – írja.

Az angol és amerikai kiállításaival mindig nagy feltűnést keltő, sikeres világsztár festő 1984 óta a Royal Academy tagja. Saját nyugtalan vándorlásai, utazásai eredeti és választott hazája között, az őt érő szellemi hatások és barátságai (például Philip Roth íróval) következtében érdeklődése a „zsidó szenvedéstörténet”, a „diaszpóra-jelenség” felé fordul. Könyvében párhuzamokat talál a diaszpórában élő zsidóság, az örökös „bolygó zsidó” és a mai művészek hánya­tott sorsa, zaklatott életérzése között. A di­aszpóra jelentése: valamely vallás követői­nek, közösségének, etnikumának szétszó­ródása más népek között, illetve az így szétszórtan élőknek valamely közössége, összessége. Amit ő „diaszpóra-művészet­nek” „diaszporizmusnak” nevez el, illetve „diaszpórás állapotnak”, az nem kötődik egyetlen stílusirányzathoz sem, lényege a morális felelősségvállalás és a saját sors vállalása a mindenkori politikai helyzettől függetlenül. Kettős vagy többes identitást jelent annak a szabadságát, mely a kettős vagy még több kötődés következménye.

A szétszórtság, a diaszpóra-lét nemcsak a zsidóság sajátja (lásd örmények, palesz­tinok, fekete-afrikaiak stb.). Kitaj azonban zsidónak vallja magát, méghozzá olyan diaszpóra-zsidónak, aki örül Izrael Állam lété­nek, de a zsidó életet nem azonosítja az iz­raelivel és továbbra is kívánatosnak tarta­ná, ha megmaradna a diaszpóra-zsidóság így ő a saját zsidósága szemszögéből elemzi a diaszpóra-létet, s von analógiát a diaszpóra-zsidó és a diaszpóra-művész kö­zött. Történetileg is igaz, hogy egy-egy kor­szak meghatározó stílusában, szemléleté­ben jelentős szerepe volt az „idegenek­nek”, a más nemzethez tartozó művészek­nek. így volt ez a reneszánsz Firenzében csakúgy, mint a századelő Párizsában s Ki­taj szerint a kortárs képzőművészetben is.

„Az én stílusom a diaszporizmus. Ez a mód, ahogy képeimet festem… Módszere­met lépésről lépésre alakítom, s egyre ter­mészetesebbnek tűnik számomra; olyannyira természetesnek, hogy már-már azt hiszem, mindig is a diaszporizmus sze­rinti festő voltam, anélkül, hogy tudtam volna róla.” Ezt részben azzal magyarázza, hogy szabadgondolkodó, vallásilag szkeptikus „diaszpóra-zsidó”, részben azzal, hogy élete felét távol töltötte amerikai ott­honától, honvágytól gyötörve. Rögeszmésen vallja (a kifejezés tőle származik), hogy „élet és művészet egybecsengenek”, egymástól elválaszthatatlanok, így szük­ségszerűen festészetében összekeveredik, s benne van mindaz, ami az ő életében, él­ményeiben, emlékeiben, műveltségében, személyiségében és tudásában, az európai és az amerikai festészet közötti ingázásá­ban, a hagyományokhoz ragaszkodásában és az attól való elszakadás kísérletében.

Mint a kötetben megjelent képei is bi­zonyítják, Kitaj, a gondolkodó, nagy hatá­sú „festészeti drámát” teremt azokból az ellentmondásokból, bizonytalanságok­ból, amelyek feszítik. Abban is, amit fest és abban is, amit ír, lényegében egy alap­vető kérdésre keresi a választ: ki ő, mit jelent egyszerre zsidónak, amerikainak, Londonban élőnek, folyton úton lévőnek és festőnek, művésznek, gondolkodónak lenni Auschwitz, a holocaust után. Egyfé­le, személyes és épp ezért hiteles választ ad a feltett kínzó kérdésekre. Ideológia- menteset, nagyképűség nélkülit, épp ezért elfogadhatót; még azok számára is továbbgondolhatót, akik saját megkínló­dott válaszukban eltérő vélekedéseket fo­galmaznak meg, mint Ron B. Kitaj.