Szombat előfizetés 2017

“A zsidóellenes érzelmek eltűnnek innen is – Giorgio Pressburger, a Teleki tér krónikása visszatér a VIII. kerületbe

Írta: Dési János - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Exkluzív Sorozatunkban érdekes emberekkel beszélgetünk, akikben talán csak annyi a közös, hogy vala­mi módon zsidók. Aki erre most azt mondja, hogy a festőnél csak az számit, hogy jó-e a képe, a színésznél, hogy szépen deklamálja-e Hamlet monológját, a politikusnál, hogy elég népszerű-e. Nos, annak is igaza van. Mégis úgy gondoltuk, érdemes a Szombat hasábjain olyasmiről is szót ejteni, amire máshol nincs alkalom.

„A zsidóellenes érzelmek eltűnnek innen is”Giorgo Pressburger, a Teleki tér krónikása, visszatér a VIII. kerületbe

Giorgio Pressburger magyar-zsidó származású olasz író 1956-ban hagyta el Magyarországot ikertest­vérével, Nicolával. A nyolcvanas években nagy sikert arattak Történe­tek a nyolcadik kerületből című novelláskötetükkel, amelyben a józsef­városi zsidók életét idézték fel. A könyv megjelent a világ sok orszá­gában, még Koreában és Japánban is, ám Budapesten csak részletek ke­rültek az olvasók elé. Giorgio Press­burger – akit nemrégiben neveztek ki a budapesti Olasz Kultúrintézet élére – több kötete is „szülföldjén”, a VIII. kerületi zsidók között játszódik. Dési János arról is beszélgetett az író-kultúrpolitikussal, miért gondol­ja azt, hogy az antiszemitizmus, az előítéletek eltűnnek a világból.

Giorgio Pressburger elfoglalt ember, naptárában a titkár­nők alig tudnak kiszorítani egy interjúra való időt. A Jó­zsefvárosban székelő intézet igazgatói szobájában otthonos könyvhalmok kö­zött ülünk le. Pressburgernek sok a dol­ga, de arra, hogy az irodalomról beszél­jen, láthatóan nem sajnálja a perceket.

Szép pályát írt le. A VIII. kerületből, ahol született, visszajutott ide, a VIII. kerületbe, az Olasz Kultúrintézet élére.

Igen. És?

Az véletlen, hogy az olasz intézet is ebben a kerületben található. De azért mégiscsak érdekes, hogy kultúrdiplomataként tér vissza gyermekkora, mű­vei helyszínére. Szokott sétálni mosta­nában is a Teleki tér vagy a Dankó utca környékén?

Gyakran. Él ott egy idős rokonom – az utolsó -, hetente kétszer-háromszor is meglátogatom. Éppen a Teleki tér és a Népszínház utca sarkán.

Valamelyik novellájában felidézi, mennyire meglepődött, mikor sok-sok év után újra elment a Nagyfuvaros utcai zsinagógába, mert nagyobbra, fénye­sebbre, izgalmasabbra emlékezett. Most milyen végigmenni ezeken a nem túl vidám utcákon?

A Népszínház utcában nagyon szé­pen megcsinálták a kövezeteket, per­sze a házak…

És az emberek?

Egészen mások laknak ott, mint az én gyerekkoromban. Az a zsidó világ el­tűnt, nincs tovább, nem élnek azok, akik között a gyermekéveimet töltöt­tem. Sokat kerestem az elmúlt évtize­dekben azt a világot, de ma már más foglalkoztat.

Olaszul írt, nagy sikerű novellái, re­gényei a Teleki téri, Dankó utcai zsidók között játszódnak. De mit jelent mindez egy itáliainak? Meg lehet érteni ezeket a történeteket, ha nem tudom, milyen a Kun vagy éppen a Nagyfuvaros utca?

Meg lehet. Miért is kellene ponto­san ismerni a helyszínt? Az csak az iro­dalmi legenda része, de nem kötődik határokhoz. James Joyce Ulyssesét megértheti az, aki nem rótta soha a dublini utcákat.

– Minek tartja itt most magát? Az olasz kultúra képviselőjének, vagy in­kább ennek a letűnt zsidó világ egyik utolsó megszemélyesítőjének?

Hivatalos feladatom az olasz kultú­ra terjesztése, megismertetése Magyarországon. Ezért jöttem. Hogy ki vagyok, azt soha nem tagadtam, írtam róla épp eleget. Az pedig óriási előny a mun­kámban, hogy jóval több ismerettel rendelkezem az itteni életről, az embe­rekről, mint egy született olasz.

A Zöld elefánt című regényében a nagypapa egy zöld elefánttal álmodik, s a rabbi magyarázata szerint ez azt je­lenti, hogy valaki még sokra viszi a csa­ládból. Ön lenne az, aki beteljesíti a nagypapa álmát?

(Végre elneveti magát, s ettől kezdve a beszélgetés kifejezetten barátságos hangnemben folyik tovább.)

– Tudja, a fiatalon meghalt német költő, Georg Büchner valami olyasmit mondott, hogy a géniusz is csak egy kis hab az idő és a történelem végtelen hullámain.

Vagyis?

Egyik hullám hoz, a másik elvisz.

Azért a könyvek megmaradnak.

Egy ideig.

Ha már az idézeteknél tartunk, egy másik jó nevű szerző pedig azt mondta: népemben állítok ércnél maradandóbb emlékművet magamnak. Ön ezt meg­tette a maga módján. Végül is messzi­re jutott a Teleki tértől, ha nem is föld­rajzi értelemben. Mi is van akkor a nagypapa álmának a beteljesülésével?

Nem szabad azt hinni magunkról, hogy nagyon fontosak lennénk a világ­nak. nekem nagy szerencsém volt, sok borzalmon mentem keresztül, de ren­geteg jón is.

Mintha a borzalmas dolgokról szí­vesebben írna. Összezsúfolódva, éhez­ve, borzasztó körülmények között a vé­dett házban, vagy a papa munkaszolgá­latos kalandjai, a nagyszülők meggyil­kolása…

A szörnyűségek is az élethez tartoz­nak. Ha valaki ezt nem akarja tudomá­sul venni, és csak rózsaszín dolgokról ír, akkor az nagyon pesszimista, mert azt hiszi, az emberiség menthetetlen.

Az 1944-45-ös történeteiben sze­replő nem zsidók nem nagyon segítenek a reménytelen helyzetbe került zsidó honfitársaikon. Olyasmiket ír, hogy ki­köpnek, amikor látják, elviszik őket és a többi. Most pedig visszajött ebbe az or­szágba, ahol kiköptek, ahonnan hagy­ták elvinni, meggyilkolni rokonai jó ré­szét. Sikerült magában lezárni a múltat?

Iszonyú dolgok történtek akkor. Több olyan embert ismertem, aki visszajött a munkaszolgálatból vagy a haláltáborból, ám megölték a kisfiát, a kisleányát, a feleségét. Ki lehet ezt he­verni? Mégis valahogy új életet kezdett itt. Nekem még ma is kegyetlenül fáj, hogy a nagyszüleimet meggyilkolták. Ám a világ változik. Új generációk nőt­tek fel azóta, akik egészen másként gondolkodnak. Az előítéletek, a zsidóellenes érzelmek el fognak tűnni a föld­nek ezen részéről is.

Megjavulnak az emberek?

Nem, azt azért nem hiszem. Ám más kérdések lesznek fontosak.

Nézze a VIII. kerületet, ahol zsidók már nem élnek, annál inkább cigányok. S milyen előítéletességgel kell meg­küzdeniük.

– Még egy darabig talán. S azt se fe­lejtse el, velük nem ismétlődhet meg, ami a zsidókkal. Egyébként én ebben a kérdésben optimista vagyok. Mert ha valaki a mai világban az előítéleteket élezi, akkor az a tegnapban él. És nem lehet a tegnapi világban tartani sokáig az embereket. Legfeljebb még egy-két generáció és higgye el, vége.

És akkor eljön a szép világ.

Miért ilyen ironikus? Nem hiszi? Egyébként tudom, hogy nem lesz „szép”, se jobb, de más.

A könyveiben másként ír ezekről a dolgokról. Talán ott is elnéző, de mint­ha kevésbé bízna az emberek változá­sában.

A globális gazdaság korában a faji kérdés teljesen értelmét veszíti. Lehet, hogy aki itt él, másként érzi, mert itt még akadnak olyan csoportok, amelyek fajgyűlöletre uszítanak. Látja, Olaszor­szágban már nincsenek ilyenek. S mert mégiscsak ott éltem, nincs a fejemben, hogy ez létezik. És ez nem is változik meg, amíg nem találkozom ilyesmivel.

Tegnap véletlenül találtam egy MTI-hírt 1992-ből, amely arról számol be, hogy Rómában zsidó fiatalok jól elver­tek neonácikat, mert úgy érezték, a rendőrség nem védi meg őket.

Emlékszem rá. Demokratikus or­szágban – amíg egy bizonyos határt nem lépnek át – talán nem ez a legjobb meg­oldás. A lényeg: Olaszország egyike azoknak az országoknak, ahol nincse­nek előítéletek a más emberekkel szem­ben, még neonácik se nagyon akadnak.

Amikor ’56-ban Olaszországot vá­lasztotta, tudta, hogy az egy ilyen hely?

Pontosan nem. De nagyon örülök, hogy így alakult, hogy ilyen barátságos emberek közé kerültem.

Egyébként egy olasz hallja, hogy ön nem olasz anyanyelvű?

Nem. Negyvenkét év után furcsa is lenne. Igyekeztem jól megtanulni a ki­ejtést, még a gyerekek beszédét is megfigyeltem. Az első időkben jártam a játszótereket, hallgattam a kicsiket, mi­ként beszélnek.

Olaszországban olaszul magyar tör­téneteket írt, lehet, hogy itt magyarul Olaszországban játszódó kötetekkel áll elő?

Olaszul írok, az biztos. Egyébként sok író váltott nyelvet a században, Beckett, Canetti, Nabokov, Kafka – le­hetne hosszan sorolni. Érdekes kérdé­se ez az irodalomnak.

– Gondolom, inkább a nagyobb nyel­vet választották az írók, ha tehették. Talán, ha magyarul írja meg könyveit Magyarországon, soha nem fordítják le őket olaszra. Ám olaszul születtek, s előbb-utóbb csak visszatérnek Magyarországra is.

Lehet.

Bár a VIII. kerületi történetekből, amely a világon sokfelé, még Japánban és Koreában is napvilágot látott, itthon csak fejezetek jelentek meg.

Amikor 1986-ban megjelent elő­ször, a hivatalos kultúrpolitika nem akart ilyesmivel foglalkozni.

Nem akarom túlmagyarázni, de ta­lán azért inkább Koreában és nem itt, mert itt az olvasóinak így vagy úgy, de szembe kellene néznie a múltjukkal.

Talán. Meg aztán akkoriban tabu­nak számított, mi történt a zsidósággal. Azóta a szabályok megenyhültek, de már az embereket más érdekeli.

Ön alapítója a Mittelfest közép-euró­pai kulturális fesztiválnak, amit egy olasz kisvárosban, Cividale del Friuliban rendeznek meg minden évben.

Igen, nagyon a szívemhez nőtt ez a rendezvény. 1990-ben, az akkor létre­jövő Pentagonale országai elhatároz­ták, hogy évente közös kulturális prog­ramot szerveznek. Engem kértek fel, mint a házigazda Olaszország képvise­lőjét, hogy dolgozzam ki ennek a terve­it, aztán én lettem a szervező is. Renge­teg érdekes embert sikerült bevonnom a munkába. Minden évben nagyszerű színházi vagy éppen táncprodukciókat sikerül összehozni. Sőt egyre jobbakat, hiszen már kialakultak a kapcsolataim, tudom, kiket érdemes megkeresni.

Most, hogy Budapestre került, foly­tatja a szervezést?

Igen. Sőt, innen még jobban tudom bonyolítani, hiszen sokkal több pro­dukciót tudok a térségben megnézni.

Térjünk vissza az irodalomhoz. Vi­szonylag későn kezdett írni. Addig ér­lelődött a téma, a józsefvárosi zsidók élete?

Egy szép napon, amikor egy Singer-regényt olvastam, belém hasított, ha ő ír­hat ilyet Lengyelországról, ahonnan szár­mazik, én is írhatnék arról, ahonnan származom. És akkor az ikertestvérem­mel nekikezdtünk. Ma természetesen egészen másként csinálnám. Abból a ré­gi stílusból elég. Egy szép napon el is ha­tároztam, ezentúl másként írok. A Hó és a bűn, amellyel nemrégiben megnyer­tem a legrangosabb olasz irodalmi díjat, teljesen eltérő az előzőektől. Ez nem azt jelenti, hogy elvágom magam a gyökere­imtől. Az első elbeszélés négy rabbiról szól, akik felmásznak egy hegyre…

Címkék:1998-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Hamis számlák a hitközségen IV. – A vizsgálat lezárul. Felejtsük el?

Hamis számlák a Hitközségen IV. A vizsgálat lezárul. Felejtsük el? Azok számára, akik nem ismerik az előzményeket: 1995-ben és 96-ban...

New London – Ünnep és hétköznap a Beth El zsinagógában

New London Ünnep és hétköznap a Beth El zsinagógában Felhangzik a kántornő gyö­nyörű szopránján a Kol Nidré. Jom Kippur előestéjén...

Close