Szombat előfizetés 2017

Demokrácia és teokrácia között — (Izraeli helyzetkép a bölcsőtől a koporsóig)

Írta: (na) - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Demokrácia és teokrácia között

(Izraeli helyzetkép a bölcsőtől a koporsóig)

Izraelben nincs szétválasztva az állam és a zsinagóga, s ezt a legtöbb izraeli – Charles Liebman neves izraeli szocio­lógus szerint – jónak vagy legalábbis el­fogadhatónak tartja. A probléma teoló­giailag az állam zsidó jellegében van, mivel a második szentély pusztulása óta a zsidóság állam nélküli vallássá vált, és a mai napság nagyhatalmú orto­doxia is erre, s nem egy majdani mo­dem állami létre rendezkedett be.

A zsidóság kérdése természetesen már a kezdetekben problémát okozott a cionista mozgalom számára. A zsidó nemzeti mozgalom első nagy vitáját is az okozta, hogy a vallásos cionisták a nevelési és a kulturális tevékenységet ki akarták vonni a politika befolyása alól. A cionisták már a kezdet kezdetén (1898-ban, a II. cionista kongresszu­son) leszögezték, hogy a cionizmus nem fogja sérteni a vallást. 1935-ben, a XIX. cionista kongresszuson a Mizrachi (vallásos cionista párt) és a Mapai (baloldali cionista párt) egyezséget kö­tött: eszerint a jisuvban (palesztinai zsi­dó közösség) a sabbatot nyilvánosan nem sértik meg és a hagyományos zsi­dó étkezési törvényeket (kasrut) is be­tartják a palesztinai zsidó közintézmé­nyekben. Ezt nevezték később status quónak.

Közben kiépült a jisuv zsidó vallási­-oktatási rendszere is.

Sabbat

1947 júniusában, közvetlenül az ál­lamalapítás előtt, az Agudat Jiszrael (eredetileg anticionista ortodox zsidó szervezet) végrehajtó bizottsága levelet kapott a Jewish Agency elnökétől, Da­vid Ben Guriontól, mely néhány ígére­tet tartalmazott a jövőre nézve: a szom­batot nemzeti munkaszüneti napként fogják kezelni, a kasrutot pedig az összes állami intézményben betartják majd. Ben Gurion azt is megígérte, hogy a vallási bíróságok autonómiája a házassági és a válási ügyekben fenn­marad, és a már létező független vallá­si-oktatási rendszert a majdan létrejövő állam elismeri. A vallási és oktatási au­tonómia egyébként az oszmán biroda­lom öröksége volt, és ezen a helyzeten az első világháború után a britek sem változtattak.

Ennek megfelelően 1948-ban a Kne­szet, az izraeli parlament deklarálta, hogy a sabbat és a zsidó ünnepek Izra­el állam hivatalos ünnepei. 1951-ben pedig megszületett a „munka- és a pihenési órák törvénye”: eszerint minden zsidó közintézményben dolgozó köte­les megtartani a szombati munkaszü­netet, de ez nem vonatkozik a ma­gánszférára, valamint a kibucok és mosavok dolgozóira. Az elv az volt, hogy a nyilvános szférában tartsák meg a szombatot mint a zsidó állam igencsak szekularizálttá vált ünnepét. A Kneszetben – a vallásos-szekuláris erőviszo­nyoktól függően – időről időre felvetet­ték egy külön sabbati törvény megalko­táséinak szükségességét, erre azonban végül nem került sor. A Mapai egyéb­ként ezt mindig ellenezte, helyette, ki­sebbik rosszként, a „munka- és pihené­si órák törvényé”-t akarta kiegészíteni. Eszerint a magánszektorban dolgozók­nak és a szórakozóhelyeknek is be kel­lene tartaniuk a sabbatot és más zsidó ünnepeket.

Ki a zsidó?

A visszatérési törvény alapján az egy zsidó nagyszülővel rendelkező személy és annak rokonai is jogosultak az izrae­li állampolgárságra, de az izraeli szemé­lyi okmányokban szereplő nemzetiségi bejegyzést a hagyományos vallástör­vény, a halacha alapján hozzák, mely az anyagi ágon való leszármazást, illet­ve a megfelelő betérést fogadja el a zsi­dóság elengedhetetlenül szükséges kri­tériumának. A holocaust után minden­kinek meg akarták adni a lehetőséget, hogy a zsidó állam polgára lehessen, akit a nácik származás alapján üldöz­tek (vagy üldözhettek volna). A máso­dik világháborút követő időkben, a tömeg-aliják korában még nem voltak olyan szigorúak az izraeli bevándorlási hivatalnokok, mint mostanában. Mára azonban Izrael felnőtt: egyrészt komoly bürokrácia jött létre az ilyen ügyek ke­zelésére, másrészt az „orosz” beván­dorlás miatt (a kilencvenes évek elején érkező nagy alija-hullámmal nagyszámú nem zsidó is érkezett az országba) a hatóságok is bizalmatlanabbak, mint korábban. Mivel az új bevándorlók szá­mos szociális juttatásra jogosultak, so­kak számára kívánatos lett az izraeli ál­lampolgárság.

A „Ki a zsidó?” kérdésben az ortodo­xia monopóliumot élvez. A külföldi, nem ortodox betéréseket sokszor nem fogadják el (mivel a reform- vagy kon­zervatív rabbikat el sem ismerik). Bár az ortodoxia joggal hivatkozik arra, hogy a betéréseket komoly tanulásnak kell megelőznie és a betérőt vizsgázta­tó bet dinnek, azaz rabbinikus bíróság­nak kasrut- és szombattartó rabbikból kell állnia, sok helyen (így Kelet-Közép-Európa számos országában) e feltéte­lek teljesíthetetlenek.

A másik probléma ennek az alapve­tően vallási kérdésnek az állami kezelé­se. 1958-ban az izraeli kormány eluta­sította, hogy a szigorúan vett halacha szabályai alapján regisztrálják a polgá­rok nemzetiségét, de a zsidó vallási re­gisztrációra vonatkozóan fenntartotta ezt az elvet. Ha tehát valaki Budapes­ten betér a zsidó vallásba, azt Izrael ál­lam – az éppen aktuális ortodox befo­lyástól függően – ismeri el (vagy sem) zsidónak. De még ha az ortodox Izraeli Főrabbinátus – e kvázi állami szerv – el is ismeri az illető zsidóságát, az ortodo­xia több csoportja, amelyek szigorúbb mértékkel mérnek, ezt sohasem fogja megtenni. Ezért a betérni kívánók gyak­ran folyamodnak okirat-hamisításhoz. 1999 novemberében több tel-avivi és bersevai bírósági alkalmazottat tartóz­tattak le személyi adatok meghamisítá­sának és kenőpénz elfogadásának vád­jával.

Az alapvetően szekularizált és asszi­milálódott ex-szovjet bevándorlók je­lentős része a halacha szerint nem zsi­dó, ugyanakkor magukat annak tartják, és nem akarnak keresztény vagy muzulmán szokás szerint házasodni vagy válni, polgári szertartás keretében vi­szont erre nincs módjuk. Bár a külföl­dön kötött polgári házasságot az izraeli állam elismeri, azonban a nem halachikus zsidók gyerekei sem fognak zsidó­nak számítani, így a problémát csak elodázzák, de nem oldják meg.

A probléma kezelésére néhány évvel ezelőtt jött létre a (Netanjahu-kormány vallásos pénzügyminiszterének nevét viselő) Neeman-bizottság. A bizottság ajánlása szerint a betérni szándékozók reform-, konzervatív vagy ortodox mó­don is felkészülhettek volna a betérés- re, ám ennek hitelességét az ortodoxia képviselői ellenőrizték volna. A főrab­binátus azonban még a reformzsidó­sággal való együttműködés gondolatát is elutasította. Ennek ellenére 1999. március 22-én Bármiéiben megnyílt Iz­rael első – az összes zsidó vallási irány­zatot magában foglaló – betörési iskolá­ja, amely a Jewish Agency és az izraeli kormány közreműködésével jött létre. Bár az iskola vezetése ortodox kezek­ben van, sokan mégsem ismerik el ezt az intézményt, mivel azt nem az orto­doxia részéről akceptált rabbinikus bí­róság, hanem állami szervek hozták lét­re. A Főrabbinátus nem vállalt kötele­zettséget az iskola végzettjeinek zsidó­ként való elismerésére.

A szefárd ortodoxia pártjának, a Sasznak több vezetője (Eli Jisaj, David Benizri) nyíltan a visszatérési tör­vény megváltoztatása mellett foglalt ál­lást, mivel az szerintük lehetővé teszi, hogy nem zsidók tömegesen jöjjenek Izraelbe és ezzel megváltoztassák az ország zsidó jellegét. A Sasz persze anti-askenázi érzelmekre is épít, mivel a probléma elsősorban nem a szefárd és a keleti zsidókat érinti. Natan Scsaranszkij, az orosz bevándorlókból ala­pított Jiszrael Baalija párt vezetője ter­mészetesen a törvény megtartása mel­lett érvel. Mindkét oldal komoly válasz­tói csoportokkal rendelkezik. Melchior rabbi liberális Meimad pártját leszámítva még az ortodoxia engedékenyebb csoportjai is csekély kompromisszum­készséget mutatnak. 1999 januárjában Elijahu Baksi-Doron szefárd főrabbi azt mondta, hogy az izraeli Főrabbiná­tus (melynek döntését sok ortodox cso­port egyáltalán nem veszi figyelembe) két esetben javasolná a civil házasság intézményét: ha egyik fél sem zsidó, vagy ha az egyik partner halachikusan nem képes házasságot kötni.

Vallási tanácsok

Izraelben a nem zsidó vallási intézmé­nyek is kapnak állami támogatást, így valójában a diszkrimináció nem a nem zsidó vallások, hanem a nem ortodox zsidó intézmények ellen irányul, mivel az ortodoxiának intézményi monopóliu­ma van az országban. Izraelben sokféle vallási intézmény van, de ezek kormány­zati státusa csak a vallásos cionisták számára bír nagy jelentőséggel. A szekulárisokat ugyanis mindez nem érdekli, míg a különböző ultraortodox csoportok csak saját rabbijuk szavára hallgatnak.

A legfontosabb közszolgálati felada­tokat az izraeli belügyminisztérium által támogatott helyi vallási tanácsok bizto­sítják. Ezek helyi zsinagógákat támogat­nak, fizetik a rabbit, felelősek az étke­zési törvények betartásáért az üzletek­ben, és gyakran szponzorálják a helyi felnőttképzést. Többségük vallásos vagy tradicionális zsidó és a Nemzeti Vallásos Párt (Mafdal) tagja. Általában kizárják tagjaik közül a reform- vagy a konzervatív zsidókat, noha érvényes bí­rósági döntések kötelezik őket az együttműködésre. A szekulárisok sze­rint ez egy kisebbség kezébe adja az el­lenőrzést az állami intézmények és a pénzek elosztása felett. Érdekképvise­letet követelnek, és azt, hogy a pénzek elosztását bízzák a helyi önkormányza­tokra. A vallásos zsidók minden komp­romisszumot elutasítanak, a radikálisabbakat pedig még az is zavarja, hogy a tanácsokban ülők közül egyesek vala­mely szekuláris párt tagjai.

A főrabbinátus és a vallási bíróságok körül is újra meg újra fellángolnak a vi­ták. A nem vallásos izraeliek nagyobb állami felügyeletet követelnek, míg a rabbinátus nagyobb autonómiát akar és tiltakozik a Kneszet beavatkozása ellen. Az izraeli legfelsőbb bíróság állami tör­vényből vezeti le a rabbinikus bírósá­gok érvényességét, utóbbiak szerint vi­szont a halacha az állami törvény fölött áll. A rabbinikus bíróságokon kívüli val­lási intézményeknek nincs igazán a val­lásos szektoron kívül terjedő hatalma.

Oktatás

A vallási nevelés az állam-vallás konf­liktus fő terepe Izraelben. A legtöbb or­szágban azon vitatkoznak, hogy az ál­lam elismerjen-e és támogasson-e val­lási intézményeket. Izraelben még a nem vallásos iskolákban is vannak val­lási tanulmányok, ami persze nem csoda egy olyan vallás esetében, ahol a vallás – az iszlámhoz hasonlóan – törté­nelem, folklór és életmód is egyben. A vita a vallási nevelés státusáról és szer­vezeti kérdéseiről folyik: a vallásos szektor vagy az állam felügyelje és irányítsa-e a vallási oktatást az állami val­lásos iskolákban. Ezeken túl az Agudat Jiszrael és a Sasz párt független vallási oktatási rendszert tart fenn, melyeket az állam is támogat.

Izraelben tehát két, egymástól telje­sen különálló oktatási rendszer műkö­dik. Hogy a problémát megvilágítsuk, beszélnünk kell az ún. maa-barot isko­lákról. A szó héberül átmeneti tábort jelent: ezekben a táborokban laktak az Izraelbe főleg a Közel-Kelet országaiból és Észak-Afrikából bevándorolt zsidók százezrei. A szefárd zsidók az askenáziakkal ellentétben nem mentek keresz­tül az asszimiláción és a modernizá­ción, hanem – környezetükhöz hasonlóan – tradicionálisak maradtak: vallás és életmód egysége nem szűnt meg. A maa-barot iskolákba jártak az 50-es években ezeknek a bevándorlóknak a gyerekei. A táborok felállítása után ver­seny kezdődött a gyerekekért a külön­féle izraeli politikai erők között. Az izra­eli kormány elhatározta, hogy a maa-barot iskolákat az oktatási minisztéri­um, tehát közvetlenül az állam felügye­lete alá helyezi, a vallási tárgyakat pe­dig fakultatívvá teszi. Erre a táborok­ban zavargások törtek ki.

A további feszültségek elkerülése vé­gett az illetékesek és a bevándorlók képviselői eldöntötték, hogy a jemeni gyerekek (akiknek a szülei vallásosak), vallásos nevelést fognak kapni. Akik más országból jöttek, azok pedig vá­laszthattak. De a Mapai nem akarta, hogy a vallásos iskolák fölötti felügyele­tet a Mizrachi kapja meg, hiszen az új tömegeket így ők szocializálták volna párttagokká. Ezek után nem sokkal új oktatási törvényt hoztak Izraelben, és megalakították azt az állami iskolarend­szert, melynek egyaránt van szekuláris és vallásos szektora. Így jött létre Ben-Gurion régi álma, a centralizáció. A Miz­rachi megkapta az állami-vallásos isko­lák fölötti felügyeleti jogot, míg az Agudat Jiszrael autonóm iskolarendszerét ismét elismerte az állam, ráadásul jóval nagyobb oktatási szabadságot kapott, mint a Mizrachi kezén lévő iskolák.

A következő probléma a 80-as, 90-es években keletkezett: az izraeli ortodoxia létszáma annyira megnőtt, annyian él­nek kívül a mainstream izraeli életen, annyian nem kapták meg a kötelező vi­lági nevelést, és főleg annyian nem vo­nultak be katonának, hogy Izraelben egész enklávék alakultak ki. Például ma­ga Jeruzsálem is ilyen óriási ortodox tö­megekkel rendelkező külön várossá ala­kult, ahol a szigorúan vallásos zsidók lét­száma a nagy gyermekszámmal és a kül­földről érkező vallásos alijával egyre nő, míg a nem ortodoxok elvándorlásával a szekulárisok száma egyre csökken. A probléma az, hogy az izraeli élet dezintegrálódik: a nagyszámú nem zsidó be­vándorló és a nagy létszámú arabság mellett szintén nagyszámú és nem integ­rált ortodox él abban az országban, ahol az államot megalapító eszme, a cioniz­mus összetartó ereje megroppant és – természetes folyamatként – modern fo­gyasztói társadalom alakult ki. Ugyanak­kor geopolitikai szempontból ugyana­zokkal a körülményekkel kell számot vetni, mint fél évszázada: Izrael állama ma is a Földközi-tenger keleti partvidé­kén, magányos szigetként ékelődik be az arab-iszlám országok tengerébe.

(na)

Címkék:2000-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Rónai Ádám István — Miért Mózes első könyvével kezdődik a Tóra?

Miért Mózes első könyvével kezdődik a Tóra? A Tóra a zsidó néphez szóló isteni parancsolatok könyve. E paran­csolatokat héberül úgy...

A “zsidókérdés” 1914-ben. – Vámbéry Ármin és Szabó Dezső

A „zsidókérdés” 1914-ben Vámbéry Ármin és Szabó Dezső A századforduló utáni szellemi felbuz­dulás jelentős fóruma a Huszadik Század című folyóirat...

Close