Demokrácia a demokráciáért

Sokan vannak a magyar közéletben, akik a mai szélsőjobboldali megnyilvánulásokat holmi fejlődési rendellenességnek tartják, a demokrácia múló, komolyan alig-alig vehető gyermekbetegségének. Azt sem tartják kifogásolhatónak, ha egy tévéműsor „filiszteusai” jogot formálnak arra, hogy Izraelbe látogató riportereik és itthoni hírmagyarázóik elfogult, agresszív, kihívó hangon nyilvánítanak véleményt a zsidó állam egyes intézkedéseivel kapcsolatban. „Tolerálhatónak” tekintik azt is, ha a Rádió vasárnap reggeli „népnemzeti” komisszárjai sanda csúsztatásokkal, gyűlöletkeltő módon szólnak a közélet zsidó szereplőiről, s akkor sem emelnek szót, ha a szélsőjobboldali frázisok a Parlament falain belül hangzanak el, vagy védelmeztetnek meg.

Amikor válaszra kerül a sor, a reagálást az említett körök mint „túlérzékenységből” fakadt, az ország és a kormány jó hírének ártó, a szúnyogot elefánttá nagyító indulatos vádaskodást visszautasítják. Kétségtelen, hogy a burkolt antiszemitizmus, mely politikai mezbe öltöztetve tért nyer a magyar közélet színpadán, „érzékeny” pontjain érinti a zsidó közösséget, s kiváltja indulatát. Nemcsak a kormánypártok, de az ellenzék is felelős azért, hogy az általuk képviselt polgárok otthon érezzék magukat az országban, sajátjuknak érezzék a kiböjtölt demokráciát. Függetlenül attól, hogy a többséghez, avagy a kisebbséghez tartoznak-e, függetlenül attól, mely társadalmi csoport tagjai. A magyar demokrácia szégyene, ha az ország bármely közössége rosszul érzi magát, mert úgy véli (tapasztalja), az ő érzéseit, véleményét kimondva-kimondatlanul nem tekintik éppoly fontosnak, mint a többségét, az ő sérelmeit nem tartják éppúgy orvoslandónak, félelmeire nem érkezik az államhatalom felől nyugtató szó, egyben nyugalmát garantáló tett.

Ki van értem, ha én nem vagyok magamért? Ki van értünk, ha mi magunk nem szólalunk fel saját érdekünkben? – tehető fel a kérdés, és valóban a zsidóságnak alanyává kell lennie saját sorsának, tevőleges alakítójává saját közösségi életének és résztvevőjévé a befogadó társadalom hétköznapjainak.

A demokrácia azonban nem csupán a részvételt jelenti, de a másikért érzett és vállalt felelősséget is. Ezért súlyos a felelőssége a kormánynak és a kormánypártoknak, ha teret engednek az előítéleteknek s a gyűlöletnek, s alkalmasint már a választásokra kacsintgatva kihasználják ezeket az indulatokat. Ám az erkölcsi felelősség kiterjed az ellenzékre is, ha tűri az alantas hangot, s nem áll a személyükben is „érdekelt” parlamenti képviselők mellé, akik szót emelnek a nemtelen törekvésekkel szemben.

A felelősségérzet, a kisebbség iránti megbecsülés azt kívánná, hogy ne a közvetlenül érintetteknek, az önérzetükben sértetteknek kelljen szót emelniük, olykor valóban érzékenyen s indulatoktól fűtötten, saját közösségük érdekében. Ne tűrje szótlanul az ellenzék talán szintén a választásokra kacsintgatva a kormányzat reprezentánsai részéről hol nyíltan, hol burkoltan megfogalmazott, vagy pártolt zsidóellenes megnyilvánulásokat. A magyar parlamentarizmus nemes hagyománya, hogy az önérzetében és jogaiban sértett kisebbségért helyette, s nem utolsósorban az ország becsületének védelmében a kevés igazak emeltek szót. Eötvös Károly, Rassay Károly, Ruppert Rezső, Kéthly Anna és mások kiállása nehezebb történelmi korszakokból méltó példa.

A magyar demokráciának nem a kisebbségekért kell kiállni a kisebbségek védelmében, hanem a magyar demokráciáért.