Szombat előfizetés 2017

Az iszlám igény Jeruzsálemre (részletek)

Írta: Daniel Pipes - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Daniel Pipes

A II. Camp David-i csúcs és az azt köve­tő „Aksza-intifáda” megerősítették azt, amit amúgy is tudtunk már: az arab és az izraeli tárgyalófelek előtt tornyosuló legfogasabb kérdés Jeruzsálem ügye.

A kérdés részben gyakorlati: a pa­lesztinok ragaszkodnak ahhoz, hogy Iz­rael fővárosa egyben az ő fővárosuk is és ezt az izraeliek gyomra nehezen ve­szi be. De a kérdés leginkább vallási sí­kon jelentkezik: az ősi város szentnek számít mind a zsidók, mind a mohame­dánok számra (és a keresztények szá­mára is, akik azonban ma már nem tá­masztanak független politikai igényt a városra), és mindkét vallás képviselői ragaszkodnak ahhoz, hogy az egymás­ba érő szent területek a saját fennható­ságuk alatt legyenek.

Jeruzsálemben a történelmi és vallá­sos igények nagyon is számítanak: a vá­rosra az formálhat jogot, aki ilyen igé­nyekkel tud fellépni. Vizsgáljuk meg te­hát ezen igények jogosságát.

A vallásos igények összehasonlítása

A zsidók kapcsolata a várossal ősi és igen erősen megalapozott. A judaizmus már 3000 évvel ezelőtt szent várossá avatta Jeruzsálemet és ezen a zsidók az­óta sem változtattak egy szemernyit sem. A zsidók Jeruzsálem felé fordulnak ima közben, imáikban folyton említik a nevét és a széder esti ima immár kéte­zer éve minden évben ezekkel a szavak­kal zárni: Lesana haba be-Jerusalaim, azaz Jövőre Jeruzsálemben. A Szentély (kétszeri) elpusztítása rendkívül eleve­nen él a zsidók közös emlékezetében és többek között ennek emlékére törnek össze egy poharat minden zsidó eskü­vőn. Áv hó 9-e (Tisa be-Av), a Szentély pusztulásának az évfordulója külön gyásznap, amelyet a vallásos zsidók böjttel töltenek. Jeruzsálemnek jelentős történelmi szerepe van, az első függet­len zsidó állam fővárosa, a 19. századi zsidó vallásfilozófia egyik központja volt és a mostani polgármester szavai szerint a város „mindazt képviseli, amiért a zsi­dók imádkoztak, amiről álmodtak, ami­ért sírtak és meghaltak az utóbbi kétezer évben, azaz a Második Szentély elpusztí­tása óta”. A Tanach 669-szer említi a vá­ros nevét, és ezen felül még 154-szer a Cion szót, amely hol a várost, hol az egész országot jelképezi. (Egyébként a keresztény Biblia 154-szer említi Jeru­zsálemet és 7-szer Ciont.)

És mi a helyzet a mohamedánokkal? Ima közben Mekka felé fordulnak, imáik­ban soha nem említik, és a város neve Mohamed próféta életében egyetlen vilá­gi eseményhez sem fűződik. Jeruzsálem soha nem volt önálló mohamedán állam fővárosa és soha nem volt az iszlám kulturális vagy teológiai központja. Arab po­litikai kezdeményezés innen alig-alig in­dult. A Korán a város nevét nem említi.

Ha al-Kudsz (azaz Jeruzsálem, ahogy az arabok nevezik) a mohamedánok számára vallásilag ennyire nem fontos, akkor miért harcolnak érte körömsza­kadtukig, miért robbannak fel a gyűlö­lettől, ha valaki kiejti előttük a puszta szót: cionizmus? Miért vonulnak ki az utcára a palesztinok, azt skandálva: „Vérünket és lelkünket adjuk érted, óh al-Kudsz!” Miért adja ki a szaúdi király a jelszót: „Felhívjuk a világ iszlám orszá­gait, hogy védjék meg a szent várost, amely a mohamedánoké?” Az amerikai mohamedánok vezetői miért nevezi ko­runk legégetőbb külpolitikai problémá­jának Jeruzsálem kérdését?

A politika miatt. így volt ez már Mo­hamed próféta életében, azaz 1300 év­vel ezelőtt is. Azóta még öt alkalommal lángolt fel az iszlám lelkesedés a város iránt: Mohamed próféta halála után, a keresztes háborúk idején kétszer is, a brit uralom alatt és végül a Hatnapos Háborút követően. A válságokat köve­tően a lelkesedés lelohad és akár több száz évig is „szunnyad”.

I. Mohamed próféta

Az arab irodalmi források szerint Mo­hamed próféta 622-ben Mekkából el­menekült Medinába, ahol számos zsidó is élt. A Korán egy sor olyan előírást tar­talmaz, ami nyilvánvalóan zsidó eredetű és a zsidóknak kíván a kedvébe jár­ni: például egy Jom Kippur-szerű böjt, egy zsinagóga-szerű hely, ahol imádkoz­ni kell és a kóser étel fogyasztásának engedélyezése. A Korán megtiltja, hogy az igazhitűek a mekkai Kába-kő felé for­dulva imádkozzanak, ehelyett „Szíria” felé kell fordulniuk (amely alatt valószí­nűleg Jeruzsálemet kellett érteni).

De az első kibla (ima-irány) nem so­káig marad fenn. A zsidók bírálták az új hitet és elutasították a barátságos köze­ledést, mire Mohamed dühödten szakí­tott velük. A kibla ismét Mekka lett. A Korán a váltást így magyarázza: „A nép között a Bolondok azt kérdik: „Miért más a kibla, mint volt?”

Allah válasza: „Próbára akartam tenni mind az igazhitűeket, mind azokat, akik hátat fordítanak az igaz hitnek.”

Azaz az új kibla nem más, mint vilá­gos különbségtétel a „Könyv Népe” (az­az a zsidók) és a mohamedánok kö­zött. Míg az első csoport változatlanul Jeruzsálem felé fordulva imádkozik, a másodiknak ima közben ezentúl a mekkai Nagymecset felé kell fordulnia.

A Korán így panaszkodik:

Még ha minden kegyemet kinyilvání­tom is feléjük, a Könyv Népe akkor sem kívánja követni a kiblámat.

A mohamedán hittudósok szerint a kibla azért volt eleinte – tisztán taktikai okokból – „Szíria”, hogy a zsidók áttéré­sét elősegítse.

Miután a Korán elfordult „Szíriától”, a mohamedánok is elfordultak Jeruzsá­lemtől, és a város, bár az iszlám uralma alá került, lassan jelentéktelen porfé­szekké vált.

II. Az omajjádok

A szíriai Omajjád-dinasztia 661 és 750 között uralkodott, és Jeruzsálem is az ő fennhatóságuk alatt állt. Az Omajjádok hatalmas erőfeszítéseket tettek arra, hogy Arábia rovására növeljék Szíria be­folyását. Ennek érdekében arra is készek voltak, hogy csökkentsék Mekka jelentő­ségét és helyette „ő szent városuké”, az­az Jeruzsálemé legyen a vezető szerep. Tehát ismét a politika került előtérbe.

Az első omajjád uralkodó, Muawiya Jeruzsálemben tétette meg magát kali­fának. Ő és utódai mecseteket, palotát és utakat építtettek a városban, amely talán előbb-utóbb a szíriai főváros is le­hetett volna. Mindenesetre az első Omajjád a zsidó Szentély romjainak te­tején 688 és 691 között hatalmas me­csetet építtetett, amelyet ma Sziklame­cset néven ismernek. Ez volt az iszlám első monumentális építménye.

Az omajjádok következő lépésének megértéséhez el kell olvasnunk a Ko­rán 17:1 versét:

Szubhana Allah szína aszra bi-abdihi iajlatan min al-maszdzsidi al-harami il amaszdzsidi al-aksza.” („Áldott legyen Al­lah, aki átvitte a szolgáját éjszaka a Szent Mecsetből a legtávolabbi mecsetbe.”)

Amikor a Koránnak ez a szakasza 621 körül megszületett, az al-masz- dzsid al-harami (azaz a mekkai Nagy­mecset) már állt. De mi az al-maszdzsid al-aksza (azaz a legtávolabbi mecset)? Egyes mohamedán hittudósok szerint a mennyország. Mások szerint Palesztina. Az utóbbi vélemény azért nem állhatja meg a helyét, mert:

1) A Korán 30:1 verse szerint Pa­lesztina az adna al-ard (a legközelebbi ország)

2) Palesztina ekkor még nem állt az iszlám uralma alatt és egyetlen mecset sem állt a földjén.

3) Az arabok akkoriban legtávolabbinak számító mecsete valahol Arábiá­ban keresendő, vagy Medinában, vagy pedig a Mekkától tízmérföldnyire fekvő Dzsiranában, ahová egyszer a Próféta is ellátogatott.

4) Jeruzsálemet a mohamedánok először a város bevétele után említik. Omár kalifa, amikor odalátogatott, se­hol nem említi úgy a Szentély hegyét, mint a Korán „legtávolabbi mecsetét”.

5) A Sziklamecset belső falait Ko­rán-idézetek borítják. De a 17:1 verset hiába keressük, ami arra utal, hogy a mecset építésekor az Éjszakai Utazás még nem épült bele a Koránba. A 17:1 vers első pontos idézete Jeruzsálem­ben 300 évvel későbbről ered.

6) A Próféta egyik közeli rokona, Ibn al-Hanafija (638-700) hevesen ta­gadja, hogy Mohamed valaha is járt vol­na a Sziklamecsetben, és ezt csak „az átkozott szíriaiak” állítják.

Csakhogy 715-ben az Omajjádok fel­építették a második nagy mecsetet Je­ruzsálemben, a változatosság kedvéért szintén a zsidó Szentély romjainak a te­tején, és elnevezték Al-Maszdzsid Al-Akszának, azaz a legtávolabbi mecsetnek. Ezzel a szíriai uralkodók helyet biztosí­tottak Mohamednek a város történel­mében, még ha csak visszamenőleg is. Tudnunk kell, hogy az iszlám hittudó­soknak van egy mániájuk: addig kere­sik a Koránban említett helyneveket, amíg „meg nem találják” őket. Ez annyit jelent, hogy egy-egy ismeretlen helynév megtalálása érdekében kiötlenek egy történetet, amellyel azt a benyomást kelthetik, hogy valahogy, valahol, vala­ki tudta, hogy a Korán miről beszél.

Tehát bár az Aksza-mecset majdnem száz évvel azt követően épült, hogy a Korán 17:1 verse megszületett volna, minden igazhitű halálos sértésnek ve­szi, ha valaki kétségbe meri vonni, hogy Allah szolgája azon a bizonyos éj­szakán nem pont ennek a mecsetnek a helyére, a zsidó Szentély tetejére érke­zett. így került Jeruzsálem post hoc be­le a Koránba és így lett az iszlám har­madik szent helye. Ráadásul a Korán néhány versét ezentúl lehetett úgy ma­gyarázni, mintha Jeruzsálemre utalna. Addig az Omajjádok Jeruzsálemet Iliá­nak hívták a latin Aelia (Aelia Capitolina) nyomán. Az Aksza-mecset felépülé­se nyomán azonban a város elnevezé­se arabul vagy al-Kudsz (a szent), vagy a – feltűnően zsidósan hangzó – Bait al-Makdisz (A Szentély Háza) lett. Az Omajjádok busásan jutalmazták azokat az írókat és költőket, akik műveikben a város erényeit énekelték meg. Erőfeszí­téseket tettek annak érdekében, hogy a hadzs (az igazhitűek kötelező zarán­doklata) célja ne Mekka, hanem Jeru­zsálem legyen. Tehát az Omajjádok ab­béli igyekezete, hogy Szíria elhódítsa a politikai elsőbbséget Arábiától, arra ve­zetett, hogy a korábbi porfészek, Jeru­zsálem fokozatosan az iszlám harma­dik legfontosabb városává vált.

Az abbaszidák

750-ben a kalifák a székhelyüket Bagdadba tették át, és Szíria – és per­sze vele együtt az addig az egekig ma­gasztalt al-Kudsz – jelentéktelenségbe süllyedt. Az ezt követő 350 évben nemcsak hogy nem épült semmi Jeruzsá­lemben, hanem karbantartás híján a meglévő épületek is düledezni kezd­tek. A Sziklamecset dómja 1016-ban beomlott. Az al-Aksza javítását csak úgy tudták megoldani, hogy a kupola aranyborítását leszedték és eladták. A város falait elhordták. Jeruzsálem kiet­len porfészekké vált.

III. Az első keresztes háborúk

1099-ben a keresztesek bevették Je­ruzsálemet, de ez kezdetben a moha­medánokat nem nagyon izgatta. A dzsihád ki lett ugyan hirdetve, de süket fü­lekre talált. A látszat szerint az arabok nem éreztek semmiféle megaláztatást a frankok hadi sikerei miatt.

50 évnek kellett eltelnie, mire az ide­ológiai propaganda (Jeruzsálemet di­csőítő versek, könyvek, prófétai mon­dások újonnan szerkesztett gyűjtemé­nye) nyomán az igazhitűek kezdtek oda­figyelni arra a szomorú tényre, hogy al-Kudsz gyaur kézen van. Olyan hadisz (prófétai szöveg) is megjelent, amely szerint a legnagyobb katasztrófa, amely az iszlámot éri, a Próféta halála lesz, míg a második legnagyobb katasztrófa al-Kudsz majdani eleste. Végül a dzsihád sikerrel járt, és amikor 1187-ben Szalah ad-Din (Szaladdin) visszavette a várost a frankoktól, az igazhitűek szerte az iszlám világban örömtáncot lejtettek.

IV. Az ajjubidák

Szalah ad-Din utódai, az Ajjubidák 1250-ig uralkodtak. A város 1187 után újabb fénykorát élte: madraszák (isko­lák) és szufi kolostorok épültek, a Szentély hegyén álló két hatalmas me­csetet pedig gondosan restaurálták. Az Ajjubidák végre kiderítették, hogy Mo­hamed pontosan a Sziklamecset he­lyén emelkedett az égbe Burák lován.

De a város visszavételét követően nem telt el hosszú idő és Jeruzsálem ismét érdektelenné vált az uralkodó di­nasztia számára. 1219-ben, amikor a keresztesek megindították újabb, im­már ötödik hadjáratukat, Muazzam (Szalah ad-Din unokája) leromboltatta al-Kudsz falait attól félve, hogy a fallal övezett város lakóit a frankok kardélre hányják. A falaitól megfosztott városból elmenekült a lakosság és Jeruzsálem ismét – nem először és nem utoljára – jelentéktelen porfészekké vált.

Muazzam fivére és vetélytársa, Kamil felajánlotta a kereszteseknek Jeruzsá­lemet, ha azok megkímélik Egyiptomot, de a frankok most még nem hajlottak az üzletre. 1229-ben azonban II. Fri­gyes, aki katonai segítséget ígért Ka­milnak a fivére ellen, végül elfogadta az ajánlatot és seregei élén bevonult a szent városba. Kamil jó cserét csinált: egy romokban álló, elhagyott várost adott át a keresztényeknek, ráadásul a Szentély hegye, tetején a két hatalmas mecsettel továbbra is iszlám fennható­ság alatt maradhatott.

Azonban Kamil sok szemrehányást kapott hittársaitól, és sokan voltak azok is, akik meggyűlölték őt azért, hogy átad­ta a szent várost a hitetleneknek. Végül alig kilenc év telt el II. Frigyes diadala után és Nazir Daud máris kiűzte az ide­gen hódítókat. Csakhogy neki is szüksé­ge volt a keresztesek hadaira valamelyik rokona ellenében, és a segítségért cse­rébe kénytelen volt visszaadni Jeruzsá­lemet, ráadásul a két nagymecsetet is el­veszítette: azokat a keresztesek keresz­tény templommá alakították át.

1244-ben ismét fordult a hadiszeren­cse és al-Kudsz megint iszlám uralom alá került, és ez a helyzet ezúttal közel 700 éven át nem is változott. Az egyik kései Ajjubida uralkodó jellemzően így ír a fiának Kairóba: „Ha a hitetlenek fe­nyegetnek, nyugodtan add át nekik Jeruzsálemet, de cserébe meg kell ígérni­ük, hogy Egyiptomot békében hagyják.”

A keresztesek fejlesztései nyomán Je­ruzsálem egyre kívánatosabb prédává vált. Sőt, minél jobban állították a birtok­lását a keresztények, annál jobban ra­gaszkodtak hozzá a mohamedánok. Ez az a korszak, amelynek során al-Kudsz egyik elnevezése szalisz al-maszadzsid (az iszlám harmadik szent városa) lett.

Mameluk uralom és az Oszmán Birodalom

1250 és 1516 között Jeruzsálem is­mét a már megszokott porfészek jelle­gét kelti, bár az időközben megszerzett presztízsét és díszes elnevezéseit me­gőrzi. A város falait nem építik újjá, ami megkönnyíti a rablók dolgát. A számos madrasza (vallásos iskola) továbbra is működik, és ez a tény a várost erősen iszlám jellegűvé teszi. A lakosság egy része azonban elvándorol, és akik ma­radnak, lassan teljesen elszegényed­nek. Az épületek omladoznak, a sze­génység és az elhanyagoltság mindenre rányomja a bélyegét. A mamelukok uralmának a végén a hajdani büszke vá­ros már csak az árnyéka önmagának, és mindössze 4000 nyomorult lakja.

Az oszmán uralom (1516-1917) alatt valamelyest javult a helyzet. Szulejmán 1537 és 1541 között újjáépíttette a városfalakat, biztosította a vízellátást és más jelentős beruházásokba kez­dett. Adószedői azonban – akiket jó oszmán szokás szerint Isztanbul csak egy évre küldött az alattvalók nyakára – szinte teljesen kifosztották a várost, amelynek lakói teljes apátiában tenget­ték életüket. A madraszák lassanként eltűntek, az épületek romossá váltak, az utcákat ellepte a szemét. A város la­kossága még 1806-ban sem érte el a 9000 főt. 1857-ben Mark Twain látoga­tást tett Jeruzsálemben és megdöb­bent azon, hogy az „teljesen elveszítet­te hajdani nagyságát és egy koldussze­gény falu benyomását kelti”.

A mohamedánok megengedhették maguknak, hogy így bánjanak harma­dik szent városukkal, mert úgy tekintet­ték, mint ami az övék volt és örökké az övék is marad. Olyannyira nem tekin­tették fontosnak, hogy 1917-ben az oszmán csapatok kivonultak és harc nélkül átengedték az angoloknak. Igaz, a török vezérkari főnök, Dzsamal pasa eleinte azt tervezte, hogy osztrák szö­vetségeseivel egyszerűen a levegőbe röpítteti az egész várost. Az osztrákok a Sziklamecsetet megtöltötték puskapor­ral és készek voltak ágyúkkal lövetni ar­ra az esetre, ha az angolok bevonul­nak. A mecsetek csak azért nem pusz­tultak el, mert az osztrák tüzérség parancsnoka, Marek Schwartz nem telje­sítette a parancsot, és egyszerűen meg­adta magát az angoloknak.

Schwartz százados egyébként zsidó volt.

V. Brit uralom

A brit uralom (1917-1948) alatt az ara­bok érdeklődése megélénkült al-Kudsz iránt. Arab politikusok egymás után láto­gattak Jeruzsálembe, nem is számított komoly politikusnak az, aki nem járt leg­alább egyszer hivatalos minőségben, a városban. Általában először imádkoztak egyet az Aksza-mecsetben, majd gyújtó hangú beszédeket tartottak. E tevékenységben különösen az iraki vezetők jár­tak élen. Irak királya, Fejszál például ugyanolyan külsőségek között vonult fel a Szentély hegyére, mint annak idején, 638-ban Omár kalifa. Majd lerakta egy iszlám egyetem alapjait és konzulátust nyitott a városban.

A város muftija, Hadzs Amin al-Huszaini anticionista tevékenysége köz­pontjául a Szentély hegyét jelölte ki. E jeles antiszemita teológus, Hitler későb­bi barátja sokáig törte a fejét azon, hogy a Próféta vajon hová is kötötte ki lovát, ugyanis már évszázadok óta vita folyt az iszlám hittudósok között arról, hogy a szent hely a zsidó Szentély keleti, vagy a déli fala volt-e. De 1929-ben, amikor a Siratófalnál összecsapások zajlottak le a zsidók és a mohamedánok között, eljött a mufti megvilágosodása: Burák természetesen a nyugati falnál (azaz a Siratófalhoz) volt kikötve. Nem először fordult elő, hogy az iszlám hit „helyesnek” vélt irányát a politika szabta meg.

A mufti 1931-ben nemzetközi konfe­renciát hívott össze Jeruzsálemben a „palesztin kérdésről”. Pénzt gyűjtött az arab országoktól, hogy a Szentély hegyé­nek két hatalmas mecsete ismét régi fé­nyében pompázhasson. Hogy az arab vezetők lelkiismeretét felébressze, gyúj­tó hangú leveleinek fejlécében a Szikla­mecset sziluettje szerepelt, tetején a fél­hold helyett – egy Magen Daviddal.

Jordán uralom

A jordániai uralom alatt (1948-1967) megismétlődött az, ami már számtalan­szor az arabok történelmében: amint az imádott al-Kudsz az uralmuk alá kerül, el­veszítik az érdeklődésüket iránta. Bár 1948 novemberében a helyi kopt püspök még Jeruzsálem Királyává koronázta Abdallah királyt, de azután a kezdeti lelke­sedés teljesen lelohadt. Sőt, miután 1951-ben Jeruzsálemben Abdallah me­rénylet áldozata lett, utódja, Husszein ki­rály érzékelhetően elfordult a várostól. Számos intézményt Ammanba költözte­tett, másokat bezáratott. Az arab Jeruzsá­lem elszigetelt városkává vált, nála még Nablusz is több fejlesztési pénzt kapott. Sokan máshová költöztek: míg az arab Jeruzsálem lakossága a jordániai uralom alatt mindössze 50 százalékkal nőtt, Ammané eközben megötszöröződött. Ha egy jeruzsálemi lakos bankkölcsönt akart fel­venni, el kellett utaznia Ammanba. A helyzet odáig fajult, hogy a Városi Tanács kétszer is formális panaszt tett a jordáni­ai hatóságoknál városuk diszkriminációja miatt. Még a szent mecsetek sem kaptak elegendő pénzt. A jordániai rádió a pén­teki imát nem az al-Akszából, hanem az új ammáni mecsetből sugározta. Míg Fejszál szaúdi király 1967 után gyakran han­goztatta, hogy fel kell szabadítani Jeru­zsálemet, ugyanis ott szeretne imádkoz­ni, 1967 előtt, amikor ezt még bátran megtehette volna, meggondolatlanul ki­hagyta a kínálkozó alkalmat. Az 1964-ben kelt Palesztin Alapokmány egy szóval sem említi a szent al-Kudsz nevét, és még csak nem is utal rá.

VI. Izraeli uralom

1967 júniusában az izraeli rádió rögtön az al-Akszából kezdte az arab nyelvű adá­sát. Mivel Jeruzsálem kikerült a mohame­dánok fennhatósága alól, a város – ugyan­úgy, mint az elmúlt 1300 évben többször is – ismét az iszlám világ érdeklődésének középpontjába került. A Sziklamecset szi­luettje valóságos iszlám jelképpé vált, megjelent bélyegeken Marokkótól Indo­néziáig, pénzérméken és bankjegyeken Algériától Iránig, s fényképe nemcsak Jasszer Arafat irodáját díszíti, hanem Bagdadban a sarki fűszeres üzletét is. Nem telt bele egy év, és al-Kudsz az arab­izraeli konfliktus sarokkövévé vált. A PFSZ megváltoztatta az alapokmányát és 1968-ban alkotmányt fogalmazott meg, amely leszögezi: „a Palesztin Felszabadítási Szervezet székhelye al-Kudsz”.

Az arabok ugyanúgy, mint a keresz­tes hadjáratok idején, ismét elkezdték hangsúlyozni, hogy Jeruzsálem mennyire szent az iszlám számára. 1967 után olyan, korábban elfogadha­tatlan állítások is napi jelszóvá váltak, mint hogy „ugyanúgy nem hagyhatjuk veszni a szent al-Kudsz városát, mint Mekkát, vagy Medinát”, vagy „al-Kudsz, az iszlám legszentebb helye”. Míg a Jor­dániái kormány korábban megvonta a finanszírozást a város arab részétől, 1967 után nemcsak a Jordániái, hanem a szaúdi, öböl menti és más pénzek is bőségesen kezdtek áramlani a jeruzsálemi nagymecsetek fenntartóinak kasszájába. Az Arab Liga és az ENSZ határozataiban egyre gyakrabban sze­repelt a város neve.

1969-ben tűz ütött ki az al-Akszában. Fejszál szaúdi király ennek ürügyén összehívta a 25 iszlám ország államfő­jéből álló Iszlám Konferenciát, „a moha­medánok nemzetek feletti szervezetét”. Libanonban a Hezbollah terrorszervezet mindenre ráfesti a jelképét (amely a vál­tozatosság kedvéért nem más, mint a Sziklamecset sziluettje), a falakra, az autókra, az üzletek redőnyeire, még az általa ámít fejkendőkre is. A jelkép alatt ott áll az arab szöveg: .Jövünk!”. Irán­ban a forradalmi kormány az iráni nem­zeti aspirációk legfontosabb céljának al- Kudsz felszabadítását jelölte ki. Az iráni Nemzeti Bank által kiadott 1000 riálos bankjegy egyik oldalát a Sziklamecset sziluettje díszíti, igaz, hogy tévedésből a kép alá azt írták: al-Aksza. Amikor az iráni hadsereg megindult az iraki tám­adás visszaverésére, minden iráni kato­na „térképet” kapott, amelyen egy vas­tag nyíl mutatta a követendő útvonalat Teheránból Bagdadig, majd tovább nyu­gatnak – Jeruzsálem felé. Khomeini ajatollah kihirdette, hogy a Ramadán utol­só péntekje az „Al-Kudsz Nap”, és azóta ezen a napon számos helyen tartanak tömeggyűléseket gyújtó hangú Izrael-ellenes beszédekkel fűszerezve nemcsak Iránban, hanem Törökországban, Tuné­ziában és Marokkóban is. A Jeruzsálem Napot a nyugat-európai és amerikai isz­lám közösségek is hasonlóképpen „ün­nepük”.

A zarándoklatok al-Kudsz felé meg­sokszorozódtak. Ma ebből a célból négyszer annyi mohamedán keresi fel a várost, mint néhány évvel korábban. Divatos verseket írni al-Kudszról, főleg nyugati nyelveken.

Egy arab diplomata szerint „az arab országokat számtalan kérdés osztja meg, de egy dologban nincs nézetelté­rés közöttünk: Jeruzsálemet fel kell szabadítani. Ma a 21 arab ország való­di összetartó ereje Jeruzsálem”.

A Hezbollah vezetője szerint „Palesz­tináért harcolunk, egész Palesztináért, és al-Kudsz mindig is az a város marad, amely felé a dzsihád szent harcosai for­dulnak, miközben imáikat mondják.” Tehát nem kevesen vannak az olyan mohamedánok, akik számára ma már Jeruzsálem jelentősége még Mekkáé­nál is nagyobb.

Kétes igénybejelentések

Az utca embere számára – legalábbis az iszlám országokban – egyszerű a kép­let: Jeruzsálem már a Teremtés óta arab város. Mivel a Korán szerint Musza, Ib­rahim, Daud, Szulejmán és Issza (azaz Mózes, Ábrahám, Dávid, Salamon és Jé­zus) is próféták, a zsidók és a kereszté­nyek legfeljebb a „futottak még” kategó­riában indulhatnak Jeruzsálemért.

A Korán egyes fordításai úgy adják vissza a 17:1 verset, hogy az olvasó szájába rágják, mit kell érteni a homá­lyos utalások alatt:

„…a Szent Mecsetből [Mekkából] a legtávolabbi mecsetbe (Jeruzsálem­be).”

Van olyan angol nyelvű Korán, amely ennél sokkal szókimondóbb (azaz egy­szerűen félrefordít):

„…from the Holy Mosque in Mecca to the Al-Aqsa Mosque in Palestine (a mekkai Szent Mecsetből a palesztinai al-Aksza mecsetbe).”

Ezek után nem csoda, ha az eredeti Koránt olvasni nem tudó mohamedá­nok sok-sok milliós tömege szerte a vi­lágon meg van győződve arról, hogy a Koránban nemcsak Jeruzsálem neve, hanem az al-Aksza mecseté is szerepel.

A Koránból világosan kiderül, hogy a Próféta soha nem hagyta el Arábiát. Nem utazott el sehová, Jeruzsálembe különösen nem, sem gyalog, sem sze­kéren, sem lóháton.

Összefoglalás

Az elmúlt 1300 év történelmét vizsgál­va azt látjuk, hogy a mohamedánok ra­gaszkodása Jeruzsálemhez nem a vallá­sos érzékenységükből, hanem a politiká­ból fakad. Azt is láttuk, hogy amint a mo­hamedánok megszerzik az áhított várost, lelkesedésük lelohad. Az igazság azon­ban az, hogy (1) Jeruzsálem soha nem volt több a mohamedánok számára, mint egy másodlagos fontosságú város, és a város „szent” volta soha nem gyöke­rezett mélyen az iszlámban, főképpen azért, mert neve nem szerepel a Korán­ban; (2) Jeruzsálem nem azért fontos az iszlám számára, hogy biztosítsa felette az iszlám uralmát: pont fordítva, azért fontos, hogy ott más ne uralkodhasson; (3) míg az iszlám csak átmeneti és világi meggondolásokból ragaszkodik a város birtoklásához, elvitathatatlan, hogy Jeru­zsálem a vallásos (és nem vallásos) zsi­dók számára központi jelentőséggel bír. Ahogy a katolikusok örök városa Róma, a zsidók őrök városa Jeruzsálem.

És ahogy a zsidók örök városa Jeru­zsálem, az iszlám örök városa Mekka, ahová a nem-mohamedán a lábát sem teheti be. A Korán 2:145 verse világos­sá teszi a különbséget: a mohamedá­noknak is egyetlen kiblájuk van, a „Könyv Népének” is, csak nekik egy másik. A kulturáltan gondolkodó isz­lám hittudósok is elismerik, hogy Jeru­zsálem ugyanazt a szerepet tölti be a zsidók számára, mint Mekka a moha­medánok számára.

A hasonlóságok egyébként meglepő­ek: a zsidók naponta háromszor imád­koznak Jeruzsálem felé fordulva, a mo­hamedánok ötször Mekka felé fordul­va. A zsidók számára Jeruzsálem a világ közepe, a mohamedánok számára Mekka. Ábrahám majdnem feláldozta a fiát Jeruzsálemben, az iszlám szerint ugyanez megtörtént Ibrahim prófétával – csak Mekkában. A mekkai Kába-kő ugyanolyan zarándokhely-szerepet tölt be a mohamedánoknál, mint a Siratófal a zsidóknál. A Szentélyt az év 10. nap­ján, azaz Jom Kippurkor avatták fel. A Kába-követ minden év 10. napján új fedéllel borítják le, azaz újraavatják.

Mindezekből az következik, hogy amint Mekka szent a mohamedánok számára (olyannyira az, hogy a város tilt­va van minden nem-mohamedán szá­mára), a mohamedánoknak el kellene ismerniük, hogy Jeruzsálem szent a zsi­dók számára. A Korán sem vélekedik másként. Az 5:22-23 versekben azt ol­vashatjuk, hogy Musza próféta (azaz Mó­zes) megparancsolja a zsidóknak, hogy

„Lépjetek be az al-ard al-mukaddisza (a szent ország) földjére, amelyet Allah a számotokra jelölt ki.”

A Korán 17:104 verse szerint Allah mondja, hogy

„Azt mondtam Iszrail (Izrael) gyerme­keinek: Lakjatok biztonságban a szent országban.”

A Korán fent már említett 2:145 ver­sében maga Allah mondja, hogy Jeru­zsálem kibla, tehát ugyanolyan fontos a zsidók számára, mint Mekka a moha­medánok számára.

Az igaz iszlám tehát azt sugallja: ami­ként a mohamedánok birtokolhatják az osztatlan Mekkát, úgy kell a zsidóknak is egy osztatlan Jeruzsálemet birtokolniuk.

Fordította Rajki András

Daniel Pipes amerikai orientalista, a Middle East Forum vezetője, a The Jerusalem Post és a The New York Post kolumnistája.

Címkék:2002-09

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Izraeli hírek

Hírek ÉPÜL A „FAL” Az izraeli kormány döntése nyomán megkezdődött egy 350 kilométer hosszú biztonsági ke­rítés építése. A kerítés nagyjából...

Egy kis katonásdi – Szomj a befogadásra

Szerényi Gábor Egy kis katonásdi Szomj a befogadásra Úgy látszik sikerült ráijeszteni a Szochnutra. Legalábbis leálltak azok a hirdeté­sek, hogy...

Close