Szombat előfizetés 2017

Csoda a Sínai-félszigeten

Írta: Koppány Márton - Rovat: Archívum, Film

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

ELSŐ ÍZBEN RENDEZTEK izraeli filmnapokat Budapesten, s ha a Vas­madarak című koprodukciót nem számítom (márpedig nem szívesen számítanám), akkor magyarországi mozinézőként először találkozhattam izraeli filmekkel, öt darabot láttam, valamennyi a nyolcvanas években készült. Kezdjük a végén:

A Nyárvégi blues (rendezte: Renen Schorr) képsorai amatőr felvéte­leket imitálnak, ami rímel a tartalommal: a történet szerint a filmet egy leendő filmrendező forgatta, va­lamikor 1970 nyarán, frissen érettsé­gizett osztálytársairól. A középpont­ban három fiatalember alakja áll. Egyikük már a kezdet kezdetén kéz­hez kapja behívóját, hogy aztán ba­rátai hamarosan a halálhíréről érte­süljenek. A film szolid pacifizmusá­nak a másik két fiú a hirdetője. Az „anarchista”, aki háborúellenes jel­szavakat fest a falakra, ám végül maga is bevonul, és a „zenész”, aki háborúellenes musicalt állít a gim­názium színpadára, de a bemutatót nem tartja meg. A musicalnek csak a próbáit látjuk, ami Schorrnak lehetőséget nyújt arra, hogy ne kell­jen a Hair-párhuzamokat végigvin­nie. Így nyitva marad a kérdés: mi a viszony a filmbeli film szándékos amatörizmusa és a film egészének amatőrizmusa között, továbbá a filmbeli musicalben ábrázolt szituá­ció és a Hairben ábrázolt szituáció között.

A Tel Aviv-Berlin (rendezte: Tzipi Trope) hőse egy Auschwitzot túlélő berlini születésű férfi, aki Tel Avivban családot alapít, de – a freudi értelemben vett regresszió is­kolapéldájaként, egy precíz dramaturgiai gépezetnek engedelmeskedvekét, egyként a múltba vesző sza­kadékba zuhan bele egyszerre. (Pá­lyáját szép, kemény vágások és szín­padias beállítások jelzik.) Elfojtha­tatlan vágyai a német kultúra, a gyerekkor felé vonzzák. Egyre jobban elidegenedik izraeli „őshonos” fele­ségétől, mígnem szenvedélye egy vé­letlenül megpillantott berlini nőre vetül rá. Szörnyű auschwitzi élmé­nyei pedig egy zsidó kápóban inkarnálódnak, aki szintén Tel Avivban éli szelíd, békés polgári életét. A kétfajta érzelem – pszichoanalitikai nézőpontból teljesen korrekt módonegymásba játszik, egymást erő­síti, s a kilengések egyre nagyobbak. A megoldás nem tragikus, de heppiendnek se nevezhető. A berlini nő alkalmatlannak bizonyul a szere­lemre (ismét kísért a múlt), a kápó öngyilkosságot követ el. Az ered­mény: csöndes melankólia. Orvosi­lag igazolható, de a filmen túlságo­san kiszámítottnak hat.

A Sztálin tanítványai (rendezte: Nadav Levitan) a Nagy Tanító halá­lának napjaiban és a rá következő években játszódik egy kommunista kibucban. A film első percei érzék­letes képet festenek egy, a cseh új­hullámos filmek légkörét idéző, de sokkal kevésbé kesernyés hangulatú, inkább légiesen, játékosan abszurd világról. Három mesebeli, Sztálin-bajuszú cipészmester: öntudatlanul-önfeledten jóságos haszid mester­emberek is lehetnének. Hallgatják a moszkvai rádiót, orosz mozgalmi dalo­kat dúdolnak, s közben szorgosan jár kezükben a kalapács. Szelíd, gyermeteg béke honol a kis műhely­ben, kint ragyog a délszaki nap, hajladoznak a gyümölcsfák a szél­ben. De a kis faluba is betörnek a nagyvilág hírei. Előbb a jóvátételről való értesülés osztja meg a közössé­get, majd ideológiai egységük virágokból, léggömbökből, konfettiből épült falát bontja meg a kelet-euró­pai szocialista országok „bonyolult helyzete”. A három cipész levágatja a bajszát, de az első szovjet űrhajót együtt lesik a csillagos égen szelle­mi vezetőjükkel, a Csehszlovákiában hosszabb börtönbüntetést szenve­dett, de régi elveihez hűségesen ra­gaszkodó elvtárssal, helyesebben „cionista kémmel”. Kár, hogy a film életképekre szakad szét, s hogy fok­ról fokra meglehetősen súlytalan pa­ródiává változik át. A kezdetek en­nél jóval többet ígértek.

Egy nagyon szép, valamint egy emlékezetesen jó film maradt még hátra.

Az Egy nyár Aviyával (rendezte: Eli Cohen) ugyanúgy egy kibucban, az ötvenes években játszódik, mint a Sztálin tanítványai, és ugyanúgy egy túlélő beilleszkedési nehézségei­ről szól, mint a Tel-Aviv-Berlin. A kibucban félig-meddig kitaszított, épphogy csak megtűrt személyként él az időről időre kórházi ápolásra, idegkezelésre szoruló középkorú asszony, akit lánya, Aviya nézőpontjá­ból látunk. Cohennek a szűkszavú­ság, egy beszéd előtti, intenzív kép­nyelv használata a legfőbb erénye. A színészi játék rendkívül kifejező. (Az asszonyt alakító Gila Almagor azonos a forgatókönyv alapjául szol­gáló önéletrajzi regény írójával. A filmben a saját édesanyjának a sze­repét játssza el.) A kompozíció ugyan kissé ingatag – például el­döntetlen marad, hogy a kitaszított­ság állapota milyen motívumokra vezethető vissza -, de a melegséget és egyfajta meghitt szomorúságot árasztó színészi játék, a pasztell tó­nusok sok mindenért kárpótolnak.

Az Avanti Popolo (rendezte: Rafi Bukaee) érzésem szerint toronyma­gasan kiemelkedik az „ötös mezőny­ből”. Teljesen képtelen, bolondos mesejáték, azaz a valóság művészi „meghosszabbítása”, csoda – nem Milánóban, hanem a Sinai-félsziget szikrázó sivatagjában, a vakítóan kék ég háttere előtt. Éppen vége van az 1967-es arab-izraeli háborúnak. A tűzszünet érvénybe lépett. Két arab katona menekül a Szuezi-csatorna felé. Fegyverüket elhányták, fanatikus parancsnokuktól megsza­badultak, halott társukat becsület­tel eltemették. A szomjúságtól elgyöngülten egy halott ENSZ-katonára bukkannak, akinél semmi más nincs – mint egy üveg konyak. Két tökrészeg arab kóvályog a sivatagban. Ez olyan, mint egy vicc. Iz­raeli őrjáratba ütköznek – de az izraeliek az istennek se akarnak fog­lyokat ejteni. Az egyik arab, aki a polgári életben színész volt, és Kai­róban Shylock szerepét alakította, most vízért rimánkodva ezekkel a klasszikus veretű szavakkal fordul az izraeliekhez: „Zsidó vagyok.” (S folytatja a monológot.) Ez egy olyan vicc, aminek a poénján bizony nem a nevetéstől könnyeztünk. Bukaee filmjében a „zsidó” szónak, amit egy Shylockot alakító tökrészeg arab ejt ki a száján, felejthetetlenül sok szólamú zengése van. És aztán a három izraeli és a két arab együtt vonul a sivatagban az Avanti Popolót éne­kelve, és a rádióadón a Radio Monte Carlo szól, és a Nap vörösen izzó korongja éppen lenyugszik, és már csak öt fekete alak kontúrja rajzo­lódik ki a horizonton … Szépség és balgaság. Aztán győz a realitás, a csoda szertefoszlik. De az már egy másik történet.

Koppány Márton

Címkék:1990-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Az 1989-1990 telén megjelent magyar nyelvű irodalom válogatott, annotált bibliográfiája (december-február)

BEFEJEZŐ RÉSZ SZÉKY János Béna tanács az ócskapiacon. = Élet és Irodalom, 1990. 4. sz. 3. 1. Ironikus elmélkedés az...

Láger-poézis

Messziről érkezett egy könyv. Nem a küldeményt felvevő és to­vábbító postahivatal, az izraeli ki­adó van távol tőlünk, hanem a ver­sek...

Close