Csillag a fülben

Vagy két éve találkoztam egy korombeli férfival. Ő hozta fel a bútort a kilencedik emeletre. Nyakláncán Dávid-csillag lógott, de a fülbevalóját is az díszítette. Pofátlanul becsapott, de hajlandó volt velem beszélgetni. Megkérdeztem: nem piszkálják-e a kollégái a placcon a hatágú csillag miatt? – Már nem – válaszolta önelégült mosollyal. Irigyeltem ezt az embert a magabiztossága, bátorsága miatt. Neki nincs identitászavara, mint a magam féléknek, akik évtizedek óta küszködnek a ki vagyok én, miért az vagyok, és még meddig maradok ilyen állapotban? kérdésekkel.

Ismerem azt a szociológiai kutatást, amit kortársaim körében folytattak néhány éve. Ők is hasonló sorsokat éltek meg: zsidóságuk zavarba ejtő, néha titkolandó, de mindig zavaros adalék volt életükben. Sokan megéltük ugyanazt az élményt, amikor már nagykamaszként észleltük, hogy a társaságok furcsa mód alakulnak az osztályban, iskolában. Nem húzódtak ugyan ott magas falak, de voltak bizonyos láthatatlan vonalak, amik elválasztottak. Miért? Mai napig sem tudom megmagyarázni. Húsz évvel ezelőtt inkább csak szórakoztató epizód volt ez számomra, ma kiindulópont az elmélkedéshez.

Soha nem éreztem, hogy engem ebben az országban üldöznek. Nem tudatosult bennem, hogy valamilyen hátrányt szenvedek azért, ami vagyok. Lehet, persze, hogy tévedek, hiszen az „órendszer” egyik utolsó évében „félhivatalosan” figyelmeztettek is rá: ki vannak tűzve a korlátok. Nem hittem el, hogy ez komoly intés. Aztán eljutottam Izraelbe. Tetszett, örültem az újonnan felfedezett rokonoknak, s szórakoztatott, hogy az utcákon mindenütt vadidegen ismerős arcokat látok. De zavart az a konokság, amivel némelyek meg akarták nekem magyarázni, hogy én mi vagyok, hogy hol a helyem és hogy milyen igazságokat kell elfogadnom. Nem éreztem azt a bizonyos kettős kötöttséget ott sem, nem szállt meg a Falnál sem az intimitás, a bensőségesség érzése. (Pedig számítottam rá!) Az ortodoxia agresszivitása elrettentett, a nacionalizmus megnyilvánulásai viszolyogtattak.

Közben persze fordult a világ ebben az országban. A Kádár-rendszer véget ért, s a politikai váltás furcsa változást okozott környezetemben is. Sokan azt érezzük, hogy egyre többet és mind többen emlékeztetnek itt és ott arra, hogy mások vagyunk. Vannak, akik ezt kirekesztő szándékkal teszik, mások pedig éppen azért, mert önmeghatározásuk erősítéséhez van szükségük az elkülönülésre. Nagyon különböző emberek arra akarnak emlékeztetni, hogy az asszimiláció (de ocsmány szó is ez a heves érzelmű nemzetválasztásra!), amibe ükapáim bekapcsolódtak, tévedés volt. Nem csak a szélsőséges hecclapok, a sumér-magyar kacagányosok vélekednek így, de újsütetű zsidó nemzetiek és úgynevezett mérsékelt keresztények is. (Bevallom, ez utóbbiaktól tartok leginkább. Ők a szimpátia díszletei mögött építik újra a hagyományos magyar úri antiszemitizmust.)

Bonyolult helyzetben van a háború után született zsidó magyarok, értelmiségiek csoportja. Azonossági választásra kényszerülnek – sokan felkészületlenül. Rejtőzködés után ki kellene lépni – de hová? Sokan a dacos elkülönülés, a bezárkózás és a sérelmi politika útját választják. Ennek sem lehet más vége, mint a felszámolódás. Hiszen így vész a sajátos kultúra, azok az értékek, amelyek oly sok nagy író, annyi Nobel-díjast teremtett.

Miklós Gábor