Szombat előfizetés 2017

Csernovci, az áldott város

Írta: Krasztev Péter - Rovat: Archívum, Közösség, Világ

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Amikor a csernovci forga­tást a nyakamba varrták, nem sok fogalmam volt arról, hova megyek. Tudtam, hogy Bukovina anno, a Monarchia alatt igazi multikultúrhely volt, a nevezetes Csernovciban egymás hegyén-hátán éltek zsidók, lengyelek, szászok, magyarok, örmények, románok, ruténok, ukránok és még ki tudja, hány náció, de legtöbb a zsidóból volt, nem véletlenül nevez­ték a várost a Prut-parti Jeruzsálemnek (azóta jártam Jeruzsálemben is, és hiá­ba erőltettem a témát, senki sem mond­ta, hogy Jeruzsálem a sivatagszéli Csernovci, de hát mindent ott sem tudhat­nak), szóval a töméntelen zsidó ellené­re sem volt antiszemitizmus, ami már önmagában is mitikusan hat, de azért az ember elfogadja, mert jólesik ilyene­ket hallania. Bukovinát azután megkap­ták a románok, ami akkoriban még nem sokat rontott a helyzeten, csoda­rabbiban nem volt hiány, teljes gőzzel üzemeltek a jesivák, majd’ minden utcára jutott egy zsinagóga, a központ­ban domborítottak a zsidó művelődési házak, színházak, kóser mészárszékek, valamint ekkoriban született Csernovciban Paul Celan, akinek a költői nagyságát már néhányan megközelí­tették… Azután jött a háború, a soá, majd a szovjet, mindegyikben körülbe­lül ugyanannyi köszönet volt, vagyis jó nem történt.

Elindultunk tehát Csernovciba, amely napjainkban ukrán felségterületen talál­ható, hogy a Tranzit című tévémagazin­ban bemutassuk, milyen ma zsidónak lenni a legendák városában. Az első in­formációkhoz éjfél körül jutottam, ami­kor is két suttyó rendőrgyerek megállí­tott az országúton, és nyilván nyerész­kedési szándékkal felhívták a figyel­münket arra, hogy a rendszámot meg­világító izzó kiégett. Szó szót követett, mire kiderült, merre tartunk, zsernyákunk gondolkodás nélkül rávágta, hogy jó kis zsidó hely. Bambán nézhettem rá, mert folytatta: „Tudom én, hogy a zsidók mind hazamentek Izraelbe, de a szelle­mük ott maradt, az egész város abból él, hogy Kelet-Európa legnagyobb bazár­jában seftel. Szépen vagyunk a szte­reotípiákkal, gondoltam magamban, de a fizetést végül is megúsztuk. A csernovci bazár máskülönben tényleg nem mindennapi látvány, ott randevúzik a kelet felé igyekvő szlovák, magyar, len­gyel és isztambuli bóvli a nyugatra szánt, távol-keleti hamisítású hájtek háztartási elektronikával. Szomorúan jelenthetem, hogy az ottani zsidóknak semmi közük ehhez a bizniszhez.

A három maradék

Az első zsidóval – bármily különös is – a zsinagógában találkoztunk: pajesza volt, kalapot és kaftánt viselt, és mind­ehhez lehetett vagy huszonkét éves. „Kevesen vannak, de komolyan veszik magukat” – futott át az agyamon, s csak akkor fogtam gyanút, amikor megszólí­tottam és egy szót sem tudott oroszul. A kollégájával együtt egy jeruzsálemi jesivából zavarták őket Csernovciba, hogy az őszi ünnepek idején segédkez­zenek a derék, de a foglalkozásához képest alaposan aluliskolázott rabbi­nak. Noih Kofmanszkij, mert így hívták a rabbit, őszes szakállát sűrűn simogat­va nyilatkozott a hazai közszolgálati­nak, mellesleg kivételesen hálás interjú- alanynak bizonyult: intelligens, gyors és szellemes válaszai hallatán tudtam, hogy a kötelező penzumnak legalább a felét már leforgattuk. Utána, privátim, még megtudakoltam tőle, hogy mégis, hol csoportosul a többi zsidó, ha sábeszkor csak tíz-tizenöt öreg látogat a zsinagógába, mert azért az ünnep bejö­vetele előtt jó volna előkeríteni a neve­zetes írót, Joszif Burgot és néhány más világi személyiséget. Kofmanszkij, aki addigra már olyan bizalmas viszony­ba került velem, hogy megmutatta, ho­va illik elhelyezni a zsinagógának szánt támogatást, felvilágosított, hol lehet akut fertőzés veszélye nélkül étkezni a városban, valamint elárulta, hogy a kaf­tánja nem is igazi, hanem a Május 1. Ruhagyár terméke, szóval, amikor a többiek felől érdeklődtem, tekintete gunyorosra váltott, és tudatta velem, hogy a szombat miatt ne aggódjak, azok ott ugyanolyan szombatszegő ál­zsidók, mint jómagam.

A nemrégiben reprivatizált zsidó kultúrotthonban másnap valóban lá­zasan szegték a szombatot. Joszif Burg, a jiddis nyelvű irodalom utolsó mohikánja az irodájában éppen sajtó alá rendezgetett valamit, továbbá a gyógyszersegélyért folyamodók hadát irányította a megfelelő szobába. Gyor­san tisztázódott, hogy itt ő a három ma­radék őscsernovci egyike, s mint ilyen, a legmegfelelőbb interjúalany; teljesen felesleges volt arra az álrabbi Kofmanszkijra pazarolni az időnket, mond­ta, mert ő csak egy fizikus, aki a helyi hadiipar felszámolása után ébredt rá, hogy egy rabbi veszett volna el benne, ha nem eszmél idejében. Egy emelettel lejjebb a zsidó önsegélyező egylet el­nöke, Efim Piszarenko fogadta a klien­seket, akik háborús történeteket me­séltek neki a csernovci gettóvilágból, amire ő körülményesen kifejtette, hogy népünk eddig is sokat szenvedett, de a megpróbáltatások még nem értek vé­get, mert az energiaárakat újra emelik, egy nyugdíjból cirka húsz kiló cukorra futja, a kassza pedig tök üres, egy fillér segélyre nem futja. Elmesélte, hogy ami­óta mindenki kivándorolt, „az összes ma­gatehetetlen nyugdíjas rájuk maradt”, és hiába ingyenkonyha, ápolónők és nyugati segélyek, az egyetlen reális cél­juk, hogy Csernovciban zsidó ne haljon éhen és fagyjon meg a télen. Kímélet­len kontraszelekció; aki életképes: el­menekül, aki nem: marad, és az eltávo­zok semmit sem tesznek az otthon ma­radottakért. Az egyre gyérülő nyugati segélyekkel főleg használt ruha érke­zik, amivel nem sokra mennek. A né­metek is csak egyszer küldtek pénzt a háború kárvallottainak, azóta semmi.

Mindenki kivándorolt, tehát maradt hatezer

A földszinti irodába este jutottunk csak be, ott mintha tartották volna a szombatot. A kamera körül rögtön nagy lett a nyüzsgés, hirtelen mindenkiről ki­derült, hogy igen fontos szervezet képvi­seletét látja el, s nagy hiba lenne meg­fosztani magunkat a nyilatkozatuktól. Egyedül Ira Bojka, a vasárnapi iskola igazgatója nem nyomult, mert éppen faxolni próbált Berlinbe Dalos György­nek. Kiderült, hogy hazánk jeles kultúrintézet-igazgatója valamikor járt Cser­novciban, valamivel elbájolhatta a he­lyieket, és azóta nemzeti hősként tartják emlékeztükben. A kamera jelenléte te­hát egy pillanatra elhomályosította Da­los dicsőségét, beszélgetőtársaim, Glikstern, Berg és a többiek – ki az izraeli információs központtól, ki a Szohnuttól, ki önmaga képviseletében – egymás sza­vába vágva magyarázták, hogyan is van ez a dolog a kivándorlással, miért lehetsé­ges, hogy még mindig hatezernél is több zsidó él Csernovciban, amikor papírfor­ma szerint már mind kivándoroltak.

Ira estére meghívatott bennünket Ro­za Lvovnához, aki saját elmondása sze­rint az utolsó csernovci zsidó, mert az a nagyképű Burg sem tősgyökeres, az ő szülei is csak valamelyik környékbeli faluból költöztek fel. Itt végre nyugod­tan beszélgethettünk Irával is, mert az öregasszony kotnyeles volt ugyan, de legalább nem tolakodóan izgága, mint a hivatalnokok az irodában. A rejtély végre tisztázódott: úgy utazhattak el Csernovciból Izraelbe többen, mint ahányan eredetileg a várost lakták, hogy valamilyen kideríthetetlen oknál fogva, talán a város zsidó hagyományai­ra való tekintettel, innen hamarabb kaptak kivándorlási engedélyt a zsidók, mint a Szovjetunió bármely más váro­sából. Ezért az egész birodalomból fo­lyamatosan költöztek be, majd szivá­rogtak ki az óhazába a zsidók. S hogy miért olyan nagy cucc őseredeti csernovcinak lenni? Hát éppen ezért, mert a bukovinaiak mind Izraelben élnek, saját lapot adnak ki jiddis nyelven (Ro­za Lvovnának alanyi jogon jár), a jelen­legi pár ezer csernovci zsidó mind olyan betelepült, aki bénázott, és nem volt ké­pes kikavarni magának a kitelepülő-vízu­mot. Hát szóval így.

Akik viszont maradtak – mondja Ira -, igen intenzív zsidó életet élnek, és mint­egy osztódással szaporodnak. Kinél ne kerülne elő Csernovciban egy zsidó dédi vagy üki, akire hivatkozva be lehet íratni a gyereket a környék legszínvona­lasabb iskolájába, ahonnan a pulya rá­adásul komplett zsidóként kerül ki? A szülő Ukrajnában úgysem tud mást biz­tosítani a gyerekének, legalább ad neki egy esélyt egy választási lehetőséget. Ebben a városban zsidónak lenni egyáltalán nem kínos, nem kell rejtőzködni, a gyerekek büszkén vállalják a zsidósá­gukat. Antiszemitizmus újabban csak egyetlen téren tapasztalható, a gazdasá­gi életben: egy olyan országban, ahol gyakorlatilag senki sem fizet adót, külön figyelmet fordítanak a zsidó származású üzletemberekre, akiknek – szerintük – mindig van miből tejelniük az államnak.

Már megint ezek a sztereotípiák, jutott újból eszembe. Lehetséges lenne, hogy bennünket nem egy mezei rendőr akart levenni a kiégett izzóért, hanem maga az ukrán állam, vagy legalábbis az a ré­sze, mely kívül esik Csernovcin? Mind­egy, úgysem fizettük ki, mint ahogy le merném fogadni, hogy ezek a vállalko­zók sem fizetnek több adót attól, hogy rájuk szállt a helyi APEH. Végső esetben elmennek, mint ahogy mi továbbálltunk egy határral. Persze ez a Csernovcin kí­vüli Ukrajna nem ismerheti azt a szen­tenciát, amit Kofmanszkij álrabbitól hallottam: „Azok a helyek áldottak, ahol zsi­dók laknak, ahonnan a zsidók menekül­nek, azok a helyek gyűlöletesek az Úr szemében.”

Címkék:1996-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Kihalóban

Marosvásárhely A 76 éves Sauber Bernáthnak huszonhárom rokona vált Auschwitz áldozatává. A de­portáláskor az orosz fronton volt mint munkaszolgálatos. Amikor...

Délidő Pozsonyban

A bratislavai hitközséget nem jelzi tábla, az idegen akkor is könnyen elsétál a Kecske utcai, alacsony ház előtt, ha észreveszi...

Close