Csak személyes élményeimből tudok dolgozni

Fehér azon kevés festőink egyike, akinek képeit Európa-szerte kiállítják és meg is vásárolják a nagy gyűjtemények. Szerencsére a művész nem feledkezik meg Budapestről, legutóbb éppen a Vadnai Galériában tekinthettük meg munkáit. Legfőbb témája változatlanul a zsidóság.

Kiállítását Izrael nagykövet­asszonya, Judith Varnai-Shorer nyitotta meg.

Képeivel a múzeumok és gyűjtemé­nyek mellett különböző magángaléri­ákban találkozhat a közönség. Ez azt jelenti, hogy egyetlen galéria mellett sem kötelezte el magát?

Nekem a szabadság mindennél töb­bet jelent. Külföldi nagynevű galériások Svájcban és Németországban, köztük a kölni Krings, Ernst, aki Kabakovot is segítette annak idején, kínáltak exklu­zív szerződést, de bármennyire is csá­bítónak tűntek ajánlataik, soha nem fogadtam el azokat. Ehhez az alapelvem­hez Magyarországon is ragaszkodom.

Volt arra példa, hogy valamelyik galériában nem állított ki, mert nem ta­lálta megfelelőnek a színvonalát?

Persze, főleg a rendszerváltozást követő években, amikor egyre-másra nyíltak a galériák, és a csecsebecséktől kezdve az antikvitáson keresztül a kor­társ művekig mindenfélét árultak, épp ezért nagyon sok közülük nem rendel­kezett határozott arculattal. Ha ilyen ga­léria keresett meg, kénytelen voltam nemet mondani.

– De szerencsére nem mindegyik volt ilyen.

Valóban, a kilencvenes évek köze­pén megkeresett a Várfok Galéria tulaj­donosa, Szalóky Károly, és egy-két év­vel később ezt már kiállítás is követte, de kizárólagos jogokat neki sem tud­tam nyújtani. A másik szempont egy kezdő galériánál, hogy tudom, ha ott ki­állítok, azzal nagyban segítem az indu­lásukat, hiszen a pályakezdő tehetsé­ges fiatalok mellett fontosak a húzóne­vek, amire a nagyközönség bejön. Ez a helyzet a Vadnai Galériánál, amelyiket egy kedves fiatal házaspár igazgat, és akiknél a pályakezdő fiatalok mellett Bak, Hencze, Haraszty és Keserű mellett én is kiállítok majd a jövőben.

Hogyan készül egy kiállításra? Ki­mondottan arra festi a képeit, vagy a már kész alkotásokból válogatja össze az anyagot?

Általában az utóbbi eset az igaz. Amikor megismerem a galéria alapraj­zát, falfelületei méretét, magam dön­töm el, mit viszek oda a munkáimból. Bár vannak kivételek, például legutóbb egy holland galéria felkért kisebb mére­tű pasztell képek kiállítására. Ilyenek nem voltak a műtermemben, de mivel időben, másfél évvel előtte szóltak, el tudtam készíteni az anyagot.

Köztudott önről, hogy nagyon ter­mékeny művész. Ez számokkal kifejez­ve mit jelent?

– Körülbelül ötven darab, nagymére­tű, 2×2,5 méteres képet egy évben. De ez nem azt jelenti, hogy egyfolytában, éjjel-nappal festek, hanem azt, hogy a festésre szánt időt nagyon intenzíven töltöm el. Van úgy, hogy hónapokig nem dolgozom, de amikor összegyűlik hat-hét képterv, és leutazom Tácra a műtermembe, pontosan tudom, mit fo­gok festeni, mert előtte a fejemben ad­digra mindent pontosan, milliméterről milliméterre elkészítettem. A vászon előtt aztán már folyamatosan dolgo­zom, de ez már csak technikai feladat. Számomra az igazán izgalmas, amikor kigondolom a képeimet.

A sok-sok festmény között, a Holt­tengeri emlék című képénél az egyik alak, a felesége lelép a vászonról és ember nagyságú fémkontúrként is meg­jelenik. Mikor fordult a figyelme a fém­szobrászat felé?

Az ötlet 1990-ben jött, amikor a Ve­lencei Biennálén egyedüli művészként képviselhettem Magyarországot. A pavi­lon nagy, üres középső részét kár lett volna kihasználatlanul hagyni, és Néray Katalin – a Magyar Pavilon kormánybiz­tosa – az átriumos részben egy plaszti­ka készítésére kért fel. Szünet nélkül azon gondolkodtam, hogy mit tudnék oda alkotni. Egyik reggel, amikor föléb­redtem, megszületett a terv, ami annyi­ra nyilvánvaló volt, hiszen a képeimen lévő átrajzolt figurákat kell csupán a kartonokra kimásolt alakokkal térbe helyeznem! Leutaztam Dunaújvárosba, és a Dunaferrnél, egy lézeres berende­zés segítségével kivágták acéllemezből a Vasrajzok című szoborcsoport. Ezekről a művekről az ART magazin ké­szített néhány fotót a Hősök terén, amit aztán a Biennálé előtt le is közöltek.

– Valamikor egyértelmű, hogy ki a képének modellje, hiszen ott van a cí­mében, de mi a helyzet, amikor egy olyan képaláírást látunk például, hogy Fatörzsön cigarettázó férfi, vagy Kis­fiú? Ilyenkor kiket fest meg?

Csak személyes élmény alapján tu­dok dolgozni. Ezért a képeken leggyak­rabban azokat a személyeket idézem meg, akik az életemhez tartoznak, ab­ban szerepet játszottak vagy játszanak. Ilyenek a hatvanas évek családi fotói alapján készült képek, mint mondjuk az a ballonkabátos férfit ábrázoló kép, amit a kérdésben említett, és az apóso­mat ábrázolja. Az a sorozat viszont, amelyikbe a Siratófal és a Kisfiú is tar­tozik, egy a közelmúltban átélt élmé­nyemből keletkezett. Tavaly volt Dávid fiamnak a bármicvója, és azt kérte tőlem ajándékba, hogy utazzunk el Iz­raelbe. Azelőtt soha nem voltam Izrael­ben, pedig mindig is terveztük, felesé­gem szinte egész rokonsága kinn él, de valahogy mindig halasztódott az uta­zás. Peszách táján viszont fölkereke­dett az egész család, és fantasztikus tíz napot töltöttünk el ott. Az utat szoká­somhoz híven végigfényképeztem, és el is készült legalább nyolcszáz felvé­tel. Ezekből az egyik, amikor családom tagjai a Siratófalnál imádkoznak, a má­sik pedig a chaszid kisfiú, aki különös mozdulatával keltette föl a figyelme­met. Ez az egyben védekező és támadó mozdulat a zsidók több ezer évét, a zsi­dóságnak a történelem folyton változó eseményeire való reakcióját idézte föl bennem, ott Jeruzsálemben.

Nem merült föl önben soha, hogy alijázik?

– Az 1970-es években Scheiber pro­fesszor és mások nagyon szerették volna, hogyha kivándorolok. Minden meg is volt szervezve, lett volna, aki fogadjon, sőt műterem is várt volna rám, de én mégsem tudtam kivándorolni. Egyszerű­en azért, mert rádöbbentem, a diaszpó­rában való létezés legalább olyan fon­tos, mintha egy zsidó Izraelben élne. Ez a felfogásom abban az időben sokak szemében érthetetlen volt, de aztán az idő engem igazolt. Sok akkortájt alijázott művész költözött azóta vissza Euró­pába, Amerikába. A tavalyi izraeli élmé­nyeim ennek ellenére egész életemre meghatározóak lesznek. Az a történelmi atmoszféra, azok az energiák, amelyek ott sugároznak és már a repülőtéren ma­gukkal ragadtak, vagy azok az érzések, amelyek ez alatt a tíz nap alatt hatalmuk­ba kerítettek; ilyet azelőtt soha nem ta­pasztaltam. Soha nem fogom elfelejteni azt, amikor Jonatan Ben Uziel sírjára borulva imádkoztam és egyszer csak úgy éreztem, hogy pulzál a sír. Hihetetlen, de számomra élővé vált a holt anyag. A másik nagyon fontos dolog, hogy láthat­tam az izraeli nép életerejét, azt, hogy a sok különböző országból bevándorló zsidó révén valóságos genetikai robba­nás következik be, amely hatalmas energiákat és tartalékokat rejt magában.

Élete szinte minden pillanatát le­fényképezi. Ezeken a fotókon azonban nagyon ritkán következik be az. ame­lyik az újabb festményein viszont gyak­ran. Jelesül, hogy ha a fotón ha valami bemozdul, az az ember. Az Ön festmé­nyein azonban mindig a háttér mosódik el és az alakok élesek.

– Az a kis pont, amit a megszületé­sünkkor elfoglalunk a világból, lassan megmozdul, elkezdi élni az életét, és eltölt egy időt a Földön, amely egy na­gyon kicsiny időszakasz. Ezt a régebbi képeimen az átrajzolt emberekkel tud­tam megjeleníteni, úgy, hogy a létezés elhagyását, annak pillanatait a csupán kontúrjaiban megjelenő alakokkal áb­rázolom. Az embert átjárja a fény, a víz, az erdő. Létünk áttetszőségét ma­ga a természet is gyönyörűen fejezi ki, hiszen a molekulák nagy része, amiből felépülünk, az víz. Noha az új koncepcióm szerint a figurák már nem körvonalaikkal, hanem teljes testi va­lójukban jelennek meg, a mögöttük el­suhanó táj ugyanarra hívja föl figyel­münket, az idő és az emberi létezés viszonyának újra meg újra történő át­gondolására.

Böröcz László