Concerto gitárra és bőröndre

Írta: Anri Kiszilenko - Rovat: Archívum, Irodalom

Elképzelni sem tudtam volna, hogy ez az ember mégiscsak táplálkozik. Beto vézna alakja annyi­ra anyagtalannak tűnt, hogy úgy éreztem, ha meg akarnám érinteni, kezem keresztülhatolna testén, s ujjaim csak a lelke rezdüléseit tapintanák ki. Mintha ez a gótikus szobrokra emlékeztető, mámoros fővárosi próféta rég megszabadult volna földi teste körvonalaitól, átköltözött egy másik, nem euklidészi térbe s ez korlátlan szabadsággal és kivételes jogokkal ruházta fel. Míg gyerekek voltunk és városnegyedünk féltő anyaként rejtegetett minket a hátsó udvarokon, betonokon, betonozott verandákon és pincék barlangjaiban, gyermeki kegyetlenséggel bántunk Betóval. Úgy bántunk vele mint egy hatalmas, ide-oda forgatható bűvös kockával: észrevétlenül ragasztót nyomtunk a zsebébe, köpő­csőből lövöldöztünk rá, utánoztuk fontoskodó motyogását és kacsázó járását, sokszor halálra riasztottuk az orra alatt eldurrantott petárdával. Beto sohasem sértődött meg, sőt, még hálásnak is mutatkozott azért, hogy környezete legalább ily módon igazolja létezését. Ez persze nem jelentette azt, hogy minden fenntartás nélkül elfogadta kamaszbandánkat: némelyikünkre mosolyogva, derűsen tekintett, másokra bosszú­san, sőt haragosan, de akadtak olyanok is, akiket szinte felnyársalt a pillantásával. Az volt az érzésem, hogy a születésünk előtti időkből ismer minket, és már réges-rég kiolvasta génjeinkből életünk további folyását.

Gimnáziumi éveinkben Beto sok megpróbáltatáson ment keresztül. Jámborsága miatt kiválóan alkalmasnak találtuk arra, hogy közvetítsen a környékbeli kompánia egyre bonyolultabbá váló szerelmi sokszögeiben. Ezt a hálátlan feladatot Beto a kellő mártíromsággal teljesítette is. Nem egyszer és nem kétszer esett meg, hogy amikor túllépte az illendőség határait, a sarjadó bajszú ifjoncok leosztottak neki egy-két figyelmeztető pofont. Ez ügyben nem éreztünk különösebb lelkiismeret-furdalást, hiszen Beto ugyanolyan szerves része volt környezetünknek, mint a többi ember, a házak és a fák. Azokban az években pedig mi mindent ellenségnek tekintet­tünk, mindent, a természettől kezdve egészen Betóig.

Esténként, mikor a téren ücsörögtünk és mohón szippan­tottuk első cigarettáink füstjét s első csókjainkat csókol­tuk, Beto nyitott ablakából gyakran különös zene szállt felénk. A szaggatott, logikátlan, egyenetlen hangok zavartak, és sértették az akkori bálványaink dübörgő ritmusaihoz szo­kott hallásunkat. Időnként Beto kiment az erkélyre, úgy állt ott hosszasan és mozdulatlanul, mint egy kint felejtett tévéan­tenna.

EGYIK ESTE BETO VÁRATLANUL meghívott minket magához. Leültünk a keskeny szobában a pad­lóra, csak ő maradt állva a nagy teljesítményű, ezüstösen csillogó zenegépe mellett, melyről addig még soha nem beszélt. Beto arca alsó felével ironikusan mosolygott ránk, a tekintete pedig elsiklott fejünk felett, és az éjszakai égboltot kémlelte.

Attól kezdve gyakran feljártunk hozzá, hallgattuk a zenéjét. A gitár hullámzó dallama észrevétlenül a hatalmába kerített. A szaxofon távoli sírása hosszan elgondolkodtatott. A trombita véget nem érő vallomása serkentette vérünket. A fuvola félszeg suttogása és a zongora hangja minden ok nélkül elszomorított.

Beto csukott szemmel hallgatott, arcjátéka a dallam min­den egyes hajlását, a láthatatlan kotta minden egyes hangját követte. Ujjai képzeletben minden hangszert megszólaltat­tak. Szinte láttuk ezeket a nem létező nagybőgőket, dobokat és trombonokat Beto univerzummá tágult szobájában.

Ő maga soha sem járt szolfézsra, és soha életében nem vett még egy tisztességes hangszert a kezébe. Csak egy ócska, rekedt gitárja volt, egy elvált anyja és egy elsőéves egyete­mista nővére, aki szintén velük élt. Egy nyugdíj és egy ösztöndíj… Viselkedése és beszédmódja elárulta, hogy valamikor biztosan ő is elkezdte az egyetemet, de nyilván nem fejezte be. Egy nyugdíj és két ösztöndíj… Beto akkoriban a közeli fűrésztelepen dolgozott.

Az iskolából hazafelé jövet néha láttuk, amint a telep udvarán kezeslábasban, elrongyolódott kesztyűben, görnyedten és mogorván cipelte a farönköket, és a többi segéd­munkással együtt szitkozódott. A fűrészgép visítása láthatat­lan kámzsát borított a fülükre. Időről időre a medencékben, ahol a rönkök áztak, elszabadult a gőz, s ilyenkor a sziszegés szinte szétmorzsolta az ember agyát. Ekkor odaveszett a fuvola- és zongorahang, a trombita vallomása és a gitár hullámzó dallama. A téli szél szerteszét fújta a forgácsot a daruk vaskos talapzata között.

Beto környékbeli kortársai ez idő alatt kutyáikat vagy kollegináikat sétáltatták, a diákok hagyományos ünnepeit ülték, vagy életük első autóját járatták be. Beto, bár csak felületesen ismerte ezt a társaságot, mégis meghívta őket. Meghívott minket is, a brigádja tagjait és egykori osztálytár­sait. Az esküvő nem volt fényűző, de sokan voltunk és jól éreztük magunkat. A menyasszony könnyein át mosolygott, a vőlegény pedig annyira komoly ábrázattal ücsörgött, hogy az embernek nevethetnékje támadt már csak a nyakkendője látványától is. A lány is a szomszédságban lakott. Szülei elváltak, ő maga pedig már túlesett egy nagy szerelmen és egy életre szóló csalódáson, vagy húsz átmeneti hódolón, egy diszkrét abortuszon és néhány – ha lehet még diszkrétebb – öngyilkossági kísérleten. Beto mindezzel tisztában volt.

A két kis ikerlány úgy ragyogta be a negyedet, mint a napsugár. A két kis mackó mindnyájunk szívébe belopta magát, és még a legkilátástalanabb szkeptikusokat is jókedv­re derítette. A gyárban mindenki meghívta Betót egy sörre, és elvárta, hogy felkérjék „keresztapának”. A férfiak vere­gették a vállát, az asszonyok kacéran mosolyogtak rá. Betót nem nevezték többé „tejbetöknek” és „mulyának”, hanem úgy kezelték, mint egy ikerpár apját, méltó partnert egy vasárnapi triktrak-játszmára és megfelelő társaságot egy po­hárka törkölyhöz.

AZ IKERLÁNYOK SÍRTAK és nőttek, rosszalkodtak és gyarapodtak… Az árak viszont – igaz kevesebb lármával – egyre emelkedtek. Beto másodállást vál­lalt. Késő este járt haza, és ilyenkor még az utcára is kihallat­szott a felesége ideges sipítozása. Később, miközben mi a park sötétjében első barátnőink testét fedeztük fel, Beto ab­lakából különös zene szűrődött ki.

Beto egyre gyakrabban üldögélt velünk a parkban munka után. Tudtuk, hogy a nővére férjhez ment és elköltözött, anyja pedig meghalt. Igyekeztünk elvonni a figyelmét minderről: zenéről és könyvekről beszélgettünk, a gyárról és a jövőről, a Vitosa csúcsairól és az árakról. Vitatkoztunk, és a sűrű éjjeli sötétben sok minden világossá vált előttünk. Azután mi hazamentünk, ahol anyáink már vacsorával vártak minket, ő pedig még ott maradt, és cigarettája parazsa még sokáig meg-megvillant a homályban.

Az idő egy bűvész merev fontoskodásával lerántotta rólunk a gyermekkor burkát. A földrajzórákon tanult négy világtáj csupán szánalmas váznak bizonyult az utaktól és keresztutaktól behálózott világhoz képest. A sors még engedett nekünk néhány hónapot – épp annyi időt, hogy elhitesse velünk, hogy önállóak vagyunk -, azután pedig jó juhászhoz illően, egy távoli gazda által meghatározott akol fele terelt. Beto teljesen kiment a fejünkből. Néha kis időre feltűnt a régi negyedben, mely tudatunkban már nem az univerzum szerepét töltötte be, hanem sokkal inkább egy poros befőttesüveg képzetét keltette bennünk. Fiatalok voltunk és szabadok, a legkülönfélébb célok felé iramodtunk, elértük, majd elhagytuk ezeket, esetleg elmentünk mellettük, de így vagy úgy, napjaink telis-tele voltak eseménnyel, öröm­mel és bánattal, melyek egy bizonyos idő elteltével nevet­ségesnek fognak majd tűnni, sok-sok év után pedig úgy emlékszünk vissza rájuk, mint az élet legfontosabb pilla­nataira. Beto csak egy kis távoli, rongyos folt maradt az emlékezetünk legalján.

Lassacskán elpárolgott ifjonti optimista lelkesedésünk, mint ahogy elillant erőfeszítéseink verejtéke is, csupán egy csepp sós utóízt hagyva maga után. Közülünk néhányan rögtön az iskola vagy a katonaság után munkába álltak. Ezek a fiúk, akik nemrég még büszkék voltak önálló keresetükre és legényi függetlenségükre, ma már nem a diszkókban és sörözőkben iszogattak, hanem egyszobás dobozlakásaikban, szüntelen gyerekbömbölés közepette pofozták feleségeiket, azokat, akiket még nem is olyan rég bűbájos, Madonna-frizurás csitrikként ismertek meg, mára viszont ők is beálltak a kócos, pongyolás házi­asszonyok népes seregébe. A többiek, akik még néhány évet a főiskolákon töltöttek, továbbra is a szüleik lakásában húzódtak meg, riadt, harmincéves gyermekekként, akiknek nagyvonalúan megengedik, hogy megtartsák mozira és fagy­laltra a fizetésnek csúfolt nyomorúságos kis juttatást.

Ekkorra már én is családot alapítottam, elvégeztem a jogi egyetemet, és egy kis vállalatnál dolgoztam jogtanácsosként. Esténként, munkából jövet szoktam találkozni Betóval. Továbbra is ugyanolyan különösnek és földöntúlinak tűnt. Minden este az ő gitárjátékától zengett a kis mellékutca. Ezek az éjszakai szerenádok rendszerint ádáz családi küzdelembe torkolltak.

A válás után a lakást és a gyerekeket az asszonynak ítélték. Egy vasárnap a ház előtt megállt egy taxi, és Beto bepakolta egy szem bőröndjét.

Mi, az egykori kölykök, a mostani harmincas férfiak, elszorult torokkal néztük a kocsi tátongó ajtaját. Soha többé nem ülünk le Beto határtalan szobájában a padlóra, soha többé nem nevetünk táncoló arcvonásain, soha többé nem vitatkozunk Beto eszelős fantáziájának hangjai kíséretében…

Lehajtotta a csomagtartót, megcsókolta a lányait, és felpil­lantva meglátott minket. Felsóhajtott, és megcsóválta a fejét. A taxi elindult.

Beto eltűnt, de még ugyanaznap a gitárja felébresztette a csendes kis utcát. Kimentem a teraszra, és láttam, amint a felesége felkapcsolja az összes lámpát, lázasan futkos a szobák között, és végül riadtan leül a konyhában. A többi szomszéd szintén kidugta a fejét hálószobája ablakán, és döbbenten hallgatták ezt a képtelen, természetfeletti jelen­séget.

A KÍSÉRTETIES ZENE újra és újra felhangzott, néha hosszú kihagyás után, azonban továbbra is megma­radt ugyanolyan varázslatosnak, földöntúlinak és utánozhatatlannak. Az emberek többé nem ugráltak ki hal­latán az ágyból, de abban biztos voltam, hogy az egész városrész az esztelen akkordok szárnyain száll, hétköznapi, félénk vágyai fölé emelkedik, majd valahol messze az égben, csillagbaldachinos ágyban tért nyugovóra.

Betót évek múltán láttuk viszont. A tévében szerepelt. Valószerűtlen, szörnyűséges látványt nyújtott. Haját illedel­mesre nyíratta, gusztustalan, pedánsan megformázott bajuszt viselt, pocakja kigömbölyödött, nyakkendőben és öltönyben feszített. Valahol külföldön nyilatkozott a soron következő koncertjéről.

Az öreg, bölcs városnegyedben azonban ezen az estén is megszólalt a különös zene.

Krasztev Péter fordítása

Címkék:1995-02

[popup][/popup]