Szombat előfizetés 2017

A gyökérember

Írta: Claude Gutman - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Claude Gutman

A gyökérember

Öt évvel ezelőtt Frédéricnek még halvány fogalma se volt a juda­izmusról. Mondhatni, szinte úgy élt, mint egy goj. Pedig ugyanúgy zsidó ő is, akár te vagy én. Sejtelme sem volt ró­la, hogy sábeszkor még az elektromos to­lókocsi használata is szigorúan tiltott, he­lyette a mozgássérültnek magának kell a kocsi kerekét tovább gurigatnia, vagy ha nem megy, hát odainteni az első arra já­ró nem zsidót segítségképpen. Dehogy tudta ő, hogy pészachkor fölösleges két műfogsort használni – egyet a tejes, egyet meg a húsos ételeknek -, elég egyetlen egy, csak éppenséggel használat előtt hu­szonnégy órán át áztatni kell, hogy megtisztuljon minden ételmaradéktól. Fittyet hányt mindezekre a lelkesítő fortélyokra, amelyek annyi gyönyörűséget képesek okozni azoknak az igaz lelkeknek, akik betartják mind a 613 parancsolatot. Frédéric teljesen tudatlan volt a szokásokat és a hagyományokat illetően. Füstölt szombaton is, és semmi sem akadályoz­ta meg benne, hogy bevágjon egy szalámis szendvicset a tejeskávéjához. A fiát nem metéltette körül, és amikor a kölyök meglátott egy sárga csillagot a történe­lemkönyvében, azon tűnődött, vajon mi­ért szeret annyi felnőtt még mindig rablópandúrost játszani.

Frédéric elbliccelte az összes léte­ző, apai és zsidó kötelességét egyaránt. Hogy még tetézze is mindazt, amit megtagadott, egy sikszét vett feleségül, szerelemből, és a lelkiismeret-furdalás legkisebb jele nélkül.

Öt évvel később Frédéric ugyan még mindig fújja a füstöt sábeszkor, ám már görnyyedezik a tudás súlya alatt, nemcsak amiatt, hogy tudja már mind­azt, amit azelőtt, teljes ártatlanságában nem tudott, hanem mert ezentúl a zsi­dóság béklyóját is magával vonszolja. Ha mindezt elárulták volna neki koráb­ban is…! Ma már zsidó migrénje van, zsidó gyomorrontása és persze zsidó orvosa is. Igaz, ez az orvos se képes mást felírni neki, mint Bayer Aspirint vagy gipszkását a gyomorfekélyére. Azóta nem jelenhet meg könyv a „zsi­dóság és bármi” témakörében, amit ne az ő becses személyének dedikálnának, minthogy a zsidotika, a zsidóizmus és a zsidológia avatott nagymestere lett. Vé­leményét, támogatását, cikkét és az alá­írását várják minden olyan ügyben, ahol csakis a jó szívre lehet apellálni. Semmi nem lehet elég zsidós mindaddig, amíg ő az orrát bele nem ütötte. Egyik ülés­szakról a másikra lohol. Azt hangoztatja, hogy a zsidók örökké elnyomottak, és egyedül Istenen múlik, megsokasod­nak-e. És hogy mára Izrael lett – minden realitás ellenére – a világ köldöke.

Ellenszolgáltatás gyanánt térdig jár a mocskolódó levelekben. Ellenségek ve­szik körül, akik nem másért csüngenek a szaván, hogy azonnal lecsaphassanak bármilyen apróságra, amely esetleg nem nyerte el az összes létező zsidó szerve­zet áldását.

Semmi, ami zsidó, nem idegen már tőle – hacsak nem éppenséggel a zsina­gógáról van szó. A vallás iránt Frédéric olyan heves, még saját magának is csak nehezen megmagyarázható averziót táp­lál, hogy egy csöppet se lenne csoda, ha a Mózes-rajongók kiátkoznák miatta. De Frédéric fütyül a vallásosokra: maradja­nak csak meg a maguk kóser konyhájá­nál, kiengesztelődésénél és az egyetlen és kizárólagos isteni szövetségnél.

Az egész folyamat akaratlanul kezdő­dött, a nagyszülei halálának napján. A nagyszülők visszatértek a másvilágra, ab­ba, amelyikbe csakis a hozzájuk hasonló hősöknek lehet bejárásuk.* Magukkal vitték az összes titkos történetüket is. Zsidó történeteket persze, mi mást?

Nem hallotta többé azt a francia-jid­dis, ciripelő muzsikát, ami betöltötte az egész házat, amikor a nagyszülei látoga­tóba jöttek. Nem hallott többé olyan ne­veket, mint például stein-vitch-ski, ame­lyek a többórás csevegés imamalomszerű duruzsolásából újra és újra a felszín­re lökődtek. Nem maradt utánuk sem­mi. Semmi más, mint egy virágos sír, a „se virág, se sírhalom” törvény ellenére. Frédéric szereti a virágokat.

A nagyszülők lakásán elköltött, rövid vacsora után Frédéric-re szállt a követke­ző örökség: két darab fénykép őróla, gye­rekkorából; egy egészen újszerűnek ható sárga csillag, amelyet neki kellett volna vi­selnie, ha nem születik kicsivel később; egy hímzett fejfedő, amelyet a nagyapja temetésén már viselt, valamint fél tucat ezüst kiskanál, amit a nagyanyja már jó­val korábban ráhagyott. Vagyis az égvilá­gon semmi olyasmi, ami emlékezetes.

Frédéric azonban emlékezni kezdett.

Nagymama ficánkoló pontyokat dob egy lavórba, Nagyapa kirántja majd, amikor hazajön. Frédéric egészen közel hajol hozzájuk, hogy leellenőrizze, tényleg nem hallanak-e semmit. Hogy tényleg némák-e. Az asztalra már töltött formában kerültek.

Nagyapa ég a vágytól és a büszkeség­től, amikor végre bemutatnak egy való­di zsidó filmet Franciaországban. A Tó­ra-Tórát, amiről a rádióban is beszél­tek. Nagyapa csalódott arca, amikor ha­zajött a moziból.

Nagymama, amikor az azelőttről me­sél, amikor a németek… A sírástól nem tudja folytatni.

Nagyapa, Nagymama: annyi, de annyi emlék…

Soha nem kellett volna Frédéricnek kipengetnie ezeket az emlék-magvakat. De divat volt az emlékezés. Az egész generá­ciója emlékezett. Természetesen nem Nagyapára és Nagymamára, hanem a sa­játjaikra. És az ő nagyapjukra és nagyany­jukra. Messzire visszanyúltak, egészen az elfeledett nemzedékekig. Akkoriban kez­dődött a versenyfutam az ősökért. Mármint hogy ki találja meg a maga gyökereit elsőként.

Frédéric gyökéremberek gyűrűjében találta magát, akik versenyt lihegtek ab­ban a futamban, hogy ki tud többet és hangosabban beszélni a felmenőiről. Ő, Frédéric, csak az utolsók között kullogott be a célba, de az emiatt érzett bánata tüs­tént eloszlott, amint rábukkant egy elveszettnek hitt emlékképre.

Nagyapa és Nagymama maguk közt jid­disül beszéltek, egész halkan, nehogy a gyerek megértse, és ő akkoriban még azt hitte, a nagyszülei angolul beszélnek.

Sorban bukkantak elő a feledésből az emlékmorzsák, a végén Frédéric össze­hozott belőlük egy egész könyvet. Egy olyan könyvet, ami nem kényszerítette az olvasót se kiabálásra, se könnyezésre.

Egy olyan könyvet, amelyben az első lap­tól az utolsóig másról sem esett szó, mint a zsidó életről, a szörnyűségekről és a németekről. De legnagyobb sajnála­tára a saját életében sem a németek, sem a szörnyűségek nem voltak valósá­gosak. Csupán képzeletének szülöttei, mind. Frédéricnek nem volt olyan sze­rencséje, hogy akkor szülessen meg, amikor a legjobbak éppen eltávoztak. Büszke szeretett volna lenni a felmenői­re, szeretett volna jó pontokat osztogatni nekik. De az őseinek a hírét-hamvát sem találta. Egyszerűen semmit, de semmit.

Hóna alatt az Utazás Zsidóföldönnel, kilincselni kezdett a könyvkiadóknál. Mindig, mindenhova túl későn érkezett. Egy másik gyökérember már megelőzte valamiféle olyan történettel, amely ezer­szer véresebb, mint az övé. Egy igazi, va­lóban átélt történettel. Auschwitz, Gesta­po, ellenállási mozgalom, a deportáltak gyerekeinek árvaháza: a garantált sze­rencsétlenség összes borzongása.

Ráadásul annak, aki nem volt tagja a Traumatizáltak Baráti Társaságának, nem volt semmi jogalapja, hogy tollat ragadjon. Elvégre mi az ő kicsi történetecskéje az övékéhez képest?

Mindezek tetejében kedvezőtlen volt még a korszak is. Frédéricnek ezt a saját bőrén sikerült megtapasztalnia. Jól ment a sora a megtért balosoknak, a ho­moszexuálisoknak, a szovjet disszidenseknek, a felszabadulóban lévő nőknek, az újdonsült apáknak vagy a megbánást mutató terroristáknak. Megvolt minden kiadónak a maga témája és a maga szer­zője, kikezdhetetlenül. Ami a zsidókat il­leti, a bebocsáttatásra várakozók sora egyre csak nőtt – ahogy ez már csak len­ni szokott a zsidóknál…

Nézzük csak, igen-igen, megvan, ez itt van a maga szövege. Lektori bizottságunk nagyra értékelte az Ön érzékenységét a sebek és a fájdalom iránt nem, nem, ne is tagadja! De túl sok, hogy is mond­jam?… túl sok zsidó van már a kiadónk­ban. (Mosoly.) Újabb mosoly, amely azt kívánta jelezni, hogy „nehogy már a szívé­ re vegye, amit mondok. Hiszen tudja, mennyire együtt érzek én magával…”

Egyből két adag kávét dönt le Frédéric, hogy magához térjen.

Makacsul újra és újra beáll abba a sorba, amelynek a végén a sikert oszto­gatják, és közben azt kívánja, bárcsak egy hitsorsosa hirtelen faképnél hagyná a már jól kiépített bázisát.

Végül aztán mégiscsak megtörtént, aminek meg kellett történnie. Az Uta­zás Zsidóföldön ott áll halmokban a boltokban, Frédéric rokonszenvet éb­resztő ábrázata felbukkan a tévé képernyőjén, a neve ott található a legjob­ban fogyó könyvek toplistáján. Frédé­ricnek merő véletlenségből sikerült ki­ütni a nyeregből a pogromot is átéltek generációját. Helyet az ifjúságnak!

Riadója dörzsölte a kezét. Frédéric pedig időnként megdörzsölte a szemét, hogy végre felébredjen, és hogy megkí­sérelje letörölni a könnyeket, amelyek mindig kibuggyantak, amikor erősen gondolt Nagyapára és Nagymamára.

Anélkül, hogy szándékosan törekedett volna rá, hivatásos zsidó lett belőle. Ott okoskodott ezentúl minden konferenci­án. Auschwitz, a Történelem füstbe ment terve? Felér-e egy egész zsidó két féllel? Ha Pis-ről a manökenről kiderülne, hogy zsidó, körül kellene-e metélni? Megannyi csapda Frédéric számára, amelybe bele is lépett rendesen, minthogy nem volt több úti csomagja, csak egyetlen kis könyvecskéje az emlékeiről, no meg az önbizalma, ami abból fakadt, hogy van valami mondanivalója a zsidókról, hi­szen ő maga is zsidó. Jó ürügy!

Frédéric beledúdolta a maga dalocská­ját minden zsidó mikrofonba, ami csak hallható a Herzl-en, az éteri hullámok védőszentjéről elnevezett frekvencián. Újra és újra felidézte az emlékeit, fittyet hányva annak a ténynek, hogy ezen a fer­tályon tulajdonképpen mindenkit csak és kizárólag Izrael érdekel. így vagy úgy, persze. Éljen Izrael, avagy le Izraellel! Frédéric ezért aztán elkezdett Izraelbe utazgatni. Az ő asztala lett a cionizmus minden irányzata, az antiszemitizmus egész története – az antiszemita filmek­kel egyetemben. Az ő vadászterülete volt az összes nyilatkozat is, Balfour-étól kezdve egészen Arafatéig. Frédéric, a fá­radhatatlan; Frédéric, a zsidóság élő lel­kiismerete. Két lábon járó lexikon, aki ta­rolni tudna a Ki Tud Többet Erről és Ar­ról? típusú vetélkedőkön. Akkor hát ide nekem azt a bankot, és salom, a holnapi viszontlátásra!…

Könyvekkel tömte tele az előszobá­ját, jegyzetlapokkal az inge zsebét, az éjszakáit pedig rémálmokkal – az auschwitzi fajtából -, no meg persze nyugtatótablettákkal.

Olyannyira professzionális zsidóvá vált, hogy végül a kiadója figyelemre méltó ajánlattal rukkolt elő. Hogyan is tehette volna meg Frédéric, hogy visszautasít egy ilyen felkérést?!

– Mélységesen megbízom a maga te­hetségében. Vér, könnyek és történe­lem – pontosan ez az, amit a közönség vár magától. Nem akadna esetleg vala­mi a maguk történelmében? Hiszen a népűk annyit szenvedett.

Amilyen tudósember lett Frédéricből, a talonjában sosem mutatkozott hiány históriákból. Ám a nagy történel­mi jelenetekhez semmi kedve nem volt. A zsidók kiűzése Spanyolország­ból, abban az évben, amikor Kolum­busz Kristóf felkiáltott: „Föld! Föld!”, épp olyan kevéssé fűtötte, mint a rette­netes Hmelnyickij véres pogromja, aki olyan nagyon erős volt, hogy százezer zsidót mészárolt le egy csapásra, az ezerhatszáznegyvenes évek táján…

Elég volt belelapoznia akármelyik könyvébe, és máris tapicskolhatott a gyo­morforgató históriákban. Könny és vér – tetszés szerint. Hogy is kezdhetnénk mi, zsidók, egy ilyen múlt után tabula rasát?

Rádöbbent, hogy a Nagymama hazu­dott, amikor azt állította, hogy a zsidó­kat mind megölték, hogy kiirtották az egész népet. Frédéric ugyanis minél többször váltott tábort a jobboldali, vad cionista és a baloldali, ádáz palesz­tinpártiak között, annál több olyan zsi­dóval is találkozott, aki egyaránt meglé­pett a jobb- és a baloldalról. Egyesek­nek tetovált szám volt az alkarjukon, másoknak semmi. Nagymama hazudott – hajtogatta magában, csak hogy kön­nyebb legyen a szíve.

A zsidó körökben elért, kényelmes helyzete megengedte, hogy Frédéric nagy terveken törje a fejét. Hogy tanú­ságot vállaljon mások helyett is. Hogy lehetővé tegye mindazoknak, akik nem kaptak szót, hogy ők is lerakhassák a maguk kavicsát a Történelem útjára. A könny és a vér máris ott folydogált, a magnetofonjától kéznyújtásnyira.

Hetente háromszor ellátogatott ezentúl Mose Grumbhoz. És Mose elmesélte neki az életét. Frédéric eleinte elragadtatva hallgatta. Időtlen időkkel ezelőtt játszódtak ezek a történetek, a századelő Lengyelor­szágában. Mose egy stetlben nőtt fel, azoknak a kis, zsidó településeknek az egyikében, ahová besűrűsödött a zsidó lét. Nyomor, sáros utcák, kézműves­ség, kötelező sabbat, házasságközvetí­tők. Mose mesél neki a gyerekkori ál­mairól és a bátyjáról, aki fejszével vág­ta le az ujjait, csak hogy megússza a katonai szolgálatot.

Az asztalon tea és sütemény. Frédé­ric eddegél, iddogál. A magnetofon du­ruzsol.

Moshe hirtelen nem bírja tovább. Annyira régi, és mégis annyira jelen van ez az egész! Hirtelen feláll, odafut a könyvszekrényhez. Van egy egész polc­nyi vastag, barnába kötött könyve. Rá­bukkan arra, amelyiket kereste. A könyv az ő falujáról szól. Néhány fotó. A zsinagóga, a temető, de főleg nevek: egész oldalakon át csakis nevek. Mind meghaltak, eltűntek, az összes név már csak az ő emlékeiben él. Hét testvére, a nagybátyjai, a nagynénjei, az unoka- testvérei, a barátai, az iskolatársai, a papa, a mama. Mindenki. Mert Hitler csak a lengyelek után jött, akik már az­előtt se szerették a zsidókat.

– Örültek a lengyelek… Valaki elvé­gezte helyettük azt a munkát, amit ők maguk nem mertek megtenni.

Sírva fakad, a Mose. Nem bírja abba­hagyni.

  • Egyedül én maradtam életben. Egyes-egyedül. Fel tudja ezt fogni?

Frédéric nem tudja.

  • Azért mentem el a falumból, mert majdnem éhen haltunk, és mert kom­munista lettem, és ezért elzavartak onnan. Soha nem láttam viszont az enyéimet. Később oda, a temetőnk helyére egy nyilvános vécét építettek. Érti? Egy vécét!

Frédéric már nem figyel oda, nem ér­ti, nem is hallja, mit mond Mose. Nem akarja se meghallgatni, se megérteni. Egyedül a magnószalag jegyzi meg a ré­gi idők panaszszavát.

Éjszaka az íróasztalánál ülve, az alvó ház nyugalmas csendjében Frédéric új­ra meghallgatja az egészet. Többórányi magnószalagot kell átrostálnia, (nevetés)

  • Maurice Friedmann ezt jobban el tudja majd mesélni magának. A pártsej­tünk futballcsapatnak álcázta magát. És az első meccsen már méltó ellenfelünk akadt: a helyi rendőrőrs válogatottja. Hű, micsoda rúgások voltak ott!

De ha tényleg akar találkozni Friedmann-nal, akkor csak siessen! Nagyon beteg, azt mesélte a felesége. Lehet, hogy a jövő hetet már meg sem éri. Si­essen, fiatalember!

  • És mit kezdhetek én most mindez­zel? Ki tudná elolvasni mindezt, a jiddi­sül írt könyveimet? Senki nem érti már. Senki nem akarja lefordítani őket. nem hozna eleget a konyhára. De ha tudná, hány meg hány remekmű fog így elpusz­tulni… Beszéljen erről, nagyon kérem, beszéljen erről is a könyvében! Maga lesz a mi élő emlékezetünk. Mentse meg a könyveinket a pusztulástól! Hogy ne pusztuljanak el másodszor is!

  • Jöttek a kozákok. A kardjukkal le­vágták a nagyapám szakállát. A bőrt is vitték a szakállal együtt. Szörnyű. De azért élnünk kellett tovább.

Frédéric nagy műve lassan tekeredett egyik orsóról a másikra. A szalagok azonban megakadályozták, hogy a sa­ját élete levegőjét szívja. Lassanként teljesen átitatta bőrét a hajdani gettó, mások elpusztult életének a szaga. Fré­déric nem tudott többé mosolyogni. Le­het még életnek nevezni az olyat, ami­ben mások halálát éli át?

Nem volt már értelme Mose Grumbbal beszélgetni. Frédéric leült az asztal­hoz, megnyomta a magnetofon nyomó­gombját, és az öregúr magától emlé­kezni kezdett. Amikor hazaért, Frédéric csak felhalmozta az elkészült szalago­kat, de már meg sem hallgatta őket. A nagy mű kútba esett.

Frédéric kiadója egyre hangosab­ban fenyegetőzött, pert helyezett kilátásba. Mit lehetett volna erre válaszolni? Hogy ő igazán összeszedte minden erejét, meg hogy végigsírt ennyi meg annyi elrontott életet? Jó, rendben, de mi lesz a munkával?

Nehezen, de végül sikerült kompro­misszumos megoldást találni.

Frédéric újra fogta a magnetofonját, és újra kérdezősködni kezdett. Hetente kétszer asztalhoz ült egy zsidó család­nál. Kóstolgatta az ételeiket, összehasonlítgatta a különböző fogásokat, ne­vetgélt, viccelődött, majd távozott.

Egy esztendővel később megjelentet­te A zsidó konyha kalauza című mun­kát, és attól fogva szaktekintélynek szá­mított e témában.

A könyvet Mose Grumbnak ajánlotta. „Mindössze ennyit sikerült megmen­tenem a feledésből. Nagy szégyen?”

Pécsi Katalin fordítása

* Az eredeti szövegben: „Walhallába”, amely a skandináv mitológia szerint a hősöknek fenntartott túlvilág.

Címkék:1999-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Gutman újabb “kavicsához”

Gutman újabb „kavicsához” Claude Gutman véletlenül került a kezembe néhány évvel ezelőtt, és első olva­sásra elbűvölt. Erősen önironikus, mégis érzelmes...

Dán Págisz versei

    Jövők Az a nagy hal, aki Jónást partra köpte, azóta Semmit se nyelt már le. Próféták híján beleiben,...

Close