Bűnös vagy bűnbak?
Ez év október 21-én az ENSZ közgyűlése határozatban szólította fel Izraelt a terroristákat távol tartani hivatott biztonsági kerítés, a „fal” lebontására. A javaslatot a palesztinok kezdeményezték, végül forma szerint az EU-országok nyújtották be, miután sikerült kiegyezni az arab országokkal abban, hogy a szövegbe belefoglalják az öngyilkos merényletek elítélését és elhagyják követelésüket a Hágai Nemzetközi Bíróság bevonásáról. Az ekképp „politikailag korrektté” varázsolt szöveget csupán négy ország utasította el: Az Egyesült Államok és két „csatolt része”, valamint Izrael.
Ha Európában valamikor ilyen ádáz gyűlölet állított szembe egymással két népcsoportot, a háborúság rendszerint etnikai tisztogatásba torkollott. Ilyen volt a görög-török „lakosságcsere” 1920-ban, mintegy tizenöt millió német kitelepítése Kelet-Közép-Európa országaiból 1945-ben, vagy félmillió szerb exodusa 1996-ban a horvát hadsereg által visszafoglalt Krajinából. Az európai közvélemény e tisztogatások fölött hamar napirendre tért: szó sincs arról, hogy ma bármely mértékadó fórumon követelnék például a Horvátországból elmenekült szerbek „visszatérési jogát”.
Izrael nem elüldözéssel, hanem a viszálykodók fizikai szétválasztásával próbálja mérsékelni a konfrontációt, ám európai részről semmilyen megértésre nem számíthat. Európa gyakorlatilag nem ismeri el Izrael jogát az önvédelemre: a terrorista merényletek után az EU önmérsékletre szólítja fel Izraelt, a terrorszervezetek infrastruktúráját célzó támadásait az európai média „megtorlásnak” nevezi, a terroristák távol tartását szolgáló falat az európai média úgy ábrázolja, mint amely egyedül a palesztinok nyomorgatásának és megalázásának eszköze. Európai politikus szájából nem hangzik el olyan mondat, hogy Izraelnek joga van megvédenie polgárait – amit Bush elnök már nemegyszer leszögezett. Európai politikusok a konfliktus megoldásának kizárólag békés eszközeit ajánlják: a katonaság visszavonását, a területek zárlatának feloldását – olyan eszközöket tehát, melyek nem a (gyakorlatilag nem létező) palesztin békepártot erősítik, hanem a zavartalan szervezkedési lehetőséghez jutó terroristáknak kedveznek.
A fal nyomvonalának meghúzásakor valóban elkerülhetetlenek a konfliktusok, hiszen itt épp azt a feladatot kellene megoldani, amelyen eddig minden béke-megállapodás elbukott: a két nép közötti határ kijelölését. A külvilág azt követeli, hogy – ha már eléggé el nem ítélhető módon egyáltalán van – a fal pontosan az 1967-es háború előtti határvonal mentén haladjon. Ez azonban, harminchat évvel később, lehetetlen, hisz az egykori határ túloldalán kétszázezer zsidó él, akik azt követelik, hogy a fal őket is védje meg. Ha viszont őket is a védmű mögé vonják, óhatatlanul a védett területre kerül sok ezer palesztin – miként történik az Jeruzsálemben, ahol a 67-es határ mentén – a város kellős közepén – építeni a falat teljesen anakronisztikus lenne. Az izraeli kormány pedig – háborús viszonyok közepette – nyilván több megértést mutat saját lakosságának igényei, mint a palesztinok szenvedései iránt. Az európai média azonban fordított módon üzemel: végtelenül sok empátiát tanúsít a palesztinok viszontagságai iránt, az izraeli lakosság biztonsági igényeire viszont mindössze az a válasza, hogy a békekötés minden problémát automatikusan rendez. Vajon mi az oka e roppant felemás magatartásnak?
Ennek megértéséhez tegyünk egy kitérőt: ez év október 17-én Malajziában ülésezett az Iszlám Országok Értekezlete. Megnyitó beszédében Mohammad Mahatir, az ország miniszterelnöke egyebek közt a következőket mondta: „Az európaiak a tizenkét millió zsidóból hatmilliót megöltek, ma mégis a zsidók irányítják a világot helytartóikon keresztül… Ők találták ki és valósították meg a szocializmust, a kommunizmust, az emberi jogokat, a demokráciát, hogy másokkal együtt ők is élvezhessék e jogokat, és hogy üldözésük hamisnak tűnjön.”
A The New York Times kommentátora később kontextusba helyezte Mahatir szavait: ezeket a malajziai miniszterelnök részben házi használatra szánta, az otthoni feszültségek levezetésére, részben a Nemzetközi Valutaalap kemény megszorításokat követelő üzeneteire válaszolt ily módon, részint az iszlám világ elmaradt reformjait számon kérő kemény szavait kellett egy kis antiszemitizmussal ellensúlyoznia.
Annál rosszabb: mindebből az derül ki, hogy kül- és belpolitikai gondokra a zsidóellenesség univerzális gyógyszer. Egy olyan ország – Malajzia – miniszterelnöke tesz antiszemita kijelentéseket, melynek történelme során soha semmi köze nem volt a zsidókhoz. Ma tehát az iszlám világban az antiszemitizmus „kulturális kód”: széles körben elterjedt, erős gyökerekkel rendelkező, ugyanakkor rugalmas vélekedés, közös nevező, amely a legkülönbözőbb helyzetekben, konfliktusokban – csekély átalakítással – behelyettesíthető. Vagyis a zsidógyűlölet, illetve az ennek hangot adó diskurzus ma a legkülönbözőbb konfliktusok esetén, a világ bármely pontján eredményesen használható. Egyszerűbben fogalmazva: a zsidók ma változatlanul bűnbakként funkcionálnak. Az antiszemitizmus globalizálódott.
Mahatir még csak arra sem törekedett, hogy „politikailag korrekt” anticionista nyelven adja elő mondanivalóját: ez csak Nyugat-Európában követelmény, az iszlám világban a hagyományos (akár náci stílusú) antiszemitizmus is teljesen elfogadott. (Lásd a mártírjaik temetésén bosszút követelő palesztin tüntetők „Halál a zsidókra” kiáltásait.)
Vajon ha az iszlám világ legmagasabb politikai fórumán így beszél a vendéglátó ország első embere, és ezt a résztvevők hangos tetszésnyilvánítása fogadja, milyen esélyei lehetnek annak, hogy az arab/iszlám világ elfogadja Izrael létezését? Vajon tényleg az izraeliek és palesztinok területi vitáiban kell keresni a konfliktus fő okát – mint teszi azt az európai sajtó?
Az európai média, közvélemény, véleményformáló értelmiség nem hajlandó tudomásul venni, hogy a háború valódi oka nem egy racionális eszközökkel rendezhető nézeteltérés, hanem az irracionális gyűlölet. Az irracionális közegben pedig minden dinamika ellenkezőjére fordul: minél szelídebb, minél békésebb szándékú a bűnbak, annál több agressziót zúdít magára – hiszen az agressziót nem tényleges cselekedetei váltják ki, hanem a más forrásból eredő, személyére átvitt, tudattalan indulatok. Nem az a baj tehát, hogy Izrael valamit rosszul csinál, hanem az, hogy egyáltalán van.
Mindaddig, amíg ennek felismerésétől az európai politikusok és véleményformálók elzárkóznak, nem a konfliktus megoldását, hanem fenntartását segítik elő, hiszen a téves diagnózist helytelen kezelés követi. Önmérsékletet ajánlanak ott, ahol ezt a másik fél csupán gyengeségként értelmezi.
A fal elbontását követelő ENSZ-határozatra válaszul Ehud Olmert izraeli miniszterelnök-helyettes kijelentette: „A fal tovább épül. Számunkra Izrael biztonsága a fontos – nem követjük egy velünk szemben ellenséges, mindenkor automatikusan Izrael ellen fellépő többség utasításait.”
jég
Címkék:2003-11