Szombat előfizetés 2017

Bíró Tamás:  Merre tovább, fiatalok?

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Bíró Tamás

Merre tovább fiatalok?

Huszonkét éves vagyok, 1990 óta veszek részt a korosztályomnak megfelelő zsidó ifjúsági életben. Az alábbiakban néhány jellegzetességet és tendenciát próbálok megfogalmazni azzal a generációval kapcsolatban, amellyel együtt nőttem fel. Hangsúlyozom, hogy az alábbiak személyes megfigyeléseimen, élményeimen alapulnak, így lehet, hogy egyes jelenségek súlyát nem megfelelően ítélem meg, míg másokat egyoldalúan látok. Örülnék, ha az alábbi írásom egy párbeszéd elindulását is

jelentené, melynek révén sokkal objektívebb képet lehetne rajzolni a tizen-huszonéves korosztály szociológiájáról.

Saját korosztályom a rendszerváltás éveiben járt középiskolába, így a “zsidó identitásunk felismerését” nem csupán a társadalmi átalakulás, hanem az életkori sajátosságok is motiválták. Családi háttértől, lelki beállítottságtól és sok egyéb tényezőtől függően, sokféleséget mutatnak a különböző életpályák. Volt, aki nagyon távolról “tért vissza”, másnak nem kellett olyan nagy utat megtennie. (Jól tükrözi ezt a Szombat decemberi számában megjelent összeállítás Chanukka kapcsán: tipikus eset az, amikor a nagyszülők az 50-es években nem tartottak sem Chanukkát, sem karácsonyt; ez frusztrálta a szüleinket, és ezért a legtöbb családban a mi gyermekkorunkban volt vagy van karácsony. De arra nem merek jóslatot tenni, hogy mi lesz a következő generációban, 5-10 év múlva.)

Sokszor a csupán egy zsidó nagyszülővel rendelkező erősebben kötődött a zsidósághoz, mint a “teljesen” zsidó származású. Volt, aki mindig is ismerte a gyökereit, más még a nyolcvanas években értesült származásáról, egyesek viszont csak a Szochnut-út előtt két hónappal tudták meg családjuk eredetét. Nagy szórást mutatott az is, hogy ki miképpen élte meg a zsidóságát. Egyesek a vallásban, mások a cionista ideológiában vagy a nem zsidó környezete provokálásában (a “hangos zsidó” jól ismert típusa). Érdekes jelenség például, hogy több ismerősöm, akik egyébként akkor is, azóta is távol tartják magukat a zsidó ifjúsági élettől, jelentkezett a Szochnut által 1990 őszén, néhány nem zsidó pesti gimnáziumban (Radnóti, Berzsenyi, Eötvös és Toldy – ha az emlékezetem nem csal) szervezett ivrit-tanfolyamokra. Íly módon, a héber nyelv tanulása is kifejezhette valakinek az identitását. Volt olyan, aki csak rövidebb ideig vett részt a zsidó ifjúsági életben, majd más körben találta meg a maga társaságát, habár ez nem jelentette feltétlenül identitásának gyengülését. Mások mind a mai napig részt vesznek a zsidó közéletben.

A nagy többség számára akkor is, és mind a mai napig, a zsidó társasági élet jelentette az identitás kifejeződését. Ez magyarázhatja azt a tényt is, hogy a zsidó iskolák diáksága nem reprezentálta magát az ifjúsági mozgalmakban a várható arányban: akik h

ét közben zsidó környezetben mozogtak, szabadidejükben kevésbé igényelték a zsidó társaságot. A társaság jelentősége szépen megfigyelhető az ifjúsági szervezetekben, ahol a programok gyakran csak alibit jelentenek az együttlétre. Péntek este, a József körúton a többség be se megy az istentiszteletre vagy a kiddusra, hanem találkozóponttá alakult át a Rabbiképző előtti járda, ahonnan közösen lehet elmenni bulizni, biliárdozni, beülni egy bárba, vagy egyszerűen csak együtt lenni. A sábesz “megtartása”, mint a közhely szerint a zsidóságot megtartó erő, a helyszín, az időpont és a társaság megválasztásában nyilvánul meg.

Abban a körben, amelyben mozgok, mozogtam – úgy veszem észre -, az intellektuálisabb beállítottságú fiatalok nem elenyésző hányada eltűnt az elmúlt években az évtized eleji társaságokból, ugyanakkor megerősödött a “buli-jelleg”. A hangsúlyeltolódás oka talán abban lelhető fel, hogy a cionista ifjúsági szervezetek első nemzedékében, 1990 és 1992 között még nagyobb arányban voltak jelen azok, akik a mozgalmak ideológiájával azonosultak. Igaz, legtöbbjük eredetileg nem saját maga választott a szervezetek között, hanem a véletlen döntötte el, hogy melyik irányzat által szervezett izraeli útra osztotta be őt a Szochnut, mégis – 1990 őszére – létrejöttek az egyes szervezetek életét kia

lakító társaságok. A meghatározó személyek egy része, akik tényleg azonosultak a cionista eszménnyel, alijáztak 1992 körül, érettségi után. Az itthon maradottakat pedig kevésbé lelkesítette az ideológia, csupán a társaság és a “buli” vonzotta. (Általában igaz, hogy a rendszerváltozást követően a fiatalok nagy részében kevesebb a politikai vagy az ideológiai érdeklődés, nincs bennük “vágy a világ megváltására”, szemben a korábbi generációk optimizmusával. Elég például a tandíjellenes megmozdulások, tüntetések során tapasztalható érdektelenségre gondolnunk. Ennek oka nyilván az elmúlt korszak “túl-ideologizáltságában” keresendő.) 1992 után visszaesett az első évek kezdeti lelkesedése a cionista ifjúsági szervezetekben.

A következő időszakban újabb fellendülés következett be, de ennek én már nem lehettem tanúja: ezekben az években kicserélődött a cionista ifjúsági szervezetek tagsága, a korábbi korosztály kiöregedett, és újabbak áramlottak be. Ennek a generációváltásnak érdekes jellemzője a nyitás a jóval fiatalabb nemzedékek felé: 1990-92 körül középiskolások jártak a cionista mozgalmakba, míg 1992-93 után egyre több 10-12 éves tagja is lett ezeknek a szervezeteknek. A folyamat érthető, ha belegondolunk abba, hogy a háború előtti Magyarországon, és Nyugat-Euró

ban ma is, jóval alacsonyabb e csoportok átlagos életkora. A mozgalmak új tagsága valószínűleg már természetesebben éli meg a zsidóságát, hiszen fokozatosan került vele kapcsolatba, például több éven keresztül járt Szarvasra, még mielőtt belépett volna valamelyik szervezetbe. Szemben a korosztályom többségével, akiknek az életében sokkal inkább robbanásszerűen kapott szerepet a zsidó identitás 1990 körül.

Egyéni életutakat végignézve, sok olyan esetet találunk, amikor az illető az 1990-es évek elején lelkes cionista vagy ortodox vallásos lett, mára viszont mindez “lekopott róla”. Vagy éppen fordítva, baloldali szervezetből alijázott, majd a vallásos cionista irányzathoz csatlakozott. E pályák hirtelen kanyarjai betudhatók a tizenévesek személyiségkeresésének is. Másrészről, mutatja, hogy milyen lehetőségeket látnak maguk előtt, milyen alternatívák közül választanak a fiatalok. Az alternatívák

polarizáltságával, az átmenetek hiányával magyarázom a váltások élességét.

A zsidóság megélésének következő

tipikus változatai figyelhetőek meg: az ortodox vallásos (mizráchis Izraelben vagy ultraortodox Amerikában), a cionista, aki előbb-utóbb kivándorol Izraelbe, és a “buli-zsidó”. Utóbbi az, aki nem törekszik életvitelébe mélyebben “beépíteni” a zsidóságot: addig éli meg az identitását, amíg talál zsidó baráti társaságot. Az első kettő alternatívánál kevesen maradnak meg tartósan, így a nagy többség hosszú távon a harmadik utat választja.

Egyéni szinten természetesen léteznek árnyalatok, átmenetek. Léteznek “hagyománytisztelők”, “neológok” és “intellektuális módon” zsidók, azaz olyanok, akiket az érdeklődési körük köt a zsidósághoz, ismeretszerzéssel “élik meg” az identitásukat. De ezek az átmenetek társadalmi szintű tendenciaként nem jelentősek, és főleg, nem kaptak létjogosultságot a köztudatban. Megjegyzem, hogy a húsz év fölöttiek között egyre erősödik egy hagyománytisztelő vagy nem-ortodox módon vallásos csoport is, de nem érzem, hogy ezek az emberek egyelőre az előbbiekkel azonos módon elfogadott irányzatot alkotnának.

A gondolkodásmód polarizáltságának okát a következőben látom: az a korosztály, amelyről szólok, nem a szüleitől kapta zsidó örökségét – tisztelet a kivételnek -, hiszen a szülők generációja a hiányzó láncszem a hagyomány oly gyakran emlegetett láncolatában. Ha végignézünk zsinagógáink korfáján vagy korosztályom vallási ismeretein, a szokásokon és a használt elnevezéseken, láthatjuk, hogy nem kielégítő a párbeszéd nagyszülő és unoka között sem. Hanem, amint Jesája mondja: “

Cionból jön a Tóra“, Izraelből jött vissza a zsidóság. Nem a magyar askenázi zsidóság éledt újjá, a maga régi hagyományaival. És sem a nyugat-európai, sem az amerikai zsidóság hatása nem mérhető össze az e korosztályra gyakorolt izraeli hatással. A zsidó identitás felfedezésének négy jellegzetes útján, a zsidó iskolákban, a cionista ifjúsági szervezetekben, a Szochnut-utakon és a szarvasi táborban, egyaránt izraeli küldöttek segítették a fiatalokat. Munkájuk felbecsülhetetlen értékű, de ennek következménye az is, hogy az izraeli dalok, az izraeli gondolkodásmód és a szefárd kifejezések kiszorították az askenázi, a jiddis és a magyar-zsidó kultúrát. A folyamat – véleményem szerint – messze nem annyira szükségszerű, mint azt sokan gondolják, hiszen nézzünk Nyugat-Európára és Amerikára, ahol a két kultúra egyaránt jelen van és elég erős is.

Ennek a folyamatnak a következménye az, hogy a fiatalok többsége csak az izraeli közgondolkodásban elfogadott irányzatokat ismeri, illetve ismeri alaposan. Pontosabban szólva, tudat alatt csak ezen irányzatok élnek bennük, mint választható alternatívák. Sokan bár érzik, de nem tudatosult bennük, hogy létezhet a cionizmus és a tökéletes asszimiláció mellett harmadik alternatíva is, valamiféle “diaszporizmus”. Ugyanígy – akárcsak Izraelben -, e korosztály tudatában nem nyertek létjogosultságot az ortodoxia és a nem-vallásosság közötti árnyalatok, úgy mint a reform, a neológia és modern ortodoxia különböző formái, vagy a hagyománytisztelő zsidóság. (Izraelben a reformok egyelőre kevés sikerrel küzdenek saját maguk elfogadtatásáért, és a “mászorti“, azaz hagyománytisztelő felfogás mostanában kezd legitimitást nyerni a köztudatban.)

Élményeim sora igazolja, hogy a köztudatban a vallásosság az ortodox vallásosságot jelenti. Habár sokan tagadják, akaratlan megnyilvánulásaik mégis elárulják őket. A vallás nem ortodox formái elfogadhatatlanok számukra, mosolygásra késztetik a legtöbb nem hagyományörzőt is. Vallásos tevékenység során általában megkövetelik az ortodox szigort, ha nem is maguktól, hiszen “ők nem vallásosak” – értsd: ortodoxok -, hanem annak gyakorlóitól. Például egy nem vallásos programon (nem volt biztosítva kóser étkezés, a sábeszt nem tartottuk), felmerült az, hogy gyújtsunk péntek este gyertyát. De az ötletet elvetették, mondván, hogy már bejött a szombat. Viszont, ha a sabbáti törvényeket amúgy sem tartottuk, a sötétedésre való hivatkozás véleményem szerint irreleváns, ugyanakkor egy nem vallásos zsidó társaságban szép gesztus lett volna a péntek esti gyertyagyújtás. Az eset azt bizonyítja, hogy a nem ortodox fiatalok többsége, akaratlanul is, csak a “mindent vagy semmit” alternatíváira gondol: gyertyagyújtás csak a szigorú vallásos normák szerint lehetséges.

Súlyos veszélynek vélem ezt a polarizált gondolkodásmódot. A fokozatok megléte elengedhetetlen az egészséges zsidó társadalomhoz, ahhoz, hogy mindenki megtalálja a maga helyét. Amíg felteszik azt a kérdést, hogy “aki tart valamit, az miért nem tart mindent?“, addig sokan fognak úgy dönteni, hogy “nem akarok mindent tartani, tehát semmit sem tartok“. Azt a kisebbséget pedig, amelyik a fokozatosság és az átmenetek híve, képmutatónak fogják tartani. Legyen szó vallásról, mint a fenti példákban, vagy másról.

Az oly sokszor emlegetetteken túl, két további kérdésre adandó válasz fogja meghatározni a magyarországi zsidóság képét harminc év múlva. Az első kérdés a volt szovjet tagköztársaságokból Magyarországra beáramló zsidók kérdése, amennyiben a tendencia a következő évtizedekben is folytatódni fog: vajon miként sikerül ezt a csoportot asszimilálni a magyar zsidóságba? Úgy vélem, nem csak Nyíregyházán frissíthetik fel a jövőben az egyre kisebb létszámú helyi közösségeket, és talán a zsidó kulturális életben is jelentős tényezővé válhatnak, mint annak tanúi lehetünk több nyugati országban.

A másik nagy kérdés pedig, visszatérve az eredeti gondolatmenetemhez, hogy sikerül-e megőrizni és bővíteni a zsidóság sokféleségét minden téren. Amíg kevés, polarizált lehetőség közül lehet választani, a köztudat által nem legitimált egyéni köztes választások pedig konfliktusokhoz vezetnek, addig a nagy többség, aki nem tudja felvállalni például a cionista vagy az ortodox utat, kénytelen lesz a harmadik, a “null-megoldás” mellett dönteni. A “null-megoldás” veszélye pedig nyilvánvaló: a mai tizen-huszonéves generáció hiába rendelkezik erős zsidó identitással, ha nem nyilvánul meg tettekben, elvész.

Tapasztalataim szerint létezik az igény köztes irányzat vagy irányzatok megteremtésére, nevezzük is ezeket bárhogy. Ám a sok személyes választás még nem egyesült tendenciává.

Kiemelések:

A nagy többség számára akkor is, és mind a mai napig, a zsidó társasági élet jelentette az identitás kifejeződését.

Az itthon maradottakat pedig kevésbé lelkesítette az ideológia, csupán a társaság és a “buli” vonzotta.

e korosztály tudatában nem nyertek létjogosultságot az ortodoxia és a nem-vallásosság közötti árnyalatok


Engedje meg magának a hagyományos újságolvasás kényelmét!

Fizessen elő a Szombat folyóiratra 2017-ben is!

Előfizetőink közt értékes ajándékokat sorsolunk ki:

szombat_20c.indd

Digitálisan is olvashatod a Szombatot vagy előfizethetsz 10 lapszámára itt.

 

Banki adatok:
Név: Magyar Zsidó Kulturális Egyesület Szombat
belföldi utalás esetén: OTP 11709002-20066703
külföldről történő utalás esetén:
IBAN: HU45 1170 9002 2006 6703 0000 0000 BIC(SWIFT) OTPVHUHB



Címkék:1998-01

1997. decemberi szám

Pécsi Katalin Röhrig Géza: Zsidó gyerekek a Fóti Gyermekvárosban Nagy Józsefné: Ötezer forintnál kevesebb ne legyen... Gyuri elment... Milyen gyertyát...

Lapozgatás az Interneten

www.ivba.virtual.co.il: Ha így ránézel, sohasem jössz rá, hogy ez az ISREAL YEARBOOK & ALMAMACH 1997 könyv címe a neten. Ez...

Close