Szombat előfizetés 2017

“Bennem együtt gomolyognak látszólag távoli világok” – Sándor Ivánnal beszélget Várnai Pál

Írta: Várnai Pál - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Sándor Iván írónak harminc könyve jelent meg: regények, esszékötetek, drámák. Az idei könyvhéten látott napvilágot történelmi esszéinek kötete, A másik arc címmel, benne a teljes Tiszaeszlár esszé.

A Vizsgálat iratai című könyvedre ügyeltem fel először, akkoriban engem is foglalkoztatott Tiszaeszlár témája. Azóta szinte minden számomra hozzá­férhető könyvedet megszereztem. írá­said, eszmevilágod iránti vonzalmam egyre beigazolódik. Magyarországon elsőnek figyeltél fel a lengyel író, Tadeusz Borowski jelentőségére. Tengerika­vics című könyvedből az is kiderült, hogy szegről-végre földik is vagyunk, hiszen számos felmenőd Kiskunhala­son született. Kérdésfelvetéseidből úgy érzem, hogy te a nemzet lelkiisme­rete lehetnél, ha többekhez szólhatnál. Biztosan persze nem tudhatom, de gya­nítom, hogy prózád egy szűk (hasonló gondolkodású) értelmiségi körön túl nemigen találhat értő fülekre. Milyen érzés olyan írónak lenni, aki Stendhallal szólva, csak a „szerencsés kevesek” számára ír. mindenkire vonatkozó sors­kérdésekről? Vagy ez lenne az értelmi­ségi sors?

– Írtál A Vizsgálat iratairól Kanadá­ban. A „nemzeti lelkiismeret” terminust nem tartom hitelesnek. Megtisztelsz, de nem hiszek abban, hogy a huszadik század eleje óta ez érvényes fogalom volna. Addig azzal a megkésett fejlődéssel volt kapcsolatos, amelyben íróknak, szellemi embereknek valóban kitüntetett szerep jutott. Talán Ady volt az utolsó, akire illetett.

Más kérdés, hogy az író milyen mély­ségben tud valamit megérinteni a korá­ból, hogy valami érvényesest-hiteleset beszéljen el. Persze ilyen összefüggés­ben nem tudom megítélni azt, amit csi­nálok. Olyan írói mentalitás-látásmód-témavilág-nyelv áll hozzám a legköze­lebb, amire a legnagyobb példák a hu­szadik században mondjuk Musil, Broch, Canetti. Ők a század nagy szel­lemei közé tartoznak, habár „szeren­csés keveseknek” írtak. Vagy akár Hamvas Béla. De legyünk kegyetlenek. Azt hiszed, hogy a drága Mándy Iván műveit olyan sokan olvasták? Azt hi­szed, hogy Mészöly Miklós hatalmas életműve, talán a Saulus kivételével, benne van a köztudatban? Nézd meg, hogy Kertész Imrének idehaza elég szerény a recepciója és talán nem om­lik össze a mennyezet, ha azt mondom, hogy egy olyan nagy író esetében, mint Nádas Péter is kérdéses, hogy az Em­lékiratok könyvén túl igazán ismertek-e a művei: Van olyan mérvadó irodalom, amelyre a jelenben figyelnek, de gyor­san elfelejtik. Van olyan, amit szűk kör­ben olvasnak, de ahogy az idő megérik rá egyre mélyebb gyökereket ereszt az olvasói tudatba, a közízlésbe, a kultúrá­ba. Néha engem is meglep, hogy könyvnapokon a tíz-húsz éve megjelent könyveimet is hozzák dedikációra. A legfontosabb számomra, amit egyszer Balassa Péter írt arról, hogy besorol­hatatlan vagyok. Ennél többre nem is vágyom.

Esszéid gyakran felbukkanó alakja, témája, Bibó István és életműve, aki­nek gondolatai, sajnálatosan, pont az új demokrácia évei óta, mintha háttér­be szorulnának, hogy finoman fogalmazzak. Néhány címszó: „zsákutcás magyar történelem”, „hamis helyze­tek”, „önvizsgálat”. Mint köztudott, Bibó nevéhez fűződik a háború utáni leg­mélyrehatóbb tanulmány is. az ország­nak a zsidókkal történtekért való fe­lelősségért. Kérnélek, hogy beszélj Bibóról, mit jelent számodra az ő mun­kássága?

Bibó műveivel harminc éve ismer­kedtem meg. Azt hiszem tőle tanultam meg a magyar történelmet zsákutcás történelemként nézni. Tőle ta­nultam meg a közép-európai kisnemzetek nem egyszer egy­mást gerjesztő közös nyomo­rúságának indítékait. Tőle ta­nultam meg, hogy alakult ki a hamis helyzetek sorozata. Azt is miképpen termelte ki ez e politikában a túl feszült lényeg­látók és a hamis realisták egy­részt meddő, másrészt kárté­kony típusát. Bibó szabadítot­ta fel bennem az érzést, hogy helyénvaló a zsidótörvények, a deportálások, a nácizmus ol­dalán való második világhábo­rús részvétel kapcsán elma­radt szembenézés hiány bírá­latának folyamatos ébrentartá­sa. Az ő művei segítettek an­nak az értelmezésében, ami nálunk 1947-48-től el­kezdődött. Többször írtam Bibóról. Fogalmai nélkül nem tudtam volna kidolgozni a má­ra utalóan a demokratikusan megválasztott antidemokrata politikus anatómiáját, az új de­mokrácia fogyatékos voltának jel­lemzőit, vagy azt a nézetemet, hogy mivel ő egy olyan korszakban írta a mun­káit, amelyben még hitt a történelem eseményeinek értelemmel való megkö­zelíthetőségében, milyen konzekvenci­ákkal jár a számunkra az, hogy mára a szellemi ajánlatokra némaság a felelet, ezért többé nem alternatívák, illetőleg, hogy ez a más helyzet miféle új nyelvet-szótárt-fogalomrendszert igényel. Dol­gozom egy-egy esszén ezekről a problé­mákról, amit Bibó születésének köze­ledő kilencvenedik évfordulójára szeretnék befejezni.

– Montaigne-re utalva, nem minden irigység nélkül említed, hogy szeren­csésebb országok írói megtehették, hogy általános emberi dolgokkal fog­lalkozzanak, míg bennünket nyomaszt a történelem terhe, a sok elfojtás. Másutt a „visszafelé építkezés” fontossá­gát hangsúlyozod, szereted a történe­teid cselekményét a közel- és régmúlt­ba helyezni. Írsz Kossuthról és Vukovichról és az erdélyi szombatosokról, a Don kanyarról és a holocaustról. A Szefforiszi ösvény című regényed az ókorban játszódik, esszéidben hiányo­lod a történeti emlékezetet. Író és tör­ténész vagy egy személyben. Mit jelent számodra a múlt?

– Író vagyok, nem történész. A törté­nészek utálják is a történelmi tárgyú írói esszét. Most megjelent kötetem, A másik arc alapgondolata az, hogy a hu­szadik század második felére a valósá­gos történelem helyére a másolat-törté­nelem lépett. A történelmi tudat helyé­re az informatikai tudat került. A masz­kok mögé rejtett, a hatalmi-pénz elitek és a média által sugallt maszkos histó­riának az a jellegzetessége, hogy min­den értelemmel való megközelítést „le­dob” magáról. Mos, a történész ezt a helyzetet rögzíti, bemutatja, értelmezi. Az író magát a némaságot szólítja meg azzal, hogy a maszkosság mögé hatol, feltárja, hogy az egyes ember sorsa mi­lyen az univerzális kelepce-helyzetek­ben. Valóban érdekelnek a folyamatos­ságok. A múltak szerepe a jelenekben. A jelenek megközelíthetetlensége az előzmények nélkül. Az esszé számom­ra összegezés, a regény útonlét az is­meretlenbe. De az ismeretlen sohasem csak előttünk van, hanem mögöttünk is. így lehet csak ott, ahol valóban van: bennünk.

Műveidből kitetszik, hogy számod­ra sohasem létezett a sajnálatos népi­-urbánus szembenállás, ahogy a magyar és zsidó sem. Magyar íróként te mindig is nemzetben gondolkodói, (de egyút­tal Közép-Európában is) mégpedig úgy, hogy sokakkal ellentétben, a történe­lem tisztázatlan és kényes kérdéseivel is képes vagy szembenézni. Úgy gondo­lom, minden népnek csak jót tenne, ha kritikusabban, nagyobb tárgyilagos­sággal tudná szemlélni saját múltját, történelmét. Ugyanakkor, zsidóságo­dat is vállalod, világnézetedet kettős identitásod is meghatározza. Vagy nem így van?

– Így van. De szeretnék a kérdésed­ben megfogalmazott két fogalmon töp­rengni. A „nemzetben való gondolko­dásion, és a „kettős identitás”-on. Ami­kor azt mondod, hogy „nemzetben gon­dolkodom”, akkor én erre szívesebben mondom azt, keresem és őrzöm a sajátomnak érzett haza világának históriai támpontjait, a múltján, művészetén, irodalmán át belém ivódott tradícióit. Közben viselem ennek a hazának az embereivel együtt a történelem terheit, próbálok szembenézni zsákutcáival, a hamis léthelyzeteivel, de a tájvilágával, utcaképeivel is. Attól lettem azzá, aki vagyok, hogy itt éltem-élek, itt érzek és gondolkodom. Az itteni élet az „anya­gom” egyik lényegi része. Erről én csak úgy tudok nem beszélni, mint Cordélia a Lear királyban. Ugyanígy vagyok ama kettős identitással. Leíró fogalomként persze használható, de számomra köz­hellyé silányodott. Az én kettős identi­tásom: az érzéseim-gondolataim-írásaim. Az, hogy, amikor több mint egy fél­évszázadon át kiléptem az Amerikai úti otthonomból, és közben minden nap arra gondoltam, hogy mi vár rám, mit kell csinálnom, megoldanom, mi az ami önmagam életéhez, a városhoz, az országhoz, vagyis a „magyar ügyekhez” is hozzákapcsol. Mos, azonközben, minden nap felnézhettem a szemközti régi zsidó Szeretetkórház ablakára, és félévszázaddal azután, hogy anyai nagyapámtól a halála előtt abban a kór­teremben elbúcsúztam, folyamatosan láttam lengeni azt az ablakot, és hallot­tam, hogy a nagyanyám fekete kendőben héberül motyog egy imát.

Vagy: ha kilépek a mai Mexikói úti ott­honom utcai erkélyére, onnan látom a hajdani Hermina úti községi elemit, az odavezető útjaimat, mögöttük a Liget lombjait, s miközben beszívom 2001 koranyarának fényeit és bacilusait, lá­tom magam alatt az utcán a menetet, amelyben sárgacsillagos kisfiúként, há­tizsákkal a vállamon haladok a fegyve­resek között a szüleimmel.

A Tengerikavicsban leíród a halasi temetőbe tett látogatásodat, nemigen mozogsz otthonosan ebben a közeg­ben, mint aki réges-rég elszakadt a zsi­dó hagyományoktól, pedig, ha nem té­vedek, a nagyhírű zsidó gimnázium hallgatója voltál, ahol egyik mentorod Komlós Aladár volt. Hogy is van ez?

– Nézd, ha elkezdenék ezekre a kér­désekre válaszolni, végigmehetnék az életemen. Apai nagyapám kiskunhalasi kereskedéssel is foglalkozó parasztzsi­dó volt, nyolc gyerekkel. Húsz évvel a születésem előtt halt meg. nagyanyá­mat sem ismertem. Róla azt őrizte meg a családi emlékezet, hogy nagyon egy­szerű ortodox asszony volt. Az anyai nagyszüleimet jól ismertem, női kabát üzletük volt a Rákóczi út elején, a Ba­ross térnél. A nagyapám szegény keres­kedő tanoncból kitanult, bécsies, sár­mos, lovagias férfi lett. Az anyai nagy­anyám egy tizenkilencedik századi lembergi pogromból menekült szigorú, bi­gott asszony volt. Mindezt, csak azért említem, mert sem apám, sem anyám nem volt vallásos, és nem őrizték külö­nösebben a hagyományokat sem. Ezt ne úgy gondold, hogy az ünnepeket nem töltötték a templomban, de apám semmit nem értett a héber imaszöve­gekből, csak mormogott, énekelgetett, s közben mókázva kacsingatott ránk, anyámnak pedig magyar nyelvű ima­könyve volt. Szelíden, természetesen tekintettek vissza a tradicionális világ­ra, és élték a maguk szerény, a vallás­tól eléggé távol kerülő életét. így nőt­tünk fel ketten fiúk a családban. A zsi­dó gimnáziumba kerültem. Az első zsi­dótörvények után már féltek máshova beíratni a szüleim. Közel is volt hoz­zánk Zuglóban, nagyszerű iskola volt, tudós tanárokkal. Egyszerre mélyen ha­gyományőrző, szabad és felvilágosult. A hittantanárom, Márton Benő, aki az osztályfőnökünk is volt alsó tagozat­ban, nem botránkozott meg rajta, hogy híján voltam a vallásos meggyőződés­nek és héber nyelvből analfabéta ma­radtam. Ma is él Izraelben. Az ötvenéves érettségi találkozónkon itthon volt ő is, megható volt, hogy magánszorga­lomból lefordította héber nyelvre a Tiszaeszlár könyvemet, mikor megtudta, hogy azt volt tanítványa írta. Komlós Aladár? A Tengerkavicsban megírtam, hogyan formálta ki a viszonyomat élet­re szólóan a magyar irodalomhoz. Har­madik gimnazista voltam, amikor az első helyre tett azon a novella pályáza­ton, amit ő hirdetett meg. Neki köszön­hetem, hogy kisdiákként segített felfedezni magamban valamiféle magot és hangot, ami talán az indíttatást jelentet­te a pályámhoz. A hetvenes években alakult ki közöttünk később újra kap­csolat. Ez a haláláig évi egy-két találko­zót, beszélgetést jelentett.

Írásaidat olvasva szembeötlő, hogy mennyire olvasott vagy, mennyire tájé­kozott, hogy semmi nem kerüli el a fi­gyelmed, mindent magadhoz ölelsz. Hadd említsem meg itt Németh Lászlót, akivel csak úgy, mellékesen, foglalkoz­tál. Ha jól tudom, egy ideig a Németh László Társaság elnöke is voltál. Gon­dolom, mert nagyra becsülöd ezt a je­lentős írót és gondolkodót. Most biztos az ördög motoszkál bennem, ő sugallja nekem ezt a kérdést: miért is, hogy te annak a társaságnak vállaltad az elnök­ségét, melynek névadójánál, Németh Lászlónál, bujkált 1944-ben a költő Zelk Zoltán, aki mint ahogy előszere­tettel idézik, Németh László feleségé­nek valami olyasmit mondott (s ez fel­tehetőleg csupán legenda), hogy „ha szegény Laci tudná, hogy az ő írásainak is szerepe van abban, hogy neki engem most itt bujtatnia kell.”

– Nézd, bennem valóban együtt go­molyognak látszólag távoli világok. Bartók Cantata profanája és Jancsó Szegénylegényekje természetes módon találkozhat. Talán szokatlan, de Kato­na Bánk bánja barbár tónusa, archai­kus magyar történetként, számomra ugyanúgy az emberi Én megtörettetéséről-veszendőségéről beszél, ahogy mondjuk Proust nagy regénye a husza­dik századi, modem európaian univer­zális Személyiség Én-jének veszendőségét állítja centrumba. írtam Németh Lászlóról, két könyvet is. Ha ol­vastad ezeket a könyveimet, láthattad, – és ez a kérdésed gondolom, ide utal -, hogy kevesen bírálták jobban a Kisebbségbent, mint én. A tisztaszellemű, kivá­ló Vekerdi László például – különben egyetértőn – azt írta, hogy szigorúbb voltam, mint Babits a híres vála­szesszéjében. Talán az egyedüli vagyok abban, hogy miközben nem vitattam az 1943-as szárszói konferencia je­lentőségét, megírtam, hogy ott egyetlen felszólaló, így Németh sem foglalkozott a nácik oldalán való háborús részvétel bűntényével, s egyetlen szót sem szól­tak a Don-kanyari katasztrófáról. Hozzá­teszem mindehhez – mert erről nem esik szó -, hogy Németh már a negyve­nes évek elején zavaros-hibás írásnak minősítette a Kisebbségbent 1946-ban, Hódmezővásárhelyen, s később más­hol is elmondta, hogy a „hibás gondola­tok” már régen kiégtek belőle. Mivel az én színházi bemutatóm történt azt is el kell mondanom, 1967-ben, amikor Mis­kolcon Lendvay Ferenc igazgató-ren­dező, minden akadályoztatás ellené­ben vállalta, hogy bemutatja a Tiszaeszlár című drámámat, amire aztán a budapesti zsidó művészfiatalság szinte odazarándokolt, akkor a bemutató utá­ni, a megyei potentátok által rendezett banketten a főhelyen ott ült Németh László. Már öregen és betegen eljött. Nem is az én hívásomra. Hanem, hogy úgy mondjam, önmagától. Amikor ezt megköszöntem neki, csak annyit mon­dott: te is eljöttél az én bemutatómra, itt akartam lenni.

Címkék:2001-09

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Könyvespolc: Minden változatlan

Minden változatlan (Isaac Bashevis Singer: A Moszkát család, Fordította: Turczi István, Novella kiadó, 1995. 1780 forint. Isaac Bashevis Singer: New...

A MAZSIKE 2000. évi verspályázatának 3. helyezett versei

A MAZSIKE 2000. évi verspályázatának 3. helyezett versei   Borbás Gabriella Dóra   Pest Ha megállsz az Oktogon közepén fél...

Close