Szombat előfizetés 2017

Békés verseny kiszorítósdi? II.

Írta: Gadó János - Rovat: Archívum, Hagyomány

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Háború és/vagy béke

Januári számunkban egy orto­dox, egy konzervatív és egy re­formzsidó szerző írásával próbál­tuk a három irányzat vallási ál­láspontját illusztrálni – elsősor­ban a hagyományhoz való viszo­nyukkal kapcsolatban. Az aláb­biakban politikai küzdelmeikről írunk. A képbe azonban belép még egy „tényező”, a szekuláris izraeliek.

Izrael neve az átlagos újságolvasó és tévénéző számára szerte a vilá­gon egyet jelent a közel-keleti konf­liktussal. Magában az országban, la­kosainak tudatában azonban egyre nagyobb jelentőségre tesz szert az a „kultúrharc”, amely vallásos jobbol­dal és a szekuláris baloldal között folyik, és amelynek tétje az ország jövendő arculata. E küzdelem las­san olyan kulcsfontosságú téma lesz az izraeli köztudatban, mint az arab és az iszlám világgal fennálló konfliktus.

„Osszuk fel Izraelt két részre!” – ruk­kolt elő a „megoldással” Zeév Hafec, a angol nyelvű liberális Jerusalem Report szemleírója a lap november 29-i szá­mában. Vallásos és szekuláris izraeliek között egyre sokasodván a konfliktu­sok, költözzenek a perlekedők két kü­lön országba. A vallásosak országa len­ne Júdea (Jeruzsálem fővárossal, an­nak környékével és a Területek zsidó kézen maradó részével), ahol a Tóra az egyetlen törvény és a legnagyobb tudá­sú rabbikból álló nagytanács a legfőbb irányító testület. A fennmaradó terüle­teken létesülne a világi Izrael, amely­nek jogrendje a nyugati demokráciákét követné, vallásos befolyás nélkül (így tehát a bevándorlási törvényből is hiá­nyozna minden zsidósággal kapcsola­tos kritérium).

„Elvilágiasodott izraeliek állnak szemben a hagyományhoz ragaszkodó zsidókkal” – válaszolt az ötletre a vallá­sos cionista Jiszrael Harel, a Ha’arec kolumnistája. Harel a makkabeusok példáját hozta föl analógiaként: miként hajdan a zsidók legyőzték a túlerőben lévő görög elnyomókat, ám ezután las­san mégis eluralkodott rajtuk a görög kultúra, akképpen korunkban a szeku­láris cionisták is legyűrték a harcmezőn Izrael ellenségeit, de őket is maga alá temeti a hagyománypusztító nyugati életforma.

E „kultúrharc” egyik oka az, hogy Iz­raelben sok tekintetben újratermelő­dött a hajdani kelet-európai radikaliz­mus. Az Amerikába átvándorló zsidók már kész társadalmat találtak, melynek hagyományaihoz sok mindenben alkal­mazkodtak. A jó protestáns tradíció szerint mindenki tagja valamely felekezetnek, és akinek az adott közösség va­lamiért nem tetszik, az bármikor átme­het egy másikba. Az Újvilágban Izrael gyermekei is ezt az utat járták, így ala­kult ki a mai amerikai zsidóság vallási sokszínűsége a szatmári haszidoktól a homoszexuális reformzsinagógákig. A századforduló táján Palesztinába ván­dorló cionista pionírok viszont a pusz­tába érkeztek, társadalmukat maguk építették föl a semmiből, így beépítet­ték abba az óhazából hozott radikaliz­must is. A baloldali, kollektivista alapo­kon épülő közösségeknek semmiféle vallásra nem volt szükségük. A szekulá­ris megváltó eszmék lehanyatlásával a baloldaliak liberálisok lettek, de a val­lás felé nemigen közeledtek. Így Izrael­ben az ortodoxia ellentéte a vallástalanság, míg Amerikában a vallásosság mérsékeltebb, a modern világhoz job­ban alkalmazkodó formái. Izraelben a reform- és konzervatív zsidóság máig sem tudta komolyan megvetni a lábát, és e mérsékeltebb közösségek hiánya egyszerre oka és okozata is az antagonizmusoknak. Egy nemrég közzétett felmérés szerint a megkérdezett izrae­liek 47 százaléka nem tartja kizártnak, hogy a súlyosbodó konfliktusok akár polgárháborúba is torkollhatnak.

Az üzletek, szórakozóhelyek, sportlé­tesítmények szombati nyitva tartása, a vallásos negyedek szombati lezárása a közlekedés elől, a Területek sorsa, a „ki a zsidó?” vita, a hagyomány tanítása az iskolákban: csak néhány abból a számtalan feszültségforrásból, ami a vi­lágiakat és a hívőket szembeállítja, sőt: nem egyszer egymás ellen fordítja a mai Izraelben.1 Az alábbiakban e vi­szályok néhány aktuális terepét mutat­juk be.

Kié Hebron?

A várossal kapcsolatos megállapo­dást az izraeli baloldal örömmel üdvö­zölte, a jobboldal jelentős része vi­szont árulást kiáltott. „Semmiféle nosz­talgiát nem érzek régi kövek iránt” – mondotta a pátriárkák városáról szólva Jáél Dajan munkapárti képviselő, a „galambok” szószólója, az egykori le­gendás hadügyminiszter lánya. A kivo­nulás-pártiak számára értelmetlen dolog itt nagyszámú katonaságot állomásoztatni, sokak életét folyamatosan kocká­ra tenni háromszáz telepes miatt, akik vallási okokból ragaszkodnak a város­hoz, Ábrahám ősatya nyugvóhelyéhez. „Miért az én fiam legyen életveszélyben csak azért, mert a telepesek a város­ban akarnak maradni?” – kérdi sok, ka­tonafiáért aggódó izraeli szülő, akiket hidegen hagy a Machpéla barlang, a zsi­dó pátriárkák nyugvóhelye. A vallásos cionisták viszont úgy érzik, a hebroni telepesek küldetést teljesítenek, midőn a százharmincezres arab lakosság min­den gyűlölete ellenére sem hátrálnak meg és jelenlétükkel fenntartják a folytonosságot a zsidóság legrégibb váro­sában. A vallásos cionisták számára az itt élő háromszáz telepes a bátrak bát­ra, akik a legkeményebb körülmények közt állnak helyt. A szekuláris baloldali izraeliek viszont a vallási fanatizmus megtestesítőit látják bennük, akik egy mondabeli sírkőért mások bőrét és az egész békefolyamatot kockáztatják. Mindezen antagonizmusok Baruch Goldstein szimbolikussá vált figurája kapcsán mutatkoznak meg a legéleseb­ben. A Machpéla barlangban imádkozó arabokra géppisztollyal tüzelő férfit, akit lőszerének kifogyta után az arabok agyonvertek, a baloldaliak a „hebroni mészáros” néven emlegetik, a vallásos cionisták köreiben viszont számosán mártírként tisztelik, sírjához zarándo­kolnak.

Ki a zsidó?

E kérdés Izrael születése óta napiren­den van, hiszen az 1950-ben elfogadott visszatérési törvény csak a zsidók szá­mára tartja nyitva az ország kapuit. A most sokadszor föllángolt vita kiváltója egy, a szefárd vallásos hívőket képvise­lő Sasz párt által beterjesztett törvényjavaslat, mely így szól: „semmiféle legi­timitással nem bírnak azok az áttéré­sek”, amelyeket az izraeli főrabbinátus nem hagyott jóvá. Mivel az izraeli rabbinátus ortodox testület, a törvényjavas­lat elfogadása nem kevesebbet jelen­tene, mint minden egyéb zsidó vallási irányzat „törvényen kívül helyezését”. Hiszen ha az általuk végrehajtott át­térések nem minősülnek hitelesnek, „könnyűnek találtatnak”, akkor zsidó­ságukat vonják kétségbe.

A javaslat elvi jelentőségénél nem csekélyebb gyakorlati súlya abban rej­lik, hogy a nem ortodox konverzión átesett, és ezért zsidónak nem minősü­lő személyek Izraelbe sem vándorol­hatnának be, hiszen nem vonatkozna rájuk a visszatérési törvény. Mindez igen erősen érinti a milliós létszámú amerikai reformzsidóságot, amelynek hivatalos politikája, hogy – ha már a vegyes házasságokat megakadályozni nem tudják – a nem zsidó partnert pró­bálják meg betéríteni a zsidóságba – természetesen a maguk rituáléja sze­rint. E házastársak és a házasságból született gyerekek – immár több tízez­ren – a javaslat elfogadása esetén kívül rekednének az alijára jogosultak körén. Megszenvednék e javaslat hátrányait a külföldről gyereket adoptáló izraeli szü­lők és több tíz- (ha ugyan nem száz-) ezer szovjet ólé, akik abban remény­kedtek, hogy a jóval egyszerűbb kon­zervatív vagy reform áttérés segítségé­vei írhatják majd be izraeli személyi igazolványuk megfelelő rovatába a „zsi­dó” szót.

Az előterjesztést természetesen nagy felhördülés fogadta a külföldi zsidóság köreiben, mindenekelőtt Amerikában, ahol a reformkongregáció létszáma a legnagyobb, őket követi a konzervatív irányzat és csak utánuk jön az ortodo­xia. (E felsorolás persze leegyszerűsí­tés, mert e három „főcsapáson” belül is számtalan ágazat létezik.) A növekvő társadalmi bázisra támaszkodó és ezért egyre nagyobb súlyú izraeli ortodoxia egyre erősebben szorongatja a minden­kori kormányt, amely általában ekképp válaszol a hőbörgő amerikaiaknak: „Alijázzatok Izraelbe és szavazzatok a mér­sékelt pártokra!” Mivel azonban az USA zsidósága évente több, mint 1 milliárd dollárral támogatja Izraelt és az ameri­kai politikára gyakorolt hatása sem el­hanyagolható, a zsidó állam kormánya óvakodik attól, hogy „elvadítsa” magá­tól a diaszpóra legnagyobb közösségét. Netanjahu miniszterelnök már levél­ben biztosította a Legnagyobb Ameri­kai Zsidó Szervezetek Vezetőinek Kon­ferenciáját (van ilyen szervezet), hogy a status quo felborítását semmiképpen nem fogja tűrni. A satus quo mindeddig az volt, hogy a külföldön végrehajtott nem ortodox konverziókat Izraelben el­ismerték, csupán a honiakat helyezték törvényen kívül. Ezen ígéretét a minisz­terelnök múlt év novemberében egy műholdon Amerikába közvetített be­szédében megismételte.

A status quo fenntartása azonban csak minimális program a zsidóság mérsékeltebb formáit gyakorlók számá­ra, akiknek hosszú távú célja éppen az, hogy a jelenleg állami monopóliumot élvező ortodoxiával egyenlő elbánás­ban részesüljenek Izraelben. Leonard Fein, a liberális amerikai Forward pub­licistája nem vonja kétségbe, hogy amíg a visszatérési törvény érvényben van, kell valami definíció a „Ki a zsi­dó?” kérdésre. Ám azt már vitatja, hogy ennek megválaszolására egyedül a halachára hivatkozó izraeli ortodoxia len­ne jogosult. A zsidóságban mindenki „részvényes” – érvel Fein -, így minden­kinek joga van véleményt formálni.

Ami viszont a mérsékelteknek kevés, az ortodoxiának sok. A Sasz törvényja­vaslata jelenlegi formájában nem tesz különbséget külföldön vagy belföldön végrehajtott konverzió között, így az amerikai konzervatív és progresszív zsi­dókat éppúgy „kigolyózná”, mint izraeli elvbarátaikat. Netanjahu miniszterel­nök hintapolitikájával feltehetőleg eléri majd, hogy a nagy vihar után lényeges változások ne történjenek, de a továb­bi konfliktusok be vannak programoz­va a gépezetbe. A reform- és a konzer­vatív zsidóság az amerikai gyakorlat szerinti pluralizmust, állam és egyház (illetve zsinagóga) különválasztását kéri számon, míg az ortodoxia épp ellenke­ző irányba halad: a halacha, a vallási törvény állami szentesítését szeretné elérni minél több területen.

Az izraeli bíróságok konfliktus esetén mindeddig elutasították az ortodoxok érvelését, mondván: nincsen olyan tör­vény, melynek alapján világi bíróság különbséget tehetne zsidó irányzatok közti halachikus vitában. Ezért több íz­ben hoztak már kedvező döntést olyan reform-áttértek számára, akik vitába keveredtek az ortodox rabbinátussal. Ennek következménye az ortodox kon­verziót néven nevező törvényjavaslat – nem az első Izrael történetében. 1970-ben egy hasonló koncepció már meg­bukott a parlamenti szavazáson.

Az izraeli „kultúrharc” elfajulásának veszélyét látva az amerikai konzervatív zsidóság aktívabb fellépésre határozta el magát: a Council of Jewish Federations, az egyik legfontosabb konzerva­tív szervezet 1996. évi seattle-i tanács­kozásán kiadtak egy „Jewish Renaissance” (Zsidó Reneszánsz) című doku­mentumot, ami az „Izraelben lehetsé­ges zsidó megújulásról” szól. Ebben egyebek közt megállapítják, hogy a val­lásosságnak az a formája, amit az otta­ni ortodoxia alakított ki, a szekuláris iz­raeliek többségét nemhogy vonzaná, de inkább elidegeníti vallástól és ha­gyománytól egyaránt. Az Elan Ezrachi szociológus által jegyzett tanulmány egyebek közt alapítvány létrehozását sürgeti a nem ortodox zsidó megújulás érdekében. Az alapítványt a diaszpóra zsidósága finanszírozná, tevékenységét viszont Izraelben fejtené ki. Az Ame­rikában már régebbről ismert „outreach”2 program izraeli változata lenne ez. A konzervatívok lépésre válaszul az Orthodox Union, az egyik legfontosabb amerikai ortodox szervezet – amely persze izraeli elvbarátai pártján áll – ud­varias módon a konzervatívok értésére adta: ne ártsák bele magukat az izraeli áttérések ügyébe. Gyengéd figyelmez­tetésük így hangzott: „Ha megmérgezzük a légkört azzal, hogy kapcsolatainkat egyetlen ügytől – az áttéréstől és a pluralizmustól tesszük függővé, akkor nagyon megnehezül az együtt­működés.”

Az amerikai reformzsidóság még ha­tározottabban fogalmaz: egyik vezető­jük, Eric Yoffie rabbi egyértelműen ki­jelentette: „véget akarnak vetni az át­politizált, monopolisztikus vallásgya­korlásnak Izraelben”. E kijelentést Avi Shafran rabbi, a haszidokat tömörítő Agudat Jiszraél amerikai szóvivője úgy értékelte, mint „hadüzenetet az orto­dox zsidóságnak”. (Az Agudat Jiszraél izraeli szárnya a 4 mandátummal ren­delkező Egyesült Tóra Zsidóság párt kereteiben részt vesz az ország politikai életében.)

A légkört tovább mérgezik egyes or­todox vezetők reformzsidók címére küldött megjegyzései, amelyek minden civilizált társaságban tűrhetetlenek. Pinhas Horowitz, az Agudat Jiszraél elnökhelyettese egy helyütt arról érte­kezett, hogy a weimari Németország­ban a zsidók 95 százaléka reformzsidó volt vagy asszimilált. „Ebből az a tanul­ság – folytatta gondolatmenetét -, hogy ha lerombolják a Sabbatot, a zsidósá­got, a hitet a Mindenhatóban, akkor jön Hitler.” A reformzsidóság felelőssé téte­le a holocaustért, vagy éppen a vegyes házasságban élők meggyilkolására való célozgatás Elihu Baksi Doron szefárd főrabbi részéről3 az érintettekből per­sze a legélesebb kommentárokat vál­totta ki. Az ortodoxiát viszont felbőszíti a reformzsidóság köreiben igen elter­ jedt vegyes házasság, ennek rabbinikus szentesítése, a homoszexualitás tolerá­lása, az áttérések formális volta. Az ő szemükben mindez a zsidó törvény, a Halacha nevetségessé tételét jelenti. A másik oldal viszont fölhánytorgatja az ortodox körökből kiinduló erőszakcse­lekményeket, türelmetlenséget, a mo­dem demokráciával összeegyeztethe­tetlen benyomulást mások magánszfé­rájába.

Kié a hagyomány?

Míg a „Ki a zsidó?” vita a különböző vallási irányzatok között zajlik, addig a Talmud izraeli reneszánsza főként a vallásos illetve szekuláris izraeliek kap­csolatát befolyásolja.

A búvópatakként már régóta létező jelenség mostanában tört a felszínre: egyre-másra alakulnak olyan nem vallá­sos tanulókörök, amelyek a Talmud mélységeit kutatják. Népszerűek az ilyen csoportok például Észak-Tel-Avivban, a szekuláris és baloldali Izrael fellegvárában. A tanulás sok tekintetben a régi hagyományt követi: az érdeklődők összejönnek, és kis csoportokban vitat­ják a Talmud, a Midrás vagy a Kabbala egy-egy passzusát – a tradicionális chavruta-módszer (párban tanulás) plu­ralista változataként. Modem ruhába öl­tözött férfiak és nők (fedetlen fejjel és együtt!) ülnek, és beszélgetnek a szent írásokról – abszurd kép az ortodoxia számára.

Az új mozgalom indítéka nem vallá­sos jellegű: az ügyvédek, pszichológu­sok, tanárok, szociális munkások többnyire nem hitbuzgalmi céllal ülnek le tanulni, hanem a hagyomány megisme­rése végett. A zsidó hagyomány mind­eddig az ortodoxia felségterülete volt – magyarázzák a mozgalom hívei – vilá­giak és ortodoxok egyetértettek abban, hogy ez az ortodoxok biznisze. Előb­biek nem törődtek vele, utóbbiak pedig kisajátították. Itt az ideje, hogy ez a „szentségtelen szövetség” megtörjön, és a világi izraeliek is kialakítsák a ma­guk viszonyát a hagyományhoz, hiszen ez a zsidóság közkincse. Találjunk kö­zéputat a nihilista fogyasztói társada­lom és a bornírt vallásos fanatizmus között – vallják a mozgalom élharcosai.

A „mozgalom” – melyet angolul az empowerment (kb. „birtokbavétel”) szóval jelölnek, persze nem egységes. Egyelőre nincs szó többről, mint hogy különböző indíttatású, hosszabb-rövidebb ideje működő csoportok hirtelen tudatára ébredtek: nincsenek egyedül. Eddig is léteztek a szent iratokat tanul­mányozó világi kutatóintézetek – ám ezek eddigi elszigeteltségükből egy­szerre az érdeklődés középpontjába kerültek. Az Elul névre hallgató tanul­mányi műhelybe, ahol szekuláris és or­todox tanárok közösen tanulnak, na­ponta érkeznek megkeresések. „Nem győzünk válaszolni. Mindenki a mi módszerünket akarja megismerni” – ámuldozik a műhelyt vezető fiatal szo­ciológus.

A Milá nevű intézet rendkívül ambi­ciózus célt tűzött maga elé: Kneszet-képviselőknek, csúcsmenedzsereknek tart foglalkozást a heti szakaszból és a Talmudból. Az alapító, egy harmincöt éves, amerikai születésű ortodox rabbi nem a vezető politikusok, üzletembe­rek, tudósok vallásos hitre térítését tűz­te ki célul, csupán azt akarja, hogy „lás­sák, mit dobnak el maguktól”. A Milá Intézet 150 tanulócsoport indítását ter­vezi, mindegyiket 25-25 fő számára – célcsoportja tehát az izraeli elit színe- java. A Shalom Hartman intézet világi középiskolák tanárainak és igazgatói­nak indított Bét Midrás-t, hagyományos tanulókört. Itt – akárcsak a mozgalom más tanműhelyeiben – nem érdekes, ám holt anyagként kezelik az olvasotta­kat, mintha Hammurabi törvényeit ta­nulmányoznák, hanem élő üzenetként, melynek tartalmán el kell gondolkodni és belőle személyre szóló konzekven­ciákat kell levonni. Még akkor is igaz ez, ha a nyilvánvalóan vallási ihletésű szent könyveket ezúttal „hitetlenek” forgatják: az erkölcsi kérdésfelvetés mindenkit érint. (Ékes példája ez a szemlélet megváltozásának: a szekulá­ris izraeli iskolákban a vallási hagyo­mányt eddig is tanították, ám ez a ne­bulók többsége számára az érdektelen tárgyak közé tartozott, mint hajdan az orosz Magyarországon.)

A Rabin-gyilkosság mérföldkő volt baloldal és hagyomány kapcsolatában. Még mindig „túl sok vallástalan izraeli véli úgy, hogy a zsidóság valóban au­tentikus formája az, amit utálnak” – ér­vel Donniel Hartman rabbi, a program igazgatója. A vallásgyakorlás a számuk­ra belátható világban szorosan össze­kapcsolódik ellenszenves politikai ma­gatartásformákkal: a szavazatokért szent amuletteket osztogató rabbikkal, sabatkor az autókra követ dobáló harediekkel, militáns vallásos cionistákkal.

A Rabin-gyilkosság sokakat rádöbben­tett: a hagyomány túlságosan komoly dolog ahhoz, semhogy kizárólag az or­todoxiára lehetne bízni. Ezektől az emberektől nem szükséges engedélyt kérni a Talmud-tanuláshoz: a szekuláris izraeliek ne arra panaszkodjanak, hogy a militáns ortodoxia kisajátítja a hagyományt, hanem építsék föl saját interpretációjukat, vegyék birtokba a hagyományt maguk is – érvel Hartmann rabbi.

Egyesek azt remélik, hogy ez a ten­dencia hosszú távon megóvja majd Iz­raelt a kettészakadástól, világiak és val­lásosak jobban megértik majd egy­mást, ha közös nyelvet beszélnek. Má­sok épp ellenkezőleg, fegyvert akarnak adni a baloldaliak kezébe a vallással handabandázó ortodoxia ellenében. A többség egyetért abban, hogy a hagyo­mány megerősíti a zsidó gyökereket és ellenállóbbá tesz a fogyasztói társada­lom kísértéseivel, agresszivitásával szemben. A mozgalom ma már intéz­ményesül, milliós projektek születnek támogatására. A Jerusalem Report egyenesen a cionizmus második nagy fejezeteként aposztrofálja: eszerint a pionírok az első száz évben az ősi föl­det hódították vissza, a következő kor­szak pedig a hagyomány birtokbavéte­léről szól majd.

A Ha’arec című lap az elmúlt hetek­ben a szekuláris baloldalt megosztó vi­ták egyik fő fóruma lett: itt szólalnak meg a „birtokbavétel” támogatói és el­lenzői. Utóbbiak szerint a valóban szekuláris kultúrához nincs szükség a val­lásra. A mozgalom egyik pártolója erre így válaszolt: „Ennek az országnak a kultúráját túl sokáig tartották kezükben kulturális és történelmi felelősséggel nem bíró emberek. Mi megtörjük a he­gemóniájukat.”

Jegyzetek

1 A Szombat olvasói olvashatták már e témá­val kapcsolatos írásainkat lapunk 1996. szeptemberi és 1997. januári számában.

2 Outreach: „utánanyúlás”, a zsidó közös­ség közeledési kísérlete a közösségtől eltávolodott, asszimilálódó zsidók felé.

3 Lásd: „A főrabbi botrányos szavai.” Szom­bat, 1996. szeptember, 21. oldal.­

Címkék:1997-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Szilícium-völgy Tel-Avivban

Szakértők szerint a kaliforniai Szilícium-völgyön kívül Izraelben indul a legtöbb ígéretes új high-tech cég. A vállalkozásokat általában olyan mérnökök és...

Egy elit egység metamorfózisa

A Nahal, az izraeli hadsereg egyik elit egysége igen alapos kiképzést nyújt tagjainak. Éleslövészet és reklámetika, ejtőernyős ugrás és könyvelés,...

Close